Monaco Futótábor

 

2023.01.30.-02.06. Monaco - Franciaország

6 teljes nap, ebből 5 aktív nap, 1 pihenőnap

 

Még 2021 őszén, a szlovén Julian Alps Sky Race idején fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer szívesen töltenék több időt hasonló hegyek között, „verseny-nyomás” nélkül, csak úgy szabadon futogatva csúcsról csúcsra, völgyből völgybe. Pár hónappal később, az Alpinbike és Airborne Club által szervezett Monaco-i sporttábor rendkívül vonzónak tűnt, de akkor a kisfiam még túl pici volt egy ekkora úthoz, én pedig nem szívesen lettem volna távol ilyen hosszú időre. De már akkor megszületett az elhatározás: jövőre mindenképpen megyünk!

 

A francia Riviéra és Monaco felett húzódó „Tengeri Alpok” nem a „könnyű-terep” kategóriába tartozik. Már az utazás előtt hallottam rémhírét, hogy bizony ott nem gyakoriak az olyan útvonalak, ahol minden kilométerre esik legalább száz méter szintemelkedés. Természetesen a célomtól ez nem tántoríthatott el: minél több szép helyet felfedezni a környéken, beleértve a falvakat, a tengerpartot, és persze a hegyeket is.

 

Mondhatnám, hogy szokásomhoz híven, de sajnos még csak másodszor használtam igazán élesben az Alltrails.com alkalmazását: elkezdtem megtervezni az egyes napok edzéseit. Az Alltrails-t azért érdemes használni, mert „valós” emberek „valós” véleményeit találhatjuk benne, így elenyészőre csökkenthető annak az esélye, hogy olyan útra tévedünk, aminek nincs vége, vagy éppen járhatatlan, vagy éppen nagy rajta az autós forgalom. Örömmel láttam, hogy meglehetősen széles a választék ezen a területen, a kollégák ajánlásait is figyelembe véve raktam össze a napi etapokat.

 

Első körben mind a hat napot ki szerettem volna használni, de aztán az összegzésnél rádöbbentem, hogy így teljesen kinyírom magam, ezért a negyedik napra beterveztem egy pihenőnapot, amit legalább teljes egészében a családdal tölthetek.

 

Időjárás tekintetében igazán szerencsésnek érezhettük magunkat: minden nap verőfényes napsütésre ébredtünk, ami egész nap kitartott. A vasárnap volt egy picit felhősebb, ezt 1100 méter magasság felett egészen közelről meg is tudtuk nézni.

 

A napi rutinom elég gyorsan kialakult: 7:30-kor ébredtem, öltözés, reggeli, és általában 9:00-kor keltem útra. A kötelező felszereléseim közé tartozott a futóbot, napszemüveg, kamera, és kb. egy liter víz. Ez legutóbbi olykor kevésnek bizonyult, ilyenkor sikerült kiegészítenem valamelyik kis falu vízcsapjánál, vagy valamelyik hegyi patakból.

 

Az első két napot azzal kezdtem, hogy lenyomtam egy „láb-popsi” programot azokon a lépcsőkön, amelyeken egyben lehet 400 méter szintet emelkedni. Igazából nem esett nehezemre ez a fajta terhelés, Roquebrune szűk, kis hangulatos utcácskáin akadt látnivaló, és nem töltöttem itt elegendő időt, hogy bármit is megunjak belőlük.

 

A hegyeknek is van egy sajátos kinézetük, bizonyos magasság felett alacsony növényzet borítja a felszínt, pedig a parthoz közel maximum 1000-1200 méteres hegyek magasodnak. Persze ez nem válik hátrányukra, hiszen így páratlan kilátásban lehet gyönyörködni szinte minden pontról.

 

Az első két napba belefért Saint Agnes „erődítmény” jellegű falujának megtekintése, Col de la Madone meglátogatása mind terepen, mint aszfalton, és a tekintélyt parancsolóan magasba törő Mont Angel megkerülése, itt sajnos csúcstámadásra nem kerülhetett sor, mert ez a hegy egészen nagy területen lezárt katonai objektum. A második nap végére még kifutottam a Mont Gros siklóernyős starthelyére, ahol még javában „ugrottak” a francia és a magyar pilóták. Ott olyan kilátásban volt részem, hogy valószínűleg örökre a retinámba égett.

 

A harmadik nap a feleségemmel rajtoltam Monte-Carlo-ból, célunk két hegy felfedezése volt. Nagyon meglepett, hogy bár utunk első harmada csak aszfalton ment, La Turbie városka elhagyása után egészen komoly tereppel találkoztunk, amin még jó tempót is lehetett futni.

 

A két hegy csodás kilátásokkal ajándékozott meg minket, legszívesebben végigkameráztam volna a teljes útvonalat. Nyilván az igazi „klasszikus kilátást” a Téte de Chien orom adta, ami közvetlen Monte-Carlo felett pompázik, így tulajdonképpen egy látószögbe belefér Monaco városállama. Lefelé egy, terepfutók által közkedvelt – ezt onnan tudtuk, hogy hárommal is találkoztunk, akik felfelé sprinteltek -, szerpentinen csorogtunk Cap-d’Ail felé, majd egy kis részen érinthettük azt a híres aszfaltot is, aminél még az előszoba tükröm felszíne is hepe-hupásabb.

 

Ahogy már írtam, a negyedik napot pihenésre szántam, a családdal az Oceanográfiai Múzeumba mentünk halacskákat nézni, és közben persze megejtettünk egy gyors városi körsétát is, benne a kikötővel, az F1 híres alagútjával, a kaszinóval, és Monte-Carlo strandjával, a Larvottóval.

 

Azt nem mondhatnám, hogy túlzottan kipihentem az első 3 nap 72 kilométerét 3700 méter szinttel, így kopogtatott be hozzám a szombat, a legkeményebb menet napja. Ezen a napon két komolyabb hegy meghódítására készültem, és a legjobb időjárást fogtam ki ehhez, olykor már pólóban is melegnek éreztem a hőmérsékletet. Mindemellett még benéztem Gorbio kis falucskájába is, hasonló stílusban épülhetett, mint Saint Agnes, Castellar, vagy éppen a tengerparti Éze.

 

A Mont Ours (1239m) és a Pointe Siricocca (1053m) két, egymás mellett ücsörgő hegyecske, tulajdonképpen „ők” adják a Menton városától felfelé húzódó völgy északi falát. Teljesen véletlenül az Ours megmászását a legnehezebb oldalról abszolváltam, itt már azért hátba veregetett a fáradtság, adrenalin ide vagy oda, nem szoktam hozzá, hogy ennyi szintet másszak a hét (majdnem) minden napján. Az Ours-szal ellentétben a Siricocca-ra egyszerűen csak felkocogtam, ezt egy széles, apróköves ösvény tette lehetővé. A csúcson rám várt kilátás pedig megkoronázta a futótábor adta csodálatos élményeimet.

 

Vasárnap ismét Katival együtt húztunk futócipőt, rövid buszozás Mentonba, ahol már javában folytak a következő héten megrendezésre kerülő citrom-fesztivál előkészületei. Itt már eléggé túrázósra vettem a figurát, ennek különösen az volt az oka, hogy az első 10 kilométeren 1200 méter szintet kellett bezsebelnünk. Sajnos ez a nap volt egy kicsit felhősebb, így a Roc de l’Orméa (1132m) csúcs érintésénél csak a csúcs-zászlókban gyönyörködhettünk.

 

Nehezen tudnám elképzelni, hogyan lett volna szebb és jobb ez a hat nap. A vártnál sokkal többet kaptam a tájtól. Picit tartottam tőle, hogy nem lesz annyira változatos, de ennek ellenkezőjét az bizonyítja, hogy még a sok éve idejáró sportoló kollégáknak is tudtam ajánlani olyan utakat és hegyeket, ahol még ők sem jártak. Úgy érzem, hogy kimaxoltam lehetőségeimet, de nyilván még maradt nagyon sok felfedezni való, amiért mindenképpen érdemes visszatérni.

 

Köszönet:

-  a családomnak, amiért támogatnak ebben az őrületben, és még el is kísérnek egy-egy útra, egy-egy futásra is.

-    az Alpinbike-nak és Airborne Club-nak a tábor szervezésért

-     az Alpinrun-nak, amiért futhatok a Dynafit cuccokban.

 

Jövőre újra itt! Talán több futóval… 😉

Ultrabalaton Trail

114 km, 2100 m szint, 10. hely

„Tudom, hogy mennyire szenvedsz,

Én is jártam már ott.

Honnan tudod, hogy élsz,

Ha még sosem voltál halott…”

(De/Vision: Bipolar)

 

Szeptember elején a Beac Maxi teljesítménytúrán jártam Lévai Viktorral, és útközben vázoltam neki, hogy mi várható majd az Ultrabalaton Trail-en. Egészen pontosan 13 órát jósoltam magamnak abban az esetben, ha a fent maradó másfél hónapban nem jön be semmi rendkívüli esemény. Hát bejött… Két héttel a verseny előtt, egy általam tartott erőnléti edzésen, gyakorlat bemutatása közben meghúztam a derekamat. Ilyen még sosem fordult elő velem, látszik, hogy már öregszem. J Szerencsére a fájdalom nem tartott sokáig, kb. 3 napig, viszont ez pont elég volt ahhoz, hogy az utolsó hosszú terepedzésemnek búcsút mondjak.

 

Lelkileg kicsit rosszul érintett az eset, bár „szakmailag” tudtam, hogy túl nagy befolyása nem lesz a végkimenetelre. Kellően sokat futottam, kellően jó minőségben, és a felkészülés végére olyan tempóra is szert tettem, ami azért korábban nem volt jellemző rám. Úgyhogy még néhány rövid edzés, sok alvás, és készen álltam, hogy végre leautózzak a Balcsihoz, ahol rajthoz állhatok a híres-neves UB Trail-en… amikor is a családunk egyik tagja lebetegedett… A Szentlászló Trail-t feladtam, a Szőlős-kört kihagytam, és úgy tűnt, hogy az utolsó főversenyem is elúszik, de aztán a családi tanács úgy döntött, hogy nélkülem is lemenedzselik ezt a hétvégét. Bár nem lettem túl nyugodt, de azért hálás voltam.

 

Pénteken kiautóztam a kalandparkba, és felvettem a rajtszámot, beneveztem a tésztapartira. A technikai értekezletet nem vártam meg, bíztam benne, hogy e nélkül is abszolválható a verseny. Viszont így rendkívül kényelmes lett a másnap reggel: majdnem fél 7-re értem ki, összepakoltam a zsákomat, lezártam az autót, és már sétáltam is a rajtzónába. Nincs nagyobb rémálom számomra, amikor valamilyen logisztikai malőr miatt órákat kell várni a rajtra. Ez most így szuperul jött ki.

 

7-kor még kellemesen hűvös volt, felül pólóban és karszárban vártam a rajtpisztoly-lövésre. Fejemen pedig a kedvenc fejpántom takarta a homlokomat és fülemet, amit két napja találtam meg, ugyanis kb. 8 hónapja elveszett… Azóta költöztünk is. Aztán most vettem ki egy mosást a mosógépből… és a kezembe került a fejpánt… J J Ezt jelnek vettem. Na de visszatérve a versenyhez… szokásomtól eltérően most hátrábbról rajtoltam. A két sikertelen főverseny után végre szerettem volna egy jót futni, és be is fejezni a versenyt, ezért örömfutásra készültem. Hát öröm az volt… és tempó is. J

 

Alig telt el egy kilométer, és már a hatodik helyen csörtettem, és ezt a pozíciót nagyon sokáig tartottam is. Túl nagy taktikát most nem kreáltam magamnak: 150-es pulzus, ameddig megy, aztán szépen lassulás. Hát elég sokáig ment. Nagyjából 63 kilométerig.

 

Pörögtek a lábak, és fogyott az út az őszi színekben pompázó Balaton-felvidéken. Különleges atmoszférája van az ország ezen részének, barátságos falvak, pincesorok, kiskastélyok váltogatják egymást. A terepet nagyon könnyűnek éreztem. Bár a felkészülés utolsó szakaszában próbáltam „laposítani” a terepedzéseket, de a Budai-hegységben nehéz úgy útvonalat tervezni, hogy ne kelljen megmászni egy-egy nagyobb hegyet. Az első 30 kili szinte teljesen sík – gondoltam akkor, de visszafelé már egyáltalán nem tűnt annak. J

 

A frissítésben viszont meglepetés ért. Alapvetően a Hammer ultra-porai bőven kiszolgálnak ilyen hosszú távokon, de időnként szeretek természetes táplálékot is leküldeni, és ez nekem rendre a banán volt. Most viszont fura kellemetlen érzés fogott el a frissítő pontok elhagyása után. Kellett kis idő, mire rájöttem, hogy ilyen intenzitás és tempó mellett még a banán is túl szilárd a gyomromnak, nehezére esik az emésztés. Óvatosan bepróbálkoztam a sós paradicsommal, kezdetben csak egy cikket, később már többet is elvettem a svédasztalról. Ez bevált. Mindig tanul valami újat az ember.

 

Szóval 63 kilométerig tartottam a 6 perces tempót, a félmaratont 1:55, maratont 4:00, az 50-es kilométerkövet pedig 4:49-nél hagytam magam mögött. Aztán a pulzusom esni kezdett, szerencsére csak fokozatosan, erre is számítottam. Tudtam, hogy vissza kell vegyem a tempót, de még így is tökéletesen elégedett voltam az állapotommal. Kicsit már elhúztam a frissítéseket, és már többet figyeltem a tájra. Szentbékkálla környékét felismertem a kék túrázásainkból, a Balcsi felett egymást követték a szürke felhők. Az időjárás nappal egyébként tökéletes volt, csak egyszer éreztem azt, hogy lehetne hűvösebb.

 

80 km környékén értünk vissza az 50 kilométeres „köröcske” végére, innen a maradék 30+ kilit visszafele kellett megtennünk, így már ismerős volt a táj. Itt már eszembe jutott, hogy idefelé fel sem tűnt, hogy olyan sok lejtő van az útvonalon… J Kezdett már sötétedni, ahogy Hidegkút felé robogtam, és eleredt az eső. Nem voltam meglepve, jósolták előre, és komoly tapasztalataim vannak esős túrákból és ultrákból, de valahogy ez most mégsem esett jól. A ponton előkotortam az esőkabátom és egy vízálló sildes sapkát, ami kapóra jött, ugyanis a nem vízálló fejlámpámat hoztam magammal, így a silddel viszont meg tudtam védeni a beázástól.

 

Leereszkedtem a Koloska-völgybe, elnyelt a sötétség, csak a saját és a beérő csapat-futók fejlámpái világítottak. Elértem a frissítő pontot, és onnan nem sok kedvem volt elindulni. Kajáltam vajas kenyeret, paradicsommal, kólával, közben számolgattam, hogy milyen menetidőre számíthatok. A francba, még meglehet a 13 óra… J Ahhoz viszont futni kellene, legalább valamilyen konszolidált tempóban.

 

Elindultam felfelé, közben egyre jobban dőlt fentről az áldás. Pillanatra felnéztem az égre. Uram, miért nem lehetne csak úgy SIMÁN vége…? Kényelmesen bekocogva a célba, teljesen száraz ösvényeken, holdfény megvilágításban? Neeem! Az úgy nem mókás. Mindenképpen szívni kell… J Felfelé dzsoggolva két új ingerre lettem figyelmes: egyrészt rohadtul csúszott a felázott talaj, másrészt vagy 2-2 kilóval nehezebb lett a cipőm. Levilágítottam a lábamra a lámpával: két otromba fekete sár-mamusz nézett vissza a csinos kis cipőm helyett… Hát ilyen nincs!

 

Na jó, most már megérdemlek egy kis sétát. Aztán bevillant egykori edzőm – akinek az útmutatásai nélkül egészen biztosan nem lennék itt -, Maráz Zsuzsi kedvenc utasítása: futóversenyen nem sétálunk! Morogtam a fogaim között… ez is ilyenkor jut eszembe, basssameg… J J Végre síkra értem, és csodák csodája sikerült futómozgást imitálni. A menetszél süvített a fülemben… ja, 7 perces kilik mellett azért nem volt annyira nagy zúgása. J J Közben 100 kilométernél behúztam egy egyéni csúcsot, 11 óra és 1 percnél csippant az órám. Nagyon sokkal dőlt meg a korábbi PB, ezt onnan gondolom, hogy nem is tartottam számon, hogy mennyi volt. J De az inkább a gyalogos tempóhoz közelíthetett, nem mintha a 11 óra olyan nagy szám lenne.

 

Veszprémfajsz, az utolsó csekkpont. Nagyon kedvesen és motiválóan várt a személyzet, és alapvetően ez volt a jellemző az egész verseny alatt: volt némi fenntartásom a rendezéssel kapcsolatban, de azt most be kell valljam: ezt a verseny irgalmatlan profin megcsinálták. Szóval itt már nem törődtem az idővel, már csak 5 kilométer, valahogy már bekúszom a célba, nincs gond. De még meg kellett járnom a kálváriát… Mi a tossz? Idefelé annyira könnyűnek éreztem a terepet, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy át kell bukni egy kálvária „dombon”, ami most inkább hegynek tűnt. Édesjóistenem, mi jön még? Egy lánycsapat ért utol felfelé, aztán lefelé beértem őket, kedvesen terelgettek, hogy menjek nyugodtan. Á, nekem már fáj minden, mondtam, de aztán valahogy mégis én mentem jobb tempót.

 

111 km-nél újraszámoltam az érkezési időt. Ledöbbenve számoltam újra és újra: még mindig meg lehet a 13 óra… Ajjj… Felpörgettem magam, vánszorogva mégsem futhatok be. Aztán egyszer csak jött egy brutál emelkedő… a verseny után, otthon láttam, hogy az valójában lejtő volt… J J Ahogy meghallottam a szpíkert, jött az eufória. Kérem szépen! A 2016-os UTH óta nem futottam 100 km felett egyben, és most 114 km-en, egy számomra álomidővel érkezem a célba!!! 12 óra 58 perc.

 

Meglepett, hogy még a célkapu előtt leolvassák a chipet, aztán rájöttem, hogy miért. Egy nagyon kedves monológ hallatszott a hangszórókból addig, míg elsétáltam a célkapuig. Mindenki tapsolt és ujjongott. Ilyen tiszteletet futóként még nem igazán kaptam. És persze ez nem az egónak szólt, nem vagyunk mi többek vagy nagyobbak másoknál. Ez annak az elhatározásnak szólt, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy ilyen erőnk legyen, amivel egy ilyen kihívást teljesíteni tudjunk.

 

Köpni-nyelni nem tudtam, átvettem a célszalagot, és nyakamba akasztották az érmet. Gratulációk sora. Később tudtam meg, hogy 10. helyen értem célba úgy, hogy az utolsó 10 kilis „vánszorgásom” alatt hárman is megelőztek, vagyis szinte végig 6-7. helyen futottam. Úgy érzem, hogy a felkészülésemet kimaxoltam, ennél többre most nem futotta volna, ennyi lehetőségem volt, viszont ezt teljes mértékben kihasználtam. Ez így egy kerek, tökéletes futás volt, minden viszontagság ellenére.

 

Kicsit még időztem a frissítő asztalnál, aztán jöttek a csapatok, tovább kellett állni. Komoly tömeg hömpölygött az asztaloknál, így okulva a tavaszi esetből – a Vivicittá-n kaptam el a covid-ot -, nem kértem ki a gulyást. Az izmaim kezdtek kihűlni, a mozgásom darabossá vált, és jött a megszokott hidegrázás a kimerültségtől. Csattogó fogakkal indultam el, hogy megkeressem az autót, időnként meg-megálltam, a vacogás olyan erős volt, hogy lépni se bírtam. De valahogy sikerült leküzdeni a távolságot, és végre beülhettem a kocsiba. Átöltöztem, felvettem a téli kabátomat, téli sapkával. Na, így már sokkal jobb. J

 

Közben megnéztem az üzeneteket a telefonom, és örömködve láttam, hogy a futós csapatom tagja, Vizi Viki 4. helyen végzett a Koloska Trail-en. Újabb eufória érkezett: a saját sikeremnél már csak a tanítványaim sikereinek tudok jobban örülni. J

 

Próbálgattam az izmaimat, hogy tudok-e vezetni. Fel voltam készülve, egy téli hálózsák is lapult a kocsiban arra az esetre, ha itt ragadnék pár órát. De nem volt gond. Nyugtáztam, hogy ülve semmim se fáj, és funkcionál minden izmom, így végül lassan kigurultam a kalandpark területéről, és visszaautóztam Balatonfüredre, a szállásra. Mikor megérkeztem, még hangosan felnevettem: földszinten kellett volna szobát bérelni. J Szerencsére senki sem látta, ahogy négykézláb mászom fel az emeletre. A tusolással már nem volt gond, és az elalvással sem. Így ért véget ez a csodás nap. J

 

Volt egyszer egy Beac Maxi

Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza a korai teljesítménytúrázós éveimre. Húsz évvel ezelőtt kezdtem ezt a sportot, egyik középiskolai csoporttársam, később jó cimborám, Lévai Viktor inspirálására. Neki már akkor is a hosszú távú túrák feküdtek igazán, így néhányra én is elkísértem. Ebből az egyik igazi klasszikus a Beac Maxi elnevezésű túra, amely 2005 környékén (is) az egyik legnehezebb kihívást adó teljesítménytúrának számított a 110 kilométerével és a 3800 méter körüli szintemelkedésével.

A túra a mai napig igazi unikum, mivel az Országos Kék börzsönyi szakaszának (kb. 50 km) leküzdése után Nagymaroson kompra kell szállni, hogy a Dunán átkelve Visegrádon folytassuk utunkat. A komp óránként jár, így ez komoly taktikai eleme az útvonalnak, hiszen aki nem szeret sokat állni, annak pár perccel a komp indulása előtt kell érkeznie, aki pedig a Pilis előtt szeretné kipihenni a Börzsönyt, érdemes a két járat között csekkolnia a nagymarosi ponton. A túra a dunántúli szakaszon ugyancsak az OKT-n halad Dobogókőig. A klasszikus Beac Maxi itt váltott a sárga jelzésre, megcélozva ezzel Lajosforrást, majd néhány zegzugos ösvényt használva ért a Kevély aljába, ahonnan a nyeregbe kellett felkapaszkodni. Itt már a gyorsabb lábúak is sötétben nyomták a túrát, a nyeregtől ismét az OKT-n jutottunk a budai Virágos-nyeregbe, ahonnan egy „vágással” már pik-pakk a hűvösvölgyi célban találtuk magunkat.

A túra 2013-ban nevet és részben útvonalat is váltott. A Turista Kékszalag Maxi az OKT útvonalát használja egészen a Virágos-nyeregig, távban kb. 3 kilométert, szintben pedig 200 métert vesztett az új útvonal. A teljesítménytúrát a Téry Ödön TBT rendezi, egyszerű, ám nagyszerű szervezés jellemzi a túráit, ahogy a Maxit is. Sok kritikát kaptak, amiért az ellenőrző pontokat nem úgy telepítik, hogy kizárják a rövidítés lehetőségét, így például a Visegrád – Pilisszentlászló szakaszt sokan a jóval kedvezőbb haladású és rövidebb Apátkúti-völgyben abszolválják, a Barát-halmon keresztül futó, masszív mászásokban – de kilátásokban is – gazdag OKT helyett. Mindemellett az ellátás az évek előre haladtával komoly fejlődési ívet mutat, míg korábban ilyen téren elég puritán volt a túra, ma már szinte minden ellenőrző pont lehetőséget kínál a frissítésre, az útvonalon magunkhoz vehetünk levest, dinnyét, szendvicseket, csokit, sütit és persze a hidratáltságunkat is lehet vízzel, kólával, sörrel támogatni.

A korábbi Beac Maxit egyetlen egyszer, 2005-ben teljesítettem, azóta igyekszem minden évben valamelyik résztávot lenyomni 50 vagy 60 kilométeren. Mostanában nincsenek olyan kihívásaim, ahová egy 110-es „edzés” beférne, de talán egyik évben újra ez a rendezvény lesz a fő célom. Mivel Viktor egy évet sem hagy ki, ezért kézen fekvő, hogy vagy vele indulok Magyarkúton, ha a börzsönyi szakaszt akarom megfutni, vagy hozzá csatlakozom Nagymaroson, ha a pilisi-budai szakaszon akarok edzeni.

Idén ez utóbbit választottam azzal a „kis” csavarral, hogy Viktort „elengedtem” a hármas komppal, én pedig négykor keltem át a Dunán. Túratársamat kicsit „megrágta” a Börzsöny, így egy hosszabb pihenős szakaszt tervezett be a Kis Rigóig, ennek köszönhetően már Pap-rét után sikerült ledolgoznom az egy órás hátrányomat hozzá képest. Előre futottam, és az étteremben megvártam egy gőzölgő leves társaságában. Kb. másfél órámba telt lefutni a 15 kilométert Visegrádtól, jó kis edzés volt a már megszokott, de megunhatatlanul szép pilisi tájon.

Egy komoly frissítést követően együtt indultunk tovább, és Dobogókőig szépen ránk sötétedett. Mivel már régen találkoztunk, ezért bőven akadt beszéd-témánk, olykor az tűnt fel, hogy a nehéznek várt szakaszok egyszerűen úgy fogytak el alattunk, hogy észre sem vettük.

 

A Dera-szurdokot a rendezők tanácsára „megkerültük” – miután betoltunk egy-egy finom szendvicset -, sajnos a leszakadt hidakat még mindig nem pótolták, sötétben kissé veszélyesnek mutatkozik a mély völgy, különösen olyanoknak, akik már közel 90 kilométert nyomtak le előtte. Az ezt követő viszonylag egyhangú menet röppent el a leggyorsabban, néhány témát átbeszélve arra ocsúdtam fel, hogy fent vagyunk a Kevély-nyeregben.

 

Itt felrémlett a 2005-ös emlék, amikor már annyira ki voltunk készülve, hogy a két nyereg között (Kevély és Virágos) nagyjából másfél kilométert tettünk meg óránként, és felcsoszogva a Csúcs-hegyhez, gyönyörködhettünk a napfelkeltében. Most azért jelentősen gyorsabban haladtunk, éjjel egy óra körül már a Budai-hegységben tapostuk a turistautat, és végül pontban kettő órakor értünk be a célba.

Bár Viktornak ez volt a 23. teljesített Beac Maxija, de szerintem még most sem unta meg, se a rendezvényt, se az útvonalat. Már több túratárstól hallottam, hogy egy-egy ilyen hosszú kihívást indikátornak használnak: mind fizikailag, mint szellemileg rendben kell lenni, hogy egy ekkora terhelést kibírjon az ember. Aki pedig futva-gyalogolva teszi meg ezt a távot, az még komolyabb kondíció birtokában érezheti magát.

 

Már jó ideje nem túráztunk együtt, szuper volt feleleveníteni a régi szép idők érzeteit, remélem lesz még ilyenre alkalom. Bár öregszünk és folyamatosan csökken a regenerációs képességünk, de ahogy mondani szoktam: nem az eltelt idő számít, hanem hogy mivel töltjük ezt az időt. Viktornak simán belefér még 23 Turista Kékszalag Maxi, és talán én is elkísérem többször, 50, 60, vagy éppen 107 kilométeren át.

Julian Alps Sky Race

Ezelőtt még soha nem jártam az Alpokban, se túrázóként, se futóként. Juhász Robi javaslatára választottam a Júliát Szlovéniában, és egyből a százasra neveztem. Aztán hallottam olyan rémhíreket, hogy az Alpok közül éppen a Júlia a legveszedelmesebb, ami abban merül ki, hogy nagyon nehezen járható felfelé és lefelé egyaránt. Á, jó lesz az! Az élet úgy hozta, hogy a július-augusztus hónapok minőségi edzések nélkül, a kialvatlanság jegyében teltek, így némi pesszimista hezitálás után átneveztem a 30-as távra. A szeptember már egész tűrhető lett az edzések szempontjából, intervallos síkfutásokkal és rövid, hegyi felfutásokkal próbáltam legalább egy részét visszaszerezni a régi formámnak, és csökkenteni a kockázatát, hogy belehaljak ebbe a „baba-távba”.

Szerdán utaztunk ki Bledbe, és a csütörtök reggelt egy akklimatizáló futással kezdtük Karcsival (14km/500m), majd szombaton közvetlen a verseny előtt toltam egy erős bemelegítést (2,7km/100m). Mindkét alkalommal éreztem az erőt, így azt elég biztatónak találtam.

A 10:30-as turnussal indultam, kicsit aggódtam, hogy lesz-e tömörülés az elején, illetve mi lesz, ha utolérem az előző turnus végét, de szerencsére minden patent volt. Az első két kili még aszfalton emelkedett, egy szolid sprinttel 10-12-en törtünk előre, és el is szakadtunk a követőktől. Aztán becsörtettünk az erdőbe, és megkezdődött a végtelen mászás. Vittem botokat, és az elején még úgy tűnt, hogy talán kocogni is tudok felfelé, de ez az ötlet nagyon gyorsan homályba merült: gyalogosan is brutál nehéz volt a köves-gyökeres-meredek emelkedők leküzdése.

Az első pont a Golica oldalában fogadott, itt lassítás nélkül mentem tovább, megcélozva a kopár szerpentint. Életemben először szembesültem alpesi kilátással, szedegettem is az államat a földről, és áldottam magam, hogy hoztam kamerát, tök mindegy mennyi időt vesztek vele, ezt meg kell örökíteni.

Fura volt érezni, hogy milyen kemény intenzitással hajtom magam, mégis alig haladok. Na majd lefele…! Hümm… Elértem a hegy végét, és elhűlve láttam, hogy az előttem futó már csak apró hangya, közvetlen alattam. Mi a szösz? Hogy jutok oda le? Brutális lejtmenet következett. Egy szlovén srác tapadt a hátamra, gondoltam előre elengedem, és ellesem az alpesi lejtőzés trükkjeit. A spori csetlett-botlott, esett, mint az ólajtó. Hát ezzel nem mentem sokra…

 Visszaelőztem.

Az egész verseny két fontos tanulságot adott, és ezt mind ezen a lejtőn tapasztaltam meg. Az egyik, hogy ezt a fajta lejtőfutást gyakorolni kell, és ezt otthon elég nehéz megvalósítani, néha muszáj lesz kijönni ide edzeni. A másik, hogy a korábban jól bevált frissítési taktika (az első 3 órában 4 gél) az ilyen terepen nem működik, ugyanis a lejtők hasonló tempóban emésztik fel az energiát, mint az emelkedők.

Ennek köszönhetően a lejtő aljára érve sikerült elég komolyan eléheznem. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy bemutattam életem legnagyobb esését: tompítás nélkül odavertem magam a sarkamtól a tarkómig, a botjaim pedig olyan messzire repültek, hogy utána keresni kellett őket a fűben.

Hogy mennyire tud egy futó „hidegfejjel” versenyezni, az a nehéz szituációkban derül ki. Mondjuk ez a „kis” eléhezés nem volt annyira durva, de figyelmeztettem magamat, hogy továbbra is okosan tegyem a dolgom. Így a pontra érve a legfontosabb teendőkkel kezdtem: Hammer por bekeverés és kulacs feltöltés. Aztán ittam egy pohár kólát, és csak utána vettem el két darab banánt és egy fél almát, amit már futva ettem meg.

Hamar helyreállt a rendszer. Ebben sokat segített az a kb. 8 kili sík kerékpárút, ami átvitt minket a következő hegyhez. Mikor a verseny előtt kiderült, hogy ez bizony benne lesz az útvonalban, kicsit bosszankodtam rajta, de aztán rájöttem, hogy az UB-ra is edzenem kell. 

Beálltam egy kényelmes 5:30-5:45-ös tempóra, mehettem volna gyorsabban is, de a pulzus csak nagyon lassan csökkent, úgy tűnik a Golica mély nyomot hagyott a vérkeringésben. Közben rendeztem a soraimat: elraktam a botokat, és meghúztam a mellkaspántomat, mert az egy ideje le-lecsúszkált a hasamra. Csekkoltam az állapotomat is, és örömmel nyugtáztam, hogy a lábaim még mennyire frissek. Mégiscsak van hatása a sok szintezésnek a HHH-n. 

Kiváló hangulatban, szinte fütyörészve érkeztem a hegyhez, és lendületesen felmásztam a vízeséshez. Aztán a szurdok járhatatlansága ismét teljes koncentrációt igényelt. Próbáltam a látványból erőt nyerni, nem igazán ment. Hangos hörgések közepette másztam fel a műútra, és ledöbbenve figyeltem az órát, hogy mindössze egy kilométer volt ez a nehéz szakasz, de ez több mint húsz percembe telt, ami a leglassúbb kilométerem lett a versenyen. 

Ezen kicsit feldühödve futásnak eredtem felfelé, bár a szintrajz szerint itt már nem kellene emelkedőnek lennie… Vagy csak én szeretném, hogy ne legyen…? Mindenesetre már nem érdekelt semmi, a ponton még kértem egy kis kólát, aztán közel teljes gázra kapcsoltam. Visszaértem a terepre, ahol végre lehetett nagyobb tempót futni, jól esett a lábaimnak. Itt-ott a fák között már felbukkant Kranjska Gora, aztán jött egy újabb patak, majd megint erdő. Szerintem az útvonal vége is elég szép lett, a városon belül már a szervezői gárda terelgetett minket a cél felé. A hangulatos utcákon pedig végig tapsoltak az emberek.

Egy fantasztikusan jó versenyen vehettem részt itt a Júlia Alpokban. Pazar látvány, tanító jellegű terepviszonyok, szuper szervezés, mosolygós emberek. Örültem a sok magyarnak, akikkel a verseny előtt, közben és után is találkozhattam.

Gratulálok Karcsinak, akit én hívtam, hogy jöjjön ide, és aki 57 évesen letolta az 57+ km-es távot eszméletlen sok szinttel, és aki a végén úgy nyilatkozott, hogy élete legmeghatározóbb élményét élhette itt meg. 

Gratulálok Emesének, aki egy könnyed futással korcsoport elsőként állhatott dobogóra. A közösen összerakott futások kezdenek beérni, persze Zergetalpakon neki egyszerűbb volt haladni ezen a terepen. 

A végére pedig a számok, amit az órám mért.

Táv: 33,7 km

Szint: 1650 m

Menetidő: 4:59:09

Tempó: 8:52 min/km

AHR: 160

Horská Vyzva (cseh terep-ultra sztori)

 

A szüzesség elvesztése mindig izgalmas tapasztalat. 😊 Most éppen a külföldön teljesített terepfutó versenyek területén történt ez meg velem. Még Juhász Robi futó-kolléga ötlete alapján neveztem be a szlovén Julian Alps Ultra Sky Trail-re, ami szeptemberben kerül megrendezésre, azonban előtte mindenképpen szerettem volna legalább közel hasonló hegyvidéken kipróbálni, hogy mégis mennyire más ott a terepfutás.

 

Erre jött Karcsi őrnagy úr fantasztikus ajánlata: menjek el vele a cseh Jeseniky hegyvidékre, ahol a „Hegyi kihívás” elnevezésű versenyen tesztelhetjük, hogy mennyire vagyunk kemények a zord körülmények között. Hagytam magam rábeszélni, gondoltam egy Mátrabérc nehézségű versenyen mi baj lehet… Hm, azért akadt néhány… 😊 Többek között az, hogy ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a hasonló paraméterű magyar trail.

 

Csütörtökön autózunk át cseh földre, szerencsére a járványügyi feltételeknek megfelelünk, ami biztos: uniós védettségi igazolvány nélkül ez az egész buli nem jöhetett volna létre. Kicsit jobban izgulok az időjárás miatt, ugyanis az utunkon végig kitartóan ömlik az eső, és Karcsi szerint a verseny helyszínén már egy hete hasonlóak a körülmények. A hőmérséklet az otthonihoz képest szerény húsz fokot esik, polár pulcsi és esőkabát is előkerül. Délután három körül érünk a festői Vöröshegy-nyeregbe. Az 1010 méter magasan elhelyezkedő síparadicsom a helyszíne a szállásunknak és a verseny rajtjának is.

 

 

A fotók többségét egyébként még Karcsi készítette egy korábbi bejárás során, így legalább részben vissza tudják adni az élményt. A verseny péntek éjjel, 23:50-kor indul, így az egész napot pihenéssel, hangolódással töltjük. Nekem a legnagyobb dilemmám, hogy saját tempóban, vagy Karcsi tempójában menjek. Az előbbi ellen az szól, hogy éjjelre komoly ködöt jósolnak, és bár van track az órámra töltve, azért nagy esély látok rá, hogy egyedül bizony eltévednék. Az utóbbi ellen pedig az, hogy Karcsival meglehetősen különbözik a futó-ritmusunk: míg ő felfelé óvatos és tartalékol, lefelé pedig őrült tempót megy, addig én felfelé is szeretem a dinamikus haladást, a lefeléket pedig többnyire pihenésre használom. A túlélési esélyeket is latolgatva, végül úgy döntök, hogy Karcsival megyek.

 

Már fél körül beállunk a rajtba, a készülődésnek elég profi hatása van: rajtkapu, zene, fotósok, felvezető quad, semmit nem bíznak a véletlenre. A nyugat-európai versenyekre jellemző, hogy olyan tág szintidőt adnak meg, hogy túrázók is tudják teljesíteni. Ez itt is így van, 20 óra áll rendelkezésre a 64 kilométer és 2800 méter szintemelkedés leküzdésére.

 

A rajtpisztoly eldördülése után hamar rájövök, hogy Karcsi stratégiája, hogy hátulról induljunk, nem tűnik annyira hatékonynak, ugyanis máris az első emelkedőn beragadunk a túrázók közé. Tötymörgősnek érzem a tempót, és kell legalább másfél kilométer, mire legalább annyira széthúz a tömeg, hogy tudjunk előzni. Ott már a lejtőszög is csökken, így végre futásnak tudunk eredni.

 

Karcsi előre megy, én követem, és közben szívélyesen üdvözöl minket a töménytelen mennyiségű sár… Na bakker, ez jól kezdődik. 10-15 perc, és már csónakázom a cipőben, gyanítom ez egész úton így lesz. Aztán olyan szakaszok jönnek, ahol már annyira mocsaras a talaj, hogy fapallók vannak kiépítve, másképpen csak csónakkal tudnánk haladni.

 

 

Ezen azért lényegesen egyszerűbb a futás, egészen addig, amíg megérkezünk az első komolyabb kaptatóhoz. Már itt feltűnik, hogy ezek az ösvények nem hasonlítanak a nálunk megszokotthoz: gyökerek, kövek, leszakadások nehezítik a meredekség miatt egyébként is rohadt-nehéz haladást. Azért örülök, hogy legalább a tájékozódással nem kell bíbelődjek. Egyik lépésnél Karcsi felkiált: itt sár van. Cuppannak a cipők, és a következő lépésnél olyan furának érzem a talajt, mintha az eddigi tompítás eltűnt volna. Lenézek a jobb lábamra, és elkerekedett szemekkel látom, hogy nincs rajta a cipő… Mi a szösz?! Hátranézek, a lámpám fénye megcsillan a cipőm narancssárga nyelvén, csak az látszik ki a fekete, erdei sárból. Alig bírom kiráncigálni, az erdő meg akarja tartani a cipőt. Mikor végre sikerül, nyugtázom, hogy színig van folyós sárral, aminek csak egy részét tudom kiönteni. Visszadugom a lábam, nem mondom, hogy örömtáncot járok az érzéstől… 😊

 

A következő projekt: felfutni a hegyvidék legmagasabb pontjára, ami Pradéd, 1491 méteren. Szerencsére itt a felfutni szó szerint értendő. Az egész útvonalra jellemző, hogy nagyon jól futható, széles dózerutak és szinte járhatatlan ösvények váltogatják egymást. Most az elsőből kapunk egy jó nagy adagot, ráadásul az utolsó hosszú kaptató aszfaltos, és ezt oda-vissza is meg kell járjuk.

 

 

Csekkolunk a csúcson, és már söprünk is lefelé. Karcsi nem viccel, ha tartani akarom a tempóját, erőből kell fussak, ami megszül egy 4:07-es kilométert is. Itt még megengedhetem magamnak, 12 kilinél járunk, frissek a lábak, kicsi a sérülés esélye. Lent egy frissítő állomás vár ránk, gyors víztöltés, és mehetünk is tovább, természetesen felfelé. Nem tudom pontosan hol, de valahol lecsap ránk a köd. Már csak azt látom, hogy szinte semmit sem látok. Karcsi előre megy, rátapad egy srácra, és irdatlan tempót kezdenek el nyomni. Ennek fele sem tréfa, muszáj tapadjak, különben elveszítem futótársam.

 

Kb. 1400 méteren futunk egy gerincen, először enyhén felfelé, aztán megindulunk lefelé. Kizárólag Karcsi cipőjének fényvisszaverő csíkját látom, mindent beborít a köd. Az ösvényt nem tudom minek nevezni, a legutolsó gondolatom lenne, hogy ez turistaút, inkább valami szívató-pálya montisoknak. Fogalmam sincs hova lépek, csak nyomom, mint a süket, vagyis mint a vak… Közben pulzusom felugrik 170-re, aminek az oka, hogy a szél pont olyan szögben érkezik felénk, hogy még az alapból ritkább levegőt is kifújja a számból. Ahogy látom, három kimenetele lehet ennek a résznek: infarktus, fulladás, vagy kéz- és nyaktörés. Már éppen azon gondolkodom, hogy szólni kellene Karcsinak, amikor több embert is beérünk, és hirtelen nyoma sem lesz a ködnek. Mi pedig ráfordulunk a „Halál-ösvény”-re…

 

Valószínűleg csak Karcsi nevezte el így, mivel ez a nagyon szűk, és áfonya-gyökerekkel tűzdelt ösvényt bal oldalról egy olyan hegyoldal határolja, ahol ha lecsúszunk, akkor a versenytársak már csak egy perces néma csenddel tudják kérni a hegy szellemét, hogy fogadja be lelkünket. Futótársam önbeteljesítő jóslata alapján háromszor is elesik, de élve megússza. Egy idő után jobbnak látom az élre állni, átveszem a safety car szerepet, mögöttünk többen is jönnek kihasználva, hogy nem nekik kell tájékozódni. A kalandos ösvény tovább fokozza az izgalmakat: egészen derékmagasságig összezárnak előttem a fenyőfák. Láncfűrész nem volt a kötelező felszerelések között, nem ártott volna. Aztán végre kiérünk egy kétnyomsávos útra, ahol megint felpörgethetjük a lábakat.

 

Azt vettem észre, hogy itt a mezőny közepe környékén a cseh srácok nagyon rutinosak a kemény terepen, viszont ha tempót kell futni, akkor mindig messze lemaradnak. Ennek következtében folyamatosan egymást kerülgetjük. Sajnos a futás most sem tart túl sokáig, újra emelkedni kezdünk, de ami ennél rosszabb: a köd is megjelenik. De nem is akárhogy. A látótávolság nullára csökken, ha lenézek, csak a cipőm körvonalát látom. Ami még fura, hogy azt sem érzem mikor emelkedünk, mikor vagyunk síkon.

 

Dobunk egy balost, és egy brutál meredek és persze köves emelkedőn kapaszkodunk tovább, ami egy lépcsősorhoz vezet. Közel derékszögig kell emelni a lábamat, elég dinamikusan haladunk, csak azt nem tudom, hogy hány száz lépcsőfok vár ránk… Szerencsére hamarosan felérünk a hegy tetejébe vágott mesterséges medencéhez, és azon nyomban el is tévedünk.

 

 

Egyébként pöpecül ki van szalagozva az útvonal, csak követtem két srácot, ők vittek be a dzsindzsásba. Karcsi segítségével gyorsan korrigálunk, és már zúzhatunk is lefelé a lejtőn, ahol mint mindig, megint az élre állunk, és hátra hagyjuk a cseh sporikat. Meglegyint egy kisebb holtpont, be kellene keverjem az újabb adag Hammer port, de már megvárom a lejtő alján található pontot, ahová egy hosszú ereszkedést követően meg is érkezünk. Féltávnál járunk, közel 8 km-t jövünk óránként, és hamarosan világos lesz. Jól bekajálok banánból, szinte azonnal érzem, hogy energiaszintem visszatér az eredeti pozícióba. Oké, szuper minden, jöhet a második fele! Akkor még nem tudtam, hogy az igazi rémálom most következik… 😊

 

A következő 7 kilométeren 1000 méter szintet emelkedünk. Az első fele rendesen elaltat, ugyanis aszfaltos úton kényelmesen lehet kocogni. Majd jön egy hajtűkanyar, egy fahídon betérünk az erdőbe, és egy rendkívül szűk, óriási kövekkel tűzdelt ösvénnyel találom szembe magam, ahonnan teljes szélességben zúdul le a víz. Hát ez meg…? Sajnos felfújható kajakot sem hoztam magammal, nagyon nem tudok alternatívát találni a haladásra, csak ezen az égbetörő patakon tudunk felfelé kapaszkodni. Túl sokat szerencsére nem kell így mennünk, hamar rájövök, hogy ez valóban egy ösvény, csak éppen a hegyről lezúduló víz átvette az uralmat. A helyzet nem sokat változik, néhány száz méterenként újabb és újabb patakokkal találkozunk. Nekem egyébként nagyon tetszik ez a rész, igazi vadregényes, mesebeli erdő olyan magas fákkal, hogy a tetejüket sem lehet látni.

 

Sajnos Karcsi lábai kezdik megsínyleni a nem mindennapos terepviszonyokat, itt felfelé rendesen belassulunk. Nálam a tempó-csökkenés jelentős pulzus-esést eredményez, amit azért nem szeretek, mert olyan érzésem lesz, mivel teljesen elfáradtam volna. Természetesen a fáradás folyamatosan teret hódít bennem, de egy nagyobb intenzitással még visszább tudnám fogni. Már világosban érünk fel a gerincre, de pechünkre még innen is emelkedni kell, egészen az 1422 méteren található Keprnik csúcsáig.

 

Végre jön a lejtő. Aham… Végre… Egy kb. 7-8 kilométeres kört kell megtennünk, ennek fele lefelé, fele felfelé. A lejtő azonban a legborzalmasabb álmainkat testesíti meg: éles, kiálló kövek amerre csak ellátni, energiazabáló mintázatban vannak beágyazva a talajba. Az ezeken való gyors haladást tanulni és gyakorolni kell. Kicsiny országunkba nincs túl sok lehetőség rá, én annyiban vagyok előnyösebb helyzetben, hogy a Bükk 900-as csúcsai mozgalmat már többször megfutottam, és ott bőven van az embernek ilyen terepben része, például a Kukucsón vagy az Ispán-hegyen. Lényeg, hogy minél inkább a kövek csúcspontját vegyük igénybe az elrugaszkodáshoz, így kell a legkevesebbet emelni a lábon, és így használja fel a comb a legkevesebb energiát. Ehhez kell egy jó csillapítású cipő, némi egyensúly-érzék, erős core-izmok, és görcsre nem hajlamos lábizmok. Nem utolsó sorban, ha a kövek közé lépünk, és már van „némi” fáradtság az izmokban, akkor könnyen az intenzíven ébredhetünk megműtött lábbal.

 

Azért van akkora mázlink, hogy a lejtő alja a megszokott dózerra vált, így azon futva kicsit növelni tudjuk az átlagot.

 

 

Ramzovába érkezünk, 48 km-nél található az utolsó ellenőrző pont. Feltankolunk, és nekimegyünk az utolsó, de minden képzeletet felülmúló emelkedőnek. Zöld-kék kombinációval juthatunk vissza a kör elejére. A zöld turistaút a verseny legpompázatosabb részére visz minket, zubogók, vízesések mindenhol. Persze minél vadabb egy táj, annál nehezebben járható, de ezt igazán akkor érezzük, amikor rákanyarodunk a kékre.

 

Gyök kettővel haladunk felfelé, ami nagyjából 22-23 percet jelent kilométerenként. A hatalmas kövek és a marasztaló gyökerek sokaságát olykor-olykor megtöri egy-egy vízátfolyás az ösvényen. Hálás vagyok a Dynafit Ultra 100-nak, tulajdonképpen mindentől megvédi a lábamat, hiába csónakázom benne órák óta. Hamarosan felérünk egy sziklakompozícióhoz, de sajnos a megpróbáltatásoknak még messze nincs vége.

 

 

Hogy mégis milyenek ezek a hegyi „ösvények”, ez a kis videó próbálja bemutatni, persze a teljes „élményt” nem tudja visszaadni. 😊

 

 

El sem hiszem, mire végre visszakerülünk a kör elejére. Vissza kell másznunk Keprnik-re, hogy onnan még egy 3 kilométeres emelkedővel és egy ugyanilyen hosszú lejtővel zárjuk a versenyt.

 

 

A lejtőn visszakapjuk a megszokott dózerutat. Pulzusom 110 alatt, én már csak módjával kocogok lefelé, Karcsi azonban begyújtja a rakétákat, és előre fut. Így végül egész jó tempóban érünk célba, kellemesen meleg napsütésben, taps-fogadtatásban.

 

 

Megkapjuk a fából készült Finisher érmet, és meleg ételt is osztanak. A nevezésnél Karcsi nekem aranygaluskát kért, hát nem tudom, hogy ettem-e ennél jobbat életemben. Persze lehet, hogy a körülmények miatt éreztem így. 😊 Ez egy nagyon kemény, és tanulságos verseny volt. Össze kell magam kapjam, ha teljesíteni szeretném a szlovén Julian Alps-ot, ahol majdnem kétszer ennyi szint vár rám, és valószínűleg hasonlóan kemény körülmények. 

 

Nagy köszönet Karcsinak a meghívásért, az egész hétvége lemenedzseléséért, valamint a közös futásért, mászásért. Még egy érdekesség, hogy a versenyt a cseh Dynafit Team tagja nyerte, 6 percen belüli tempóval… Ez egy elképzelhetetlen sebesség ezen a terepen, szerintem földönkívüli technológiával készült cipőben futhatott, ami kvantum-emeléssel lebeg a föld felett. 😊