Mátrabérc 2011

„Csend, nyugalom, béke honol
itt, ezen a tájon.
Lelkem szárnyal, valahányszor
e vidéket járom.”

(Szepsy Eleonóra: Mátra)

„Szevasz, hol akarod feladni?”

Táv: 55,6 km, szint: 2742 m.

Hajnali fél négykor ébredek Pesten, qvic lakásában. Nem mondanám, hogy túlzottan sokat aludtam volna, maximum egy-két óra lehetett. Sajnos ehhez nem tudok hozzászokni, túra előtti este nekem szükségem van a megszokott környezetre. Szerencsére a héten sokat pihentem, és így nem érzem magam túl fáradtnak.

Elsők között szállunk fel a különbuszra, ami még idő előtt elindul. Alacsony pulzusunkat felpörgeti egy rövid párbeszéd, ami valahonnan hátulról szivárog felénk: „Szevasz, hol akarod feladni?”, mire a válasz: „Még nem tudom.” Ezen jót mulatunk. Sirokra érkezünk, és egy-két perc múlva már kérjük is a rajtidőt. Laza kocogással indítunk. Eredetileg 9 órát terveztem, de akkor még úgy számoltam, hogy a szokott módon, két autós verzióval oldjuk meg a logisztikát, ráadásul ebben az esetben otthon aludhattam volna, és pihentebben állhattam volna rajthoz. De sajnos betegség sújtotta a megszokott társaságot, még szerencse, hogy qvic hamar kigyógyult belőle, de ő is jelezte, hogy ez egy lazább kör lesz.

Ehhez képest erősen kezd, de ezt már megszoktam tőle. Előzgetéssel telnek az első órák. Nem szeretek szólni, hogy engedjenek el, és sok szakaszon nehéz oldalra kitörni, ezért sokszor beragadok, és kényszer-vonatozok a tömeggel. Bár elég széthúzott a mezőny, mégsem haladok az ideális tempóban. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is küzdök, próbálom törölni magamból az előre beprogramozott baljós képeket, mely szerint ilyen kevés pihenéssel sok és kemény holtpontom lesz, sőt, még a feladás szele is felborzolja agysejtjeimet. A valóság nem igazolja (legalábbis egyelőre) a rémképeket. Igaz, qvic lassan, de biztosan meglép előlem, de nem is vártam mást, viszont ahol lehet, futok, és az emelkedők is jól mennek. Legalábbis Oroszlánvárig. Felfele már lassúnak érzem a tempót, néhányan meg is előznek. De az igazi problémát inkább a további hegyek jelentik. Számolom az emelkedőket, mennyi van még hátra a markazi kapuig. Magamban a hegyet dicsérem, a jó levegőt, az erdőt, ezek mind energiát adnak nekem. Nem marad el a fohász hatása, magabiztosabbá válok, és már kezdem elhinni, hogy ismét magamra találtam. Hamarosan az a tény is megerősít, hogy utolérem qvic-ot. Kicsit panaszkodik, hogy fáradtak az izmai, mostanában sokat melózik, és keveset pihen. Végre elérjük a markazi kaput, a Kékes oldalában felváltva kocogok és gyalogolok, a ponthoz végül én érek hamarabb, qvic egy-két perccel lemaradva lép be a síházba.

3:15 a menetidő, nem túl rossz, persze a tavalyihoz képest ez sétatempó. Bevágok vagy két levest, egy szendvicset, közben társam meglép, ő nem szokta elhúzni a frissítést. Lefele viszonylag kevesen megyünk, csodálkozom, hogy nincs tömeg, hiszen innen már a Hanák túra is elindul. A meredek lejtő néhányszor emlékeztet rá, hogy nem a téli Asics van rajtam, hanem a nyári Kalenji, és az bizony jobban csúszik. Még szerencse, hogy bottal jöttem, azzal igyekszem egyensúlyozni, és megúszni zakózás nélkül. Utána végre gyorsíthatok, bár a Mátra-nyeregig megízlelek néhány tócsát bokáig, talán a műúton is mehettem volna. A Csór-hegy megameredek oldalát egyenletesen botozva leküzdöm, és a pontnál ismét beérem qvic-ot.

Elég kedvetlenül megyünk tovább, nálam ez ismét inkább pszichés akadály, hiszen a legkevésbé kedvelt szakasz következik a frissítő pontig. Amikor már azt érzem, hogy futni sincs kedvem, elhatározom, hogy sürgősen össze kell szednem magam. qvic lefele gyorsabb, én megint a hegyet hívom segítségül, de most már erőteljesebben koncentrálok, rövidre kell zárnom végre ezt a „fejben feladós” dolgot. Szörpözünk egyet qvic-kal, majd kényelmes tempóban felmászunk Galyatetőre. Nem kellene visszagondolnom a februári wellness-hétvégére, de most elég jó lenne egy kis ücsörgés az élménymedencében. Helyette betérünk a Gertrúdba, és iszunk egy kólát, én még egy banánt is leküldök. Közben a feszültség oldódik bennem. és érzem, hogy innen már nem lesznek rémképeim, és simán teljesítem a távot.

A kilátónál kapunk pecsétet, innen viszonylag kényelmes szakasz következik, lazán kocogunk, és néhány percig még László Szilvi társaságát is élvezhetjük. Megemlítem neki, hogy Kékes felé nagyon hiányzott a húzóereje. Mátraszentlászlón felhörpintünk egy pohár teát, majd könnyen begyűjtjük a következő pecsétet a kilátónál. Hirtelen a tömeg a többszörösére duzzad, szlalomoznunk kell a rövidtávosok között. Nagyon sajnálom a dolgot, mert a kék sáv Szamár-kőig a kedvenc szakaszom, itt nagyon jót lehet futni. Vagyis csak lehetne. De így is nyújtom a lépéseimet, nagyobb tempóra váltok. Felfele dugóba kerülök, egyesével előzöm, igyekszek minél több embert magam mögött hagyni, lefele lesz ennek igazán jelentősége. A szél miatt nem az Ágasvár csúcsán kapom a pecsétet, fent azért megállok egy pillanatra erőt meríteni a látványból. Lefele gyorsan tudok haladni, qvic még gyorsabb, a turistaháznál jövünk újra össze, ahol csapos híján kóla helyett vizet iszunk.

Nézem az órát, a tíz óra biztosan meglesz, esetleg még a 9fél is. Néhány órája nem gondoltam volna, de most nagyon jól esik futni, 15 km-rel a vége előtt teljesen ráhangolódtam a túrára. Talán kicsit hamarabb kellett volna... Nem húzok el, be-bevárom qvic-ot, eléggé fájlalja már az izmait. Aztán Mátrakeresztesre befele megnyújtom a lépéseimet a műúton. A pontnál frissítek, egyik szendómat qvic tünteti el, még gélt és csokit is fogyasztunk, hiszen a Muzsla következik. Rengeteg ember tanyázik a ponton, és már sokan el is indultak, szerencsére itt már nincsenek nagyon szűk ösvények, lehet előzni. Ez lelkileg is erősít, jó tempót megyek felfele, és ahol lehet, bele is kocogok. Hihetetlen, de a lábaim teljesen lazák, és a karjaim se fáradtak el a botozásban. Ezért még egy kicsit feljebb kapcsolok. Talán még soha nem volt ilyen könnyű meghódítani ezt a hegyet, hiszen ez az 5 km-es emelkedő a túra legkeményebb szakaszán van. 8:20-szal érkezem fel, mivel még így esélyem van a 9:20-as teljesítésre, ami a bűvös hatos átlag határa, ezért nem várom meg qvic-ot. Elindulok lefele, és próbálok minden tartalékot felélni. Szerencsére itt már mindenki félre húzódik, még ebolával is pacsizok egyet. A Koncsúrok után felbukkan a távolban Szurdokpüspöki, és a látvány mosolyt csal az arcomra. Megjöttem. Vagyis majdnem. Már csak a Diós-patak van hátra, majd egy hosszú sprint be a településre, be az iskolába.

9:16 az érkezési időm. Átveszem az oklevelet, kitűzőt, még beszélek néhány emberrel, tapasztalatcsere Rushboy-jal, aztán lecsüccsenek szörpözni. qvic is érkezik, megnyomta a végét, így csak néhány perccel jött később. Még a sörözőben eszem egy lángost, majd kisétálok a vonathoz.

Érdekes élmény volt ez a túra. Sokat olvasgattam a nagyok és még nagyobbak beszámolóit és az általuk szerzett tapasztalatokról a terepfutásokon. Amikor a mentális erőnlét fontosságát hangsúlyozták, én mindig csak bólogattam magamban, mintha tudnám, hogy miről van szó. Most megtapasztalhattam egy kicsiny szeletét ennek. Egy felkészült szervezet sok mindent kibír, de ha a gondolat mást akar, akkor nem lehet megvalósítani a reális teljesítmény elérését. Persze én nem szoktam túl gyakran ilyen szintre eljutni, hiszen nem versenyzem, és nem látogatok túl gyakran kemény túrákat. Ahhoz, hogy ez kijöjjön rajtam, a Mátrabérc kellett.

Átlag pulzus: 150.

Max pulzus: 177.

Elégetett kalória: 6700.

Jövőre Mátrabérc-Trail, és ez már véglegesnek tűnő elhatározás. Ha ezen a terepen akarok jó eredményt, akkor muszáj futókkal mennem, és lehetőleg előtte otthon aludnom. A tavalyi 8:30-at csak így tudom megismételni.

De az még messze van. Most még vár rám egy Kinizsi Százas…