Balaton 50 (régen és most)

Táv: 50,8 km, szint: 1410 m.

"Balaton, én csodás tengerem
vonz hozzád különös delej,
sodorjon bárhová az élet
hozzád újra s újra visszatérek."

(L. Horváth Zsuzsa: Balaton)

2004

Számomra az első Balaton 50 túra egy mérföldkő volt, mivel akkor mentem először 50 km-t, és a rendszeres túrázáshoz ez a túra hozta meg a kedvemet. Akkoriban még nem írtam beszámolókat, qvic is csak nagyon ritkán, de ez olyan kalandos esemény volt, hogy erre szánt időt, abból az évből ez az egyetlen beszámolója, érdemes elolvasni. Vannak még emlékeim arról a túráról. Még lefele menet a kocsiban olvasgattam a korábbi beszámolókat, és jókat mulattunk a sok emberen, akik sorozatban eltévedtek. Aztán a rajt után negyedórával arcunkra fagyott a mosoly, mert ott voltunk a semmi közepén, és csak sejtésünk volt, hogy merre kell menni. Két turistatérképünk volt, mindkettő teljesen mást mutatott, egymáshoz és a valósághoz képest is. Akkor még nem volt gps-ünk, és az iránytű csak az irányt mutatja, az utat nem…, ezért emlékeim szerint elég sok időt töltöttünk derékig és nyakig érő dzsindzsásban, úttalan utakon, bozótosban, és csak reménykedtünk, hogy egyszer haza találunk, és netán még a túrát is teljesítjük. Ehhez képest még egész jó időt mentünk, hiszen akkor is kocogtunk néha, de alapvetően a gyaloglás és a dzsungelharc volt a jellemző a haladásunkra. Ami még emlékezetes volt, hogy azon a nyáron zajlott a nagy hernyóinvázió, ezért ezek a csúszómászók egyszerűen lerágták felőlünk az erdőt, és csámcsogásuk kísértetiesen hangzott utunk jelentős részén.

2011

Elég irigy voltam qvic-ra, hiszen ő 2004 óta már kétszer is teljesítette ezt a túrát, ennek ellenére idén sem terveztem menni a kungfus záróvizsgára való felkészülés miatt. Semmi olyan erőltetett futást nem akartam, ami akadályozná a készülésemet. Aztán mikor megemlítette, hogy ismét megy, és még Kati is küldött, nem sokat töprengtem rajta, persze azért kikötöttem, hogy nem akarok gyilkos tempót menni. Ennek hírére Ákos is ráizgult a dologra, így hárman poroztunk lefele Balatonfüredre.

Fél 9 előtt sikerült rajtolnunk egy gyors nevezés után. Az itiner és térképmásolat a Téry Társaságra jellemzően használhatatlan, főleg ezen a felvidéken. Ami viszont komoly fejlődést mutatott, hogy kiszalagozták az utat, legalábbis egy részét, ami annyit jelent, hogy előtte be is járták azt. Ez kicsit meglepett minket.

Szokásosan kezdtünk, qvic nyomta rendesen, ráadásul helyzeti előnyben volt, hiszen tavaly is járt erre. Bár még az Aranyember útján Ákos ment elől, hamar átengedte a vezetést, lefele már kapkodtam a lábaimat. Eleinte még tartottam az iramot, aztán úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok egy ficamot vagy törést, most nem jönne túl jól öt hét fekvőgipsz. Ráadásul a gazzal benőtt utak annyira kövesek voltak, hogy minden egyes lépést meg kellett gondolni. Az első pecsétet még a Jókai-kilátónál kaptuk, majd a másodikat Arácson.

Innen jött egy brutál emelkedő fel Péter-hegyre, amit egyébként ki is lehetne hagyni, mert nincs pont a tetőn, nem is csodálkozom, ki az az őrült, aki feljön ide… Lefele megint óvatoskodtam, aztán újra fel a Csákány-hegyre, az Endrődi-kilátónál pecsételtek. Majd már Paloznak fele kocogtunk még mindig párhuzamosan a Balaton partjával, és a kilátás káprázatos volt a tiszta időben. Ákos kezdetben halkan, aztán egyre hangosabban tette a megjegyzéseket, hogy gyorsak vagyunk, lassítani kellene. Végül Lovas után, miután feltankoltunk a kocsmában, és újabb pecsét került a lapunkra, imája meghallgatásra talált, qvic lassított. Egészen enyhén emelkedett is a völgy, felváltva gyalogoltunk és kocogtunk, míg el nem értük Veszprémfajszt és a következő állomást, Balácapusztát. Itt már csak ketten voltak előttünk a korábban rajtoló 19 főből. Visszakocogtunk a településre, éppen valami fogathajtó verseny volt a határban, a lovak kicsit rugalmasabban futottak, mint mi, pedig egy sörözőben ismét sikerült üzemanyagot tölteni magunkba. A Koloska-forrás nem tűnt nagyon messzinek, nagyon szép ez a környék.

A ponton kaptunk mindenfélét, gyümölcsleves, zsíros kenyér, szörp. Én még egy csokit is leküldtem, hiszen mindjárt a Recsek-hegy következik. Nem váratott sokat magára, kipróbáltam meddig bírom megfutni 90 % alatti pulzussal. Egész jól ment, a keresztútig sikerült, onnan már csak egy rövid szakasz maradt hátra, bár az majdnem derékszögű volt. Nemhiába neveztük el anno Fittness-hegynek, fokozatosan és végelláthatatlanul emelkedik. A tetején ismét kilátót és pontőröket találtunk. Innen többnyire én mentem elől, szerencsére a lábaimban nem tapasztaltam a korábbi húzódásokat, a sok nyújtás jót tesz neki. Élvezhettem a futást, ez jó jel. A vége felé most vagy máshova festették a kék jelzést, vagy qvic emlékezett rosszul, de teljesen máshol lyukadtunk ki, mint vártuk. Ez részben jó hír volt, hiszen nemsokára célba értünk, részben viszont rossz, hiszen a tervezett „lassú 8 órás” helyett egy „kicsit gyorsabb 7 órán belüli” lett a teljesítés. Valahogy én nem éreztem gyorsnak az első 15 km kivételével. Mindenesetre 6:54-es idővel átvehettük az emléklapot és kitűzőt, ami a dátum kivételével teljesen ugyanolyan, mint 2004-ben volt. Így 7 év után méltó megismétlése volt ennek a szép, remek túrának.