Reggel, ha nem sietek, lekésem a hévem. Nem mintha nagy lenne a jelentősége, de végül elérem. Két percig tart, mire kiérek a Szabadság térre. Most jó gödöllőinek lenni. Az iskolában kisebb tömeg, futóhegyek, nevezési asztal, bököm a nevem, kapom a rajtszámom. 3. Jól megnézem magamnak, ez nem a helyezés, csak a rajtszám. Annak a közelében sem leszek. Csak a rajtban.
9:00. Eldördül a rajtpisztoly, azaz vált a lámpa zöldre. Feró és munkatársa mellett ácsorgok, majd indulunk. Lassan kellene kezdeni, bár ez így nagyképűen hangzik, szóval még annál is lassabban kellene kezdeni, mint ahogy azt a későbbre terveztem. De jól esik a sebesség. Mostanában nagyon lassú tempóban edzettem a hideg miatt, ezért kicsit odalépek. Feró sarkát taposom, sorban előzgetünk egészen a máriabesnyői lakóparkig. Itt véletlenül a srác elé kerülök, és a Gudra-hegy aprócska dombocskáig tartom is magam. Aztán felfele elhatározom, hogy ideje visszavenni az arcból és a pulzusból, és végre azt a tempót menni, amit terveztem. Feró állva hagy, én pedig pecsét után két talpon síelek le a forrásig.
Kicsit rendezem soraim, iszom egy kortyot a forró teából, ami gyanúsan hidegnek tűnik. Ja persze, csak otthon volt forró. A hideget annyira nem érzem, bár jól be vagyok öltözve, ugye mivel lassú futásra készültem. Hát most belassulok. Előzgetnek is szépen. Eltelik tíz perc, és olyan érzésem lesz, mintha én lennék a maraton seprűje, a sereghajtó. Valószínűleg nem állok túl messze a valóságtól. Babaton kapok egy üveg izót, táskámba rejtem, jó lesz ez még később. Mint később kiderül, életmentő ötlet volt. Sokan leteszik az út mellé, nem engedhetik meg maguknak a „nagy súlyt”. Én csak virágszedegetős tempóban haladok, nekem nem oszt, nem szoroz.
Margita fele kezd szétszakadozni a mezőny. Pontosítok. Kezdek leszakadni a mezőnyről. Dudorászva kocogok a szép napsütésben, szinte teljes a szélcsend, élvezem. Egy kolomp hangja töri meg a csendet. Csanyáék bíztatnak minket már a következő pontnál. Jól jön a plusz energia a domb lábánál. Kicsit összetorlódva mászunk. Kilátó, majd a letérő előtti pont, ahol leválnak a túrázók. Egy hölgy mögé állok be. Jól nyomja. Lefele és síkon tartom a tempóját, felfele már nehézkesebb. Ő is otthagy. Egyedül folytatom. Szép erre a táj, még egy régi Gödöllő 60-on jártam itt. Eléggé frusztrál a gondolat, hogy tavaly ilyenkor már Domonyvölgyben voltam. De kellett ez a plusz öt kilométer az útvonalba, hogy ultratáv lehessen. Visszamászom Margita oldalába, végre a megszokott úton vagyok, kényelmes kocogás a sárgán. Iszom a teából, ropog a fogam alatt a jég, centis jégkása úszkál a tea tetején a flakonban. Jót tesz a torkomnak a hőmérséklet, de muszáj valamit innom. A villanyvezeték alatt mohón eltüntetek egy pohár felmelegített vizet a ponton. Jó ötlet volt a rendezők részéről.
Bár lejtőn megyek, a lámpák már villognak, ennem kellene valamit. Sebaj, mindjárt itt Domonyvölgy. Persze ha megnéztem volna az itinert, akkor tudnám, hogy nem ott lesz a frissítés, hanem kicsivel odébb. Így kissé eléhezem, mire odaérek, de nem vészes. Gyorsan pótolom az energiát, majd eszembe jut a tea. Kiöntöm a flakonból, koppan a földön. Kikaparom a maradék jégkását, és feltöltöm a flakont izóval. Valószínűleg az nem fog megfagyni. Ennyi eszem lehetett volna, hogy ne teát hozzak. Most már mindegy. Közben ebola érkezik, hölgytársasággal. Elhúznak, én még maradok egy kicsit nápolyizni, de egy-két perc múlva utánuk eredek.
Egy ideig csak túrázókkal találkozom, na meg ismét Csanyáékkal a zöld háznál. Lassan esem neki az emelkedőnek. Itt megint harapni lehet a csendet, ráadásul se előttem, se mögöttem nem látok senkit. Aztán az emelkedő tetején feltűnnek eboláék és még néhány futó. Utolérem a srácot, az Erzsébet-pihenőig megyünk együtt beszélgetve. Aztán kicsit ritmust váltok, és ellépek. Jól sejtettem, a mezőny második felében vannak olyanok, akik elfutják az elejét, így a végére már nem marad túl sok erő. Ezeket a futókat kezdem befogni egyesével.
A kőkereszti pontnál egy egész csoportba botlom. Míg megiszom a teám, figyelem, ahogy távolodnak. Nem sokáig, mivel utánuk eredem. Gyorsnak érzem magam, de ez csak illúzió. A pulzus is jelzi, hogy nagyjából ugyanolyan tempót megyek, mint az elején. A mezőny lassult hozzám. Felfelé is lazán kocogok, a befogott emberek előzékenyen elengednek. Nem mondom, hogy nem jó érzés előzgetni, itt, már a vége fele.
Elérem a vasutat, a ponton kapok valami meleg lötyit, jól esik. Megyek tovább, és látom, hogy egy újabb futóboly nyomul egyenesen, letérve a jelzésről. Már messze vannak, nem kiabálok utánuk, én jobbra kanyarodom a megszokott útra. Aztán később csak megtalálják a helyes utat, mert már bent, a házak között ismét felbukkannak előttem. Megelőzöm őket, kivéve az elsőt, aki nem a fáradtság miatt halad lassan, hanem a helyismeret hiánya miatt. Elmagyarázom neki a helyes utat, már bent vagyunk a városban, alig egy percre a lakásomtól, ami alig egy percre van a céltól. Még a végén sprintelek egyet, hátha befogom a srácot, de nem, ő a gyorsabb, vagy húsz másodperccel hamarabb ér be.
Megállítom az órám. 5:20-at mutat. Kellemes időtöltés volt ez 44,4 km-en a Gödöllői-dombságban, mínusz akárhány fokban. Besétálunk az iskolába, és kellemes meglepetésként ér a szép, faragott, névre szóló érem. Illetve az oklevél és kitűző díjazáson is újítottak, már ezek is a terep maraton teljesítését igazolják, és nem a Margita 40 teljesítménytúrát. Kifele menet még iszom két pohár teát, és elégedetten haza sétálok.
Eredmények itt.
Eredmények itt.
Azt hiszem a Zöld 45 következik, de ez még nem biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése