Salomon Ultra-Trail Hungary

Táv: 112 km, szint: 4200 m, szintidő: 20 óra.

„Az út legnehezebb része bennem van.”

(Tiesto)

Előzmények

Még áprilisban, a Mátrabércen megfogalmazódott bennem egy gondolat: vissza kellene mondanom az UTH nevezésem… Ez még nem is lenne annyira fura, csakhogy ez nem azért jelent meg bennem, mert alkalmatlannak tartottam magam a teljesítésre, vagy mert féltem a kihívástól. A tavalyi UTH egy fordulópont volt az életemben, onnantól egyre többet és egyre rutinosabban edzettem. És ez persze meg is mutatkozott… De csak az edzéseken. Ugyanis bármikor, amikor „tétre” ment a futás, mint például egy verseny, vagy egy PB-kísérlet, akkor mindig közbe jött valami… Valamiért elkezdtem elveszíteni a motivációmat az időnyomásos megmérettetés és a saját korábbi eredményeimmel való összehasonlítgatás iránt, és úgy tűnt, hogy ez rányomja a bélyeget az ilyesfajta rendezvényekre.

Az elmúlt 5 hónapban különösen jól mentek az edzések, minden összejött, amit szerettem volna, ezért elég izgatottan vártam az UTH-t. Na persze az előbbiekben felvázolt gondolatmenet még mindig ott bujkált bennem, és az is megfordult a fejemben, hogy ennek a gondolatnak önbeteljesítő hatása lesz… Kíváncsian vártam június 4-ét…

A verseny

Gyönyörűen süt a hold a szentendrei éjszakában, és sütnek a fejlámpák a Lázár Cár téren. Ismét elrajtolok azon a versenyen, ami tavaly oly sok szép meglepetéseket okozott. Megpróbálok üres fejjel, elvárás nélkül menni, és figyelni azt, amit az élet ma kioszt nekem.

Rajt előtt

Könnyű lépésekkel haladok a macskaköves úton, fejben végiggondolom a taktikát. Csak nyugiban, 160 alatt maradni féltávig, onnan pedig már akkor sem tudnék feljebb menni a fáradtságtól, ha akarnék. Nagy kérdőjel: a melegnek milyen hatása lesz rám. 10-11 óra futás után bizony nehéz lesz tartani a testhőt, komoly frissülési technikákat kell majd bevetni.

A mezőny kifut a városból. Nagyon frissnek érzem magam, lassan előzgetésbe fogok, csak úgy diszkréten. Megengedek magamnak egy kis mosolyt is, itt rendben lesz minden, jó formában vagyok. Erőltetés nélkül, szinte felgurulok a Kő-hegyre. Egy nagyobb bolyban futok, olyan erősek a fejlámpák, hogy nappali fény borítja be a terepet. Így a jó, lefele figyelni kell. Lent rá a kék keresztre, és azonnal megrohannak az emlékek. Tavaly itt konkrétan folyt le a sár, két lépés után egy visszacsúszás volt a jellemző. Most tökéletes a terep, kenjük is rendesen.

Lajosforrásnál most is nagyon hangulatos a gyertyákból kirakott „befutó pálya”. Aztán már a Bölcső-hegy ringat minket, az első komolyabb kaptató. Azt veszem észre, hogy még mindig egyben van ez a kis bolyocska, amiben vonatozom, és egészen a Sikárosi rétig eltart. Kicsit lassú a tempó a jelenlegi formámhoz képest, de nem erőltetem az előzést. Jó ez így, remek kis éjszakai futás ez. A rét után kezdünk szétszakadni, és már csak egy srácot követek. Kemény tempót megy, rendesen kell teperni utána. Belekóstolok a 160 feletti világba, de úgy érzem ez most belefér.

Remek hangulatban érek fel Dobogókőre, frissítés az előre tervezettek szerint: csak sós, és max egy kis savanyú. Édeset a táskámból szedek gélek és csokik formájában, a gyomrom úgysem bírja túl sokáig, főleg ha még a frissítőnél is édeset zabálnék…

Lakoma Dobogókőn

Lefele rakéta-gyújtás, itt már befigyel néhány 6 perc alatti kilométer is. Szándékosan nem nézem az időt, de érzésre is gyorsabb vagyok, mint tavaly, nyílván közre játszik benne a tökéletes terepviszony.

A Zsivány-sziklánál lesifotós várt... :)

Sikerült talpon maradni :)

Éppen Klastrompusztától mászom felfele a Pilis-nyeregbe, amikor valamilyen szorító érzés kezd megjelenni a gyomrom környékéről… Ráncolom a szemöldököm. Ez meg mi a fene? Olyan, mintha elsavasodott volna a gyomrom. Viccelsz, 4 óra futás után…? Esetleg 14 óra futás után. De a tünetek nagyon hasonlóak, alig bírok lenyelni egy falat csokit, így fel is függesztem a művelet. Vész esetre hoztam néhány apró pogácsát, bő víz kíséretében leküldök egyet, és várom a hatását. Közben kivilágosodik, és a hajnali fények káprázatosak a pilisi erdőben. Leérek Pilisszentlélekre, csekk, és futás tovább.

Aggodalmam, hogy a korai savasodás miatt fog ez a remek verseny rémálomba átcsapni, pillanatok alatt válik köddé, ugyanis a probléma olyan gyorsan múlik el, mint ahogy jött. Így már farkaséhesen érek Pilismarótra, és szippantom magamba a tésztával megrakott paradicsomlevest.

A következő, nem kicsi emelkedőt Szakó-hegyig nem kapkodom el egyrészt az emésztés miatt, másrészt pedig bőven van időm, illetve a távból is még akad néhány kilométer… Viszont lefele a zöldön felismerem, hogy a meleg hamarabb érkezik, mint vártam. 8 órakor már komoly mennyiségű izzadtságban fürdök, így a Lukács-árokban gondolkodás nélkül vetem bele magam a patakba.

Prédikálószék forever (rendezői kép)

Dömösről fel a Prédikálószékig… Hát mit mondjak, nem a kedvenc szakaszom még most sem. Lassú, de biztos a haladás, és fejben már a következő gyors szakaszt tervezem. Prímán megy a futás Lepence felé, sok 6 perc körüli kilométert sikerül abszolválni. Aztán jön egy szakasz, ahol az utat valami gigantikus járművek teljesen szétszabdaltak, és a versenyünk hirtelen Spartan Race-be csap át… Egy angol sporival botladozok, aki közben többször is meglesi az itinert, hogy tuti jó helyen vagyunk-e, de látva a szalagozást, egy idő után már csak nevet… Én meg csatlakozom hozzá. Mondom neki: „this is the real trail-running.” :)

Sikerül felkavarnunk a Spartacus ösvényre, és ebben a verőfényes napsütésben elképesztő a látvány. Mivel a Duna mögöttünk van, így futás közben próbálok hátrapillangatni, de már túl fáradt vagyok, hogy tudjam koordinálni a mozgást, ezért majdnem lelépek az ösvényről… Na jó, most nem csodálkozunk, inkább haladjunk. Beérek Piliszentlászlóra, és a nap forró ostorcsapásokat mér rám. Kirándulók jönnek szembe, akik csodálkozva nézik, ahogy a kulacsomból az arcomba öntöm a vizet, majd a fejemre is locsolok. Közvetlen hűtés, nincs mit tenni…

A Kis Rigóban az első dolog, hogy a rendezők nyakon öntenek egy vödör vízzel, ez húsvétkor és ilyenkor teljesen normális. Bemegyek az étterembe egy jéghideg alkoholmentes sörért, és a mennyország költözik a lelkembe, amikor végre megihatom. Majd zöldségleves kenyérrel, még egy vödör víz a nyakba, és odébb állok. 72 km pipa, és minden oké…

Az Apátkúti-völgyet egy kicsit gyorsabbra szeretném, de valamiért nem megy. Mellettem friss, Szentendre Trail versenyzők zúgnak el, és a rajtszámomra tekintve mindenki elismerően hajrázik. Szerencsére sok a fürdési lehetőség a patakban, a sapkámmal csak merem a vizet, csak merem a vizet, csak merem a vizet…

A festői Apátkúti-völgyben Visegrád felé

Visegrád előtti hegyet megint benézem, ahogy tavaly is, vagyis annyi, hogy nem számítok rá. Pedig ott van az a nyomorult! Aztán beérve a városba, lefele a meredek aszfalton olyan dologra leszek figyelmes, amit már régen tapasztaltam…

Mindkét talppárnám közepén valami szúr. Először kavicsra gyanakszom, de mindkét cipőben…? Oh, jaj, ha nem kavics, akkor vízhólyag… Basszus, hogy a fenébe lehet ez…? Tavaly csurom vizes cipőben csónakáztam 18 órán át, és még csak a bőröm se puhult meg…

Visegrád. Kellemes a hőmérséklet… grillezéshez. Egyfolytában locsolom a fejemet, de csak nem akar lejjebb menni a testhő. Szép kis finálé lesz… Ja, és a vízhólyagokat még nem is vettem figyelembe… A pontról nagyon nem akaródzik tovább indulni, de menni kell. Pap-rétig kemény lesz a menet, utána már megoldom valahogy. Szinte a földre taszít a hőség, ahogy elindulok fel a Fellegvárba. Nagyon durva a mászás, gyök kettővel haladok, és arra gondolok, hogy elég lesz-e a víz a következő pontig.

Egy srácot veszek észre, aki kissé üveges tekintettel pihen egy fa mellett, zöld rajtszámmal. Kérdem jól van-e, csak eléhezett a válasz. Előkotrok egy csokis müzliszeletet, hálálkodik, elfogadja. Indulok tovább, aztán mégis visszamegyek, mert nincs túl jó bőrben a srác. Mondom üljünk le egy kicsit egy köre, pihenjünk. Pár percet ücsörgünk, majd csiga tempóban felmászunk a parkolóba. Itt már rendben lesz, mondja, vesz még kaját.

Letusolok a csapnál, és útra kelek a kéken. A talpam egyre jobban fáj, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan romlani fog az állapota. Próbálok futni, nem igazán megy. És a gyaloglástól is csillagokat látok. Számolom az időt, még hátrafele gyalogolva is beérnék szintidő alatt. De ott van még a Vörös-kő, a Nyerges-hegy, és a végén a sok köves dózer, ami kifejezetten jót tesz a vízhólyagoknak…

Szóval ez az… A nyavalyába! Önbeteljesülés vagy megérzés? Igazából tökmindegy. Már az őszi Piros 85 is abszurd helyzet volt: egy szuper, három hónapos felkészülés után, a verseny előtt lesérülök… a Margitszigeten… És most meg ez… Ez van gyerekek, szeretek futni, szeretem a hegyeket, de az időt, mint fontos tényezőt ki kell vegyem ebből a sportból. Legalábbis egy időre... :)))

Felérek Moli-pihenőhöz, és nagyjából itt döntöm el, hogy nem fejezem be a versenyt, Pap-réten kiszállok. Nem mondanám, hogy nehéz döntés volt, az előzményekből kiindulva, de azért van bennem egy pici csalódottság. Sántikálva megyek tovább, és közben igyekszem mindig időben félreállni a futók útjából. Egyik pillanatban egy srác áll meg mellettem, és megkér, hogy adjak neki vizet, mert mindjárt szomjan hal. Adok, köszön, fut tovább. Legalább volt értelme eljönni. :)

Megállítom az órámat 91,2 km-nél és 3695 méter szintnél. Lebotorkálok Pap-rétre, ahol a rendezők közlik, hogy ide civil autó nem jöhet be, ezért ki kell gyalogolnom a szentlászlói útig, csak 2,5 km. Oké, mindegy, már annyit kibírok, majd onnan kimentenek. Csak az a kis bibi csúszott a gépezettbe, hogy rossz útra mutatnak…Így megindulok Szentendre felé, és bő másfél óra múlva, bő 6 km gyaloglás után végre fel tudnak venni… :) Ez még kellett a végére, persze én már csak mosolyogtam az egészen…

Visszaérve a városba, a parkolóban leveszem a cipőmet. Amikor kioldom a zárját, és megpróbálom lehúzni, már sejtem, hogy hol lehetett a baj. Két zokni van rajtam, nálam tizenéve bevált módszer a vízhólyagok ellen. Azonban a cipőt túl szorosra húzhattam, és így a zoknik nem tudtak egymáson csúszkálni, ezért az alsó elkezdte a talpamat dörzsölni. Az elméletet megerősíti a tény, hogy mindkét nagylábujjam bedagadt, és a cipő úgy megnyomta azokat, hogy az egyik körmöm be is vérzett, és mindkét körmömnek annyi, vagyis hamarosan le fognak esni… A talpamon egy-egy hosszirányú vízhólyag éktelenkedik. Lelkiismeretem picit megnyugszik, jó döntés volt. Ezekkel a lábakkal még 20 km-t menni… Őrültség lett volna. Ahogy tavaly is azzal a csípővel végigfutni a 88 km-t. Ráadásul egy hét múlva csapatban futok a maratonváltón, addig mindenképpen rendbe kell jönnöm, nagy kitolás lenne a csapattal, ha kiesnék.

Ennyi volt az idei UTH. Egyelőre úgy néz ki, hogy egy ideig nem találkozunk, hacsak nem jön elő újra az erős vonzalom ezután a remek verseny iránt. Bár a fergeteges hangulat miatt semmi sem gátolhat abban, hogy majd rövidtávon nyomjak egy örömfutást. :)

Köszönet a rendezőknek, a Terepfutás.hu-nak, parádés rendezvényt hoztak ismét össze.