Korinthosz: az első „classic” ultrám

Táv: 81 km, szint: 230 m, szintidő: 11 óra.

"Addig fuss, amíg el nem csitul anyázó elméd..."

(anoním ultrafutó)

"Nincs már messze Szekszárd, sejehaj-sejehaj!"

(népdal, saját költés :D )

Amikor először vetődött fel, hogy indulnom kellene a Korinthoszon, első pillanatban azt hittem, hogy Görögországba kell utazni... :) Aztán gyorsan kapcsoltam, hogy ez az a verseny, amit hazánkban, a Duna töltésén rendeznek, és a legendás Spartathlon ultramaraton előtt akarnak vele a rendezők és a résztvevők tisztelegni. Az ötlet tetszett, bár hozott némi aggodalmat, hiszen eddig én csak terep-ultrákon indultam - abból is elég kevesen -, és mint ismeretes, amíg a terepen a terep és a medve öl meg, addig aszfalton a sebesség... És hát én nagyjából 5 éve már, hogy nem járok aszfaltos versenyekre. Életemben kétszer futottam városi maratont, a másodikat 2011-ben.

De belevágtam, mert furdalt a kíváncsiság, hogy mi lesz majd 42 km után... A négy hónapos felkészülés is megérne egy misét, de úgy túl hosszú lenne a mese, így inkább belecsapok a lecsóba. ;)

Aug.10. 19:40, Szekszárd, versenyközpont

Már fél órája gubbasztok a vécén. Úgy tűnik, hogy a verseny nekem kicsivel hamarabb kezdődik, először azt kellene eldöntenem, hogy egyáltalán el merjek-e indulni. A hasmenésnek semmi jele nem volt, egész héten remekül éreztem magam, nagyjából csak tésztát és burgonyát ettem, ma viszont lecsúszott egy pizza, illetve vacsorára egy adag sajtos tészta. Lehet, hogy a sajttal volt gond? Áh, igazából teljesen mindegy. 

Miután kijön belőlem az egész heti táplálék, kissé megkönnyebbülten, de gyengébbnek érzem magam, mint amilyennek lennem kéne. A verseny nem aggaszt, ha nagy gáz van, ki lehet szállni, viszont ma este még buszozni kell a rajtba, kb. háromnegyed órát. Na remek! Az előbbi kis "affér" is olyan gyorsan jött, hogy szinte már feltéptem a mosdóajtót...

Szerencsére nincs "utórezgés", probléma nélkül telik a buszozás, azért az elég ciki lett volna, ha meg kell állítsam a buszt, arról nem is beszélve, hogy mi van, ha egy város közepén vagyunk... Na jó, elhessegetem a negatív gondolatok, igyekszem a versenyre koncentrálni. Átnézem a kulacsövet, minden megvan. Végig gondolom a frissítési stratégiát, lényeg, hogy tartsam magam hozzá, mert pár óra után hajlamos vagyok elkönnyelműsködni. Aztán kibámulva az ablakon sasolom a sötétséget. Csodás éjszakának nézünk elébe...

Aug.10. 22:00, Baja, Turisztikai Központ, a rajt helyszíne

Még két óra a rajtig, aminek azért nem örülök. Keresek egy nyugisabb füves területet, és hanyatt fekve figyelem a csillagos eget, és próbálok minél kevesebb energiát égetni. A gyomrom úgy tűnik rendben, semmi jelét nem adta, hogy megismétlődne a szekszárdi "eset". Itt is van frissítő asztal, rágicsálok egy kis kenyeret, és vizet iszom. Nem sokkal a rajt előtt megkeresem Zsuzsit, aki bemutat két másik tanítványának, Otíliának és Gábornak. Közben az én tanítványom is érkezik, aki futó is ugyan, de én speciel kungfura oktatom, Csabi csak kijött megnézni a rajtot, ugyanis Baján lakik. Zsuzsi gyorsan befogja egy fotó készítésére. :)

Aug.11. 0:00, Baja, Turisztikai Központ

A mezőny végéről indulok, hogy lehessen előzgetni. :) Megy is rendesen. 5:30-5:40 közé lett belőve a kezdő tempó, aztán ebből lassulhatok, de nekem volt egy olyan rejtett szándékom, hogy ebből gyorsulni szeretnék... :D Visznek a lábaim, de valahogy nem az igazi, volt már jobb hosszútávú verseny rajtom, de ezt most el kell engednem.

A Pandúr-szigetre terelnek minket, ott nyomjuk a bemelegítő kört. Beállok egy olyan bolyba, ahol hasonló a tempó, és felfedezem Gábort is, akit könnyű megismerni a sötétben, mert egy zöld led villog a hátán. Az aszfalt murvás útra vált, így is pörögnek a lábak. Jön az első frissítő pont, elfutok mellette. 17 checkpoint lett felállítva az útvonalon, meglehetősen sterillé téve a versenyt, túl sokat nem kell gondolkodni, tervezni. Ráadásul bringás kísérőket is lehet alkalmazni, ami úgy tűnik elég bevált módszer az ilyen aszfaltos ultrákon, az már más kérdés, hogy én semmi esetben sem vennék igénybe kísérőt. A bringások jófejek, nagyon vigyáznak a futókra, de azért most is sokszor előfordul, hogy kerülgetnem kell őket, és az a zene (zaj), ami a bringára szerelt többszázwattos hangfalból árad nem segít a koncentrációban...

De vissza a frissítésre. Ahogy írtam, próbálom szigorúan betartani, óránként gél, só, koffein, BCAA. Na igen, előfordul, hogy járókelők előtt veszem elő a tablettás zacsit, tuti azt gondolják, hogy ilyen hosszú távot csak kellően betépve lehet végigfutni. :D A futás remekül megy, ahogy kell, és már-már azt hiszem, hogy az esti hasmenést csak álmodtam, amikor nagyjából 18 km környékén görcsbe rándul a gyomrom... Ismerős érzés, nem először fordul velem elő futáson. 10-15 perc múlva a görcs lejjebb húzódik, majd nem sokkal később megjelenik az inger, és olyankor menni kell, nincs mese...

Visszamászva a töltésre, megelevenednek a lábaim, és most már az az érzés költözik belé, amit már a rajtban vártam. Megy magától! Széles mosolyra húzom az arcom, ez az! Végre! Lőttek az 5:30-as tempónak, néhány kilométeren keresztül 5:20 alatt futok, és meg is van az eredménye: beérem, és magam mögött hagyom Gábort. Még otthon született meg egy titkos terv: úgymond verseny a versenyben, szeretném megdönteni a 2011-es maratoni csúcsomat, ami 3:58. Erre komoly esélyem van, hasmars ide vagy oda, most igen jól megy, most kell megtolni.

Átkelek a Duna hídján, következik az oda-vissza út Keselyűsig. Bőven túl vagyok 30-on, elkezdem kalkulálni, hogy vajon mikor leszek 42,2-nél. Hm, akár 3:50 alá is mehetek, szuper! Már majdnem pezsgőt bontok örömömben, amikor váratlanul érkezik egy görcshullám. Ó, hogy b***nád meg! Lerongyolok a töltésről, lehúz, ürít, felhúz. Gyors vagyok, de ezzel is értékes idő megy el. Újra visszaállok egy sebesebb tempóra, viszont Gábor utolér. És ekkor hasít belém a gondolat, hogy a keselyűsi ponton van a depócsomagom... Amiből át kell pakolnom az út második felére előre küldött géleket... Jaj, nagyon gyorsnak kell lennem. Ha már Keselyűs (39 km), mint keselyűk a friss dögre, úgy csapok le a csomagomra, és szétszaggatom, majd villámgyorsan elrejtem az övtáskába az utánpótlást. Kifelé futva a pontról, állva hagyom Gábort, és 5 perces tempóra váltok.

Kínomban már röhögök magamban, nem hiszem el, hogy lemaradok a maratoni PB-ről! :D Aztán 41-et elhagyva már látszik, hogy meglesz az, ha nem is egy nagyon durva csúcsdöntést viszek véghez. Végül 3:57-nél vált az óra 42,2-re. Jessz!!! Egy perces csúcs! :D :D Karjaimat majdnem a magasba lököm, de annyian jönnek szembe, hogy nem akarok idiótának tűnni. :) Persze aztán kicsit apad a jókedv, amikor belegondolok, hogy még majdnem ugyanennyi van hátra a versenyből. De ez legalább megvan.

40 és 50 között iszonyúan jól haladok, és jól is érzem magam. Bár azt nem tudom felfogni, hogy ennek ellenére mégis hogyan tud utolérni és elhagyni Gábor... :) Tudnék gyorsulni, de egyelőre még nem merek. Ezek már idegen vizek számomra, ráadásul a gyomrom is közbe szólhat bármikor, vagyis bármelyik pillanatban fejre állhatok.

Kezd pirkadni, és jön a Duna-gát utolsó pontja, ahol megint Gáborral frissítek. Egy kicsivel később indulok, így újra elém kerül. Végre ráfordulunk Szekszárdra, persze ez csak illúzió, de legalább már irányban felé tartunk. Itt már nagyon szétszakadt a mezőny, és igazából meg nem tudnám mondani, hogy az elején vagy a hátulján vagyok e. Viszont ekkor valaki vállon vereget... Hátra fordulok... A Természet az: "Megint itt az idő, fiam". Szóval Gábor eltűnik Bogyiszló házai között, én pedig eltűnök az út menti bokorsor mögött. De legalább úgy guggolok le, hogy lássam a napfelkeltét...

A bogyiszlói ponton leadom a fejlámpát, már nem lesz rá szükség. Visszaállok 5:30-ra, biztonságos, de gyors tempó. Elhatározom, hogy ha minden jól megy, akkor az utolsó félmaratont megnyomom, ahogy bírom. Meglehetősen kellemes a hajnal, és szépek a fények is, ezt Szasza fotója is igazolja.

Már-már azt gondoltam, hogy vége a gátfutásnak, amikor felevickélek a Sió töltésére. Itt viszont nincs aszfalt. Az eleinte jó minőségű földút egy gazos, alig-nyomsávos valamibe vált át. Hallottam, hogy itt mennyire nehéz futni, mivel én alapból terepfutó lennék, vagy mi a szösz, ezért nekem nem okoz nehézséget.

Nehézség sokkal inkább a gyomromban van. Sajnos a "bokros teendők" meglehetősen széttrollkodják ezt a versenyt... :( Ráadásul világosban már sokkal nehezebb búvóhelyet találni. Meglátok egy kis dombocskát, közvetlen a töltés mellett, mögé rohanok. Ahogy végzek, éppen érkezik egy srác: "Ez elég gyors volt." "Egész éjjel gyakoroltam" - válaszolok.

És ekkor kezdődnek igazán a gondok... Mert amíg a korábbi kiállások megkönnyebbülést okoztak, innentől kezdve már nincs ilyen. Marad a görcsös fájdalom, eltorzult arcvonásokkal próbálok futást imitálni. A tempó csökken, először 6:00, majd 6:30, végül 7:00 fölé csúszom. Hol marad a félmaraton sprint? Hogyan fogok így 7:30 alatt beérni...?

Futásom vánszorgásba megy át, és egy pillanatra megfordul velem a világ, megszédülök. Valószínűleg kezdek kiszáradni. Tolok egy sótablettát, és iszom rá vizet. Szerencsére hánynom nem kell, még inger sincs, na akkor biztos vége lenne a bulinak. Bár így sem rózsás a helyzet, még 12 km van hátra... Megfordul a fejemben, hogy le kellene egy picit feküdni a fűbe. De akkor tuti nem kelek fel egy darabig, illetve a lábaim már érzik a 70 km futást, egy kis pihenéstől úgy beállnának az izmok, hogy tolószékkel gurulnék le a töltésről.

Gondolkodj, gondolkodj! Most kell kreatívan gondolkodnod, és nem rinyálni! Oké, tudom, ha sétára váltok, akkor is beérek szintidő alatt, de kell lenni más alternatívának! Mi a fő probléma? Az, hogy nincs energiám. Enni viszont nem ehetek, mert szétgörcsölöm magam, és megint mehetek a susnyásba. Oké, kaja kizárva, maradt a pia. A víz nem elég, az izónak rémes íze van, és nem sok energiát tartalmaz. Akkor marad a kóla. Igen, ez az! Tele cukorral, muszáj, hogy kihúzzon a szarból!

Elérek egy ponthoz, és azonnal magamba döntök két pohár kólát. Csak ennyire állok meg, erőszakkal teszem a lábaimat egyiket a másik után, szerintem még köszönni és hálálkodni sincs erőm a pontőröknek, pedig nálam ez alap. Na gyerünk bébi, most ne hagyj cserben! Lassan, de biztosan telnek a méterek, százméterek, csippan az óra: oké, 7 percen belüli kili. Fog ez menni! Következő már 6:20-on belül van. Hasmenés nincs, mivel már nincs bennem semmi. Görcs nincs. Energia viszont van, mert ott dolgozik a véremben a fenséges cukor!

Következő pont: újabb kóla. Kezdek feltámadni. Ezt igazolja egy 5:55-ös kilométer. Zsír! Szedem a lábaimat, ahogy csak bírom. Végre lemegyek erről a töltésről is, a szekszárdi pincék felé veszem az irányt, aszfaltos úton futhatok. Nézem az órát, 8 óráig még több mint fél óra, és már csak 5 kili. Ha meghúzom a végét, simán meglesz!

Jön az utolsó check, még ráküldök egy pohár kólát, jöhet az utolsó roham. A rendezők mutatnak: jobbra fel! Benézek egy kis utcába, majd visszanézek rájuk "ezmegmialószar?" tekintettel. Igen, arra, fel! Mondták, hogy a végén van egy "kis" emelkedő, de ezt itt egy HEGY! Futva rontok neki, és megeszem a hegyet. Persze nem úgy ahogy kellene. Nem kifacsart testtel, 75 km futás után. Ráadásul mocskosul szívat az emelkedő, mert nem elég, hogy aszfaltról földútra, majd földútról dzsindzsásra vált, még egyre jobban emelkedik.

Túljutok rajta, jöhet a lejtő. Polgárőrös arcok mutatják végig az irányt, és már ők is bíztatnak, gratulálnak. Már tudok mosolyogni, integetek, megköszönöm az energiát, amit kapok. Végre beérek Szekszárdra, és még jön egy kis szlalom a házak között, majd a kezembe nyomnak egy molinó-csíkot, amely szerint a Korinthosz 80 Finisher-e vagyok, és azt magasba emelve futhatok át a célkapu alatt...

8 óra 2 perc lett a vége. Illetve majdnem nekem is vége, de azt gondosan álcázom viruló tekintetem mögé. 70 kilométernél nem biztos, hogy fogadtam volna, hogy most így, itt leszek. Az élet rendesen megtréfált. Vagyis inkább tanított. Egy újabb tapasztalást kaphattam, ami rávilágított egy olyan problémára, amivel foglalkoznom kell, mert másképp a versenyeim nem fogják tükrözni a felkészültségemet. Vagy az is lehet, hogy az élet egyszerűen csak azt szeretné, ha elhúznék az ultrafutás világából... :D Na majd meglátjuk. ;)

Helyezés: Korcsoportban 7. Férfiak között 12. Abszolútban 14.

Köszönetnyilvánítás:

- A Szekszárd-Baja ultramaraton rendezőinek, elképesztő logisztika kellett hozzá, hogy ezt létrehozzák, mind a versenyt, mind a díszbankettet. Illetve nem vagyok egy nagy versenyre járó típus, de itt olyan figyelmet és tiszteletet kaptunk, hogy néha élsportolónak érezhettem magam.

- Maráz Zsuzsanna futóedzőmnek, a "gyilkos" négy hónapért, az ötletekért, a bíztatásért, a bizalomért. :)

- Mindenkinek, aki gondolt rám a verseny alatt, aki figyelemmel kísérte magát a versenyt, illetve a felkészülésemet.

A 81 km-es futam alatt az alábbi egyéni rekordjaim dőltek meg:

- 30 km: 2:47.
- Maraton: 3:57.
- 50 km: 4:41.

Következik október 6-án a Vadlán Ultra, 108 km.

Trail-gazmus a Börzsöny Trail-en

Mért táv: 34 km.

Mért szint: 1530 m.
Menetidő: 4 óra 11 perc.
Helyezés: 34. a 126 teljesítőből.

Nem mondhatnám, hogy acélos kondícióval érkeztem Diósjenőre, a Börzsöny Trail rajtjába. A verseny az eddigi legkeményebb edzéshetem megkoronázása volt. Alapból fáradtan indult a hét, az előírt futásidőket ugyan tudtam teljesíteni, de az intenzitás jócskán elmaradt, csütörtökre pedig már 50 km-rel a lábamban, 130 fölé sem tudtam vinni a pulzust... Már arra is gondoltam, hogy egy szintidő kihasználós eü. sétát teszek futás helyett, de persze becsületből muszáj volt kihozni magamból a legtöbbet ebben a helyzetben is. Aztán a két napos pihenő, sok nyújtás, alvás, masszázs valamelyest visszahozott az életbe... A cél a 4 órás teljesítés volt... háááát... elérhetetlennek tűnt. :)

Rajtot követően kihasználom a rövid aszfaltos szakaszt, és megpróbálok a mezőny első harmadába furakodni. Egész jól megy, és csodálkozva figyelem az órát: 165 fölé kúszik a pulzus. Hoppá, ilyen hetek óta nem volt. :) Jönnek az első emelkedők, tolom is rendesen, de érzem, hogy ez a tempó nem fog sokáig menni, vagy a Börzsönyben lelem halálom... Ráadásul olyan emelkedők jönnek, hogy csak lesek... az égbe törnek. Visszaállok 160 alá, itt már komfortosabb az érzet, de persze ez a "kényelem" jópár helyezésbe kerül nekem.

Egész gyorsan telnek a kilométerek, főleg azon a hosszú lejtőn, ami már Királyházáig vezet. Mint süket nyomom a gázt, deeeee... mégis engem előznek... Baszki, milyen futók vannak itt?! :D Ez annyira nem aggaszt, sokkal inkább az a tény, hogy a lefelé futástól is kifulladtam!!! Az aszfaltra leérve tompán puffannak a lábaim, erőtlenül dobálom karjaim. Na jó, pár perccel több időt kell frissítéssel töltenem.

Némi kóla, ropi, banán, és nyomás tovább. Há, emelkedő jön! De még milyen!! Előtte kis patakocska, belemártom sapkám, huh, de jól esik a hideg víz. Bár nincs az az igazi hőség, azért a tempó igencsak megdobja a testhőt. Felnézek a siratófalra. Jaj, ne már! Két oldalt egy szál fa se, a nap nagy totálban pont szembe tűz... De azért örömmel látom, hogy a mellettem elsuhanó sporik szépen vonatoznak egymás után, vagyis nem léptek le nagyon gyorsan. Mindez a tetőig tart, ott ugyanis már azt veszem észre, hogy sehol senki... Hogy tudtak így ritmust váltani....? Tuti kaptak a ponton valami extra gyorsítót, csak nekem már nem jutott... :) Hát nekem nem megy, vánszorogva gyűröm a métereket, próbálkozok futással is, de lassabb, mintha gyalogolnék... Oké, itt a pihenés ideje.

4 kilométert gyalogolok a Nagy-Mána gerincén. Vigaszom a kilátás. Még sosem jártam itt, elképesztő ez a hegyvonulat, és az alatta futó völgy. Ja, futó... Jut eszembe, futóversenyen vagyok, vagy mi a szösz... Rátérek a piros háromszögre, na vajon ez megint milyen hegyre vezet...? Aztán rájövök, hogy ez már ismerős, és ez az út szintben kerüli a Csóványost! Vagyis lehet rajta futni!

A verseny legkirályabb szakasza következik. Újra érzem magamban az erőt, és több kilométer igazán gyors futást bírok abszolválni. Ezt megerősíti a tény, hogy több társat is befogok. Még a táj is elmosódik, ezt pedig jól mutatja Don Razzino mesteri fotója. :)

Majd az Oltár-kőhöz érkezem, ahol valamiért azt hiszem, hogy jobbra kell kerülni. Aztán balról megszólal egy női hang: Hajrá! és már villan is valami... azt sem tudom hol vagyok... ja, itt is fotóztak. Hogy hogy sikerül ilyen fejet vágnom...? Később jöttem rá, hogy "trail-gazmusom" volt. :D

Nagy-hideg hegy... Jó név, csak nem ma. Nagy-forró hegy... sokkal jobban illik ide. Az előtte található "szolid" emelkedő megint megfektet, mint mindig, mikor erre járok. Közben magamban mantrázok: Már csak a Csóvi, és vége! Feljutok a turistaház melletti ponthoz, és a szokásos menüt kérem. Gyorsító tabletta nincs, nem is volt, Királyházán sem, biztos hallucináltam... :D Fél banánnal a számban támadok az utolsó hegynek.

Innen egy üldözéses jelenet kezdődik, ami egészen a végéig tart. Egy srác jelenik meg előttem, és néha utolérem, néha elhúz... és az a gáz, hogy fogalmam sincs, hogy végül ki ért be hamarabb... :D Csóványos meghódítása már könnyebben megy, segít a lelki erő, hogy onnan már csak lefelé. A Börzsöny legmagasabb pontján a rendezők meg is erősítik, hogy akik feljutottak ide, azok már hősök.

Lefelé nyomom a gázt rendesen, a hangulatom kiváló, de azért ott van bennem, hogy nem ártana, ha már véget érne a verseny. :D Egy óvatlan lépésnél majdnem kifordul a bokám, amit még másnap is érzek, de szerencsére semmi komoly. Visszajutok Diósjenőre, itt már rendesen befűtöttek, és végül 4 óra 11 perc után hagyom abba a futást. Rádobtam 11 percet a tervre, lehet túlságosan élveztem a rendezvényt, még maradni akartam... :D

A célban egyből nyakamba kapom az érmet, ami éppen akkor legkevésbé sem érdekel, majd egy kishölgy beborít egy vizes törölközővel, na ez már mindjárt jobb... Lihegve borulok le a fűbe, azért nem piskóta menet volt. És jön a megszokott kellemes érzés: percekig nincs gondolat a fejben, csak élvezem a fáradtságot és a megmaradt energiák hullámzását.

Köszönet a Terepfutás.hu-nak, mint mindig remek rendezvényt hoztak össze, és mindenekelőtt Maráz Zsuzsanna ultrafutónak, akinek az ötlete volt, hogy ide jöjjek edzőversenyezni, és ezt meg is támogatta edzéstervvel, bíztatással. :)

Következik augusztusban a Korinthosz 80 ultramaraton, az év első igazi főversenye számomra, remélhetőleg "kisebb hegyekkel". ;) 

Bükk 900 extrém: Kilencen a csúcsokon

Táv: 25 km+, szint: 1500 m+

Amikor tavaly ősszel elindult a Bükk 900 Online instant túra, már tudtam, hogy keresek pár elvetemült embert, akiknek megmutathatom azt a csodát, amit a Bükk rejt ilyen magasságokban. Nyolcan be is jelentkeztek.

Mivel időben eléggé elhúzódhat a csúcsvadászat, és a fővárostól meglehetősen messze van Bánkút, ezért egy egész hétvégés programot szerveztünk. Szombat délután utaztunk be a Bükk szívébe, volt időnk hangolódni a másnapi kihívásra. Gyönyörű idő fogadott minket, és persze a már megszokott elképesztő környezet. Tettük egy rövid túrát a közeli Faktor-rétre. Útközben már ízlelgettük Pipis-hegy látványát, fel-fel kukucskáltunk Fodor-hegyre is.

Bennem egyre nőtt az izgalom. Akkor döbbentem rá, hogy ez azért annyira nem veszélytelen vállalkozás... Bár kungfusokból állt a csapat, akiket kemény fából faragtak, többen közülük komolyabb túrás múlttal is rendelkeznek, de ez mégis csak a Bükk 900-as csúcsai... Mi van, ha valaki Virágos-sár hegyen dönt úgy, hogy ő egy tapodtat sem megy tovább...? Na jól van. Elhessegettem a negatív gondolatokat, és kiélveztem a természet ölelését és társaság jelenlétét.

Éppen visszaértünk vacsira, ami kötelező a Bánkúti Turistaházban. Na nem azért, mert kényszerítenek, hanem mert igazi gasztronómiai élményben lehet része az embernek. Leves, házi rétes, házi kenyér. Ez alap. De a juhtúrós sztrapacskától is rózsaszínbe borul a világ... :D

Kaja után még volt egy nemes feladatunk: be kellett kísérnünk heves szurkolással és ovációval az éppen érkező Viktort a Bükk 900 Ultra céljába! Határozottan emlékszem, amikor pár éve az ötleten rágódva, végül kiböktem: ezt soha senki nem tudja megcsinálni... Hát ennyi. Neki sikerült. :)

És másnap jött a lényeg. Bőséges reggelivel kezdtünk, majd már mindenki a telefonját piszkálta, és most nem a napi híreket böngészték a srácok, lányok, hanem bejelentkeztek az indulásra. Ugyanis, mint a túra neve is mutatja: Online, vagyis végig követhetők voltunk az út alatt. Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy Viktor, a túra házigazda indított el minket. :)

Határozott elképzelésem volt, hogyan, milyen módon fogunk haladni, és bíztam benne, hogy a többiek is bíznak bennem, és "vakon követnek". :) Az első csúcsot hamar leszedtük, a becsült köridőnk akkor még 4 óra volt, de sejtettem, hogy ez hamar duplázódni fog. Pipisre menet a csapat belekóstolhatott abba az érzésbe, ami szinte az egész túra során jelen lesz: ágak, kövek, csalán, csetlés, botlás, hasraesés, csúszkálás, anyázás, hülyejózsizás, miafenénekjöttemide, és hasonló nyalánkságok... :D

Pipisről lefelé nem sikerült megtalálni a nyiladékot, amit nem tartottam jó előjelnek, ugyanis a Füstös következett, amit a legkevésbé ismerek, hiszen ott még csak kétszer jártam. Kiértünk egy kis útra, és valamiért balra vettem az irányt, pedig ott jobbra kellett volna... Aztán az út lejteni kezdett, és tudtam, hogy gáz van, nekünk felfelé kellene mennünk... Oldalba kaptuk Füstöst, be a dzsindzsásba, igazi dzsungelharc következett. Szerencsére a többiek ezt még jó mókának tartották. :) Fent végre ismerőssé vált a terep, de csak egy darabig. A csúcsot jelző fát sehogy sem sikerült megtalálni, míg nem valaki kibökte: ott egy QR kód. Huh, oké, a nehezén túl vagyunk. :)

Innen könnyebb szakaszok következtek, és több sikerélményem is volt. Megtaláltam a Kis-kőhátról és a Nagy-kőhátról is levezető nyiladékot, amelyeket elég ritkán sikerül. Majd Három-kőnél tartottunk egy nagyobb megállót, közben fellőttünk egy drónt is, hadd nézelődjön. Büszkés és Tar-kő is könnyű préda volt, és természetesen kimentünk a teraszra, hiszen sokan még nem jártak itt, ami az ország egyik legszebb kilátópontja.

További siker: a Virágos felé vezető erdészeti útra is elsőre ráleltem, ez azért igen sokat segít ezen a szakaszon. És kipipálhattuk az egyik legkeményebb emelkedőt is, leolvastuk a kódot a hegycsúcson. A rémálom nem vált valóra: senki sem akarta itt feladni. :) Istállóson újabb pihi, elértük a túra felét.

Nem igazán lepődtem meg, de az Ispánra vezető kis ösvényt most sem sikerült megtalálnom, mint ahogy eddig egyszer sem a 8-9 teljesítésem során... Pedig Viktorral mindig megtaláltuk... Á, béna vagyok én még ehhez... :D

Ispán és Kukucsó, két nagyon köves, de gyönyörű szép hegycsúcs, mindentől távol, mesés környezetben, el lehetne rajtuk üldögélni pár órát. Kukucsón pihentünk is egy kicsit, a drónt is szabadjára engedtük. Innen következett az igazi hullámvasút: egyik hegyről le, másikra fel, közel vannak, és rohadt magasak... De fogytak. A lendület is fogyott rendesen, a becsült köridő itt már 9 óra felé volt, ami még persze belefért, de túlzottan azért nem lazázhattunk. 

Magunk mögött hagytuk Huta gyönyörű fenyveseit, Nagy Istvánon még pihentünk egy utolsót, majd megbirkóztunk a meglehetősen zord aljnövényzetű Fodorral. Jött az uccsó hegy: Bálvány. Ide már utakon mentünk, lassan visszatért az élet az emberekbe: már nincs sok! :) Azért a Petőfi-kilátót nem sokan vállalták be, köztük én sem... :D Szellemileg iszonyúan kimerültem, a folyamatos tájékozódás és az emberek szkennelése miatt. Reméltem, hogy mindenki túléli a kalandot, és így is lett. :)

Lesétáltunk a turistaházhoz, és beolvastuk a célkódot. Mindenki 9 óra 20 percen belül. Szuper! Azért a túra nehézségét mutatja, hogy 2,8 km-t jöttünk óránként átlagban... És úgy, hogy tájékozódási probléma miatt túl sok időt nem vesztettünk. Még egy leves belefért az időnkbe, aztán indultunk haza. Jó kis hétvége volt. :)

Konklúziók számomra:

- A Pipis-Füstös átmenetet még egyszer be kell járnom, mielőtt nekimennék a Duplának. Szerencsére annyira közel van a turistaházhoz, hogy ezt még a Dupla előtti napon is megtehetem, nem kell érte külön Bánkútra utazni.

- GPS ide vagy oda, jobb ha fejben van, hogy az egyes csúcsokon az oszloptól melyik irányba kell elindulni lefelé. Az óra elég jól navigált, de párszor "beragadt" a jel, és ilyenkor korrigálni kellett, mikor visszatért.

- Az aljnövényzet még nem volt vészes, de mégis úgy gondolom, hogy valamikor október vége felé lenne az ideális időpont a Duplára. Akkor már hullanak a levelek, puhább a talaj, jobbak a látási viszonyok, nincs túl meleg, de hideg sem, és még elég hosszúak a nappalok.

Na majd meglátjuk... :)

Egy kis videó-összeállítás a túrából:

Csoportos Vérkör: ismét a Vértesben

Már szokásommá vált, hogy olykor másokat kísérek túrán vagy futáson, közben támogatva őt, őket, hogyan haladjunk, frissítsünk, teljesítsünk. Bár én nem vagyok állóképesség-tréner, csak a saját tapasztalataimat tudom megosztani, de eddig bevált. :) A KA Futóklubból alakult "Vérkör-team" viszont már olyan nagy fa volt, amibe kicsit kockázatosnak éreztem belevágni a fejszét, de a siker érdekében bíznom kellett magamban és a persze a többiekben. Heten vágtunk neki a 77 km-nek a Vértesben, ebből 5 főnek még csak elképzelése sem volt, hogy milyen lesz ennyit futni... 

Nemsokkal fél hét után érkezünk Oroszlányba, és elhűlve látom, hogy a sportcsarnok parkolója le van zárva. Valamilyen koncert lesz este, mondják. Na szép, azért a tiszteletünkre ennyire nem kellett volna készülni, reménykedem, hogy Bunyós Pityu zenéjére rophatunk egy kis táncot, miután lefutottunk a hegyen majdnem két maratont... :D

Egy lakótelepi parkolóban rendezzük sorainak, mindenki egyenpólót vesz. Ellenőrzöm, hogy kaját tesznek-e be a futótatyóba, az elmúlt hetekben úgy vettem észre, hogy a frissítés kulcskérdés lesz. Mindenkinek van futós tapasztalat, de hogy enni kell futás közben, az valahogy idegen volt számukra... mindaddig, amíg fejre nem álltak egy komolyabb távon. Féltávhoz küldünk előre még kaját, piát, Ádám kocsijába pakolunk be. Szerencse, hogy Ádám vállalta a logisztikai tiszt szerepét, ennyi ember frissítését nagyon nehéz lett volna megoldani kísérő autó nélkül. Bár, mivel ma van a teljesítménytúra is, várható, hogy a pontokon minket is megkínálnak.

Picivel hét után tudunk kódot olvasni, és megindul a Vérkör. Otthon átgondoltam, hogy milyen stratégiával is kellene menni. Adott hat különböző ember, hatféle képesség, hat belső világ, viszont egy út van, egy szintidő (12 óra), és együtt szeretnének beérni... Nincs mese, szintidő kihasználós, egyenletes menetre van szükség, némi idő-tartalék képzéssel. Elhatároztam, hogy síkon és lejtőn laza kocogás nekem max. 120-as pulzussal, felfelé tempós séta max. 130-as pulzussal. Ennek jónak kell lenni, aki ezt mégsem bírja, az sajnos nem tud szintidőn belül visszaérni Oroszlányba...

Szépen felhős az ég, időnként csepereg az eső, de a hőmérséklet szinte ideális hosszú futáshoz. Nagyon jól halad a csapat. Fél óránként kiadom a parancsot: "Mindenki iszik!", óránként pedig: "Mindenki eszik!" :) Csapatban futni, mindamellett, hogy nagyon nehéz, vannak előnyei is. Mint például az összetartás, egymás biztatása, motiváció, és persze ott a "csoportenergia" is, amit úgy érzem, hogy most nagyon is érvényesül.

Csákányospusztára (16 km) 2:10 alatt érünk, mindenki boldogan olvasgatja le a QR kódot, és viszonylag hamar térerőt is találunk. Majd túljutunk az egész út legtechnikásabb részén, a Mária-szakadékon is. Mindenki jó kedvében van, erőnlét oké, időnk mint tenger. Így az Új-osztás pontja (22 km) is elég hamar eljön (3:04). Itt már kicsit komolyabban esik az eső, de az égre nézve konstatálom, hogy nem lesz komoly elázás. K.Csabi eredetileg eddig tervezte a menetet, hogy majd innen lesétál Várgesztesre, ahol Ádám felveszi, de nagyon jól érzi magát, így jön velünk tovább. B.Csabi szintén jól van, viszont az út egyharmadánál majdnem megette az egész útra hozott kajáját... Sebaj, felhívjuk Ádámot, és leadja a bevásárló listát, Dörmi kismackó, kaviár, meg mitomén mit rendel Csabi, mi meg közben fulladozunk a röhögéstől... :D

A hosszú, zöld jelzésű aszfalton egy tájfutó bajnokság közepébe csöppenünk. Szájtátva bámuljuk a bójákat, amelyek a hegy oldalába vannak kitéve... De kinek? Hegyi kecskéknek...? Aztán még nagyobbra nyílik a szánk, amikor látjuk, hogy alig 6-7 éves gyerekek sprintelnek az erdőben, úttalan utakon, miközben térképet olvasnak (!!!). Ööö... lehet túl későn kezdtük ezt a sportot...? :) Visszakanyarodunk az erdőbe, és kiválóan halljuk a rendezvény szpíkerét, aki közvetíti a verseny eseményeit. Majd felfigyel ránk, mert ilyet hallunk: "egy nagyon komoly vonat halad a fák között, úgy tűnik, hogy túrázók..." Túrázók?!?! Anyád pi... Na jó, nem repesztünk úgy, mint az itteni ifjak, egyezzünk meg túrafutókban. :)

Megérkezünk a Vadászkápolnához (35 km, 4:48), és nagy örömünkre a túra pontján kezünkbe nyomnak egy hotdogot. Ez jókor jött, bár alig két kili Ádámig, ahol vár minket a kajával megtömött autó. Közben már a túramezőny gyorsabb fele jön szembe, és egyre sűrűsödik a forgalom. Bekocogunk Csákvárra, Ádám nincs a megbeszélt helyen, mert ugye Csabinak vásárol be... :D De hamar ránk talál, és mindenki nekiesik a nagy frissítésnek. Andris már fantáziálgatott, hogy vajon meleg-e még a levese a befőttes üvegben...? Az okosabbja termoszban hozta, még gőzölög. :) Forró leves, hideg kóla, egy sós kifli, hm, készen állunk a második felére. 5:30-kor indulunk tovább, vagyis van egy óra tartalékunk a lassuláshoz. Reméljük azért nem lesz rá szükség.

Gém-hegyre kapaszkodunk fel, és itt találjuk a túra végét, a seprűvel is találkozunk. 42 km, 6:16, csodák csodájára sikerül beküldeni a kódot, tavaly itt marhára semmi térerő nem volt. 

"- Elhagytuk a maratoni távot...

- Bence, ultrafutó lettél..."

Lefelé kocogunk, közben nagyon kellemesre vált az idő, a nap ugyan nem süt, de legalább nem esik. Azt veszem észre, hogy K.Csabi egyre jobban lemarad. Szép kilátás érkezik Gántra, ott bevárunk mindenkit. Csabi közli, hogy a térdei eddig bírták a küzdelmet. Gratulálunk neki, hiszen majdnem kétszer annyit jött, mint amit eredetileg tervezett, szép menet volt!

Gántot elhagyva könnyebb és szótlanabb részek jönnek. Kezd fáradni a csapat, kivéve persze Bencét, aki mindig táncra perdül, amikor bekapcsolom a kamerát... :D Ez a videón jól látható. :) Elérjük az 50 kilis lélektani határt, bíztatom a többieket, hogy innen már egy tempós sétával is beérnénk, de azért kocogjunk. :) Itt B.Csabinak van holtpontja, de tartja magát, a tavalyi feladás után most nem kegyelmez a Vérkörnek.

Z kereszteződés, 52 km, 7:56. Gábornak nem sikerül leolvasni a kódot, így csak egy fénykép lesz belőle. A körülményekhez képest mindenki jól van, itt már érzem, hogy nem lehet gond, ha máshogy nem, akkor hason fogunk bekúszni... Várgesztesi kód, 68 km, 10:20. Frissítsünk egy utolsót, innen már csak lefelé van.

"- Nézzétek, a végére még a nap is kisüt!

- Akkor ki fogunk száradni..."

A lejtőnek köszönhetően még gyorsulni is tudunk. Tartom az iramot elől, a többiek jönnek, igaz, lehajtott fejjel, de azért nyomják rendesen. :) Visszaérünk a műútra, és még az emelkedőt is megfutjuk. A célba 11 óra 31 perccel érünk, már csak a célkódot kell leolvasni. A csarnokban megkapjuk a gratulációkat, azt hiszem, hogy megérdemeljük. Ez egy elképesztő menet volt! Mindenki megkönnyebbülve rogy le az asztalhoz, és falatozni kezdünk. Közben kapjuk a díjazást, ki jelvényt, ki érmet kér. Gábor is be tudja olvasni utólag a kódot, ő is teljesítő lesz. Ádámék is megjönnek, Csabi már kipihenve gratulál nekünk. :)

Én nemcsak pszichésen, de fizikailag is elfáradtam rendesen. Nem éppen egy könnyű hét zárása volt a Vérkör. De mindenképpen megérte, látni a fényt a szemekben. Büszkék lehetnek magukra, lassú kocogás és gyaloglás ide vagy oda, azért ez mégis csak 77 km volt...

A végére pedig az összefoglaló videó:

Jégbogár Vértes: az első félévem ultra-versenye

Mért táv: 50 km, szint: 1220 m.

Tőlem szokatlan módon, halálos nyugalommal készültem a VTM-re. A múlt pénteki verseny óta, vasárnapig összesen 30 km-t futottam átmozgató jelleggel, és volt sok nyújtás, gyógyfürdő, szauna, masszázs, hidromasszázs, SMR masszázs. Sikerült sokat pihenni a héten, szombat délután még aludtam másfél órát, az éjjel pedig az óraátállítás ellenére majdnem hét órát.

Vasárnap reggel azért még elég csípős hideg van, Szár felé vezetés közben is azon töröm a fejem, hogy milyen ruházatot vegyek felülre. Végül póló, karmelegítő és szélálló futós felső mellett döntök. Mint kiderül jó döntés, bár a rajtban még vacogok egy kicsit, de sejtem, hogy ez hamar el fog múlni... Rég jártam már Terepfutás.hu rendezvényen, jó újra átélni a "bulizós" rajt ceremóniát. Eljön a 9 óra, és útra kel az ultra és a maratoni mezőny.

Abban biztos vagyok, hogy gyors akarok lenni, de most azért időnként a pulzusra is pillantani kell, mert ez azért mégis csak 50 km. Ez az első 10 kilométeren egy kissé feledésbe merül... :) Visz magával a mezőny, és nagyon jól esik futni, pörögnek a lábak és a kilométerek rendesen. 10 kili, 56 perc, hm, egész jól haladok.

Felérve a hegyre, hamarosan a kék keresztre térünk, jön egy kis Vérkör bejárás, megcsináljuk a kis hurkot a Mária-szakadéknál. Az ellenőrző pont felé közeledve kötelező átugrani egy keresztbe dőlt fát, én az árok oldalfalára lépek fel, és onnan lököm át magam az akadályon. A rendezőségtől nagy tapsot és 10 pontot kapok a produkcióért. :)

A következő tízes is nagyon pengén megy. Kezd szétszakadni a mezőny, aminek örülök, néha együtt maradhatok az erdővel és az utat jelölő szalagokkal. Illetve bár nem versenyezni jöttem, legalábbis a futótársakkal nem, azért a mögöttem trappolás okoz némi nyomást... :) 20 kili, kereken két óra, szuper minden. Óránként letolom a kötelező gélt, és az izó is fogy rendesen.

23 km-nél érek be Várgesztesre, egy percre megállok a pontnál, vételezek némi perecet és almát, aztán elhagyjuk a maratoni távot, és már a saját ultra úton haladunk. Arra leszek figyelmes, hogy valami nem klappol az energiaellátással. Nem megy olyan könnyen a lábemelés, és a felső testem is nehéznek érzem, a karjaim csak erőtlenül lógnak. Na miafene...? Éppen most frissítettem, azzal nem lehet gond. Akkor meg mégis mi ez...?

Kicsit befordulva haladok tovább, aminek köszönhetően kétszer is benézem az utat. Egyik alkalommal valamilyen gerincen futva azt veszem észre, hogy alattam, a völgyben futnak az emberek. Pedig az óra még figyelmeztet is, hogy rossz helyen vagyok... Jaj, ezt nem kellene... Próbálom fejben összekaparni magam, de nem igazán megy. Hogy tetőződjön a baj, elszakad a rajtszámon. Na ne már! Fogalmam sincs hogy történt, egyszer csak azt látom, hogy az oldalamon lifeg, persze számmal befelé. Ezt muszáj megjavítani, a végén még büntetést kapok. Szerencsére van nálam biztostű, így sétálva visszavarázsolom a rajtszámtartóra. Közben az állapotom nem igazán változik, muszáj elfogadnom a tényt: ezzel a tempóval nem tudok tovább menni, lassítanom kell. Egy negatív gondolat kering a fejemben már pár perce: "Mégis hogy gondoltad baszod, hogyha le tudsz futni 6 percesekkel 24 km-t terepen, akkor az majd 50-en is sikerülni fog?!?!" Jó van, na! Rendben, semmi gond, elengedjük a 6 perces átlagtempót. Csak az a gáz, hogy úgy érzem, hogy bennem van. Megdolgoztam érte, ezért mentem ki futni még akkor is, amikor rohadtul nem volt kedvem, amikor esett, fagyott, és havat hordott a szél az arcomba... Na mindegy, ha nem, hát nem. Nincs mese, rendesen belassulok.

Vérteskozmáig pengeélen táncolok, olyan tempót választok, ami a jó érzéses futás és a totális kínszenvedés határán van. Jönnek a kilométeradatok az órából, nem igazán tetszenek, de lassan teljesen elengedem az képet, hogy magamhoz képest ma valami igazán jót megyek... Leérek a ponthoz, és a kóla mellé kapok egy kis bíztatást, ami a legjobbkor jön. Alighogy elhagyom a pontot, egy görcs jelenik meg az alhasam tájékán, majd ehhez társul egy kellemetlen nyomás. Hát ez igazán remek! Lezötykölődöm a vérkörös zöld jelzésű műútra, és valami futó mozgást imitálva szenvedek, mint kutya... Oké, itt lehetne menni 5 perc alatti kiliket... Akkor elég a szenvedésből!

Pillanatok alatt döntök. Mivel senki sem jön az úton, szinte még futva húzom le a nadrágom, beugrok az út melletti árokba, és gyorsabban teszem le a felesleget, mint ahogy Alonso-nál kereket cserélnek... :))) Kimászom az árokból, kicsit rendbe szedem magam, és már akkor érzem a változást. A lábaim megelevenednek, pillekönnyűvé válnak, karjaim szintén. Szinte felröhögök a megkönnyebbüléstől. Basszus! A beleimben zajló afférok vonták el az izmokból az energiát. Hamarabb is megállhattam volna, csak az ingert nem éreztem. Most már mindegy, adjunk bele mindent, amit még lehet!!!

Visszaállok a régi tempóra, és ez bizony elég jókor jön. Hosszú emelkedő következik, benne a Sárkánylyuk-völggyel, ahol kidőlt fák is nehezítik a haladást. Olyan jó kedvem támad, hogy zerge módjára ugrálok át a fákon, és persze futok, ahogy bírok. Az előbbi ramaty állapotomban itt tuti séta lett volna. Közben visszaelőzöm azokat az embereket, akik még korábban lehagytak a lassú menetem miatt.

Új-Osztásnál visszatér a maratoni táv is, meglepő, hogy mennyi embert előzök. Már messziről hallatszik a Kapberek-puszta pont szurkoló szekciója. Egy szolid emelkedőn közelítek, és olyan ováció fogad, hogy a fejem búbjáig libabőrös leszek, és szinte repülők az energiáktól.

Hogy mi történik az utolsó tíz kilométeren, igazából fel sem bírom fogni... Szinte végig lejt az út, így kellő lendületet ad egy igen szép fináléhoz. Kezdetben ötössel kezdődnek a kili-idők, majd hamar négyesre vált, és ez így marad a végéig. Süvít a fülemben a menetszél, úgy érzem semmi sem tud megállítani, a lábaim maguktól mennek. Hamarosan olyan eufória-roham érkezik, hogy még a könnyem is kicsordul... Minden eltörpül a világban, csak a pillanat számít, ahogy a cipő a talajoz ér, ahogy veszem a levegőt, ahogy ver a szívem... Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni.

Az utolsó pont után érem utol Lubics Szilviát, örülök, hogy szóban köszönhetem meg neki azt az elképesztő inspirációt, amit a könyvével adott a futáshoz. :) Hamarosan visszaérek Szárra. Még befogom az előttem futó ultrást, de elég jó tempót megy ő is, már nem bocsátkozok harcba, befutok mögötte a célba.

5 óra 3 percnél állítom meg az órát, bár a könnyeimtől alig látom... Ilyen elképesztő menet... Huh, basszus! Ha mindent összevetek az elmúlt 11 évből, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legjobb futása volt!

Megkapom az érmet, és betámolygok a sportcsarnokba, éppen a maratoni eredményhirdetés zajlik. Egy kicsit muszáj üres fejjel sétálgatnom, fel kell dolgoznom az elmúlt 5 órát. Majd átöltözöm, és megeszem a célkaját. Közben találkozom a maratonos útitársakkal, akiket elhoztam, és még megvárjuk Juditot is, aki az ultrán futott.

19. helyezett lettem a férfi mezőnyben. Mikor még otthon átnéztem a tavalyi időket, úgy gondoltam, hogy kis szerencsével beférhetek az első húszba. Talán rosszul fogalmaztam meg a kívánságot, és inkább első tízre kellett volna gondolnom...? :)

Strava link itt.

Nagy köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért, az élményért, a szurkolásért, a fotókért.