Galyavár maraton

 42 km, 2700 m szint

A Galyavár túrákkal kapcsolatban mindig az volt az elméletem, hogy egy körnél többet megtenni elmebeteg dolog. J De ha jövőre szeretnék részt venni két magashegyi versenyen, akkor a minimum, hogy a felkészülés alatt kellő mennyiségű szintet tegyek a lábaimba, és - mivel úgy éreztem, hogy bottal könnyebb a menet -, ezért a karjaimba is.

 

Első nekirugaszkodásra a 6 kört, vagyis a maratont néztem ki. Bár nagyon sokszor jártam már Galyatetőn, Galyavárat is megmásztam már párszor, de ezt a kört ténylegesen még sosem jártam be. Erre a napra is kifogtuk a melegebb időt, mint oly sokszor már az ősszel. Arra számítottam, hogy az északi lejtőn, Mátraalmás irányába azért hideg lesz, felfelé a siratófalon pedig az erőlködéstől gyorsan felmelegszem. Éppen fordítva történt.

 

Nyolc előtt pár perccel indultam útnak, és a kilátó megtekintését követően kezdődhetett is az ereszkedés. Kevés szakaszt tudtam jó tempóban futni, a legtöbb helyen a botokkal erőteljesen korrigálva csordogáltam lefelé. Alig telt el tíz perc, és már pokoli hőséget éreztem a Dynafit Ultra S-Tech pulcsi alatt, így az gyorsan a derekamon kötött ki. Mátraalmáson volt egy csekkolás, és onnan indulhatott is a szigorúan monoton és meredek emelkedő.

 

A botokat szélesen fogva és magasan előre szúrva, illetve erőteljesen előre dőlve elég gyorsan tudtam haladni. Viszont ahelyett, hogy melegedtem volna, vacogni kezdtem. Kegyetlen hideg szél futott le a hegyről, és mikor felértem a Galya-fennsíkra, ott sem változott a helyzet. Na szép, vissza kellett volna vennem a felsőt, de nem akartam ezzel az időt húzni főleg abban a tudatban, hogy lefelé ismét hőség lesz. A hideget jobban bírom, így maradtam az aláöltözetben és pólóban.

 

1:02 lett az első kör, és nem éreztem túl erősnek. Örültem is neki, hogy a körök múlásával, nem túlzottan jelentős a lassulás, a leglomhább körömet végül 1:09-re sikerült abszolválni. A harmadik körben teljesen váratlanul csapott le rám egy holtpont. Már csak azt vettem észre, hogy inkább kerülgetem a nagyobb köveket átugrás helyett, megálltam pisilni, pedig nem is igazán kellett, és a hangulatom szintje is nagyot esett. Olyan „fal” érzetem volt, bár ezt túl korainak találtam, de lehet, hogy a lendületes mászások miatt időben előrébb jött az a bizonyos energia megingás.

 

Végül pont a „fázós” részen állt helyre az egyensúly, így mire féltávnál visszatértem a kiinduló pontra, ismét jókedvvel frissítettem, és vágtam neki a negyedik körnek. Fura módon a túra második felét jobban élveztem, bár akkor már volt olyan kör-rajtom, hogy pár perc állás után csípőficamos terminátornak éreztem magam. J  

 

A körözős kihívásoknak az az előnye, hogy a szép helyek újra és újra visszaköszönnek, a hátránya, hogy a nehéz részek szintén körönként megjelennek. Ehhez képest sikerült fejben „semlegesítenem” a galyavári kapaszkodót, így nem tartottam tőle annyira, hogy az teljesítmény-romláshoz vezetett volna. Az ellátás biztosítását is megkönnyítette a rendszeres visszatérés a kiinduló pontra. Vegyes frissítést használtam, vittem egy flakon Hammer szénhidrátot, és a második körtől kezdve minden körben letoltam egy kis lekváros vagy zsíros kenyeret. Mivel nem volt nagy a tempó, ezért nem tartottam a szétrázódástól.

 

Végül 6 óra 37 perc után csekkoltam az utolsó állomáson, vagyis Galyatetőn a turistaházban, ezzel véget ért a 42 km-es utam, amibe belelapátoltam 2700 méter szintet. Azért rendesen elfáradtam, de örültem neki, hogy nem csaptam szét magam, így a következő héten tudom folytatni az alapozást. Tervek szerint minden hónapban letolnék egy hasonló erősségű utat, ha már nem tudok edzeni az Alpokban, legalább úgy teszek, mintha… J

 

Ha minden jól alakul, akkor december 1-én újra „nekifutunk” a Börzsöny 25 legmagasabb csúcsának, hogy 9 óra alatt láncra fűzzük őket.