Táv: 43,27 km, szint: 1570 méter, szintidő: 6 óra.
A Nap sugarai előbújnak a sötét hófelhők mögül. Megint érdekes az időjárás, a Népek Tavaszán erre sosem lehet felkészülni. Már neveztem, várom a fél nyolcat, közben a távoli hegycsúcsokat figyelem. Koncentrált és nyugodt vagyok. Ez általában nem jellemző, inkább ideges szoktam lenni. Most ennek nyoma sincs, sőt már egy ideje másképp állok az ilyen kihívások elé. Hiába a nehéz terep, a szűk szintidő, mégis úgy érzem, hogy ez most menni fog. És nem is lesz túl nehéz. Persze abban biztos vagyok, hogy szétfutom magam, sőt talán még holtpontjaim is lesznek, de akkor is megcsinálom. Ez a sokadik túrám itt, jó néhány 15-ös távot teljesítettem, egyszer édesanyámmal is, illetve 2008-ban lefutottam a 30-as távot, elég nyögve- nyelősen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is bevállalom, éppen itt volt az ideje.
Lenyomjuk az órát, és megindulunk Gulicskának. Nem sok esélyt látok rá, hogy sokáig tudom tartani qvic tempóját, de az első néhány emelkedőn még a nyomában vagyok. Pulzusom hamar eléri a szokásos tartományt. Engedem, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szétterjedjen a tüdőmben, aztán bejusson a vérembe és a sejtjeimbe. Felérek a hegyre, többen a kilátást csodálják, én is vetek rá egy pillantást, elképesztő a látvány. Feltöltöm lelkem, és megindulok lefele. Nem egyszerű. A kövek lefagytak, csúszik minden, amire rálépek, nehéz gyorsan haladni. qvic meg is lép előlem, kisebb súlyával sokkal vakmerőbben mehet nálam. Hoztam nordic-botot, ezekkel próbálom kiegyensúlyozni magam. Eszembe jut, hogy nagynéném reggel kéz- és lábtörést kívánt. Eléggé sanszosnak tűnik. Kicsit megkönnyebbülök, amikor túl vagyok a nehéz szakaszon, és pecsételtetek Fehérkőlápán. 36 perc alatt értem ide, az itinerben megjelölt 48 perc helyett, ez biztató, máris van 12 perc előnyöm.
Amint vízszintessé válik a talaj a talpam alatt, megérzem a hegy energiáját. Még a tarkómon is feláll a szőr, kitölti minden sejtemet. Magamban mosolygok, itthon vagyok. Ez annyira feldob, hogy a tervezett tempónál kicsit gyorsabban haladok, a szerpentinen kanyargok lefele. A felső szakasz kitűnően futható, leszámítva azt a három gyalogost, akik egyenesen vágják a kanyarokat, és folyton elém kerülnek. Nem állnának félre, nekem kell előzgetnem őket legalább négyszer. Kicsit lejjebb a lefagyások óvatosságra intenek, nem szeretnék matrica lenni a jégbordákon. Szinte bezuhanok Lillafüredre, kihasználom az aszfaltot, felpörgetem magam, most úgy is sokáig csak erőltetett menet lesz. A kerítés mellett felkapaszkodom a magas lépcsőkön, és feltűnik a végtelen Vesszős-völgy. Szép és nehéz. Egy ideig felváltva kocogok és gyalogolok felfele, aztán a meredekebb részeken úgy döntök, hogy nem érdemes fecsérelni az erőt, egyenletes gyaloglásra váltok. Itt már szépen megmaradt a hó, viszont a Vesszős-forrásból csordogáló víz egy medret vágott középen. Ebben haladok, sokkal jobban tudok talajt fogni. Ezt az is bizonyítja, hogy három nordicos, dzsoggoló srác mellett egyszerűen csak elsétálok. Kicsit fújtatva érek fel, de azért jó visszanézni. Két kemény emelkedő kipipálva. Egy hosszabb etap következik a második pontig, végig jól futható, a leágazás előtt két harmincas futót fogok be, majd pecsételtetek. 1:47, ami annyit jelent, hogy még 5 percet hoztam az ideális időn. Perfekt.
Egy meseszép fenyvesben taposom az egyre mélyülő havat, szerencsére egy viszonylag széles sáv már ki van járva előttem. Jávorkútig egyedül futok, ahol utolérek egy 42-es srácot. Éppen jókor, ugyanis egy szakaszon elveszítjük a jelzést. Végül térkép és gps segítségével kikövetkeztetjük, hogy a turistaút egy részét egyszerűen kiirtották. Jó megoldás volt, gratulálok. Erre elmegy néhány perc, nem örülök túlságosan, de a lényeg, hogy hamar visszatalálunk az útra. A srác leszakadozik, így egyedül kocogok be Bánkútra. Még tombol a síszezon, néhány tucat ember síléccel és bottal felszerelve tart a pályák felé. Kíváncsi vagyok mikor kérdezik meg, hogy hol hagytam a síléceket, hiszen bot van nálam. A síháznál majdnem belerohanok egy rendezőbe, akitől kapok egy kis vizet, és útbaigazítást. Valamint egy infót, mi szerint qvic 18 perce távozott. Ez teljesen jó, nagyjából úgy számoltam, hogy 40 perces előnnyel fog célba érni, ez a részidő egyelőre ezt igazolja. A kéken megyek tovább, a hegy oldalában már lábszárközépig süllyedek a hóba. Március 15. olé! Ilyen ez a túra, néha a tavasz tombol, néha pedig a kemény tél. Balra a kilátást csodálom, az államat néhányszor össze kell szednem, mert leesik a látványtól. A kereszteződésig bukdácsolom a mély hóban, majd a Nyír-kő felé kanyarodva, autónyomban folytatom a futást, ez sem túl egyszerű, kicsit szűk a nyom. Sokáig felfele is kocogok, az utolsó emelkedőn sétálok csak. Mintha egy rendezői kabát tűnne fel a hegytetőn, és nem tévedek, felértem a ponthoz. 3:14, ami még mindig 11 perccel jobb az ideálisnál, viszont 6 percet vesztettem az előnyből. De ez nem baj, bele volt kalkulálva, igazából azt hittem, hogy Bánkút környékén holtpontig jutok, de semmi probléma nem volt.
Széles úton megyek tovább, viszont egyszer még régen jártam erre, rémlik, hogy ez nem lesz ennyire ideális. S lám igazam van, be kell térnem jobbra egy gigantikus emelkedőn. Szerencsére nem tart sokáig, újra futhatok, jobban odalépek a gáznak. Nehezebb terepre számítottam ezen a szakaszon, kellemesen meglepnek a szelíd lejtők. Hamar jön a Jubileumi-forrás, ami annyit jelent, hogy innen már jóval otthonosabban mozoghatok, errefele már sokszor jártam. Befutok Ómassára, és mielőtt megcéloznám Garadnát, kihalászok egy mogyoróvajas szendvicset a táskámból. Eszembe jutott ugyan, hogy a pihenőnél kellene ennem, de így sok időt spórolok, a műúton tudok futni és enni egyszerre. Feltűnik Garadna rengeteg emberrel, a magányos futásnak annyi, innen már sok rövidtávossal fogok találkozni. Köztük Ákossal és Lucával, akik a 30-ason nyomulnak. Az idős hölgyektől megkapom a pecsétet. Kicsit elképedek az időn, itt az ideális időt elég szűkre vették. 3:55 alatt értem ide, ami már csak 8 perccel jobb az ideálisnál, tehát újabb 3 percet vesztettem. Ráadásul most jön az Arany-lépcső, potenciális holtpont veszély. Sebaj, megoldom. qvic szerint az utolsó tízet nagyon meg kell hajtani, különben nem érek be időben. Közben lehajtok egy pohár forró teát, még a gyomrom is belefájdul, annyira meleg, és tüzet lehelek, mint egy sárkány. Na gyerünk Arany-lépcső, mutasd mit tudsz!
Lassan kocogok felfele, amíg szét nem válik a két jelzés. Aztán egy szűk szakaszon sikeresen beragadok egy csoport mögé, és néhány percig nem tudok előzni. Nem egy futóbarát társaság, bár ezen a nehéz szakaszon érthető, hogy csak magukra figyelnek. Feljebb technikássá válik a terep, kidőlt fák, óriás kövek nehezítik a haladást. Kicsit kiesem a ritmusból, lángol a fejem, ezért muszáj megmártóznom a patak jéghideg vizében. Nagyon jól esik az arcomnak és kezemnek, azért már nincs olyan hideg, érződik a tavasz. Örvénykő még egy nagyobb szusszanás, és ezzel legyűrtem az utolsó nagy emelkedőt is. Kapok pecsétet. 4:37, még mindig 9 perccel az ideálison belül. Ez bíztató, viszont az már kevésbé, hogy 1 óra 23 percem van a következő 11, 6 km-re. Kemény, de sikerülhet, hiszen innen már csak gurulni kell.
Magamban elmondok egy imát a hegynek, amikor elindulok lefele Örvénykőről. Bíznom kell a laza izmaimban, lélekjelenlétemben, 30 km futás után ez már nem olyan egyszerű. De menni fog! Nem kerülgetek senkit, elég tekintélyt parancsolóan zúzhatok, mert mindenki reppen szét előlem. Majdnem belebotlok egy 42-es srácba, csodálkozom rajta, még Vesszősön felfele alázott le csúnyán, most eléggé el van készülve, eddig tartott a lendülete. Az enyém csak most jön meg. Síkfutó tempót veszek fel, néha lenézek a lábaimra, hogy kellően hosszúak-e a lépéseim. Vállint-keresztnél állva hagyok egy harmincas futóbolyt, bár az élen álló hölgy rám tapad, és Csókásig tartja is a lépést. Újabb pecsét, 5:03, ez már brutális, 5 km-en 4 percet hoztam az időn. Rendben, akkor ez a tempó megfelelő.
Innen már nincs követőm, viszont egyre több az ember, főleg, amikor becsatlakozik a 10 km-es táv. Megint az iskolások, mint tavaly. Nem sokat törődöm velük, szerencsére azért nem kell fellöknöm egyiket sem, bár egy-kettő megérdemelné a beszólások miatt, azért alapjában előzékenyen félreállnak. Az utolsó ponton annyian vannak, hogy sokáig nem is látom a pontőröket. 5:23, innen már biztosan beérek szintidőn belül.
A zöld kereszt okoz némi meglepetést, mert iszonyúan sáros, és a tömeg is egyre csak nő. Még a gyógyszergyár előtt sikerül megelőznöm egy 42-es futót, aztán térdig sárosan kifutok a műútra, és onnan be a célba. Időm: 5:45. Szóhoz sem jutok, elképesztő menet volt. Örvénykőtől 10,3 km/h-s átlagot jöttem. Nem nagyon bírom felfogni, de nem is baj. A lényeg, hogy itt vagyok a célban, sikerült. Fizikailag úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és néhányszor még visszatolatott. Viszont fejben úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog a világon, ami miatt ezt most kihagytam volna.
Lenyomjuk az órát, és megindulunk Gulicskának. Nem sok esélyt látok rá, hogy sokáig tudom tartani qvic tempóját, de az első néhány emelkedőn még a nyomában vagyok. Pulzusom hamar eléri a szokásos tartományt. Engedem, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szétterjedjen a tüdőmben, aztán bejusson a vérembe és a sejtjeimbe. Felérek a hegyre, többen a kilátást csodálják, én is vetek rá egy pillantást, elképesztő a látvány. Feltöltöm lelkem, és megindulok lefele. Nem egyszerű. A kövek lefagytak, csúszik minden, amire rálépek, nehéz gyorsan haladni. qvic meg is lép előlem, kisebb súlyával sokkal vakmerőbben mehet nálam. Hoztam nordic-botot, ezekkel próbálom kiegyensúlyozni magam. Eszembe jut, hogy nagynéném reggel kéz- és lábtörést kívánt. Eléggé sanszosnak tűnik. Kicsit megkönnyebbülök, amikor túl vagyok a nehéz szakaszon, és pecsételtetek Fehérkőlápán. 36 perc alatt értem ide, az itinerben megjelölt 48 perc helyett, ez biztató, máris van 12 perc előnyöm.
Amint vízszintessé válik a talaj a talpam alatt, megérzem a hegy energiáját. Még a tarkómon is feláll a szőr, kitölti minden sejtemet. Magamban mosolygok, itthon vagyok. Ez annyira feldob, hogy a tervezett tempónál kicsit gyorsabban haladok, a szerpentinen kanyargok lefele. A felső szakasz kitűnően futható, leszámítva azt a három gyalogost, akik egyenesen vágják a kanyarokat, és folyton elém kerülnek. Nem állnának félre, nekem kell előzgetnem őket legalább négyszer. Kicsit lejjebb a lefagyások óvatosságra intenek, nem szeretnék matrica lenni a jégbordákon. Szinte bezuhanok Lillafüredre, kihasználom az aszfaltot, felpörgetem magam, most úgy is sokáig csak erőltetett menet lesz. A kerítés mellett felkapaszkodom a magas lépcsőkön, és feltűnik a végtelen Vesszős-völgy. Szép és nehéz. Egy ideig felváltva kocogok és gyalogolok felfele, aztán a meredekebb részeken úgy döntök, hogy nem érdemes fecsérelni az erőt, egyenletes gyaloglásra váltok. Itt már szépen megmaradt a hó, viszont a Vesszős-forrásból csordogáló víz egy medret vágott középen. Ebben haladok, sokkal jobban tudok talajt fogni. Ezt az is bizonyítja, hogy három nordicos, dzsoggoló srác mellett egyszerűen csak elsétálok. Kicsit fújtatva érek fel, de azért jó visszanézni. Két kemény emelkedő kipipálva. Egy hosszabb etap következik a második pontig, végig jól futható, a leágazás előtt két harmincas futót fogok be, majd pecsételtetek. 1:47, ami annyit jelent, hogy még 5 percet hoztam az ideális időn. Perfekt.
Egy meseszép fenyvesben taposom az egyre mélyülő havat, szerencsére egy viszonylag széles sáv már ki van járva előttem. Jávorkútig egyedül futok, ahol utolérek egy 42-es srácot. Éppen jókor, ugyanis egy szakaszon elveszítjük a jelzést. Végül térkép és gps segítségével kikövetkeztetjük, hogy a turistaút egy részét egyszerűen kiirtották. Jó megoldás volt, gratulálok. Erre elmegy néhány perc, nem örülök túlságosan, de a lényeg, hogy hamar visszatalálunk az útra. A srác leszakadozik, így egyedül kocogok be Bánkútra. Még tombol a síszezon, néhány tucat ember síléccel és bottal felszerelve tart a pályák felé. Kíváncsi vagyok mikor kérdezik meg, hogy hol hagytam a síléceket, hiszen bot van nálam. A síháznál majdnem belerohanok egy rendezőbe, akitől kapok egy kis vizet, és útbaigazítást. Valamint egy infót, mi szerint qvic 18 perce távozott. Ez teljesen jó, nagyjából úgy számoltam, hogy 40 perces előnnyel fog célba érni, ez a részidő egyelőre ezt igazolja. A kéken megyek tovább, a hegy oldalában már lábszárközépig süllyedek a hóba. Március 15. olé! Ilyen ez a túra, néha a tavasz tombol, néha pedig a kemény tél. Balra a kilátást csodálom, az államat néhányszor össze kell szednem, mert leesik a látványtól. A kereszteződésig bukdácsolom a mély hóban, majd a Nyír-kő felé kanyarodva, autónyomban folytatom a futást, ez sem túl egyszerű, kicsit szűk a nyom. Sokáig felfele is kocogok, az utolsó emelkedőn sétálok csak. Mintha egy rendezői kabát tűnne fel a hegytetőn, és nem tévedek, felértem a ponthoz. 3:14, ami még mindig 11 perccel jobb az ideálisnál, viszont 6 percet vesztettem az előnyből. De ez nem baj, bele volt kalkulálva, igazából azt hittem, hogy Bánkút környékén holtpontig jutok, de semmi probléma nem volt.
Széles úton megyek tovább, viszont egyszer még régen jártam erre, rémlik, hogy ez nem lesz ennyire ideális. S lám igazam van, be kell térnem jobbra egy gigantikus emelkedőn. Szerencsére nem tart sokáig, újra futhatok, jobban odalépek a gáznak. Nehezebb terepre számítottam ezen a szakaszon, kellemesen meglepnek a szelíd lejtők. Hamar jön a Jubileumi-forrás, ami annyit jelent, hogy innen már jóval otthonosabban mozoghatok, errefele már sokszor jártam. Befutok Ómassára, és mielőtt megcéloznám Garadnát, kihalászok egy mogyoróvajas szendvicset a táskámból. Eszembe jutott ugyan, hogy a pihenőnél kellene ennem, de így sok időt spórolok, a műúton tudok futni és enni egyszerre. Feltűnik Garadna rengeteg emberrel, a magányos futásnak annyi, innen már sok rövidtávossal fogok találkozni. Köztük Ákossal és Lucával, akik a 30-ason nyomulnak. Az idős hölgyektől megkapom a pecsétet. Kicsit elképedek az időn, itt az ideális időt elég szűkre vették. 3:55 alatt értem ide, ami már csak 8 perccel jobb az ideálisnál, tehát újabb 3 percet vesztettem. Ráadásul most jön az Arany-lépcső, potenciális holtpont veszély. Sebaj, megoldom. qvic szerint az utolsó tízet nagyon meg kell hajtani, különben nem érek be időben. Közben lehajtok egy pohár forró teát, még a gyomrom is belefájdul, annyira meleg, és tüzet lehelek, mint egy sárkány. Na gyerünk Arany-lépcső, mutasd mit tudsz!
Lassan kocogok felfele, amíg szét nem válik a két jelzés. Aztán egy szűk szakaszon sikeresen beragadok egy csoport mögé, és néhány percig nem tudok előzni. Nem egy futóbarát társaság, bár ezen a nehéz szakaszon érthető, hogy csak magukra figyelnek. Feljebb technikássá válik a terep, kidőlt fák, óriás kövek nehezítik a haladást. Kicsit kiesem a ritmusból, lángol a fejem, ezért muszáj megmártóznom a patak jéghideg vizében. Nagyon jól esik az arcomnak és kezemnek, azért már nincs olyan hideg, érződik a tavasz. Örvénykő még egy nagyobb szusszanás, és ezzel legyűrtem az utolsó nagy emelkedőt is. Kapok pecsétet. 4:37, még mindig 9 perccel az ideálison belül. Ez bíztató, viszont az már kevésbé, hogy 1 óra 23 percem van a következő 11, 6 km-re. Kemény, de sikerülhet, hiszen innen már csak gurulni kell.
Magamban elmondok egy imát a hegynek, amikor elindulok lefele Örvénykőről. Bíznom kell a laza izmaimban, lélekjelenlétemben, 30 km futás után ez már nem olyan egyszerű. De menni fog! Nem kerülgetek senkit, elég tekintélyt parancsolóan zúzhatok, mert mindenki reppen szét előlem. Majdnem belebotlok egy 42-es srácba, csodálkozom rajta, még Vesszősön felfele alázott le csúnyán, most eléggé el van készülve, eddig tartott a lendülete. Az enyém csak most jön meg. Síkfutó tempót veszek fel, néha lenézek a lábaimra, hogy kellően hosszúak-e a lépéseim. Vállint-keresztnél állva hagyok egy harmincas futóbolyt, bár az élen álló hölgy rám tapad, és Csókásig tartja is a lépést. Újabb pecsét, 5:03, ez már brutális, 5 km-en 4 percet hoztam az időn. Rendben, akkor ez a tempó megfelelő.
Innen már nincs követőm, viszont egyre több az ember, főleg, amikor becsatlakozik a 10 km-es táv. Megint az iskolások, mint tavaly. Nem sokat törődöm velük, szerencsére azért nem kell fellöknöm egyiket sem, bár egy-kettő megérdemelné a beszólások miatt, azért alapjában előzékenyen félreállnak. Az utolsó ponton annyian vannak, hogy sokáig nem is látom a pontőröket. 5:23, innen már biztosan beérek szintidőn belül.
A zöld kereszt okoz némi meglepetést, mert iszonyúan sáros, és a tömeg is egyre csak nő. Még a gyógyszergyár előtt sikerül megelőznöm egy 42-es futót, aztán térdig sárosan kifutok a műútra, és onnan be a célba. Időm: 5:45. Szóhoz sem jutok, elképesztő menet volt. Örvénykőtől 10,3 km/h-s átlagot jöttem. Nem nagyon bírom felfogni, de nem is baj. A lényeg, hogy itt vagyok a célban, sikerült. Fizikailag úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és néhányszor még visszatolatott. Viszont fejben úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog a világon, ami miatt ezt most kihagytam volna.
Édesanyám emlékére
(1953-2008)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése