Mátrabérc 2010

Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

Még szombat sincs, amikor felébredek. Megint nem tudok aludni, pedig nem is izgulok annyira. Nem baj, már megszoktam. Meditálgatással telik a maradék három óra az ébresztőig. Mégis frissen kelek. Eljött ez a nap is. Fél óra alatt összekészülődöm, és már úton is vagyok a belváros felé. Egy kutya csatlakozik hozzám. Jól nevelt kis blöki, német juhász. Feróék már várnak a Dózsán, bár nem tudják mire vélni a kutyát. Elmesélem, mosolyognak, indulunk. Egy óra Szurdokpüspöki, csatlakozunk Ákoshoz és Lucához immár egy autóban. Délről kerüljük a Mátrát, és nem sokkal fél hat után érkezünk meg Sirokra. Már vagyunk néhányan. Szállingóznak az emberek, nagyrészt futók, akik a Mátrabérc-Trail elnevezésű terepfutó versenyen indulnak. Nekem is azon kellett volna, de már későn néztem meg a kiírást. Annyira nem izgat, nem ez a lényeg.

6:00. Elindítják a futókat. Megyek velük. A műúton még Ritchy-vel futok, aki most kezdte újra bontogatni a szárnyait. Bekanyarodunk a földútra, ellépek tőle. Sokan már az elején gyalogolnak. Előzgetek. A talaj minősége nem éppen ideális. Puha sár és foltokban óriási tócsák. Egyikben elsüllyedek bokáig. Remek, már az elején megadja az alaphangulatot. Lenézek a cipőmre. Ismét úgy néz ki, ahogy szokott. Nem látom a színét. Kicsit széthúz a mezőny, a szűk ösvényeken egymást követve kocogunk felfele. Nagyon jól esik, érzem az energiát a lábamban. De nem szabad elbíznom magam. Mantrát mormolva emlékeztetem magam: a Mátrabércen vagyok, nem egy laza futóedzésen. Komolyabb emelkedők jönnek, lassulunk. Előttem feltűnik egy ismerős. Vörös haja lobog futás közben úgy 160 centire a földtől. László Szilvi mögé érkezem. Együtt folytatjuk, néha előtte, néha mögötte.

  

Egyszer csak egy zöld foltra leszek figyelmes a földön. Egy itiner. Elrakom, hátha megtalálom a gazdáját. Újabb meredek kaptató, aztán létrák, megint kaptató, megint létrák. Használom a nordic botokat, bár igyekszem nem sok súlyt terhelni a karjaimra, mert elég gyorsan elfáradnak. Már a Domoszló-kapu felé gurulok, amikor meghallok egy srácot telefonálni. Éppen panaszkodik, hogy elhagyta itinerét. Kezébe nyomom, hálát rebesget, és hogy meghív egy sörre. A frissítő ponton iszom egy fél pohár vizet, közben nézem, hogy az addig lehagyott emberek szépen visszaelőznek. Szilvi is jön, majd még egy hölgy, aki mögé zárkózom, és így kúszunk fel Oroszlánvárra. Itt csak a túrázóknak van pecsét (1:37). Készítettem két időtervet, egy 9 órásat és egy 8 és fél órásat. Még az utóbbin is bőven belül vagyok. Ez így rendben is van, konstatálom. Leveszem a felsőmet, mert ezen a nagyon szép tavaszi napon hosszúban már igencsak meleg van a terepfutáshoz. Ha már nyitom a táskát, kiveszek egy banánt is. Közben Szilvi meglép, és mivel lejtő következik, gyanítom egyhamar nem érem utol, már ha utolérem valaha.

Lefele gyilkos tempót megyek. qvic-tól tanultam, kár, hogy most nincs itt. Túl vagyok Cserepesen, már a Nagy-Szárt mászom. Jó páran mennek előttem. A sort Szilvi vezeti, már elég magasan jár. Egyesével kezdem leszedni az embereket. Mindenki félreáll, nem reklámozom, hogy én csak a túrán vagyok. Még éppen elcsípem a csúcson Szilvit. Visszanéz, látom a tekintetében: te már megint itt? Kapok tőle néhány futós bókot, nagyon jól esik. Az ő tempójában nyomulunk felfele az ország csúcsára. Közben néhány másodpercet el kell vesztegetnünk, mert Csanyát el kell engedjük. Valahol a Sötét-lápa nyereg előtt átveszem a vezetést, és kicsit ellépek. Az utolsó két kilométer nagyon durva. A botokkal araszolgatok, eszemben sincs futni.

Szilvi felzárkózik, és itt vagyunk Kékestetőn. Külön ellenőriznek minket, Szilvi tovább megy, biztos vagyok benne, hogy már csak a célban látom újra. Megkapom a pecsétet (2:58). Ó jaj! Ezt nem kellett volna. Belém hasít a gondolat, hogy ennek meglesz a böjtje. Pihenek is pár percet, iszom két pohár levest, és letolok egy szendvicset. A nehezén már túl vagyok. Jó lenne ezt a tempót tartani, de túl kockázatos. Sok szint van még.

Visszafogottabban indulok tovább immáron egyedül. Beindul a Hanák túra is. Sok az ember, ők is lassítanak engem, de most nem bánom. Szerencsére a meredek lejtő nem túl népes. Viszonylag gyorsan leérek. Egyszer meg is csúszom az egyik sziklán, és egy kővel lejjebb fogok talajt, de meg tudom őrizni egyensúlyomat. A Mátra-nyeregből támadom a Csór-hegyet. Kényelmesen botozva fel is érek (3:39).

Még mindig 8 és fél órán belül vagyok. Felpörget a tudat, de a testemen nem érzem a hatását. Lassulok. A korábbi tempóm eléggé feledésbe merül. A lejtőkön se vagyok igazán gyors. Talán a frissítéssel van a gond? Tudom jól, hogy nem. Elfutottam az elejét, ki kellene valahogy pihennem. A legrosszabb helyen vagyok. Az elágazásig van néhány emelkedő, amit nem túlzottan kedvelek. Tűz a nap, sok az ember, a Mátra belém kóstol. Na jól van, most jön a neheze. Abbahagyom a futást, gyaloglásra váltok, abból is a szerényebb fajtát preferálom. Felfele farmeros iskolás gyerekek előznek. Egyikük vissza is néz rám. Olvasok a tekintetéből: „A bácsi kikészült?” Gondolatban válaszolok: „Még nem, de ha most gyorsulnék, akkor nem érnék fel Galyatetőre.” A frissítő ponton megállok szörpözni, és eszem egy kis csokit. Nincs sok értelme, a gyomrom tele van. Elindulok felfele, tempóm csiga. Ráadásul Galyatető a kedvenc hegyem, ide mindig gyorsan felérek. Hát most nem. Óvatosan megyek, és közben reménykedem, hogy mire felérek, kipihenem magam annyira, hogy az azt követő hosszú gyorsasági szakaszt ismét jó tempóban abszolváljam. Fáj a fejem és a gyomrom is, nem túl jó előjelek. Az ellenőrző pontot a kilátóhoz rakták, előtte megállok a büfénél. Veszem egy kólát, felét ledöntöm, hátha jobb lesz. Nem lesz. Rosszabb. Felküzdöm magam a ponthoz, kapom a pecsétet (4:37). A két időterv között vagyok. Ez még nem vészes, könnyen behozható. Feltéve, ha össze tudom magam kaparni.

Lassú kocogással indulok el lefele. Nem mondhatnám, hogy túlzottan jól esik. Főleg a gyomrom nem csipázza a rázkódást. De azért haladok, és ahogy telnek a percek, mintha egyre könnyedebb és gyorsabb lenne a futásom. Valóban. Nem csak hallucinálok. A csillagvizsgálóig tart a gyötrelmes menet, innen végre ismét felkapcsolhatok néhány fokozatot. Berobogok Mátraszentlászlóra, a frissítőt kihagyom, mint ahogy eddig minden alkalommal, és már zúzok is fel a kilátóhoz. Felfele is nyomom, megvan az eredménye, ismét 8 és félen belülre kerülök (5:14).

Lefele is tolom, bár meg kell állnom vizelési ingeremet enyhíteni. A kéket végigvigyorgom magamban, nem hittem volna, hogy sikerül feltámadnom, és most ennek kifejezetten örülök. Persze azért nem dőlhetek hátra, van még itt néhány aprócska hegyecske, amelyek rám várnak.

Szamár-kő előtt utolérek egy kisebb csoportot, és mögöttük haladva lépkedek fel a sziklákon. Lassan haladnak. Ezt most kifejezetten nem bánom. Ágasvár fele lehagyom őket, majd az emelkedőn újabb csapat mögé érkezem. Elengednek, köztük Feró barátnője is, akit csak később, a célban ismerek meg. Fent gyönyörű a kilátás, megkapom a megérdemelt pecsétemet is (5:57).

A következő lejtő sok embernek nem a kedvence, nekem most jól megy. Kellő tereprutinnal és jó cipővel egész gyorsan lehet haladni, csak a kis kölykökre kell vigyázzak, akik előttem kacsáznak. Hamar leérek, a turistaházat most kihagyom, inkább egy kis vizet töltök az üres kólás flakonomba. A Csörgő-patak most feltűnően szép arcát mutatja.

Hihetetlen gyönyörű ez a táj. Bekocogok Mátrakeresztesre (6:25). Két órát szánok a Muzslára, ezért a maradék öt percet frissítéssel és egy kis pihenéssel töltöm. Szendvicset eszem, szörpözök, illetve előhorgászok a táskámból egy tubus energia gélt. Ilyet se használtam még túrán, itt az ideje, hogy kipróbáljam. Hamarabb nem mertem, nem tudom a gyomrom hogyan reagál rá. Elszopogatom a felét, és nekiesem a hegynek.

Megtiltom magamnak a futást felfele, viszont most nagyon kihasználom, hogy a karjaim még nem fáradtak, ezért a botokkal jól rá tudok segíteni a gyaloglásnak.

Egész jól haladok, végig előzgetek, érzem a gél hatását. Azért a Nyikom-nyeregben még eltüntetem a másik felét is. Úgy tippelem, hogy egy órán belül felérek, de elszámolom a csúcsokat, így 7:36-kor kapom az utolsó pecsétet.

Most kellene egy utolsó hajrá. 54 percem van, hogy beérjek 8 és fél órán belül. Szerencsére nincs sok rövidtávos errefele, nem tart fel senki, maximális sebességre kapcsolok. Így haladok nagyjából a Nagy-Koncsúrig, amikor érzem, hogy van egy kis problémám. Valószínűleg nem jól kötöttem meg a cipőmet, ezért eléggé előre csúszott benne a lábam. A sok kemény lejtő miatt a lábujjaim iszonyúan fájni kezdenek. Szép, napos időnk van, én csillagokat látok. Ezt így nem fogom bírni a végéig. Nem hiszem el! Többször muszáj lassítanom, és néha még gyalogolnom is. Aztán összeszorítom a fogaimat, és folytatom tovább a futást. A botokkal próbálok enyhíteni a nyomáson, amennyire csak lehet. Lefele a Diós-patak völgyébe tetőzik a fájdalom. Szinte beugrom a patakba. Időterv ide vagy oda, muszáj megmosakodnom. Őrület, mennyire jól esik a hideg víz. Mászás ki az útra, és most már futok végig.

Nézem az órát. Szurdokpüspökiben, a kék utcai csapnál járok, amikor 8:30-at mutat a stopper. Egy kicsit lekéstem. Sebaj. Nagyon jó érzés végigfutni az aszfalton az iskoláig. Rögtön a kapuban írják a célidőt. Órán szerint 8:31. Viszont a rendezők órája nem jár jól, így 8:24 kerül az oklevelemre. Apró szépséghiba. Feró ücsörög magába roskadva egy padon. Gratulálunk egymásnak, még erre van erőnk. Egyébként teljesen szétfutottuk magunkat. Megérte. Öt éve teljesítettem először a Mátrabércet. Akkor sosem gondoltam volna, hogy valaha is 9 óra alá megyek. Közel másfél órát hoztam a legjobb időn. Igaza volt László Szilvinek, sokat javultam az elmúlt néhány hónapban. Pedig nem mondhatnám, hogy szétalapoztam a telet. Ez a nap nem múlhatott volna el jobban. Idejött kétezer ember ugyanazon célból. Hogy túrázzon, fusson egy jót ezen a gyönyörű helyen. Amit Mátrának hívnak.

Kis pihenés, aztán megyek és megyek tovább. Egy újabb kihívás felé. Május 29: Kinizsi Százas.