„A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.”
(Jack Kerouac)
(Jack Kerouac)
Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.
Szép napra ébredek. Talán túl szép is. Mit is ígértek a drága meteorológusaink? Egész héten meleg, napsütés, kivéve a szombat, amikor lehűlés és zápor várható. Még tegnap konzultáltam qvic-kal, hogy vigyünk-e hosszú ujjú felsőt és esőkabátot. Végül úgy döntöttem, hogy kabát jöhet, de a felső nem. Talán nem lesz annyira hideg. Kicsit kómásan készülődöm hajnalban. Meg is van az eredménye. Leérek a ház elé, amikor rájövök, hogy fent hagytam a telefont. Hát ez jól kezdődik. Nélküle nem megyek, viszont ha lekésem a hévet, akkor a Kinizsi marad ki. Felpörgök. Megvan a telcsi, és még a hév is megvár. Közben konstatálom, hogy így 4:50-kor is már meleg van. Mi lesz később?
A héven sem unatkozom, meg kell szerelnem a fejlámpámat. Persze reménykedem, hogy nem kell majd használnom. De amatőr módon, csak reggel néztem meg, hogy világít-e. Hát nem világított. Szétkapom, összerakom, most már jó. Az út hátralevő része menetrend szerint zajlik. Ismét rám tör az a nyugalom, ami nem szokott jellemző lenni rám, főleg egy száz kilis futás előtt. Így amikor összetalálkozom Tamással és Alicével, és megkérdezik mit tervezek, gondolkodás nélkül közlöm, hogy 15 órán belül szeretnék beérni.
6:30-ra érek Békásra. Óriási a sor az iskola előtt. Szerencsére neveztem előre, így csak a reggelimet kell elfogyasztanom, és mosdóbeli ügyeket intézni. Közben megjelenik qvic is, és már Ákos és Luca is a helyszínen van. Összeállt a csapat, bár nem megyünk együtt, de a cél ugyanaz. Eljön a 7 óra, már csak a stoppert kell indítanom, lenyomom a gombot… és eltűnik a számlapról minden. Na jól van kérem, most már elég a szívatásomból! Nincs mit tenni, maradt a telefonom. Ákosékkal együtt indulok, qvic egy órával később csatlakozik a hatalmas tömeghez. Bár az elején csak gyalogosan nyomjuk, mégis sorban előzgetjük az embereket. Felmászunk az aszfaltos emelkedőn. Úgy gondolom a futóizmokat is melegíteni kellene, Luca még korainak tartja a futást, így lassan távolodni kezdek tőlük.
Az első néhány óra az előzgetés jegyében telik. Igyekszem okosan haladni, minél kevesebbet futni emelkedőn. Közben figyelem az embereket, és persze a tájat is, amit már jól ismerek, de ennyi év után sem unalmas. Nagy-Kevélyre nagyjából 54 perc alatt érek fel, lefele kicsit gyorsabban megyek. Beérem Tamásékat, váltunk pár szót, majd Rushboy-hoz csatlakozom egy időre, és megtárgyalunk néhány nagyobb túrát és futást. Az emelkedő előtt két futó kezd tolni maguk előtt, majd előre engedem őket, így felhúzatom magam a Hosszú-hegyre. Pecsét még nincs, de szignót kapunk a lapra (2:00), ezért idővesztés nélkül folytathatjuk az utat.
Lefele egy kicsit rá akarok taposni a gázra. Nem megy valami jól. Valahol a szántói műút előtt megszédülök. A fene! Nem mondhatnám, hogy nagyon jól indult a nap, de ez most már túlzás. Abbahagyom a futást, sétálgatok, próbálok rájönni, hogy mi a bajom. Néhány perc után ismét futni kezdek, de hamar fel kell hagyjak vele, mert újra szédülni kezdek.
A Pilis lábához érkezem, még szerencse, hogy itt egyébként sem haladnék túl gyorsan. Ez így nem fog menni. Felfele nehezen fogom kipihenni ezt a valamit, amiről azt sem tudom micsoda. Mindenesetre nagy lépéshosszokkal gyalogolok, legalább haladjak valamennyire. Így annyira nem érzem vacakul magam, de kicsit gyorsítva újra forogni kezd velem a világ. Már a szerpentin felénél járok, amikor nyomást érzek a gyomorszáj környékén, aztán szép lassan lejjebb csúszik a gyomromba, majd a beleimbe. Az a két túrórudi jut eszembe, amit a Kevélyek után ettem meg. Talán romlottak voltak. Lehet. Mindenesetre most vagy nagyon gyorsan megemésztem őket, vagy megpróbálom kihányni. Szerencsére az előbbi verziót jön be. Felérve a sík útra kicsit tisztul előttem a kép, és óvatosan bepróbálkozok a kocogással. Oké, nincs gond. Csak szép nyugodtan, nem kell kapkodni. Lassan kezdem visszanyerni erőmet, és a szédülés is elmúlik, egyre gyorsabban tudom szedni lábaimat. Lefele a nyeregbe már biztosra veszem, hogy kilábaltam ebből a rosszullétből. A ponton alig találok embert, az élen induló mezőnynek szinte a teljes egészét magam mögött hagytam. Itt már pecsétet is kapok, bár a pont még hivatalosan nincs nyitva (3:32). A büfé már működik, fél liter narancslevet tüntetek el egy szendvics kíséretében, és tovább állok.
Felfrissülve és megkönnyebbülve futok az immáron néptelen erdőben. Érdekes, hogy két órája még egymás sarkát tapostuk, de így jobban élvezem a túrát. Kétágú-hegyen utolérek két futót, és velük csorgok le Kesztölcre.
Két dolog kelti fel a figyelmem. Az egyik, hogy a pilisi állapotom ellenére nagyon fittnek érzem magam, a másik pedig, hogy itt, a halálkatlan kapujában borzasztó meleg van. Legalábbis nekem annak tűnik, ahogy a forró aszfalton kocogok be a településre. A sörözőt nyitva találom, veszek egy fél literes teát, a hátizsákba rejtem. Bő vízzel megmosakszom, a só piszokul marja a szememet. Üres flakonomat vízzel töltöm, felkészülök a Gete meghódítására. Kesztölcről kifele menet, szokásomhoz híven visszanézek és búcsút intek a Pilisnek.
Egyedül nyelem a port a szűk ösvényen, ami bevezet Dorogra. Meleg van, a fene essen bele! Még mindig nem ismerem fejből az utcákat, így az itiner alapján követem az útvonalat. Mivel frissítettem a sörözőbe, ezért nem terveztem, hogy benézek a temetőbe, de a Nap szívja belőlem a vizet, és a bőrömön is érzem a perzselő erejét. A halálkatlan megint próbára fog tenni, az már fix. Egy gyors mosdást beiktatok a temetőben, majd felhívom barátnőmet, Katit, hogy a hangjából lelki erőt gyűjtsek a Nagy-Gete megmászásához. Megnyugtatom, hogy minden rendben, jól megy minden, nincs semmi baj. Alighogy lerakom a telefont, dühös kutyaugatásra leszek figyelmes. Két blöki vadul csahol egy kerítés mögött. Szeretem a kutyákat, még a mérgeseket is, bár azokat csak a kerítés túloldaláról. Egyiküket nem hatja meg, hogy be van zárva, egy ügyes mozdulattal átbújik a kerítés alatt. Alig hiszem el, de egyik pillanatról a másikra egy kutyatámadás aktív résztvevőjévé válok, ahol nem én vagyok a kutya. Az eb nem sokat cifrázza a dolgokat, kétszer körbejár, aztán szeretné fogaival közelebbről is megismerni a bokámat. Cipőm orrával megpöckölöm az állkapcsát, éppen csak annyira, hogy ráharapjon a nyelvére. Nem akarom bántani, mert nem ő tehet a szituációról, ő csak a portát védi. Viszont azt sem akarom, hogy megharapjon, mert akkor mehetek vissza Dorogra, az orvosi rendelőbe, aztán tetanusszal a fenekemben folytathatom tovább a túrát. Végül is a szintidőbe beleférne. A kutyus meglepődik azon, hogy én voltam a gyorsabb, és még mindig vicsorítva visszavonulót fúj. Én pedig egy kicsit magasabb adrenalin szinttel haladok tovább utamon.
A kutyával történő afféromat végignézte egy futó srác, aki néhány perc múlva mögém is érkezik. Először a pólójára leszek figyelmes, majd már az arcáról is felismerem Fridman mestert, aki tavaly lenyomta a Tata-Budapest-Tata 200 km-es távot. Mivel olvastam a beszámolóját, és többször végignéztem az útról készült videót, ezért képben vagyok a nagy eseményről. Előzékenyen elengedem, mutatom neki az utat, de nem akar menni, most nem siet, csak szimplán Kinizsizik. Beszélgetni kezdünk, és olykor gyalogolva, olykor kocogva morzsoljuk magunk alatt az utat. Mindketten érezzük a meleg kevésbé jótékony hatását, többször használnom kell a flakonomat, ilyenkor egyszerűen vizet locsolok a fejemre, hogy a hőháztartásom ne boruljon meg. Hatásos, de drasztikus taktika, sajnos egy idő után érzem, hogy fájdogál a fejem. Még így sem tudom elkerülni, hogy egy kicsit megszúrjon a Nap. Viszont a jó társaságnak köszönhetően gyorsan felérünk a kereszthez, pedig még azt hittem van még pukli, amin túl kell jutnunk. Megkapjuk a pecsétet (5:50), majd piknikezünk egyet néhány fa hűvös árnyékában. Magamba szippantok egy szendvicset, Fridmannak ez kicsit nehezebben megy. Frissítést követően óvatosan, de azért sietve araszolgatunk lefele a boka- és nyaktörő ösvényen. Elképzelem, ha most esne az eső, kicsit másképpen festene a lejutás ezen a borzalmas lejtőn. Lassan feledésbe merül a Nagy-Gete, egész könnyen túljutottam rajta, ebben ideiglenes társam keze is benne van.
Mielőtt nekiugranánk Hegyes-kőnek, megmosakszunk egy tiszta vízfolyásban, amiből találunk bőven a kék+-re rátérve. Néha a Nap felhő mögé bújik, érezhetően hűvösebb a levegő, és érezhetően gyorsabban tudok haladni. De ezt nem túl gyakran élvezhetjük, annál inkább a forró panorámát Hegyes-kő, illetve a távoli Gerecse felé.
Lekocogunk a tokodi pincékhez, ahol már várnak minket a vendégszerető helyiek, egy-egy pohár hideg vizet nyomnak a kezünkbe, túrórudit (na azt nem kellett volna), zsíros kenyeret és uborkát. Sajnos az uborkából is eggyel többet eszek, mint ami még egészséges lenne a gyomromnak, szerencsére csak a túra vége felé érzem hatását. Gyors lakmározást követően támadjuk a Kősziklát. Nem megyünk túl gyorsan felfele, de mégis majdnem holtpontig jutok. Beállok Fridman mögé, így sikerül feljutnom, majd lefutnom a kicsinek tűnő, de alattomos „kavicsról”. Mogyorósbányán a Kakukk vendéglő tárt ajtókkal vár ránk. Táv: 51,7 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:18. Eddigi legjobb.
Lerogyok egy asztal mellé két pogácsa és egy kóla társaságában. Leveszem a cipőmet, mennyei érzés nélküle. Elfogyasztom az ebédet, feltöltöm a camelbakot, és veszek még egy jégkrémet is. Közben Fridman távozik, szerinte még találkozunk, én annyira nem bízom benne. Elég jól előre jöttem a mezőnyben, benne vagyok az első tízben. Egy-két futó még érkezik, míg én elszöszmötölöm azt a húsz percet, amit egyébként is pihenésre szántam. A feltöltődés utolsó, de leghatásosabb mozzanataként felhívom Katit, és beszélek vele pár percet. Nekivágok a második etapnak, egy futó sráccal rohamozzuk a bajóti Öreg-követ. Közben telefont kapok qvic-tól, most indult Mogyiról. Görcsölget a lába, ezért nem hiszi, hogy utolér. Én pedig nem bánnám, ha legkésőbb Bánya-hegyig csatlakozna, a végét valószínűleg nem szívesen tenném meg egyedül. Az Öreg-kőnél nem találok pontot, mint tavaly, ezért készítek róla egy fotót.
Lefele már egyedül megyek, beesek Péliföldszentkeresztre, és a legnagyobb meglepetésemre a Mária kútnál Fridman és Zsotyek iszogat. Utóbbi srác szintén megcsinálta azt a 200 km-es bravúrt, amit Fridman, csak korábban. Sajnos már csak később jutott eszembe, hogy egy fotó erejéig össze kellett volna állítanom a srácokat, igazi ereklye lett volna az a kép. Ők a túra igazi bennfentesei, ők igazán tudják, hogy mit hoz ki az emberből ez az útvonal.
Óvatosan indulok tovább, még mindig meleg van, és Gete után a második mumusom, Pusztamarót következik. Az aszfalton még szépen felsétálgatok, de a földútra érve érzem, hogy lassulok. Sós mogyit morzsolgatok, közben figyelem, ahogy Zsotyek távolodik, jóval nagyobb sebességgel halad, mint én. Átbukva a hegyen, lefele már újra futok. A Bika-völgyben találom az idei feltételes ellenőrző pontot, és néhány gallon szódavizet, amit szívesen megcsapolok. Fridman érkezik, nem értem hogyan került mögém. Nincs semmi gondja, csak közelebbi kapcsolatba került egy bokorral. Innen ismét együtt folytatjuk, óriási szerencsém van, Fridman a túra legnehezebb szakaszain segít át. Közben felhők érkeznek, üldözik a Napot, ami egyelőre jól helyezkedik, mert még mindig ezerrel tűz. Egész gyorsan leküzdjük az emelkedőket, és ámulunk a pusztamaróti tájfutókon, akik kétszer körbefutnak minket, egyik bokorból ki, másikba be. Nem állunk meg Pusztamaróton, nincs is igazán szükségem rá. Az üdülőig sokat emelkedik a Gerecse oldalában, de ezt a szakaszt már szeretem. A napfény már alacsonyabbról süt be a fák közé, gyönyörű itt az erdő jobbról, balról pedig a sziklás hegyoldal. Fridman kicsit lemarad táplálkozni, én is elrágcsálok egy almát és egy csokit. Futótársam új erőre kap, és élre áll, szorgosan követem, legalább Bánya-hegyig tartsam vele a tempót. Sikerül is, de érzem, hogy itt pár perc pihenőt kell tartsak, és fel is kell töltsem magam.
Kicsit jobban belehúzok, egyrészt jól esik, másrészt is jól esik, egyre jobban, lassan lefolyik rólam a ruhám is. Már mindenem vizes, a zoknim, a cipőm is, ezért nem különösebben foglalkozom a kikerülhetetlennek tűnő tócsákkal, egyszerűen átgázolok rajtuk. Monoton és magányos az út, főleg, hogy sötét felhők árnyékolják a már amúgy is sötét erdőt. Ezért kicsit örülök, amikor felbukkan a koldusszállási pont (12:15), annak viszont már kevésbé, amikor kiderül, hogy nincs tea, mivel késtek az alapanyaggal. Letörök, mint a bili füle, már fél órája a citromos teáról fantáziálgattam. Kiderül, hogy Fridman hat percre van előttem, esélyem sincs, hogy utolérjem. Eszem egy kis csokit, és a felhígított izolöttyel öblítek. Nem kívánja a gyomrom, de még hátra van 16 km, szükség van az energiára. Lassú, egyenletes kocogásba kezdek. Az eső elállt, de hűvös van. Túl sokat álltam. Vacogok, ráz a hideg. A kimerültség miatt nehéz tartani a hőt, muszáj mozogjak. Nincs vele gond, a szigorúan monoton emelkedő egy részét is sikerül megkocognom. Egyre sötétebb van, de bízom benne, hogy még világosban elérem a baji pincéket. A villanyvezetékek után jobbra fordulok. Nagyon hosszúnak tűnik az emelkedő. Sáros is, csúszik is. Érzem a kimerültséget, most már szívesen a célban lennék. Energiám már alig van. Belekotrok a táskámba, egy Balcsi szelet kerül a kezemben. Nem tölt el boldogsággal a tudat, hogy ezt meg kell ennem. Alig forog a számban, mintha fűrészport ennék. Csak lemegy. Addigra fel is érek, és a hosszú egyenesen újra tudok kocogni. Balra lent meglátom a tatai tavakat. Mindjárt, mindjárt, már nincs sok hátra! A Nap éppen lemenőben van. Csodálatos a kép, próbálom memorizálni, és folyamatosan lebegtetni lelki szemeim előtt. Ebből is erőt nyerek. Lefutok a sötét völgybe, és a túra utolsó emelkedőjét leküzdve elérem a túra utolsó pontját, a baji vadászházat (13:47).
Előkotrom a fejlámpámat, de nem használom, csak az utolsó völgyben. Nincs kedvem csobbanni a két méter mély vizes árokban, bár nem rontanék sokat a helyzeten. Vizes vagyok, sáros, koszos, büdös, de így a 97. km-nél talán érthető. Óvatosan lebotorkálok, és beérek a pincék közé. Egy rendező jön szembe, bíztat, 8. vagyok, már nincs sok. Elhagyva a pincéket, rátérek a Bajra vezető földútra. Széttárom a karom, ennyi volt, nem megy tovább a futás. Nagyon kimerültem, az izmokkal nincs baj, egyszerűen kedvem nincs. A Nap utolsó sugarai még vörösre festik a felhők szélét. Mosolygok. Talán már ezért a látványért is megérte. Meg kellene néznem a telefonon, hogy mennyi az idő, hogy motivációt szerezzek a futáshoz. Megteszem, 21:22. Nem is olyan rossz. 38 percem van a 15 órás teljesítéshez. Ez könnyen meglehet. Na jól van, hadd szóljon! Közepes iramban, egyenletesen futni kezdek be a településre. Érzem, hogy ez kitart a célig. Járókelők mellett kocogok el, vajon mit gondolhatnak? Én már nem gondolkodom semmin, egyszerűen csak átélem a pillanatot. Itt a célegyenes, átfutok Tatára, még néhány kanyar az ifjúsági táborig.
A kapunál már hajráznak, mutatják merre menjek. Szinte teljesen néptelen a cél. Belépek az épületbe, hárman fogadnak, elveszik lapomat, ráírják a célidőt. 21:45. Nyolcadik érkező. Fogadom a gratulációt, az oklevelet, a jelvényt, a kajajegyet. Nem bírok szólni, nincs is nagyon kihez. Fura, hogy qvic előtt értem be, mindig ő gratulált elsőnek. Kicsit összekaparom agysejtjeimet, és felhívom barátnőmet. Jól esik vele beszélgetni, ő nem is sejti mennyire jól. Ilyenkor az emberben minden átértékelődik. Besétálok az ebédlőbe, beváltom a jegyemet virslire. Itt sincs senki, néhány perc után jön még egy srác, aki utánam ért be. Eltelik még negyedóra, mire qvic is megjelenik. Látom, neki is kemény volt, a görcsök miatt valószínűleg sokkal keményebb, mint nekem. De neki is sikerült, ráadásul ez a tízedik Kinizsije volt. Megkajálunk, átöltözünk, megvárjuk Lucáékat, fél 12-kor érkeznek. Éjfél után indulunk haza kocsival, qvic-nak még van ereje vezetni, nekem már nem nagyon lenne. Néha elveszítem a valóságot, de nem alszom el. Majd csak qvic lakásában már Pesten, nagyjából fél 2 körül.
Bár 38 percet javítottam a tavalyi időmön, mégis azt mondom, hogy nem ez volt a legjobb Kinizsim. A tavalyi sokkal könnyebbnek tűnt. Most kaptam hideget, meleget, esőt, volt szédülés, pici napszúrás, habzó szájú kutya, szolid hasmenés. 100 km-en keresztül bármi előfordulhat még egy jó edzettségi állapotban lévő embernél is. A Kinizsinek a szépsége maga a nehézsége. Ha nem ilyen lenne, talán nem lenne ekkora presztízse. Talán nem lennénk annyira büszkék rá, hogy teljesítettük. Ezért csináljuk. Ezért kockáztatunk. Ezért áll rajthoz ezer ember. Idén is. Jövőre is.
piedcat vs. K100 4:1
A Budapest-Tata távolságot háromszor teljesítettem. 2008-ban nehéz volt és lassú, 2009-ben könnyű és gyors, 2010-ben pedig nehéz és gyors. A részidők viszonylatában így fest a három túra:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése