Mátrabérc-Trail terepfutó verseny

Egy küzdelmes PB kísérlet története

Táv: 58,2 km.

Szint: 2800 m.

Szintidő: 10 óra.

A nap lassan kúszik fel az égre a gödöllői dombok mögött. Mély nyugalommal figyelem, mintha csak egy megszokott vasárnap reggel lenne, és nem éppen az ország legnehezebb terepfutó versenyére készülődnék. Minek is lennék ideges? Hiszen elég jó felkészülés van mögöttem, és a Mátrabérc, mint túra nekem mindig sikertörténet, ha még nem is mindig volt könnyű.

Elsétálok a belvárosba, DonRazzino már vár, egy egész szurkolótábort hozott magával, Márti és Gyöngyi személyében, utóbbit ráadásul még ismerem is a tavalyi K100-ról. Mi jóval hamarabb odaérünk Szurdokpüspökibe, a busz azonban jóval később indul, és még egy tiszteletkört is tesz. Néhányan már kezdünk aggódni, hogy 9-ig nem érünk ki Sirokra. De kiérünk. Még egy gyors mosdó is belefér, aztán már a rajtvonalnál toporgunk. Vagyis jóval a rajtvonal mögött. Rajtkapu, zene, igazi ultra-trail hangulat van, bár néhány száz szurkoló még elférne.

Németh Csabi vezet fel minket az első bemelegítő kilométeren, tökön, paszulyon, rozoga hídon, tizenegy perc, és már a vasúti megállóban járunk, és megkezdjük a klasszikus Mátrabércet. Az első lépésem a hegyen majdnem hanyatvágódásba torkollik, annyira csúszik a sár. Szerencsére feljebb már nincs ilyen problémám. Igyekszem kizárni a külvilágot, különösen a tömeg húzó erejét. Fél szemmel magamat figyelem, fél szemmel az órát. A pulzus megpróbál ellépni, de nem engedem, vissza-visszarántom. Jól megy, örömmel nyugtázom. Higgadtan mászom-futom a szinteket. Oroszlánvárra egy perccel érkezem később, mint a legjobb MB-m alatt, levonva az első tizenegy percet. Mosolygok magamban, pulzuskontrollal hasonlót megyek, mint a legjobb időm, eddig minden nagyon penge.

Lefele próbálok magamhoz venni egy kis szénhidrátot, de nem igazán kívánom. Hm, ilyen azért nem szokott velem előfordulni. Sebaj, míg jól megy, addig nincs gond. A következő két hegy sem akadály, beérek egy-két futót, DonRazzino látótávolságban követ engem. Leérek a markazi kapuhoz, és akkor szembesülök igazán a problémával. Fáj és feszül a gyomrom. Ezért nem bírok enni sem. Előfordult már, hogy besavasodott a gyomrom, de nem tíz km után, és nem annyira, hogy alig bírok lenyomni egy falatot a torkomon. Akkor most sétálunk. Nem a legjobb helyen ér utol a baj, itt azért szoktam kocogni, ha nem is teljesen a Sötét-lápa nyeregig. Az érzés sajnos nem múlik, a kilométerek telnek, én pedig képtelen vagyok a futásra. DonRazzino beér, és meg is előz, illetve még egy külföldi hölgy is diszkréten lealáz a meredek kaptatón.

3:20 alatt érek fel Kékestetőre, ez kb. negyedórával rosszabb, mint vártam. Na most mi a fenét csináljak? Innen hazamenni nem lenne valami dicső dolog, de komolyabb frissítés nélkül nem sokáig húzhatom. Előkotrok néhány pogácsát, és almával próbálom letuszkolni. Kólát is iszom, az mindig szokott segíteni. A ponton gyorsan megy a frissítés. Carlos kitépi kezemből a kulacsomat, ő tölti meg. Én még mindig a hogyan tovább-on rágódom, aztán végül Athosz megjegyzése lendít tovább, mi szerint sok embert fogok még befogni. Hát igen, én is így terveztem, hogy egy viszonylag lassú Kékes után növelni kezdem a tempót egészen Mátrakeresztesig, aztán a Muzslát majd csak leküzdöm valahogy. Csak éppen nem ilyen állapotról álmodtam, amikor ezt tervezgettem.

Elindulok a sárgán, és kb. 50 méter után veszem észre, hogy ott hagytam a ponton a botokat. Hm, ez annak a jele, hogy kezdek szétesni fejben. Ezt nem kellene, itt, 20 km után. Visszakocogok, na még egyszer. A gyomrom nagyon nem lelkesedik a lejtőkért, az állandó rázkódás nagyon megviseli. Öt perc után már hányingerem van. A meredeken olyan erővel fogom a botokat, hogy az feltöri az ujjamat. Lent, a kidőlt fákon való akrobatikus átmászás következik. Közben egy kishölgy úgy elporoz mellettem, hogy csak lesek. Így kellene nekem is menni, helyette meg csak itt szerencsétlenkedem. A tudat, hogy számomra a mumus szakasz következik, az sem pörget fel igazán.

A Csór-hegy lábáig mentálisan kicsit összekaparom magam. Az a lényeg, hogy Galyáig ne álljak fejre, onnan azért már sokkal könnyebb lesz. A gyomorfájás nem enyhül, viszont kezdek hozzászokni az érzéshez. Sajnos a lankásabb emelkedők megfutását törölnöm kell, nem bírok előredőlni, mert összepréselem a gyomromat. Fejben végleg helyre rázódom, amikor a lassú tempó ellenére is utolérek néhány embert.

Galyatetőn ismét frissítő pontot találok, a szokásos lakomát fogyasztom, pogácsa, alma, sajt, kóla. A kulacsba izót kérek, azt valahogy bírja és kívánja a gyomrom, szerintem az tartja bennem az erőt, mivel semmilyen édességet nem bírok lenyelni. Felmászom a kilátóba, és megindulok lefele. Megpróbálom megkeresni a saját ritmusomat, ezúttal egy gyorsabb tempóhoz alkalmazkodó ritmust. Eszembe jut a múlt heti Muzslám, most közel sem olyan gyors a tempó, de azért már érzem, hogy haladok. Vörös-kőig teljesen egyedül falom a kiliket, majd a kékre térve befogom DonRazzinót és egy másik srácot. Szamár-kőnél Yoyo lesz a következő áldozat, majd Ágasvár fele már olyan embereket is megelőzök, akik még az elején hagytak le.

Viszonylag gyorsan leérek a patak völgyébe, és nem kis meglepetésemre sikerül felvennem egy síkfutó tempót. Egészen addig, míg meg nem botlok egy kőben, és a bal combfeszítőm meg nem húzódik. Remek, most pont ez hiányzott. De mivel ez jobban fáj, legalább elterelődik a figyelmem a gyomorfájásról. A sebességet nem csökkentem, beviharzok a településre, és még a pont előtt újabb futót hagyok magam mögött. Nem sokat időzök az asztalnál, pogácsa, alma, kóla, és már megyek is tovább.

Ekkor kezdek el először számolni. Ha meg akarom futni a klasszikus PB-met (8:31), akkor 8:50 körül kellene célba érjek. Ehhez viszont egy gyors Muzsla-ereszkedésre lenne szükség, és úgy érzem, hogy ez most nem fog menni. Bár pszichésen teljesen ráhangolódtam a fájdalommal járó futásra, azt a hosszú rázkódást nem fogom sokáig bírni. Viszont a 9 óra talán összejöhet. Muzslára felfele már csak egy emberrel találkozom, nagyon kihaltnak tűnik a hegy. Ez az egyik előnye a Trail-nek, nincs tömeg. Közben viszont arra gondolok, hogy ez Muzsla nem ugyanaz, mint amin múlt hét szombaton másztam. Ez valahogy meredekebb és magasabb. Nyikom-nyeregnél megint elfog a hányinger. Nem baj, most már mindenképpen beérek.

Ahogy sejtettem, a lefele nem megy túl fényesen. A botokkal próbálom támasztani magam, hogy minél kevésbé rázkódjak talajfogáskor, de még így is igen fájdalmas a menet. Már Nagy-koncsúr után járok, amikor Yoyo bukkan fel mögöttem, és egyszerűen állva hagy. Szeretném követni, de semmi értelmét nem látom. Az ő sebessége nálam most végzetes lehet. Végre lejutok a hegyről, ki a patakból, és a síkon ismét felpörögnek a lábak. Elképesztő, de nagyon jól esik itt futni, bár biztos benne van a tudat, hogy már nincs sok hátra. Az iskola előtti utcánál kiszámolom, hogy a klasszikus Mátrabérc célidőm 8:38 lenne. Csodálatos. 7 perccel maradtam el a legjobb időmtől. Ez van.

Gyors léptekkel közelítem meg a célt, már távolról hallom a bíztatásokat. Átlépem a célkaput, egy gyors dugás, és megállítom az órámat. 8:59:59-et mutat. Jól kiszámoltam. :) Csak a hivatalos idő mond mást, ugyanis a dugóka 9:00:32-t mért. Megkapom a „Finisher” pólót és egy szép érmet. Éppen akkor kezdődik az eredményhirdetés is, még megvárom, mielőtt elmennék átöltözni.

Furcsa érzés a célban sétálgatni, hamar rájövök miért. A gyomrom miatt nem tudtam magam szétfutni. Nem úgy, mint a klasszisokkal könnyebb PVV-n. A beállt izmon kívül a lábaim teljesen frissnek tűnnek, és érzem, hogy még bírnék menni. Ezt azért nagyon sajnálom, nem ez volt a cél. Írhatnám azt, hogy az elmúlt 3 hónap felkészülései kárba mentek, de persze ez nem így van. Közbe jött ez a gyomor panasz, nincs mit tenni, a Nagyoknál is megesik, nem csak ilyen mezei egereknél, mint nálam. Illetve amit még nagyon sajnálok, hogy ahelyett, hogy a versenyre és a tájra koncentráltam volna, szinte végig magammal kellett foglalkoznom, tartani magamban a lelket. Azért ez jó kis tapasztalat volt.

Maga a rendezvény rendkívüli hatást tett rám, nemhiába az ország legjobb terepfutói rendezik. Persze Kékes előtt, amikor megjelent a problémám, még azt gondoltam, hogy soha többet MBT, mintha a rendezvény tehetne a bajomról. De a végére nagyon megszépült minden. Úgyhogy ha jövőre is megrendezik, akkor ott a helyem. Legalább ismét lesz valami, ami komolyabb edzésmunkára inspirál.