Kinizsi Százas

Életem leghosszabb napja…

 

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

 

Május 19-e, életem leghosszabb napja hajnali 3:40-kor kezdődik. Az ébresztő előtt felkelek, pakolok, kaját készítek. Nem egy pihengetős nap lesz, az biztos. Kicsit körülményes kijutnom a rajtig, de időben sikerül. Útközben összefutok qvic-kal, fél hétkor már az iskola előtt kígyózó soron álmélkodunk. Milyen jó, hogy van előnevezés. Bent kaja, mosdó, majd már a feladatra koncentrálunk. Kisétálunk a pékséghez, két sor is van, egyikbe beállunk, gyorsan megy a rajtoltatás, vonalkódos módszer, profinak tűnik. Még megismerkedem asciimo-val, mire jó a trail-running póló. Aztán rajt. 7:04-et mutat az órám.

 

Könnyű teljesítést szerettem volna. qvic pedig 15 órán belülit. Ez a kettő összeférhetetlen, de egy kicsit bízom a Mátrabérc-Trail felkészülésben, talán kitart még a kondícióm. Laza kocogással kezdünk, előzgetjük az embertömeget. Egy srác tapad ránk, kérdi csatlakozhat-e. Persze, bár ez az első százasa, nem biztos, hogy mások tempóját kellene követnie. qvic elhúz előre, miért ne húzna, pedig megegyeztünk, hogy az első ötvenest lazábban nyomjuk. Fúrom magam felfele a Kevélyre, túlzottan nem esik nehezemre az előzgetés, de azért szívja az energiát. Valahol a csúcs előtt végre utolérem qvic-ot. Szép időnk van, csodás a kilátás. Ránézek az órára, majdnem hanyatt vágom magam. 50 perc. Mutatom társamnak a számlapot, ez a laza kezdés?! Muszáj legyűrni a tömeget, kapom a választ. Ebben igaza van. Lefele is tépünk, mint szél. A tömeget lehagyjuk, de a pontőröket is. Vagyis ők szemből jönnének, de késnek. Valahol a Hosszú-hegy lábánál öten-hatan ácsorgunk, telefonálgatunk. Végre megkapjuk az infót, mindjárt érkeznek. Eléjük megyünk, repülő pecsétet kapunk. Tíz percet vesztettünk. Kell nekünk ilyen gyorsan menni.

 

Már a pilisi szerpentinen mászunk, ideiglenes futótársunk leszakad, belátta, mégis jobb a saját tempó. Akik ott jönnek velünk, többé-kevésbé futnak, kocognak. Lazán csorgunk le a nyeregbe, pecsét, majd almalé a büféből. Egy ismerőst fedezek fel az asztaloknál, Mártit, és persze itt van Gyöngyi is, akivel tavaly együtt futottunk a baji vadászháztól a célig. Sejtettem, hogy jönnek a Kinizsire. Gyöngyitől kapok egy kis gyömbért, nehogy úgy járjon a gyomrom, mint a Mátrában. Tényleg szappan íze van, bár nem emlékszem, hogy valaha ettem volna-e szappant. A lányok hamarabb indulnak, mi még tetvészkedünk. Aztán újra felpörgünk, de a két amazont csak a hegy lábánál érjük utol. Brutál kemény tempót mennek, alig bírjuk velük tartani a lépést. Kesztölcre beérve végül ők is leszakadnak. Remélem rendben beértek.

 

Átkocogunk Dorogra, és a meleg és a kényszer becsábít minket a Molnár sörözőbe. Nem, nem szállunk ki negyvennél, csak iszunk egy kólát. Konstatáljuk, hogy a katlan idén is kemény lesz. Temetőben feltöltjük a kulacsokat, és irány a hegy. A Gete könnyen adja magát, nem gondoltam volna. Bár tűz a nap, azért nincs akkora hőség, és néha hűvös szellő kap bele lobogó hajunkba. Ritka jó kedvvel érek fel a csúcsra. Mi ez a sok ember? És hol a pecsét? Sehol. Mindenki arra vár. Valaki már egy órája. A jókedvem úgy tör le, mint a bili füle. Néhány éve futok ezen a túrán, ide mindig jóval a pontnyitás előtt értem, de sosem jártam még így. Nincs mese, árnyékba vonulunk, és várunk. Hogy meddig? Fogalmunk sincs. Egyszer majd előkerül a bélyegzős ember. Ott hűsölve a bokrok tövében, és nézve, ahogy a hangyák serege lassan beveszi a táskámat, furcsa dologra leszek figyelmes. El kezdek leereszteni. Mint amikor beérek a célba. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz. Később rájövök, hogy ez nagyon nem jó.

 

Mint legyek a dögre, úgy csapunk rá a bélyegzőre, amikor végre megérkezik. Tömegrajt jellegű dolog következik. A szűk ösvény lefele nem éppen a legalkalmasabb erre, de szerencsére nem lökjük fel egymást. qvic elhúz előre, én kicsit nehézkesen haladok. Leérek a Getéről, ráfordulok a kék+-re, és érzem, hogy gáz van. Elgyengülnek a lábaim, csak szédelgek. A meredek homokfalon ez az állapot nem jelent túl sok előnyt. A franc, mégis mi a fene ez?! Ennyire leeresztettem volna a kényszerpihenő alatt? Alig haladok, köpöm a port. Többen állva hagynak, nincs nehéz dolguk, hiszen konkrétan állok. A tűző napon. Na jó, valamit muszáj tennem, mert csak rosszabb lesz. Behúzódom egy nagyobb bokor árnyékába, leveszem táskám. Bár kicsi tatyóm van, belefér néhány varázszacsi és varázsdoboz. Persze nem cannabis van bennük. Egy mini dobozt nyitok fel, konyhasót tartalmaz. Lenyelem az egyharmadát. Utána küldök egy kis csokit és vizet is. Nem a legfinomabb mix, de most erre van szükségem. Legalábbis remélem. Lassú léptekkel kiballagok a szántóföldre, tudatosan rakom a lábaimat előre. Gyerünk már, gyorsulj! Számolom a lépéseimet, csak a balt. Valahol az ötvenediknél már érzem, hogy kezdek észhez térni. Könnyebben megy. Ez az! Na még egy kicsit! Felérek az emelkedőn, és a sík talajon már kocogásba váltok. Hegyeskővel szemben már egészen biztos vagyok benne, hogy túljutottam ezen a rendkívül kellemetlen holtponton. De azért még nem bízom el magam.

 

Pokoli hőség fogad a tokodi pincéknél. És persze a nagyon kedves helyiek. Pecsétet is kapok, illetve egy K100 bögrét, jó kis ereklye. qvic az asztalnál lakmározik, csatlakozom. Futás alatt nem szeretek zsíros kenyeret enni, de most kivételt teszek. Annyi sót teszek rá, hogy meghajlik a kenyér. Két szeletet is eltüntetek. Közben hallgatom a hangszórókból áradó zenét. Egyik kedvenc bandám, a Republic régi nótáját játsszák, amire sokat tomboltunk még a gimiben. Ez kell most nekem. Fel kell pörögjek! Még a fele hátra van. A Kőszikla se volt sosem a szívem csücske, de most esélye sincs megállítani. Az elfogyasztott negyed kiló só és a zene együttes hatása durván érvényesül felfele mászva. Kicsit átköltve dúdolgatom magamban a dalt, és próbálom minél jobban hergelni magam.

 

„Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz,

Mert a Kősziklán, k***va jól haladok!”
 
Gyorsan felérek, még qvic is lemarad, így néhány perccel hamarabb érkezem a Kakukk sörözőbe. Pecsételtetek, és kikérem az ebédet, egy rémes ízű kakaós csigát, jégkrémet, kólát. Eltöltünk egy kis időt a frissítéssel, a meleg nem várt módon belénk kóstolt. 8 óránál indulunk tovább. Na ebből se lesz 15 órás teljesítés. Kizárt, hogy qvic kihozza belőlem. Néha előfordul, hogy az ember alulbecsüli a másikat. És saját magát…
 

A következő néhány órában sebességünk mit sem változik. Felfele komótosan bandukolunk, a többi részen pedig futunk, kocogunk, ami éppen megy. A Péli-Pusztamarót szakasz nem egy nagy durranás, de engem valahogy ez mindig frusztrál. Ráadásul qvic is előre megy, így még beszélgetéssel sem tudjuk elütni az időt. Az utolsó emelkedő előtt érem végre utol. Közben azt a szörpöt szopogatom, amit a Bika-völgyben kaptam a multinavigator.hu jóvoltából. Egy hotdog is elfért volna, de nem akartam annyi időt elpazarolni. Pusztamarótot elhagyva enyhe emelkedésbe kezdünk, ami nem sarkall minket a futásra. A nap már alacsonyan jár, és nagyon szépen bevilágítja a Gerecse oldalát. Próbálok gyönyörködni a tájban, így legalább nem gondolok arra, hogy az energia szintem a nulla felé konvergál. Pedig muszáj lenne ennem valamit. Ekkor jut eszembe a varázszacsi, ami földimogyorót tartalmaz. Befalok egy marékkal. Máris kellemesebb, szinte azonnal érzem a hatását.

 

Nem tudom már pontosan hol, de valahol a bányahegyi üdülő környékén ritmust váltunk. Nem kicsit. Futni kezdünk, de nem ám olyan tötymörgős-virágszedegetős tempóban, hanem lendületesen. Furcsa, de jól esik. A Bányahegy előtti emelkedőn még felsétálunk, de már érzem, hogy ebből még nagy száguldozás lesz. A ponton alig töltünk pár percet, csak egy kis tea és vízvételezés, aztán indulunk tovább. A kedvenc szakaszom jön. Pörögnek a lábak. Magamban megjelenik egy kis mosoly, és egyre szélesebbre húzódik. Ezt már igazán élvezem. Lefutunk a hegyről, szlalomozunk a bozótosban, meglepődve tapasztaljuk, hogy sehol nem kell létrázni, ez azért komoly energia spórolás. Kiérünk a vértestolnai műútra. Itt már az emelkedőket sem kíméljük, futva morzsolunk magunk alatt mindent. Néhány kanyar után megérkezünk Koldusszállásra.

 

A tea persze még nincs kész, egy órácskát kellene még várni. Nem tesszük, viszont én újabb varázsdobozt húzok elő a táskából. Ezúttal ananászt eszem. Leírhatatlan mennyire jól esik, és ami nagy előnye, hogy utána már ismét ehetek szénhidrátot, pedig már nagyon nem kívánta a gyomrom. 40 perc alatt küzdjük le a hosszú emelkedőt, utána még egy kis hullámvasutazás van hátra az utolsó pontig. A növényzet között egy kis résen megszemlélhetjük a tatai tavakat a lemenő nap fényében. Már csak ezért is érdemes ezt csinálni. Ezért a látványért. Ez a gondolat minden évben eszembe jut, amikor a hegy tetejéről lenézek a városra. Csekkolunk az utolsó ponton, és célba vesszük a szurdokot. Itt már nincs választásunk, elő kell vennünk a fejlámpákat. Az égbolt még valamennyire világos, de az út már olyan mélyen van az erdőben, és elég veszélyes is, úgyhogy muszáj lámpáznunk. qvic segítőkészen halad előttem, így nem kell megterveznem lépéseimet, egyszerűen csak követem őt. Sikeresen leérkezünk a baji pincékhez, ahol tudatosul bennem, hogy milyen rettenetesen fájnak a talpaim. Nem vízhólyagtól, hiszen az első Kinizsim óta nem volt ilyenem, hanem csak a sok kilométertől. Ez a puhatalpú futócipők hátránya.

 

Csillagokat látok az utolsó szakaszon, de nemcsak az égre nézve. Futótársam próbál kocogásra bírni, de egyre nehezebben megy. Aszfalt van a lábam alatt, nagyon nem jó érzés vele érintkezni. De összeszorítom a fogaimat, és legalább valami poroszkálást próbálok imitálni. A Tata táblánál nézek rá az órámra, vigyorogva rázom a fejem, beérünk 15 órán belül. Sőt, akár az eddigi legjobb időm (14:45) is megdőlhet.

 

Megdől. Bőven 22 óra előtt, 14:44:07-nél állítom meg órámat, amikor majdnem szó szerint beesek a tábori épület ajtaján. Köpni-nyelni nem tudok, csak szótlanul átveszem az oklevelet és a jelvényt, amit a kezembe nyomnak. Kicsit elönt a meghatottság érzése is. Pedig aztán semmi extra nem történt. Csak hatodszorra teljesítettem a 100 kilométeres távot Budapest és Tata között.

Bevánszorgunk az ebédlőbe. A leves hihetetlenül finom, megbírnék enni négy-öt tányérral. Nem pihenünk sokat, de még így is komoly hidegrázás lesz úrrá rajtam, amikor elindulunk a kocsihoz. A kimerültségtől a szervezetem nem bírja tartani a hőt. Próbálok gyorsabban gyalogolni, de esélytelennek látszik. Sebaj, már itt a kocsi, és qvic gyorsan befűt. Úton Pest fele alig bírok ébren maradni. Fél tizenkettőre érünk a lakótelepre. Kiszállunk a kocsiból, és meglepődve látom, hogy teljesen bezombultunk. A térdhajlító izmaim úgy beálltak, hogy konkrétan nyújtott lábakkal tudok csak menni. A lakásban még fürdés, aztán végre ágy. 23:58-at mutat az órám, amikor leteszem a fejem a párnára. Így végződik életem leghosszabb napja…

 

Néhány óra alvás után, vasárnap reggel hazaérek Gödöllőre. Bosszúsan tapasztalom, hogy a lift elromlott. Remek. Séta a nyolcadikra. A korlátba kapaszkodva, kínkeservesen pakolom a lábaimat egyik lépcsőfokról a másikra. Szembe jön lefele egy idősebb hölgy.

-         Haha, rossz a lift, de legalább a fiatalok sportolhatnak egy kicsit – mondja.
-         Igen, néha nem árt egy kis mozgás – válaszolok elgyötört, elfúló hangon.

És a túrán készített videó: