A Bükk 900-as csúcsai

(avagy 20 db 900 méter feletti hegycsúcs felkutatása, és ennek igazolása a tetőn található oszlop pecsétjével)

Ez a túra önmagában is elég extrém, nemhogy másodfokú hőségriadó idején. Én mégis úgy gondoltam, hogy egy északi hegység legmagasabb pontjain, ahol még a madár is ritkán jár, csak nem lesz olyan túl meleg.

 

Tévedni emberi dolog – mondta a túrázó, és majdnem leszédült Tar-kőről.

 

7:15-kor nézek az órámra, amikor nekilódulok a bánkúti sípályának. Nem edzettem és nem is vagyok túl kipihent, de azért megcélzom magamnak az öt órás teljesítést, amely egyéni csúcsot jelentene. qvic követ egy darabig, de csak az első pecsétig Borovnyákon, aztán a Pipis felé veszi az irányt. Én még levadászom a Bálványt, könnyű préda, még az is megközelíthető turistaúton. Na de innen…

 

Pipis még elég könnyen adja magát, viszont lefele már adódnak problémák. Irányba haladva irtózatos bozótosba ütközöm, ezért kicsit balra tartva a turistautat célzom meg. Néhány lépés múlva olyan mintha az egész erdő megindulna alattam. Rezegnek a bokrok, pedig a szél sem lebben. Amikor röfögést hallok, rájövök, hogy egy nagyobb vaddisznó-csorda álmát zavarhattam meg. Pár pillanat múlva abbamarad az iszonyú ricsaj, de a következő lépésemre újra kezdik. A hang távolodik, szerencsémre nem felém vették az irányt. A kalandtól kissé kimelegedve érek le az útra, sajnos nem sokáig élvezhetem a kellemes talajt.

 

Nekiesek Fodor-hegynek. Vagyis inkább a hegy esik nekem. Nem szívesen akar felengedni. Egy-két perc, és olyan embert-próbáló dzsindzsásban találom magam, mintha a bokrok, tövisek, csalánok igyekeznének fogva tartani. Olyan pókhálókon haladok keresztül, amelyekkel verebet is lehetne fogni, nemcsak legyet. Valószínűleg egy pókot sikerül lenyelnem, túl sok íze nincs, de jó fehérjeforrás. Nem nagyon emlékszem, hogy valaha is volt-e ilyen nehéz dolgom feljutni ide. Az oszlopnál megpróbálom kicsit összeszedni magam. Kiszedek a számból egy marék faforgácsot, a lábamból néhány tüskét, a hajamból egy hangyabojt. Pecsét, és uzsgyi.

 

Sajnos lefele sem megy túl könnyen, de szerencsére Nagy-István erőse némi felüdülést okoz. A hegy leküzdését követően a „bércek” jönnek. Az elkorhadt és viharban letört faágak mennyisége elképesztően nagy. Én nem értek az erdészethez, de azért nem ártana ide némi „takarítás”, bár az is igaz, hogy hivatalosan ide be sem tehetnénk a lábunkat. Mindenesetre komoly erőpróba a hegyoldalakon a felfele kapaszkodás derékig érő fatörmelékben.

 

Az első hibát Kukucsó után követem el. Két éve is erre jöttem, és már akkor is gyanús volt, hogy teljesen irányban menni itt nem túl célszerű, mert az amúgy is hatalmas Ispán-hegyet a legmeredekebb oldaláról kell megmászni. De ha már itt vagyok, nincs mit tenni. Sziklamászó tudás is szükséges hozzá, hogy meghágjam a hegyet. Persze ez nekem nincs, ezért elég szerencsétlenül festhetek, ahogy kúszok felfele a meredek sziklán. Ekkor már a szervezetem úgy felmelegszik, hogy patakokban folyik rólam az izzadtság. De felérve az oszlophoz, még elismerően nyugtázom, hogy röpke két és fél óra alatt gyűjtöttem be 12 pecsétet.

 

Még ez sem mentesít az alól, hogy hibát hibára halmozzak, pedig ez történik. Az Ispánról is sikerül nagyon mélyre ereszkedni, így a zöld háromszögön hosszan kell kapaszkodjak, hogy feljussak a Bükk legmagasabb pontjára, az Istállós-kőre. Kicsit megtört a lendületem, de azzal nyugtatom magam, hogy egy könnyű csúcs következik. Ha-ha, a Nagy-kopasz lehet, hogy könnyű, de én óriási szarvashibát követek el, a túrán a legnagyobbat. Nem tudom milyen indíttatásból, de ahelyett, hogy balra tartanék, folyamatosan jobbra tartok, ahogy megindulok lefele a hegyről. Néhány perc múlva valóra válik legborzasztóbb rémálmom. Egy 3-4 méter mély és széles, sziklás árok partján találom magam. Hihi, hát ez igazán pompás! Esélytelennek látom, hogy megkerüljem, ezért nincs mese, bele kell ereszkedjek. Nem piskóta a menet, óvatosan meg kell terveznem minden lépést, nem szeretnék idő előtt leérni. Lent sem javul sokat a helyzet, gazzal benőtt sziklák között lépkedem, nem veszélytelen a dolog, hiszen ha egy lépésnél beszorul a lábam, akkor könnyen bokatörés lehet belőle. Végre megkezdhetem a Nagy-kopasz megmászását, most már erőteljesen balra tartva. Már nincs rajtam száraz felület, a kimerítő mászás melegíti a szervezetet rendesen. Megpillantom az oszlopot, odavánszorgok, és lerogyok alá. Muszáj néhány percet pihennem. Közben futózsákomból kibányászom a vizes tasakot, ellenőrzöm mennyi maradt még benne. Elkerekedik a szemem. Basszus, már alig van az alján egy-két deci! Kis kulacsomban is kb. még annyi lehet. Ajaj, ez így nem lesz jó. Átgondolom, hol találhatok vizet, sajnos ezen a területen nincs túl sok forrás, főleg az útvonalhoz közel nincs. Nem tehetek mást, mint felhagyok az erőltetett menettel és futással. Kényelmes üzemmódban kevésbé melegszem túl, kevésbé izzadok, ezáltal kevesebb folyadékot fogyasztok. Bár még így is necces lesz a végéig.

 

Lesétálok a zöld turistaútra, és gyalogolva közelítem meg a következő hegyet, a Virágost. Jól esik sétálgatni, igaz kicsit bánt, hogy ezt a jó kezdést kénytelen vagyok lerontani. De józanul átgondolva, esélytelen lett volna a 20 csúcs megdöntése mellett a saját csúcsom megdöntése is. A hegy könnyen adja magát, már kevésbé izzadok, nagyon óvatosan kortyolgatok a vízből. Irányba célzom meg Tar-kőt, előre tartok az erdő talajminőségétől, de szerencsém van, a leghosszabb úttalan szakaszon viszonylag kényelmesen, különösebb megerőltetés nélkül lehet haladni. Tar-kő bevétele nagy boldogságot okoz, itt mindig megkönnyebbülök egy kicsit, hiszen már nincs sok hátra. A kéken lefele még „beugrok” Büszkés-hegyre egy könnyű pecsétért. Megszívom a vizes tasakom csövét, ami diszkréten porzik. Jaj ne! Elfogyott a vizem! Vagyis a kulacsban maradt még másfél korty. Hm, az nem lesz elég sokáig, és még hátra van 3 hegy, illetve az egyórás út vissza Bánkútra.

 

Mivel Tar-kő környéke közkedvelt hely a turistáknak, ezért reménykedem, hogy találkozom valakivel, akitől kérhetek egy kis vizet. Szerencsém van, ugyanis a Három-kő letérőnél belebotlom Petamiba, Jámborba és Dinnyébe. Szintén a túrán vannak, éppen pihengetnek. Mivel mondták, hogy rendesen feltankoltak vízzel, ezért kérek tőlük egy decit. Petami szán meg, csak egy decit töltök át a kulacsba, nehogy azért adja fel valamelyikük, mert megcsapoltam a készletüket. Három-kő fele átgondolom a „víz-stratégiát”. Kb. négy-öt korty vizem van, mindhárom hegyen egy-egy kortyot ihatok, aztán a visszaúton egy korty a kék elérésénél, és a maradékot Faktor-réten. Jónak tűnik a terv, remélem tudom tartani.

 

Három-kőn borzasztó hőség fogad, igyekszem gyorsan odébb állni. Megközelítem az elkerített Nagy-kőhátat. Nincs kedvem a sűrű bozótossal küzdeni, és hát az megint folyadékot von el, ezért a kijáraton tervezem a területre való behatolást. Aztán mégis meggondolom magam, mert még az útról felfedezek egy rést a kerítésen. Nem kell sokat mennem a bozótosban, és már fent is vagyok. Ez jól jött. Pecsét, és már el is tűntem. Hát mit mondjak, a Kis-kőháttól, az utolsó csúcstól egy könnyed feljutásra számítottam. Helyette az egyik legnagyobb szívást kapom. A lehullott faágak szinte járhatatlanná tették az egyébként is sűrűn nőtt erdőt. Megkerülni azért nem akarom a hegyet, így magas lábemeléssel, folyton felakadva és sokszor orra bukva, kúszva-mászva küzdöm le az utolsó hegyet. Őrület, ami itt van. Alig várom, hogy felérjek. Megpillantom az adótornyot, ami mellett ott ácsorog magányosan a csúcsot jelző oszlop. Jessssz! Végre!

 

Két korty vízzel indulok lefele. Ráadásul vigyázni kell, mert a kékig elég zegzugos a menet, még GPS-szel se egyszerű megtalálni a helyes utat. De szerencsésen leérek a kékig, és komótosan mászom vissza Bánkútra. Faktor-réten megiszom a maradék vizemet, innen már csak másfél kilométer a cél. 6:45 alatt érek be, ez még így is a második legjobb időm. A célban néhány perc alatt kb. annyi folyadékot tüntetek el, mint az egész túra alatt. Lassan helyreáll a rendszer, elmúlik dehidratáltságom. Huh, ez meredek volt! A hegyek is. A GPS szerint 24,3 km-t mentem, és nagyjából 2000 méter szintet másztam, különösen azokkal az „extrákkal”, amelyek az elkövetett hibákból jöttek. Ebben a hőségben bárki jogosan megkérdezhetné, hogy mi extrém sportemberek vagyunk, vagy csak szimplán hülyék. :)

 

Tanulságok:

- Ilyen melegben nem szabad kis futózsákkal menni, hanem hátizsákkal, amibe belefér legalább 4 liter folyadék. Annyi nagyjából elég lett volna.
- Ennyi tapasztalattal (ez volt a negyedik teljesítésem) már a legutóbb finomítanom kellett volna az útvonalat. Ezt hazaérve most meg is tettem, még friss emlékekkel.

- Ide minden évben el kell jönni.