Táv: 74,5 km, szint: 1974 m.
„A pokol is ilyen lehet, csak nem ennyire szép…”
Nem mondhatnám, hogy jól kezdődik a nap… A rajtba való
kijutás 3 órát vesz igénybe, a vonat is késik, a tervezett 8 órás indulás
reménye lassan semmivé válik. Pétfürdő, vasútállomás, szolid 40 percet ácsorgok
a tűző napon az itinerért, és bár még csak reggel van, szép lassan izzadni
kezdek. Forró napunk lesz…
Kocogva indulok el a település utcáin, úgy gondoltam, hogy
kényelmes tempóban is meglehet a 12 óra, s bár hoztam fejlámpát, világosban
szeretnék beérni. A tájékozódás nem a legegyszerűbb, GPS-szel a kézben is simán
benézek több letérőt is, ez a Balaton-felvidék, ismerős érzés. 1 óra 40 percbe
telik, míg Litér határába érek, ahonnan először pillantom meg a magyar tengert.
Gyönyörű. Az ellenőrző pont felkutatása már nem megy olyan könnyen, a kocsmában
a pultos lelkesen bélyegez nekünk, mint később kiderül, nem is ő a pontőr… :)
Még mindig jobb, mintha elküldött volna minket a búsba. Aztán néhány perc múlva
megtaláljuk az igazi pontot, a frissítéssel együtt. Ekkor már tudatosul bennem,
hogy ez bizony keményebb menet lesz, mint gondoltam. Egyrészt a tájékozódás
miatt, csak az útvonal felét ismerem, de sokkal jobban aggaszt az a sárga
korong az égen, ami ontja magából a forróságot…
Egy patakmeder következik, naivan azt hisszük, hogy
kellemesen hűvös, árnyékos lesz. Igazából a legrosszabb történik, ami történhet…
Egy járhatatlan, útnak még a legnagyobb jóindulattal se mondható ösvényen
botorkálunk teljesen nyílt terepen, olykor nyakig érő susnyás, bozótos,
dzsindzsás igyekszik minket maradásra bírni. Mikor végre kijutok, kicsit
magasabb tempóra kapcsolok, és elhagyom ideiglenes túratársakat. A jó útnak nem
sokáig örülhetek, újabb völgy következik, hát… ember nem járt erre évek óta, az
tuti. Ezt megcáfolva, egy futóba botlom, aki éppen egy tájékozódási ponton
rögzíti az infókat, amit az itinerre kell lejegyeznünk. Az ilyesféle ellenőrzés
ezen a kesze-kusza útvonalon nélkülözhetetlen, különben rengeteg pontőr
kellene, viszont én nagyon nem szeretem, mert könnyen el lehet menni a pontok
mellett. Eddig szerencsém volt.
Ketten folytatjuk tovább, bekocogunk Almádiba, és mindketten
konstatáljuk, hogy szinte elviselhetetlen a meleg. A vasútállomáson egyszerűen
fellocsolom magam vízzel, kulacsom tartalmát beöntöm a pólóm alá a tarkómnál és
elől is. Nincs mit tenni, közvetlenül kell hűtenem magam. Először fordul meg a
fejemben, hogy ebből megint nem lesz végig kocogás, nem fogom így bírni…
Ráadásul tudom mi következik, fel és le…
Almádiból fel a Csere-hegyi kilátóba… Immáron ismét egyedül,
gyorsan mászom felfele, az árnyékos rész ellenére a meleg teljes súlyával a
nyakamra ül, és nyom lefele. Energiaörlő kilométerek. Lefele Alsóőrsre, majd
Palóznakra kicsit kényelmesebben haladok. A kálváriánál is utolérek valakit,
hosszú ruházatán teljesen ledöbbenek, csak én nem bírom a meleget?! Egy utcai
csap alá egyszerűen befekszem, elücsörögnék itt néhány órát. De várnak a
hegyek.
Palóznakról fel az Endrődi-kilátóba… Kicsit mintha
vesztettem volna a lendületből. Talán, de lefele Csopakra igyekszem kompenzálni
a lassú hegymeneteket.
Csopakról fel a Péter-hegyre… Az igazi mélypont. Jól ismerem
már ezt a kis „hegyecskét”, felfele és lefele se túlzottan „turista-barát”. Már
csak vánszorgok felfele, pedig itt még a fák árnyékot nyújtanak. Aztán jön egy parlagirtott
terület. Ó, már csak ez hiányzott… Mintha egy sütőben lépkednék. Mikor felérek
az irtás szélére, lerogyok egy fa alá, és visszanézek a Balatonra. A pokol is
ilyen lehet, csak nem ennyire szép… És még nem értem fel. De itt a lefelében
sincs sok köszönet, hatalmasat zakózom, ma már másodszor, és gyanítom nem ez
volt az utolsó, kissé-teljesen kimerülve érek le Arácsra…
Arácsról fel a Jókai-kilátóba… Ez már csak a hab a tortán. Néha
gomolyfelhők enyhítik a perzselő hőséget, de sajnos nem túl gyakori a jelenség.
A kilátóba most nem mászom fel, le szeretnék jutni minél hamarabb, bár
Balatonfüred utcái is ontják magukból a hőt. Megkeresem az 50-es célt, legalább
árnyékos helyen van, egy kövön ücsörögve eltüntetek két szelet dinnyét, néhány
pogácsát, de főleg folyadékból töltöm fel magam. 8 óra alatt értem ide, nem túl
jó idő. Érkezik egy kis csapat, akik folyamatosan a „sarkamat a taposták”, folyton
beértek. Elhatározom, hogy követem őket, igen jó tempót gyalogolnak, és
látszólag ismerik is a terepet, nekem viszont a hátralévő 26 km teljesen
ismeretlen.
Fotó: Tarnai Máté
A következő két óra monotonon és nem túl jó hangulatban telik.
A csapat mögött gyalogolva próbálom tartani a lépést, néha elég nehézkesen
megy. A hőség teljesen kifacsart, és enyhülés csak nagyon lassan várható.
Szerencsére a terep már sokkal barátságosabb, kevés szintek, és jól járható
utak maradtak a végére. Változás a zádorvári pont után következik be, ahol
kólával, pogácsával és sós ropival fogadnak minket a pontőrök. Ez most éppen
jókor jött. Jól feltöltöm magam, és mivel a nap is már nagyon alacsonyan jár,
ezért teljesen megújulva folytatom tovább az utat, hogy még legyűrjem a maradék
13 km-t.
Tempónk fokozódik, egyre többet kocogunk bele, Füred előtt
nem gondoltam volna, hogy így fog menni a vége. Bár a cél előtt még kavargunk
egy sort, de Óbudavár már csak egy karnyújtásnyira van, még éppen világosban, 9
óra után néhány perccel érkezünk meg. Nem túl sok embert találunk a háznál, nem
kell tolonganunk a kajáért, lencselevest és virslit kapunk, szavakban nem tudom
önteni, hogy 75 km után milyen jól esik a meleg étel… Elbúcsúzom a társaktól,
és birtokba veszem a szállásomat. Végül is jól végződött ez a forró kaland.
Még 2005 környékén a Kék Balaton 30 a kedvenc túrám volt,
ezért is döntöttem, hogy eljövök erre a rendezvényre. Nem csalódtam. Ilyen a
Balaton-felvidék. Logisztika szempontjából az 50-es távot célszerűbb
választani, Füredről még könnyen haza lehet jutni aznap, a maradék 25 km pedig
a Balatontól távol halad, az első 50-eshez képest kevésbé látványos. De ha
továbbra is rendezni fogják, az 50 km a minimum, amit kötelezően be fogok
vállalni.
Következik a Bükk 900-as csúcsai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése