Ultra-Trail Hungary 115

Táv: 115 km, szint: 4100 m, szintidő: 20 óra.

„Ahhoz, hogy lélekben felemelkedj, a testednek meg kell halnia… Többször…”

Történt még tavaly novemberben, hogy a megunt futóruhatáram nézegetve, elhatároztam, hogy beszerzek egy új technikai futópólót. Valami egészen különlegesre vágytam, és hamar rá is bukkantam a Salomon-nak egy remek kis pólójára. Több felirat is állt rajta, de a legfeltűnőbb néhány mássalhangzó volt: FNSHR. Azonban akadt egy kis bökkenő, a pólóhoz ugyanis nem volt egyszerű hozzájutni. Először is be kellett csengetnem 18 ezer forintot. Na gondoltam, ennyit se adtam még ki pólóért, ez valóban különleges lesz. De ez még csak a kezdet volt, ugyanis fél évet kell várni a pólóra, csak május 15-én kaphatom meg… Hát ez igazán remek… na mindegy, tudok várni. És a feltételeknek még messze nem volt vége… Ugyanis 15-én még körbe is kell járjam a Visegrádi-hegységet, és nem árt, ha sietek, mert ha este 8-ra nem érek vissza a kiinduló helyre, akkor ugrott a póló… Basszus, itt már kezdett kicsit sok lenni… Oké, hogy egy remek kis pólóról van szó, na de ez már túlzásnak tűnik…

Viszont biztosítottak, hogy a póló mellé különleges élményeket is kapok. Elképesztő tájak, remek hangulat, eufória, meg ilyesmi. Ez annyira jól hangzott, hogy az apróbetűs rész már nem is érdekelt: lesz még fájdalom, szenvedés, anyázás, meg ilyesmi… Javasolták, hogy nem árt készülni, hát megtettem. Még soha ennyit nem futottam 6 hónap alatt, számtalan hegyet bejártam, egyéni terepfutó csúcsaim dőltek meg sorban, végtelenségig szívattam magam a János-hegyi Libegő alatt, monotonitástűrésem határát feszegettem a Gödöllői-dombságban…

Szóval mindent megtettem azért a nyavalyás pólóért, na! És végre eljött a nagy nap…

Éjfél előtt pár perccel már mindenki ott toporog Szentendrén, a Lázár Cár téren. Úgy tűnik, hogy sok embernek fáj a foga egy olyan pólóra, amire én is vágyom. Nagyon jól érzem magam. Remek az idő, csillagos az ég, póló-rövidnadrág szerkóban feszítek. Na igen, a terep az nem lesz ideális. Még el sem indultunk, de már a városban elterelték az utat, mert a Bükkös-patak kilépett a medréből. Sebaj, a kaland az kaland. És kell a póló!

Pár perc a rajtig...

A rajt után meglódul a mezőny, és süvítünk ki a városból. Nyugodtra veszem a tempót. Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen taktikával menjek, végül két irányt jelöltem ki magamnak. 1. 160-as pulzus alatt maradni, 2. igazodni a 18 órás időtervemhez. A lábaim nagyon frissek, mennek maguktól. Kényelmesen hátradőlve figyelem a futótársakat, és előzgetésbe kezdek. Már Kő-hegyre felfele kezd szétszakadni a csapat.

5 óra éjszakai futás vár ránk...

A turistaháznál igazi fesztiváli hangulat vár minket, megy a szurkolás javából. De aztán jön a zöld turistaút, és ízelítőt kapunk abból, amire mindenki számított az elmúlt napok időjárásából következtetve… A víz és a sár uralnak mindent. A kék kereszt még izgalmasabb kalandra hív. Torlódik a mezőny. Én mennék szívesen, néha az órára pillantok, 150 körül masszívan tartom a pulzust. Hömpölyög a víz, a sár pedig rendkívül futó-marasztaló, még szerencse, hogy jól bekötöttem a cipőmet, egyébként már elhagytam volna. Nem tudom milyen hosszú vonatot érek utol, de nagyon lassan haladnak. Kitörök oldalra, és előzök. Közben hallom, hogy néhányan már szitkokat morzsolnak a körülmények miatt. Ej, ez még nagyon korai. Messze még a vége. Élvezni kell a sarat is.

Részemről nagyon sokáig nem zavart, hogy teljesen beázott cipőben csónakázom a fák között. Igaz, az megfordul fejemben, hogy így elég nagy a veszélye a vízhólyagnak, hiszen nagyon gyorsan fel fog puhulni a bőr a talpamon. De most még semmi gond.

Kaptató a Bölcső-hegyre

Piszok jól megy a futás. Nem számolom hány embert előzök, de az már biztos, hogy a mezőny első felében vagyok. A piroson beállok egy külföldi spori mögé, és teljesen azonos lépés-ritmusban vontatom magam. Közben azért úszunk a mocsarakban, bokáig süllyedünk a sikárosi réten, de haladunk, és nem is lassan. Majd a Dobogókő előtti emelkedőn meglógok, és 2:50 alatt érek az első ponthoz.

 

Néhol egész kellemes volt a talaj...

Gyors frissítés után egy négyes bolyban zúzunk le a hegyről. A sorompóknál valaki rám kiállt: 62. vagyok. Hogy mi van??? Na ne már, az hogy lehet? Valami egészen jól működik ma bennem. Egy másik külföldi kolléga liheg a nyakamban, a fahídon azonban óriásit esik akkora robajjal, hogy egy pillanatig azt hiszem, a híd is leszakadt… Visszafutok hozzá, de a földön fekve kézzel jelzi, hogy nincs gond, és sűrű „okézések” közepette felpattan, és söprünk tovább. Negyedórával később, már a Vaskapu-völgyben fordítva történik meg az eset. Egy kiálló faágban szinte tompítás nélkül dobok egy hasast, amit legjobban a térdem fájlal. Hátulról jönnek a kérdések: „Okay? Okay?” Persze nincs gond, ez volt a kötelező esés.

Bár nagyon szépen fogy a táv, de azt nem mondom, hogy nem várom a napfelkeltét. Klastrom előtt jön egy technikás lejtő, na itt egyszer-kétszer elmorzsolok egy imát… Aztán belebotlok egy sporiba, aki megkér, hogy segítsek neki kicserélni az elemet a lámpájában. Könnyű mozzanat lenne, csak egy apró tüske kerül a gépezetbe… Eggyel kisebb elemet hozott, mint ami a lámpába való volt. Sebaj, mondom, tartson velem, egy óra múlva úgyis világos lesz. Hát ilyen terepen nem egyszerű két embernek egy lámpával menni, főleg egynyomsávos ösvényen. Sokszor megállok, és visszavilágítok, hogy ideiglenes futótársam lásson is valamit. Szerencsére mire felérünk Pilis-nyeregbe, már nincs szükség a lámpára. Felkapcsolok néhány sebességfokozatot.

Sasfészekből lefelé menet, egy vörös sávot veszek észre az ég alján. Sajnos a napfelkeltét nem élvezhetem, borult az égbolt, és hamarosan esni is kezd. Hallelujah! Eszembe jut a tavalyi 3x50 túra, pont egy éve 100 km-en keresztül áztam. Ez annál már csak jobb lehet. 5 órán belül érkezem Pilisszentlélekre, a 35 km-es ponthoz. Nem igazán tudom kifejezni, hogy mennyire fel vagyok dobódva… Innen egy nagyon hosszú szakaszon, egészen a Hirsch-oromig a verseny legjobb pillanatait élem át. Egyedül futok a piroson, csendesen esik rám az eső, engem pedig eufória-hullámok környékeznek. Egyik jön a másik után. Borzong a hátam, bizsereg a fejbőröm, és még a könny is kicsordul a szememből. Erre mondhatják, hogy abban a pillanatban sehol máshol nem érezném jobban magam, mint ott, ahol éppen vagyok. Ilyen a teljes összhang a természettel. Amikor együtt lélegzem a fákkal, amikor a talaj szinte fut alattam, és egyáltalán nem kell erőltetnem, hogy tegyem egyik lábam a másik után. A bejáráson felsétáltunk ezeken az emelkedőkön, most egyszerűen végigfutok mindent. Vigyorogva…

A tájékozódás lefele zökkent ki ebből az emelkedett hangulatból. A jelöletlen szakaszon hiába figyelem a szalagozást, mégis sikerül letérni az útról. Egy keresztútba futok, ahol nemzetközi futótalálkozó van kibontakozóban, United Kingdom, Poland, Hungary képviselői jönnek három irányból, és tanácstalanul vonogatják a vállukat, merre kellene menni. Szerencsére hamar rálelünk egy szalagra, ami már azon a földúton van, amelyik végig levisz egészen Pilismarótig.

Az etető ponton paradicsomleves a menü. Annyi tésztát teszek bele, hogy inkább már paradicsomos tészta. Nagyon jól esik, és kell is az energia, mert egy végtelen emelkedő következik Szakó-hegyre. Felfele sikerül az ösztöneim helyett a rossz szalagozást követni, ezért néhányan rádobunk néhány száz métert a 115 km-re… Lefelé a Lukács-árokba veszem észre, hogy komfort érzetem jelentősen megcsappant, és kell negyedóra míg rájövök, hogy fázom. Persze nem a hőmérséklet csökkent, hanem ez a fáradtság első jele, a testem már nem tudja tartani a megfelelő hőt egy szál pólóban. Felveszem a kabátom, és pár perc alatt jól átmelegszem.

Dömös, 55 km. A depócsomagból kiveszek néhány gélt, és egyet be is nyomok, mert tudom mi jön. Ázsiai kollégának kerekedik is a szeme, amikor a rendező felmutat a majdnem függőleges emelkedőre… Vadálló-kövek, hajrá. Meglepően jól megy, és közben nyugtázom magamban, hogy a legdurvább részen túl is vagyok. Akkor persze még nem tudtam, hogy a végén vár még rám hasonló emelkedő… Vagyis még kettő… Egymás után…

Prédikálószék, ahogy a rendezők látták reggel...

 

...és amikor én oda értem...

Prédikálószéken összefutok Vic barátommal, aki az „UTH-éhségét” azzal próbálja csillapítani, hogy kijött fotózni és videózni. Lepencéig sokat tudok futni, és a műút mellett futó ösvény is gyönyörű, csak ne kellene bokáig érő mocsárban caplatni… Sebaj, a ponton már 40 perces előnyöm van a 18 órás teljesítéshez képest…

…és ami a következő néhány kilométeren pillanatok alatt párolog el, ugyanis a 7-es átlagom váratlanul gyök2-es átlagra csökken. Ennek oka pedig az elképesztő talajviszonyok a Spartacus-ösvény előtti emelkedőn és oldalösvényen. Egyszerűen képtelenség talpon maradni. Lépek egyet, és többet csúszok vissza, mint ahonnan indultam… Néhányan mennek előttem, és elég mókás kép alakul ki. Mivel mindenki görnyed, egyensúlyoz, és próbál a fűszálakba kapaszkodni, úgy fest, mintha gombát szednénk… Itt már az én számból is jön a szitkozódás, tudom, hogy nem kellene, de nehéz tartani az egyensúlyt.

 

A Spartacus-ösvényen

Hihetetlen jó érzés végre felérni a normális szögű és teljesen jó talajú Spartacus-ösvényre. Néhány perc alatt helyre áll a lelki békém, és újra futni kezdek. Gyönyörű ez a vidék, jó, hogy belekerült az útvonalba. Pilisszentlászlón már üresen kong a gyomrom, így jól jön a zöldségleves, amihez végre ehetek kenyeret is. Többen érkezünk a pontra, a CREW sürög-forog körülöttünk, mindenkinek lesik a kívánságát, amiből akad bőven.

 

Kis Rigó étterem, "Már ennyit megtettem..."

Túl 70 km-en, úton Visegrád felé, két pozitívumot tudok szem előtt tartani, az egyik, hogy végre egy szakasz, ami végig lejt, illetve az Apátkúti-völgyben még sosem jártam, és az sem a legcsúnyább helyek közé tartozik. Ami viszont kevésbé komfortos: a folyamatos patak-átkelések. A legtöbb helyen van kő és fa, amelyeken egyensúlyozva meg lehet úszni szárazon, viszont megfáradt izmokkal és ízületekkel elég kockázatos a köveken való ugrálás. A bal combhajlító izmom már egy ideje fájdalmasan vinnyog, valószínűleg meghúzódott. Még egy húzódást nem hiszem, hogy megengedhetek magamnak. Így nincs mit tenni, többször is lábszárközépig gázolok a patakban, ami persze már semmit nem változtat a teljesen elázott cipőmön és zoknikon.

 

A "zacskós" sráccal folyamatosan kerülgettük egymást...

Visegrád, 80 km. A ponton kapott energia sokáig kitart, felsuhanok a Fellegvárhoz, azonban innen a jól ismert OKT igencsak csalódást okoz. A lefele futásból semmi nem lesz, olyan brutális sártenger fogad. Sárboardozni kezdek, deszka nélkül, itt megint sanszos, hogy görcsbe rándul valamelyik izmom, de szerencsére megúszom. Neverending emelkedő Moli-pihenőig... Úgy érzem, hogy csigalassúsággal haladok… 30 másodpercig próbálok futni, aztán 10 másodpercig gyalogolni… Nyöszörgök magamban, nagyon nem megy már a felfele futás… De hogy is mehetne?! 85 km-t jöttem eddig, 14 órája vagyok úton és 28 órája ébren…

Az Urak asztala oldalában végre sikerül valami futást imitálni. Közben újabb probléma merül fel: a gyomrom teljesen elsavasodott… Fél óráig forgatok a számban egy sportszeletet, alig tudom lenyelni, pedig korog a gyomrom, és alig van energiám. Ez meglehetősen leszűkíti a frissítés módját majd Pap-réten, de már tudom mit fogok enni…

Alig több mint 5-ös átlagot tudtam menni Visegrád és Pap-rét között. Na szép, mondhatom, a remek kezdést egy erőteljes visszaesés követett. Össze kell szednem magam! Persze tudom, hogy annyi előnyöm van a szintidőhöz képest, hogy hátrafele sétálva is beérnék, de annyira azért nem kellene feladni a 18 órás teljesítési tervet. A ponton megállok a sós kekszes doboz mellett, és feltűnés nélkül elmajszolgatom a doboz tartalmának felét. Egy idő után érzem, hogy kezdek telítődni, ez jó hír. Közben leltárt készítek: egy beállt izom, fáradt ízületek, fáradt keringés, alacsony pulzus. Viszont annak ellenére, hogy végig vízben állt a lábam, egy vízhólyagom sincs, illetve fejben teljesen rendben vagyok. És még 24 km van hátra. Na hajrá, hajtsuk meg!

 

Egy nem túl őszinte vigyor... :)

Már „csak” két hegy van hátra. De még milyenek… Futok végig a piroson, majd söprünk lefele a sárgán, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb… Ebből mekkora szívatás lesz… Előkotrok egy gélt… És még mindig lefele és lefele… Előkotrok még egy gélt… Hatalmas cumi kilátásban, kérdés, befér-e majd a szánkba…? Végre leérünk, ahonnan felnézhetünk… És még feljebb és még feljebb… Ó bazzzz…. Néhányan végső elcsigázottságukban szolidan káromkodnak egy sort. Sebaj, mindjárt vége. Még ezt leküzdjük… Meg a következőt… Megállás nélkül, elég jól haladok. Minden lépés fejleszt, minden lépés előre visz… Nem létezik más, csak a lépés… Lélegezz és lépj! Csak ez jár a fejemben, és így egész jó sebességgel és jó állapotban felérek Vörös-kőre, ahonnan már lenézhetek Szentendrére…

Atyaúristen… Itt kezdem felfogni, hogy Finisher lehetek… Érdekes, de a póló már egyáltalán nem érdekel. Persze jó lesz átvenni, de ami mögötte van, az az igazi érték…

Olvastam már a Nyerges-hegyről, hogy nem a futók szíve csücske lesz a 100. kilométer környékén. Elérek az aljába, egy tábla tájékoztat, hogy 800 méterre van a csúcs. Á, smafu! Aha… Smafu, mi…? A kezdeti lelkes hegymászás hamar semmivé foszlik. Egyre nehezebb a lépés, pedig csak az segíthet, hogy felérjek. Tudom, hogy mi a gond, a fáradtság. 130 fölé már nem tud menni a pulzus, úgy viszont nem egyszerű egy ilyen emelkedőt legyűrni. Sebaj, mi a legrosszabb, ami történhet? Lefekszem a hegytetőn, és csendben átadom a testem a földnek. Még mindig jobb egy ilyen gyönyörű környezetben, mint egy kórházi ágyban…

De felérek. Egyedül vagyok, hangosan hörgök, és vánszorgok a hegytetőn. Még lefelé is csak lépkedek egy darabig, „pihenek”. Csodaszép selymes füves mezőre érkezem. Próbálok mosolyogni a látványon, hát az a mosoly nem az igazi, na… Aztán kocogni kezdek. Irány Szentendre! Már nincs visszaút.

Bár a Skanzenig még sokat kellett menni, de már nem érdekelt semmi. Iszonyatos sebességgel futok, ami annyit tesz, hogy gyök2-ről gyök3-ra kapcsolok… Egy bandukoló sporit próbálok még bíztatni, hogy jöjjön, fussunk be a célba, de azt mondja neki már régóta másképp jó…

Nem igazán tudom leírni, hogy mit érzek, amikor végigfutok Szentendre utcáin. Süt a nap az égen és süt a nap belül is. Emberek tapsolnak, gratulálnak, mosolyognak… Én meg csak integetek, és megköszönöm a bíztatásokat… Aztán jön a célegyenes és a célkapu… Még néhány tanítványom is kijött szurkolni… 18 óra 9 perc… Hát sikerült… Itt vagyok, bejöttem… Csodálatos volt…

 

Célban...

Már útközben is felmerült bennem a gondolat, hogy fogok-e még jönni erre a versenyre, ha megrendezik. Nagyon jó az útvonal és profi a rendezés. Csak hát ugye a talajviszonyok… Eddig kettőből kétszer sártenger. Matematikailag egyre nagyobb az esélye, hogy hamarosan száraz UTH lesz. Vajon hány évet kell rá várni…? Viszont nagyon furdal a kíváncsiság, hogy ideális viszonyok között milyen élményt tudna nyújtani az UTH…

És itt az ominózus póló, amiért indult az egész:

Vic videója pedig jól érzékelteti a terepviszonyokat:

Köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért!