Táv: 154 km, szint: 4996 m, szintidő: 49 óra.
„Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg
semmit sem csinálni addig, amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik.” (Bob
Proctor)
"Két dolgot tehetsz, ha zuhansz: vagy végigüvöltöd az utat, míg
földet érsz, vagy élvezed a kilátást!" (ismeretlen)
1. szakasz: Az éjszakai menet (50 km/1543 m)
Péntek este 6 óra. Mire kiérek
Normafára, a túra rajtjába, ismét rendesen esik, ahogy az elmúlt két napban nem
túl ritkán. Vajon mennyien gondolhatnak minket épelméjűnek, amikor este,
esőben, teljesen felázott hegyvidéki terepen belekezdünk egy 150 km-es túrába?
Mindenesetre ezek a zord körülmények még inkább alkalmassá tették ezt az
egyébként is kemény rendezvényt arra, hogy az ember a lelki határait
feszegesse.
Pontosan indul a tömegrajt a zöld
kereszt jelzésen, lefele Makkosmária irányába. Hárman az élre törünk, laza
futással faljuk az első métereket. Az indulók között találkoztam Márton Danival
is, aki valószínűleg nem fog sokáig hátul maradni.
Bár a fákról folyamatosan csöpög
a víz, az ezerféle zöld színben pompázó erdő látványa mégis örömet okoz. A
templommal szemben kapjuk az első pecsétet, és folytatjuk a kocogást, ezúttal a
piros sáv jelzésen, fel a János-hegyre. Az élen lévő hármas is kezd
szétszakadni, egyikünk inkább gyalogol, míg a harmadik srác kemény tempót megy
az emelkedőn is. Így másodikként egyedül érek fel az Erzsébet-kilátó lábához,
ahol szinte már egybefüggő az esőfüggöny.
Pecsételést követően üldözőbe veszem
az első helyen futó túratársat. A hegy meglehetősen köves, ezért különösebben
nem csúszik a talaj, kényelmesen lehet száguldozni. Még az első műutas
kereszteződésnél be is érem a srácot, és átveszem a vezetést.
Innentől teljesen a végéig
magányosan telik az utam, ami persze több szempontból sem igaz. Egyrészt néhány
kilométerenként találkozom a pontőrökkel, másrészt pedig végig ott van velem az
erdő. Ez is egy olyan momentum volt az életemben, amit szerettem volna
kiküszöbölni: ne érezzem magam egyedül éjszaka az erdőben. Úgy tűnik, hogy ezt
is sikerült megvalósítani. Remekül érzem magam, jól megy a futás, és még az
időjárás is kezd hozzám alkalmazkodni: csendesedik az eső.
Pontban este 8-kor érkezem a
piros sáv jelzésen Nagykovácsiba. Ez nagyon biztató eddig, hiszen tervem
szerint még Solymárt is lámpa nélkül szeretném elérni.
A Zsíros-hegyi pont után
a sárga sáv jelzésre váltok, és ereszkedni kezdek lefele. Az alsó völgyek
mélyén már nagyon sötét van, de a jó helyismeretnek köszönhetően pontosan és
gyorsan haladok. Közben nyugtázom, hogy a futódzsekim és a teljes ruházatom
átázott, illetve az eső újra bekeményít.
A solymári benzinkútnál a pecsét
mellé még ellátást is kapok, vajas kenyér és szörp formájában. Nem sokat
pihenek, gyorsan bevetem magam a varázslatos szépségű Alsó-Jegenye-völgybe.
Igaz, ebből a szépségből most nem sokat látni, konkrétan semmit. A völgy mélyén
olyan sötét van, hogy a felkapcsolt fejlámpám fénykardként hasít bele. A patak
völgyét nappal sokan látogatják, a hegység egyetlen vízesése is itt található.
A víz csobogását folyamatosan hallom, és fejben képet is tudok hozzá
illeszteni, kanyargó patakocska, kopár sziklafalak, fából készült hidak. Ez
utóbbit valóban látom is, hiszen átkelek rajtuk.
A völgyet elhagyva emelkedésbe
kezdek, továbbra is a sárga sávon. Egyszer csak két pici fénypontra leszek
figyelmes, amelyek egymás mellett és egymással szinkronban gyorsan mozognak.
Kell egy kis idő, míg rájövök, hogy valamilyen állat fut előttem, és időnként
visszanéz. A talajtól viszonyított magasságából ítélve egy róka lehet. Egy
ideig kísér az utamon, majd eltűnik a sűrűben.
Szeretem ezt a sárga turistautat,
hosszan kanyarog a Csúcs-hegy oldalában. Ezt megszakítva a Guckler Károly útra térek,
ami már az Országos Kéktúra jelzését viseli, és innen 3 km-es ereszkedés
következik. Ez a szakasz két kellemes meglepetést is hoz: egyrészt eláll az
eső, másrészt a Rozália téglagyárnál nem keltem fel az érdeklődését egy telepőrző
blökinek sem. Magam mögött hagyom a Budai-hegységet, és az ürömi műúton átkelve
már a Köves-bércre tartok. A hegy lábánál lévő ponton kapom az infót: Solymáron
Dani átvette a 2. helyet.
A hegy túloldalán Pilisborosjenő
településre érkezem, aminek határában megint találkozok egy világító
szempárral. Ezúttal egy macsek lapul az úton, és figyeli a világító fejű
embert. Nem fél tőlem, mosolygunk egymásra. Belül is mosolygok, remek ez a mai
nap, nagy kár lett volna kihagyni. Kevély-nyereg megmászása kissé lomhára
sikerül, ezt szeretném egy gyors lefelével kompenzálni, azonban itt
megváltoznak a talajviszonyok. A gyors lefutás majdnem gyors felborulásba
torkollik. Alig-alig találok szilárd talajt a lábam alatt, szinte minden
felületet folyós sár ural. Bicsaklom jobbra-balra, hogy talpon tudjak maradni.
Ez az első olyan szakasz, ahol nehézséget okoz a haladás, és gyanítom, hogy nem
ez lesz az utolsó a hétvégén.
A mai szakasz utolsó pontja:
Hosszú-hegy. Könnyű a feljutás, és végig nagyon jól érzem magam. Azon is csak
mosolygok, amikor a gerincre felérve nagy robajjal felugrik mellettem egy őz,
és átvágtat keresztbe az úton. Valóban nem egy magányos út ez. A pecsét után
lekocogok a hegyről, és a széles dózerúton a magasba lendítem a karjaimat:
igen, sikerült!
Kiérek a Szántói-nyeregbe, és
Pilisszántóig kocogok a műúton. Az iskolát elsőre megtalálom, és néhány
meglepett tekintet kíséretében adom le az itinert a rendezőknek. 0:55-öt mutat
az óra. 7,2 km-t jöttem óránként az éjszakai menetben. Ez az idő még engem is
meglep.
Körbevezetnek az iskolában,
fürdő, konyha, tornamatrac az alváshoz. Nem is kell más, egyből tusolni
indulok, hihetetlen jó érzés a meleg vízben lazítani egy kicsit. Közben érkezik
Dani is, és az ebédlőben csatlakozik az éjjeli vacsorához. Majd előbányászom a
hálózsákot, és lefekszem egy osztályteremben. Szuper szakasz volt, de a holnapi
biztos keményebb lesz.
2. szakasz: Az igazi kihívás (52 km/1890 m)
Szombat reggel 10 óra. Esik az
eső. Mindenki fáradtnak tűnik, kivéve azokat, akik a 2. szakaszt egy külön túra
keretében teljesítik. Vagyis szeretnék teljesíteni. A hajnali jó hangulatom
gyorsan párolog. Alig aludtam valamit, köszönhetően a felpörgött
vérkeringésnek, illetve a folyamatos mozgásnak a tanteremben és a folyosón.
A tömegrajtot követően a friss
emberek fürge lábakkal indulnak neki a szántói emelkedőnek. Én kicsit hátrébb
egy bolyban negatív gondolatokkal küzdök. Egyelőre csak a mai sötét jövőt
látom, pedig a jelennel kellene foglalkoznom.
Végre síkra vált a talaj, és a
túrafutók elkezdenek kiválni a tömegből. Nehezen indulnak a hajtóművek, és a
talaj nagyon nem kedvez a haladásnak. A sárga keresztről leérünk a sárga sáv
jelzésre, ahol minden túrázó rémálma válik valóra. Az út maga egy egybefüggő,
folyós sártenger. Minél gyorsabban szeretnék haladni, annál többet csúszom
vissza.
Szinte megváltás a piros sáv
keresztezése, és a jobbra fordulás. Az már más kérdés, hogy egy végtelen
emelkedőn találjuk magunkat.
Az élmezőny is szétszakad, egy bozótos részhez már
egyedül érkezem. Ennyi vizet, még soha nem kaptam a nyakamba egyszerre. A
benyúló ágakról és levelekről ömlik a víz, hidromasszázs jelleggel dől az áldás
mindenhonnan, így mire felérek Pilis-nyeregbe, már úgy festek, mint aki most
mászott ki egy medencéből, és nagyjából úgy érzem magam, mint ez a macsek…
Zöld keresztre váltok, és a
negatív gondolatok kezdenek elmélyülni. Dobogókőre tartok felfele egy
meglehetősen barátságtalan úton. Az eső irgalmatlanul szakad. Előttem még 42
km, kegyetlen terepviszonyokkal. És ha valamilyen csoda folytán be is érek,
holnap kezdődik előröl az egész…
Na most álljon meg a menet!
Legalábbis a gondolatmenet. Egyetlen kérdés van csak: Miért jöttem ide? Azért,
hogy jól érezzem magam, és adott esetben felülírjam a korábban berögzült és
begyepesedett gondolataimat… És ezt is fogom tenni. Jól érzem magam,
függetlenül a körülményektől. Tudom, hogy az ego mit akar: kényelmet,
biztonságot, változatlanságot, a régi megszokott gondolatokat és érzéseket.
Vagyis adjam fel, sétáljak vissza, 2-3 órán belül már lefürödve, szárazon,
jóllakottan ülhetnék fel egy hazafele tartó buszra… De nem kapja meg. Itt csak
két választás van: félelem vagy szeretet. Félve tekintetek a természetre és a
hátralévő útra, vagy szeretettel gondolok a természetre és a várható kalandokra,
élményekre. Köztes megoldás nincs. Nem ülhetek be egy meleg fotelbe chipsszel
és kólával, hogy majd átgondolom a döntést. Itt helyben, azonnal kell dönteni.
A jó hír viszont az, hogy tényleg pusztán döntés kérdése. Én – az egóval
ellentétben – a bizonytalanságot, a kalandvágyat, a kreativitást választom. És
tovább megyek.
Miért jó, ha esik az eső? Mert
hűti a mozgás által felhevült szervezetet. Jobb lenne, ha 40 fok lenne? Dehogy,
hiszen az olaj a tűzre, még jobban felforrósodna a szervezet. Vagyis jelen
helyzetben az eső egy megfelelő körülmény. Mosolyra húzom a számat. Tudsz te,
ha akarsz…
Közben Dani és Zoli ér be, és
ezzel megoldódik a tájékozódási problémám is. Ugyanis az esőfüggöny mellé még a
leszálló pára is rontja a látási viszonyokat, így elég nehéz felfedezni a
távoli jelzéseket. Dani viszont ismeri az út kanyarulatait. Együtt érünk fel a
Rezső-kilátóba, ahol elég kaotikus kilátás fogad minket.
Viszont biztatónak tűnik, hogy 7
km-es lejtő következik egészen a Kaincz-forrásig. Hogy utána mi jön… Abba majd
ott ráérek belegondolni. Sajnos az előző negatív gondolathullám lecsengéseként
még Szakó-nyereg előtt sikerül megrántanom a csípőm jobb oldalát. De ez a
momentum már nem tud eltántorítani szilárd elhatározásomtól: teljesítem a
3x50-et.
Elég gyorsra sikerül az
ereszkedés, még olyan futókat is befogunk, akik csak a mai túrán vesznek részt.
A forrásnál egy esőbeállóban kapjuk a pecsétet. Az eddigi legdurvább
víztömeggel találkozunk, erre mondják, mintha dézsából öntenék. Semmi gond,
hiszen a következő 2,5 km-en 500 métert kell emelkednünk…
Az emelkedőt a Vadálló-kövek
előtt és mellett már valószínűleg sokan „imába foglalták”, köztük a néhai Terep
Százas verseny résztvevői, de a ma éjszaka rajtoló UTH-n indulók közül is
lesznek néhányan, aki elátkoznak minden olyan rendezőt, aki képes beletenni ezt
a szakaszt egy gyorsasági rendezvénybe… Bár a 3x50 nem verseny, de azért a szintidő
itt is megszorongathat néhány embert. Én meg nem tudom számolni hányszor voltam
ezen az úton… Lefele. De felfele még SOHA. Persze nekem is egy 150 km-es túrán
kell ezt kipróbálni… Nem baj, sokkal rosszabb lenne, ha holnap délután kettőkor
kellene leküzdeni. Azt hiszem ennél több pozitívumot nem tudok erről mondani.
Igazi kínlódás a mászás. Nagyon
sok részen muszáj a kezeket is használni, kapaszkodom sziklába, fába, fűbe,
levegőbe… Közben imám meghallgatik, eláll az eső. Már ideje volt. Néhol egészen
a kövek külső peremén mászom, ott elkelne egy biztosító kötél, vagy inkább
másszak beljebb, onnan kisebbet esem… Dani gyorsabb, eltűnik a szem elől, egy
kissrác kapaszkodik mögöttem, aki elképesztő tempót megy, tulajdonképpen a rajt
óta előttünk futott, csak a Lukács-árokban értük utol. Az utolsó kemény szakasz
végig sziklamászás négykézláb, aztán végre normális szögre vált az út, és
elvánszorgok Prédikálószékig.
Pont van, Dani van, kilátás
nincs, energia nincs. Nem valami jó a leltár eredménye. Futni kellene, de
porzik a tank, levegővel nem megy, valamit kellene tölteni. A pontőr szerint
nagy eséllyel Pilisszentlászlón kapunk ellátást, de addig el kellene jutni.
Előkaparok valamit a táskából, fogalmam sincs mi az, csak nyelem. Energia jön,
de a lábak elég tompán puffannak, ezt így nem fogom sokáig bírni, de talán az
etetőig menni fog. Jön a piros kereszt, és valami gondolatok nélküli
automatikus mozgással végül csak eljutok a Kis Rigó étterem előtt található
frissítő pontig.
Az étteremből illathegyek
szivárognak, most extraérzékeny a gyomrom. Nem esne rosszul bent egy
háromfogásos ebéd… Helyette van két szelet lekváros kenyér, azért ez se rossz,
sőt… Kicsit zavar, hogy ismeretlen szakasz következik, és itt bizony az
energiát már be kellene osztani, mert az elmúlt fél órában már tartalékon
mentem, és bár most megy a feltöltés, ilyenkor már nagyon gyorsan szokott
apadni az energia.
Indulunk tovább, Dani vezet… bele
az Amazonasba… Bakker, mi folyik itt…? Feltételezem, hogy a Bükkös-patakot
alapból egyszerűen csak át lehetne lépni, de most… Még átúszni is veszélyes. A
megduzzadt pataknak komoly sodrása van, és bár csurom vizesek vagyunk, de azért
ezt a jakuzzit most inkább nem próbálnám ki… Többször átkelünk a hömpölygő
folyón, néha olyan nyakatekert módszerrel, hogy már borítékolva van a
csobbanás, de aztán mégis megússzuk. Inkább jöjjön a dömörkapui emelkedő.
100 méter szintemelkedés, mi az
nekünk. Közben olyan dolog történik, amiről valószínűleg már az összes induló
régen lemondott: kisüt a nap! Még csak itt-ott bújik ki a felhők mögül, de az
égre nézve már nyilvánvaló, hogy ebből akár hosszabb napsütés is lehet. A Lomb-hegyi
nyeregig nagyjából annyi történik, hogy Dani meglép előlem, illetve végre
valahára levehetem a teljesen rám rohadt futódzsekit, és pólóban fürdőzöm a
meleg, friss napsütésben. Ez a jutalmam, megérdemlem.
A következő jutalom annak
felfedezése, hogy a mumus sárga sáv jelzés a Fagyos katonáig fel van újítva.
Pedig már belekalkuláltam egy szolid elkavarást. Viszont így ideális
körülmények között kocogok a 2. szakasz vége felé. Remek út, remek idő, a
lábaim is még bírják, energia is van. Mosolygok. Mégis csak jó ez mai nap. Is.
Egész laposnak tűnik az emelkedő
Dobogókő széléig, ahol a ponton kólával várnak. Ez megkoronázza a napot. Néhány
csokis nápolyit is kapok. Innen már csak egy 8 km-es száguldás a célig. Lezúzok
a hegyről, és vízszintesre érve elfutok néhány szabadin legelő paci és kiscsikó
mellett. Abszolút nincs nekik kerítés, de eszükbe sincs megszökni. Én szököm,
de már nem sokáig, a Magas-hegyi nyeregből egy rövid ereszkedés, és a már
megszokott pilisszántói műúton találom magam.
8 óra 37 perces út ért véget.
Felhőtlenül boldognak kellene lennem, de valahogy még mindig ott van a szürke
gondolat a fejemben, hogy van még egy ötvenes… Nincs nagy tolongás az
iskolában, Dani 20 perccel előttem ért be, és még talán három futó, akik csak a
mai távra jöttek. Alighogy leadom az itinert, kezembe nyomnak egy tál paprikás
krumplit. Az élet ajándékait fogadd el. Leülök a többiekhez, és enni kezdek…
3. szakasz: Úton hazafele (52 km/1563 m)
Vasárnap hajnali 6 óra. Már 5
előtt felkeltem, és felmértem a károkat. A csípőm jobb oldala minden lépésből
tompán fáj. A bal bokám ugyancsak fáj, mivel tegnap próbálta átvenni a
megrántott csípőmről a terhet. Ezen most nincs értelme gondolkodni, a futás
törölve, hiszen még gyalogolva is bicegek. A gyaloglást valahogy megoldom,
remélem, hogy egy „kis” bejáródás után az ízületek könnyebben fognak majd
hajlani.
Ezen a túrán az emelkedők sosem
fogynak el. Az első 6 km-en 530 métert kell leküzdenünk, fel egyenes a Pilis
tetejére, a Boldog Özséb kilátóba. „Kis” bejáródás, mi…? Megy, de nem igazán
jól. Billegek jobbra-balra, nem jelent túl jót. Viszont a gyaloglás ellenére
egész elől haladok, csak néhányan húztak el a messzeségbe. Ma már szép időnk
van, a szerpentinen tűz rám a nap, szeretném legalább az utolsó napot szárazon
megúszni.
1:10 alatt érem el a csúcsot,
remek. Legszívesebben futnék lefele, de nem lehet. A gyaloglás is fájdalmas,
valamit tenni kellene, nem figyelhetek 10 órán át a fájdalomra. A téli jégkár
rendesen megroppantotta az erdőt, az erdészek szépen takarítottak, de az utak
mente tele van faágakkal. Harmadikra sikerül találnom egy megfelelő botot,
amire támaszkodva levehetem a teher nagy részét a csípőmről. Kell egy kis idő,
míg megszokom, de aztán már remekül megy a haladás. A fájdalom kezd
csillapodni. Terelem a gondolataimat, az erdőt csodálom, az illatokat szívom
be, és örülök a jó időnek.
A hangulatomban igazi változás
Sasfészeknél áll be. Bár lefele légtornász ügyességet kíván a lejtő leküzdése,
valahogy mégis boldogság önt el. Ráadásul a Kétágú-hegyig elképesztően szép
szakasz következik, tátott szájjal haladok. A botozás olyan jól megy, hogy
egész gyors tempót fel tudok venni. Kesztölc határában kapok pecsétet, innen az
OKT megy Klastrompusztáig. Jól esik a gondolat, hogy onnantól teljesen a túra végéig
ismerem az utat, vagyis tudom mi vár rám, hogyan osszam be az erőt.
Két srácot követek, majd a
ponttól együtt megyünk egy darabig. Egy ideig jókat mosolygok magamban a pontőr megjegyzésén, miszerint orális szexből kaptunk rendesen a túrán, sajnos rossz oldalon álltunk... Majd üdvözöljük a tegnapi sárga sáv rémes útját,
aminek az összes felmenője szerintem meg lett említve a két nap alatt. Sajnos
egy esőmentes éjszaka nem sokat segített az útnak, a Salomon cipőm ismét U-47
lesz, tengeralattjáróként merül a sárban. Aztán mikor végre Csévi-nyeregnél
becsatlakozik a piros sáv, javul az út minősége.
Már nem is emlékszem, hogy mikor
gyalogoltam utoljára ennyit. A túrafutás évek óta a mozgásformám, most érdekes
ez az állapot. Mindenesetre több időm van bámészkodni, például a Kopár-csárda
előtti fenyvesek lenyűgözőek. A csárdánál etetés van, szokásos két kenyér
megint lecsúszik, ezúttal ülve eszem meg, jól esik kicsit ücsörögni. De amint
végzek, már odébb is állok, és egészen a Hosszú-árokig egyedül rovom az utat.
Nagyon jó érzés visszaérni a
Budai-hegységbe. Felfele a Nagy-szénásra leperegnek előttem az elmúlt két nap
eseményei. Nem semmi kis kaland volt. A hegy leküzdésével tulajdonképpen véget értek
a megpróbáltatások. 8-9 km kellemes séta van még hátra a célig. Közben
összefutok egyik edzőtársammal, a mázlista az OKT mellett lakik Nagykovácsiban.
Zsíros-hegyen észreveszek még egy szokatlan dolgot: valószínűleg vízhólyag nőtt
a talpamra. Nem is egy. És nem is kicsi. Nagyjából 10 éve volt utoljára
vízhólyagom túrán. Ennyire káros a gyaloglás? A köves kék sávon rendesen
sziszegek már, nem gondoltam volna, hogy a végén még ezzel fogok küzdeni.
Leérek Budaligetre, és véget ér a
terep. Jön az aszfalt. Na az se kutya ám… 150 km környékén… Vízhólyagosan…
Sebaj, már itt a vége. Valahol… Még egy Máriaremete… Még egy Nagy-rét… És végre
Hűvüsvölgy, gyermekvasút… Valaki adjon egy széket…
10 óra 12 perc alatt értem be.
Először Dani gratulál, majd a rendezőség is. Oklevél, jelvény…
Teljesítettem a
154 km-es távot… Hirtelen nem tudom mit tegyek. Fáj mindenem, legszívesebben
lefeküdnék a fűbe pár órára. Aztán eszembe jut, hogy meg kellene válnom a
rendkívül „illatos” ruháimtól, így a vasútállomás egy félreeső padján átöltözöm.
Huh, tiszta ruha… Mikor örültem utoljára ennyire tiszta ruhának…? Ja, tegnap
este…
Visszacsoszogok a pizzériához, és
bemegyek, hogy igyak végre egy jó kávét. A pultos ránéz világháborút megélt
arcomra, és megkérdezi:
- Milyen hosszú túra volt?
- 150 km. Egy éjszaka és két
nappal.
Miután megkapom a kávét, hallom,
hogy hátramegy, és elhűlve újságol:
- Tudod mennyit mentek? 150 km-t!
Egy éjszaka és…
Nagy gondolkodók tanításai
szerint, a rendszeresen eltöltött idő a természetben képes belső változásokat
előidézni az emberben, amely változások segítenek visszatalálni eredeti
természetes mivoltunkhoz. Ez egy meglehetősen hasznos gondolatnak tűnik,
különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban az emberi természetre az
elhidegülés egymás és önmagunk iránt, a mély pesszimizmus, a felszínes
gondolkodás és életmód jellemző. A visszatalálás még a természetben sem olyan
egyszerű, hiszen az a bizonyos belső hang, az egónk, a korábban berögzült
gondolatminták alapján megpróbál újra és újra letéríteni a helyes útról. De
győzhetünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése