Mátrabérc

Táv: 55 km, szint: 2734 m, szintidő: 13 óra.

„A természet maga a megtestesült harmónia, a természet egy ritmikus szimfónia.” (Osho)

A reggel első napsugarai törnek utat a fák között a Mátra keleti végében, amikor Sirok-Kőkútpusztától lassú kocogással elindulok a hatodik Mátrabérc túrámon. Alig múlt 6 óra, a remek fuvarnak köszönhetően még elcsípem a mezőny elejét, így nem számítok nagy előzgetésre. Lábaim nagyon könnyedén futnak alattam, bár az éjjel csak három órát aludtam, és a hét nem éppen a pihenésről szólt, de mégis energikusnak érzem magam.

Szolidan morzsolom futva az emelkedőket is, azonban bizonyos lejtőszög felett gyaloglásra váltok, van még néhány kilométer előttem, csak óvatosan. Kisebb bolyba csapódnak a futók, kóstolgatjuk egymást. Ki-ki hol gyorsabb, valaki az emelkedőkön süvít, valaki a lejtőkön való száguldozást kedveli. Én alapból mindkettőt szívesen próbálgatom, fél szemem az órán, csak a pulzus ne szálljon el.

Egy srác nem bír lerázni, én sem őt. Hozzám beszél, jönne velem, ha megfelel nekem a tempó. A tempó jó, de én nem szeretnék máshoz alkalmazkodni, és ezt meg is mondom neki. Sebaj, majd ő alkalmazkodik hozzám, ő viszont nem szeret egyedül futni. Mondjuk itt vannak páran… Csaba mögöttem trappol, meghódítjuk Gazos-követ. Fura érzés, olyan könnyen jöttünk fel. A kilátás káprázatos, a természet csodálatos, és most a legszebb arcát mutatja.

Könnyű a légzés, jó a pulzus, a lábak frissek. Száguldunk. A várt teljesítési idő sokáig nem foglalkoztat. 10 órán belül fixen meglesz, az már látszott az első métereken, sőt, már hajnalok hajnalán, amikor kikeltem az ágyból. 9:20 még hozható, 9 belül már az álomvilág határát súrolja, és ott van az a bizonyos egyéni csúcs, 8:31 (hivatalosan 8:24, csak rossz volt az óra), amit még csak meg sem tudtam közelíteni 2010 óta. Oroszlánvár lábánál iszom egy kis vizet a frissítő ponton, és közben gyanúsan méregetem az órámat… 1:20-at mutat… Hm, megállt vagy mi van vele? Nem állt meg. A másodpercek szépen telnek…

Csaba előre megy, aminek örülök, mert mögötte lazán felsétálok a csúcsra. Az első pecsét. Háttérben a Kékes, a torony meredeken fúródik a felhőtlen kék égbe. Milyen közelinek tűnik, de mégis milyen messze van – mondja Csaba. Másfél óra és ott vagyunk – mondja valaki… Kell néhány másodperc mire rájövök, hogy én mondtam… Ennyire bízom magamban? Hm, ez elég új dolog. 3 órán belül csak egyszer jutottam fel oda, éppen 2010-ben. Viszont utána két óra mély holtpont és vánszorgás következett. A Mátrabérc már csak ilyen, mindig fáj… Vagy mégsem…?

A következő két hegy – Nagy Szár és Cserepes – meghódítása pofátlanul könnyen megy. Lefele a markazi kapuhoz azonban egy elég „ismerős” érzésre leszek figyelmes. A gyors ereszkedés közben fáradtságot érzek. Ez magával hoz egy másik ismerős érzést: nem fogom bírni ezt a tempót a végéig… Valóban csak álomvilág lenne a 9 órán belüli teljesítés…? Egyszer sikerült, aztán soha többet…?

A felszabadult hangulatom kezd semmivé foszlani, amikor néhányan elkezdünk a Kékes oldalában kapaszkodni… felfele… Kezdetben nem is tűnik fel a dolog, annyira lefoglalnak a pesszimista gondolatok és a vészterv kidolgozása fejben… Eltelik jó néhány perc, mire leesik, hogy rossz helyen vagyunk. Nézek a többiekre, és rázom a fejem, ez bizony nem az országos kék, amin haladnunk. De bizony az, kapom a megerősítést. Nem sokkal később nagyon mélyen alattunk kiabálást hallunk: a turistaút lent fut. Szuper. Egyszer nem hallgatok a megérzésemre, egyszer hagyom, hogy az aggodalom eluralkodjon rajtam, egyszer hagyom, hogy mások vezessenek, és máris csőstül jön a baj…

Egy ösvényszerű valamin kocogunk Csabával a kékkel párhuzamosan, reménykedve abban, hogy valahol csatlakozunk, és nem vesztünk vele sok időt. A kocogással gyorsan fel kell hagynunk, mert keresztbe dőlt fák sokasága állja az utunkat. Kúszunk, mászunk, majd arra jutunk, hogy jobban járunk, ha leereszkedünk az útra, mert ennek a kínlódásnak nincs értelme, el kell fogadjuk, hogy jelentős szintet másztunk feleslegesen. Néhány perc után elérjük a kéket. Azért a helyzet ott sem túl biztató… Némi akrobatikus képesség elkel a haladáshoz.

Kissé bosszúsan folytatom tovább a túrát, viszont ez az érzés kiszorítja a kishitű elképzeléseket, miszerint itt megint nem fogok jó időt menni. Elszántan gyorsítani kezdek, és nemsokára azt veszem észre, hogy sorban szedem össze az embereket felfele, Csabát és a többi sporit pedig szépen elhagytam magam mögött.

Sötét-lápa nyereg, már teljesen jó hangulatban, innen három lépcsős emelkedő az ország legmagasabb pontjáig. Jól megy, nagyon is jól… Olyan gyorsan jön a síház, hogy kezdetben csak víziónak hiszem. Pecsét. Nézem az órát. Basszus. 2:57. Vigyor az arcra, ezt már el kell hinnem. És nincs holtpont, még csak a távolban sem. Felszippantok egy szendvicset, egy túró rudit és vagy fél liter teát. Csaba érkezik, fáradtnak tűnik. Megyek előre, úgyis utolérsz – mondom neki, és indulok tovább. Akkor látom utoljára.

A túra futóverseny jellegét itt kezdi elveszíteni, amikor a Hanák Kolos gyalogosai elözönlik az utat. Előzgetésbe kezdek, szerencsére nem túl nehéz, a legtöbben készségesen félre húzódnak. Sombokor, zuhanás lefele, egyszer megindul egy fej nagyságú szikladarab, utat engednek neki, senki nem akarja feltartóztatni.

Nagy lendületemet a Csór-hegy dupla lépcsője töri meg. Bár nem hosszú, de meredeksége miatt mégis ez a legnehezebben mászható hegy a Bércen. A nap telibe kap, már korábban éreztem, hogy a végére meglehetősen meleg lesz. A tetőn meg is válok felsőmtől, majd kapok egy pecsétet. Nem igazán emlékszem olyan Mátrabércre, ahol a Csór-hegy – Galyatető szakaszon ne lett volna holtpontom. Most ez nagyjából úgy néz ki, hogy még az emelkedők nagy részét is megfutom. Azokon a részeken, ahol sétálok, ott pedig a tájban gyönyörködöm, és próbálok töltődni a természet energiából.

Galyatető. Egy mars szelet bánja, hogy felértem ide. Gyorsulni kellene, bár így is jó a tempó, de innen azért nagyon hosszan lehet ereszkedni, viszonylag kellemes terepen. Piszkés-tetőtől be is lobbannak a rakéták. Egy futó hölgyet üldözök, makacsul tartja magát, ráadásul felfele jobban megy, mint én. Igaz, ezt csak Vörös-kőnél tudja kihasználni, lefele elsuhanok mellette. A kedvenc szakaszom következik, sajnos Ágasvárig sok helyen szűk az ösvény, ahol nehéz a gyalogosokat kerülgetni, de még így is elég szédületes a sebesség.

Szamár-kő lassú megmászása után, a két hegy között futni kezdek, és azon kapom magam, hogy még az emelkedőn is tart a lendületem. Visszaemlékszem, hogy pont tíz évvel ezelőtt, amikor először voltam ezen a túrán, sőt, először voltam életemben a Mátrában, az ágasvári emelkedőt laposkúszásban tudtam csak legyőzni, miközben oxigénsátorért könyörögtem a mindenhatóhoz… Mosolyogva érkezem fel, és az órára nézve ekkor kezdek el először komolyan sakkozni, hogy milyen teljesítési idő várható. Bármilyen oldalról vizsgálom a helyzetet, ebből bizony nagyon könnyen egyéni csúcs lehet… Jesszus… A következő gondolat szinte megrémiszt: 8 órán belül is beérhetek…

Gördülnek a kövek, pörög a láb. A turistaháznál legalább száz ember vételezik a csapból, illetve a büféből, én lassítás nélkül tovább megyek. Nem sokkal később, a kerítés fordulójánál teljes erőből belerúgok egy kiálló gyökérbe, ami miattt aztán jó darabig csillagokat látok. De a fantasztikus hangulatomat semmi se tudja elvenni. A Csörgő-patak völgyében elönt a meghatottság érzése, amibe némi eufória is vegyül. Ennek okát a völgy szépségének, a kiváló fizikai és lelki állapotomnak tudom be. Libabőrös lesz a karom és a tarkóm, ahogy hosszú lépésekkel futok végig a patak partján. A gyalogosok sorban félreállnak, kiabálják: „Futó, futó!”

Mátrakeresztes, 6:05. Egy pillanatra dilemmába esem, ha kihagyom a frissítést, akkor meglehet a 8 órán belüli teljesítés, viszont akkor kockáztatok egy eléhezést és egy csúnya holtpontot, ami az összképet igencsak lehúzná. Így amellett döntök, hogy leküldöm a második szendvicsemet sok szörppel, egy kis töltekezés, és 6:12-nél indulok tovább.

Jó öreg Muzsla… Az évek alatt összegyűjtött tapasztalatok alapján arra kellett rájönnöm, hogy itt nem a felfele lassú, hanem sokkal inkább a hegy túloldalán a lefele… És ez ma sincs másképp. Bár már a tartalékokat élem fel, mégis egész kellemesre sikerül a csúcskő elérése. Viszont innen nem megy jól a futás. Kilencven százalékban lejt az út, de már eléggé érzem az izomfáradtságot, az ízületeim sem úgy működnek, mint 5 órája, és a lábfejem előre nyomulása a cipőben állandó és erős fájdalmat okoz minden egyes lépésnél, ezért nehéz kikapcsolni az agy reflexét, hogy futás helyett inkább gyalogoljak.

Kora délután a nap már égeti az arcomon a bőrt, lángol az egész fejem. Az út a Diós-patak völgyébe nem éppen a legkomfortosabbra sikerül. Köves talaj, magas sziklákról leugrálás, kánikulai hőség, szemből nagy totálban kapom az áldást a napból… De szép is a teljesítménytúrázás… :) Szerencsére a patak nincs teljesen kiszáradva, ezért egyszerűen beleugrom, és nagy lendülettel locsolni kezdem az arcom. Hihetetlen érzés. Az emberi értékrend villámgyors megváltozása. A víz, a két tenyeremben most többet jelent nekem bármilyen anyagi jólétnél. A víznek olyan tiszta, természetes illata van, hogy kedvem lenne itt maradni még egy kicsit, de a másodpercek mennek…

Kifele menet a völgyből egy hölgybe próbálok lelket önteni, aki néhány percre a céltól akarja feladni a túrát, úgy tűnik, hallgat rám, mert félig pityeregve azért megindul Szurdokpüspöki felé. Közben az órám 8:00-ra vált, vagyis nem érek be nyolcon belül, de még így is káprázatos egyéni csúcs van kilátásban, nagyon rövid időn belül.

Ez a rövid idő pontosan 7 perc, ennyi idő kell míg egy komolyabb ritmusváltás után, szinte sprintelve zúzok be a bevezető úton az iskoláig, be a kapun, be a célba.

Nem igazán tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez valami kivételes élmény volt. Nemcsak maga a túra, hanem a felfedezés, hogy ugyanúgy, mint az élet minden területén, itt is belül dől el minden. Az egész azon múlik, hogy mennyire engedjük, hogy a körülmények uralják a belsőnket. Tanulságos „út” volt, az biztos. A múltbeli túrák, futások alatt berögzült „gondolatmintákat” elfelejthetem. Újra kell építenem mindent. De menni fog. Mert ez a mostani Mátrabérc a legjobb bizonyítéka ennek…

8 óra 7 perc. Még mindig jó érzés leírni… :)