Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m.

A P85 körül nem voltak túl jó ómenek részemről. Először 2005-ben sikerült teljesítenem úgy, hogy Dömöstől a lábamban egy durva izomgyulladástól szenvedtem, végül bő 15 óra után még Hegedűs Robitól megkaptam a teljesítésért járó szép jelvényt. 5 évet vártam a következő vállalkozásra, 2010-ben nagy mellénnyel a terepfutó versenyre neveztem, de már az elején teljesen szétcsúsztam fejben, így Dömösről fülemet-farkamat behúzva haza sunnyogtam. Két éve lenyomtam az 50B verziót, de a 85-ös táv újra meghódítása mostanáig váratott magára. Az elmúlt néhány túra olyan jól ment, hogy természetesnek tűnt: újra nekivágok a mumusnak.

A jó logisztikai megoldásnak köszönhetően ráértem 6-kor kelni, és 7-kor indulni Gödöllőről, fél 8-ra már a rajtban voltam. Vic-et sikerült felfedeznem a hatalmas tömegben, és végül 7:50-kor el is rajtoltunk.

Vic a szokásához híven kemény tempót ment volna az elején, én azonban diszkréten visszafogtam. 58 perc alatt értünk fel a Kevély csúcsra, ahol még nem oszlott el teljesen a pára és a köd, viszont rendkívül szép időben lehetett részünk, ezért megváltam a meleg felsőtől, és innen végig két technikai pólóban nyomtam. A visszafogott tempó olyan jól sikerült, hogy 166 lett a max. pulzusom, szóval nem hajtottuk szét magunkat. :)

Lassan előzgettük a gyalogos mezőnyt, Tölgyikreknél pecsétet kaptunk.

Szőke-forrás völgye káprázatos élményt nyújtott, a párán áttörő napsugár látványa sokszor megállásra kényszerített.

Az őszi erdőt egyébként is nagyon szeretem, ebben a szép időben a legszebb arcát mutatta a táj.

A forráson olykor át kellett kelnünk, néha kicsit túlóvatoskodtam, nem akartam csurom vizes cipővel folytatni az utat. :)

Leértünk Dömösre, ahol megterített asztal fogadott minket. Igazi gasztronómia élmény volt lekváros kenyeret sonkaszalámival, trappista sajtot aszalt gyümölccsel enni, de kellett az energia, hiszen tudtuk mi vár ránk: a béka segge alól fel kell jutnunk a Visegrádi-hegység legmagasabb pontjára, Dobogókőre.

Teli hassal nem is kapkodtuk el a dolgot, lassan bandukoltunk felfele. Közben a terepfutó élmezőny söpört el mellettünk. A háromszoros Spartathlon győztes, Lubics Szilvia diszkréten hagyott állva minket, de mosolyogva és heves köszönésekkel próbált javítani megalázott helyzetünkön. :) Megkíséreltünk vele futni egy darabig, ez kb. 30-ezred másodpercig sikerült is… :P Végül persze új, női pályacsúccsal nyerte meg a versenyt.

Kissé kidögölve, lógó nyelvvel érkeztünk a hegyre, ahol persze szurkolói szekció és fotósok vártak minket, nem volt mese, futni és mosolyogni kellett, illetve egy „87 km, mi az nekünk, ilyeneket szoktunk reggelizni” arckifejezést erőltetni az arcunkra. :)

Hamar tovább álltunk, és innen valahogy gyorsabban teltek a kilométerek, talán azért, mert kevesebb volt a hegy. Kopár-csárdánál jóízűen lakmároztunk a gulyásból, majd meghódítottuk a Kakuk-hegyet.

A nap már lemenőben volt, Vic aggódott, hogy még Nagykovácsi előtt ránk sötétedik, de én biztos voltam benne, hogy még éppen beérünk. Így is történt. Közben azon kaptuk magunkat, hogy a terepfutó mezőny hátsó szekcióját elkezdtük visszaelőzgetni. A plébánián megint hatalmas lakomát csaptunk. Kicsit furcsa helyzet volt, ugyanis 65 km után én már nem igazán szoktam kívánni a szilárd ételt, valószínűleg a savasodás miatt, most viszont farkaséhes voltam, aminek néhány szelet kenyér látta kárát. Kifele menet a várt hidegrázás is elmaradt, így nagyon jó kedvvel vágtunk neki a sötét etapnak.

Kezdetben óvatosan haladtunk, aztán valahol még Fekete-fej előtt bekapcsoltuk a turbót. Nagyjából hasonlóan alakult a vége, mint az idei Kinizsin: ahelyett, hogy elfáradva vonszoltuk volna magunkat, kőkemény tempót futottunk a sötét éjszakában. Nem kis koncentráció kellett hozzá, hogy az imbolygó fejlámpa fényében ezredmásodpercek alatt megtervezzem a következő lépéseket a köves erdei talajon. Ebből is látszott, hogy fejben is teljesen tiszta maradtam.

Néhány ellenőrző pont a semmiből bukkant fel, és sokszor nagyon kellemes meglepetést okoztak a frissítő pontok is. A zsákom nagy részét haza kellett vinnem, így legközelebb jóval kevesebb kajával indulok el, nagy luxus volt végigcipelni a távon. Másik kellemes meglepetés: János-hegyen nem volt köd, így egy remek fotót sikerült készítenem az Erzsébet-kilátóról, előtérben Vic-kel és az UFÓ-lámpájával. :)

Lezúztunk a hegyről, a kegytemplomnál halálra rémisztett minket két kutya, aztán kiderült, hogy kerítés mögött csaholnak, csak mi azt ugye nem láttuk a sötétben. A Végvári-szikláig versenyt futottunk két terepfutóval, mi nyertünk. :) És innen már nem volt sok hátra a célig, a köves lejtőn óvatosan lekocogtunk Budaörsre, ahol 12 óra 44 perc után utunk véget ért.

A célban jelvény, oklevél, sör, virsli és a rendező Ebola, aki szerencsére sokkal jobb arc, mint az afrikai társai. :)

Megköszöntük a rendezést, nagyon fullos volt, és e mellé egy remek időjárás is társult. Jövőre újra itt.

Következhet a Börzsönyi Vulkántúra.