Negyednyolcas

Táv: 50 km, szint: 1880 m.

 

A semmitmondó név mögött egy szép útvonal-vezetésű, remek túra rejtőzött. Volt némi sejtésem már akkor is, amikor még otthon átnéztem a térképet. A Visegrádi-hegységet az erős tagoltsága miatt a legszebb magyar hegyvidéknek tartom, és éppen ugyanezért nem a legkönnyebb túrahelyszín. Összefoglalva, ebben a hegységben általában szép és nehéz túrákat szerveznek. Ez most sem volt másképp.

Szentendréről még nyolc előtt sikerült elindulnom, és mivel a város széléről rajtoltattak, hamar túljutottam az aszfaltos szakaszon, és az útra festett jeleknek köszönhetően könnyen az erdőben találtam magam. Vörös-kőig nagyjából egy órát töltöttem emelkedőn, rendesen bemelegítve a hajtó- és futóműveket. Kicsit párás volt a kilátás, de még nem jártam ezen a hegyen, ezért rendesen körülnéztem.

Egy remekül kocogható, hosszú szakasz következett, a pirosról váltottam az OKT útvonalra, valahol az Urak asztalánál csatlakoztam, és megkezdtem a Beac Maxit visszafele. Innen tulajdonképpen már nem is találkoztam túrázóval, leszámítva a pilisszentlászlói túra rövidtávosait. Felmásztam a Moli pihenőbe, majd a Borjúfőről is megtekintettem a kilátást, azt hiszem 8 éve voltam itt utoljára.

 

A Duna mintha egy fehér dunnát húzott volna magára, csak sejteni lehetett a folyó hollétét. Egy rétre érve dobtam egy balost, és bár egy szekérút összeköti a kéket az Apátkúti-völggyel, a fára festett jelek egy elég kalandos árokba vittek. Út tulajdonképpen nem volt, így a szűz erdőben robogtam lefele a völgybe.

 

Megkaptam a második pecsétet, és ráfordultam a jelöletlen Spartacus-ösvényre. Természetesen még soha nem jártam itt, ezért kicsit utána olvastam. A Visegrádi-hegység legszebb helyének tartják, hát nem véletlenül. Egy combos emelkedővel indul az ösvény, majd egy hosszú szakaszon a hegy oldalában fut az út, kicsit a Kékesi kékre hasonlít, de itt szebb az erdő. Nagyon jól esett ott futni, de aztán véget ért az erdő, és kénytelen voltam megállni. A kilátás miatt.

 

Rövidtávosok ücsörögtek a sziklaperemeken, és bámulták a távoli Dél-Börzsöny púpját, és a még mindig felhőben rejtőzködő Duna-vonulatot. Sajnos odébb kellett állnom, de az izgalmak továbbra is maradtak, kissé technikás terep következett, meredek hegyoldal, beszakadt árkok, kidőlt fák, néha nem voltam tisztában, hogy még az ösvényen vagyok-e. Az ösvény egy kellemes szakasszal zárul, és fut bele a zöldbe, nem messze Pilisszentlászlótól. Megfordult a fejemben, hogy a rendezők helyében átnevezném a túrát Spartacusra, bár állítólag az azonos nevű turista egyesületről kapta a nevét az ösvény, de akkor is méltó lenne rá, hogy elnevezzenek róla egy ilyen remek túrát, hiszen a Spartacus-ösvény az összes távban benne van.

 

A település sörözőjének teraszán megejtettem egy frissítést, és fejben felkészültem a hátralévő részekre, ezeket már jól ismertem. A piros kereszten nemrég futottunk qvic-kal, a piros háromszögön pedig nyáron sétálgattam lefele a nejemmel. Valamiért akkor könnyebbnek tűnt, most felfele az a 3,7 km szigorúan monoton emelkedő Dobogókőre nem esett annyira jól, szerencsére minél feljebb jut az ember, annál kisebb a lejtőszög. A parkolóban lévő vízcsapnál kaptam a pecsétet és az infót, hogy elsőként értem ide. Tehát nem számíthatok sok túratársra, pedig a sárgán a forrásig szívesen mentem volna valakivel. Nem a kedvenc szakaszom, nem is jártam itt túl gyakran, de sikerrel jutottam túl rajta, lecsorogtam Lajos-forráshoz. Ennyi embert itt még életemben nem láttam, a vízvételről lemondhattam, de a pontőrök kisegítettek egy kis szörppel. Itt elszüttyögtem néhány percet, mire végre rájöttem, hol megy le a jelzés, a piknikezők biztos hülyének néztek, ahogy szaladgáltam körbe-körbe a mezőn, és benéztem a bokrokba a sárga után kutatva.

 

Még volt egy emelkedő a Kő-hegyre, meglepődtem, de egész jó állapotban voltam, így a pecsét után simán lefutottam az elég hosszúra sikeredett lejtőn, és visszaértem Szentendrére.

 

8:12-nél állítottam meg az órát, nem rossz, nem hajtottam szét magam, de így már ötre hazaértem Gödöllőre.

 

A Dél-Börzsönyi kilátások után éreztem magam így, kellemesen szép és kellemesen nehéz túrán voltam túl. Ha továbbra is megrendezik, sanszos, hogy bekerül a kedvenceim közé.