Kinizsi Százas

Táv: 100 km, szint: 2930 m, szintidő: 24 óra.

„De az ösvények már csak ilyenek: az ember egyszer Shakespeare paradicsomában lebeg, és már arra számít, hogy meglátja a nimfákat meg a pánsípos srácokat, aztán hirtelen azon kapja magát, hogy kínlódik a könyörtelenül sütő nap alatt a porban, bozótban, az átkozott tölgyek között… Éppen olyan ez az egész, mint az élet.”

(Jack Kerouac: Dharma hobók, 2006)

Remek ötletnek tűnt az új logisztikai megoldás: kocsival mentem ki a rajtba, Békásra, ami „csak” másfél órával volt rövidebb, mint tömegközlekedéssel. Mivel korán érkeztem, így majdnem a pole-pozícióból tudtam rajtolni 6:45-kor.

A túrataktikán is újítottam, alapvetően két dolgot szerettem volna elkerülni: a tömeget és a várakozást a pontokon. Ezért a pontnyitások határozták meg sebességemet. A 6,5-ös átlaghoz nem kellett túlzottan megerőltetnem magam, a Kevély csúcsáig egy métert sem futottam, viszont még így is elég elhúztam. A hegyen szinte alig találkoztam valakivel, iszonyúan élveztem a „magányt”.

Azonban a hajnali álmosságom nem akart elmúlni, nagyokat ásítva próbáltam felhúzni a pulzust, de sejtettem, hogy futás nélkül ez nem fog menni, viszont akkor félő, hogy pontnyitás előtt érkezek Hosszú-hegyre.

Végül 9:02-re értem fel a ponthoz, és meglepődve láttam, hogy a pont már régóta üzemelhet. Innen picit belehúztam, és a Pilis lábáig kocogásra váltottam. Jól esett futni, bár a szerpentinen megint gyalogoltam, még mindig az álmossággal küzdve. A kilátás szép volt a tiszta időben.

Mikor elértem a szerpentin utolsó ágát, elhatároztam, hogy futni kezdek, mert 120 fölé nem ment a pulzus, és folyton az ágyamat vizualizáltam. Az enyhén hullámos utat végig futottam egészen a nyeregig, és ez végre meghozta a várt eredményt: masszív 140-es pulzus, és a fáradtság is párologni kezdett. 10:35-öt mutatott az órám, a pont itt is nyitva volt, viszont a pontőr azt mondta, hogy a Gete valószínűleg nem fog hamarabb nyitni. Na remek, van 3 órám 15 km-re, ez elég csigalassúnak tűnik. Bedobtam egy szendót és egy kólát, aztán bandukolva elindultam, mert nagyon nem szerettem volna leereszteni, hiszen most indult be a normál vérkeringésem.

Kesztölc előtt beért qvic, repesztett, mint szél, és ösztönözni akart volna a futásra, de én nem szerettem volna ücsörögni a hegyen. Így kocogás-gyaloglás kombóval kezdtük a katlant, ami idén is méltó volt nevére. Perzselt a nap, én sajnos rosszul bírom a meleget, így kissé letaglózott a kánikula, különösen a Nagy-Gete megmászása közben. Értem én, hogy ritkítani kell az erdőt, de miért pont mindig a legdurvább emelkedők mellett kell eltüntetni a hűs árnyékot nyújtó fákat…? 13:25-re értünk fel, és hát nyitva volt a pont, állítólag már jó ideje… Na ennyit a taktikáról.

Sebaj, innen viszont már lehet nyomni. qvic a gázt nyomta, a nap meg engem le a földre. Mire leértem a hegyről, már borzasztó volt a meleg. Lemaradva kóvályogtam a kövek között, aztán a kék keresztre rátérve szinte belehasaltam a lefele csordogáló kis vízfolyamba. Ez jókor jött, és titkon számítottam is rá. Kissé rendbe hozott a hideg víz, és egy felhő is a segítségemre sietett. Ennek köszönhetően Hegyes-kőig beértem qvic-ot, akihez csatlakozott az elsőbálozós Gergő. A lépést nem tudtam tartani, a nap visszajött, én megint belassultam, és a pincékhez már csak besétáltam.

A Kőszikla legyőzését a szokásos taktikával abszolváltam: a pincéknél lenyomta egy fél marék sóval megszórt kenyeret. Viszont teljesen meglepett az a tény, hogy Mogyorósbányára az itinerben megjelölt pontnyitásra érkeztünk a lassúságom ellenére. Le is gyűrtünk gyorsan egy tál zöldséglevest, én a biztonság kedvéért nyomtam egy kávét is, és még egy kólát is eltüntettem a tatyóban.

A második 50 is a szokásosan indult: nehezen. Lötyögött a hasamban a sok folyadék, túlzottan nem esett jól a futás, különösen akkor nem, amikor Pélihez közeledve ismét nyílt terepem repesztettünk. Még mindig meleg volt. De szerencsére jött a forrás, és még egy titkos pontot is találtunk mellette. Aztán qvic úgy döntött, hogy nem jön tovább, és leült hintázni. :)

A biztonság kedvéért azért még qvic-kal felkészültünk egy hatalmas hotdog evésre és jégkása ivásra, ezért teljes gázzal viharzottunk le a völgybe, és… a hotdog-ember nem volt ott… Bakker, még csak 16:25 volt.

Ez van, nincs mit tenni, saját táskából kellett frissíteni. Lemaradtam kicsit, és megettem egy fél szendvicset, banán pürét és vagy fél liter vizet. Már éppen felkészültem, hogy üldözőbe veszem a srácokat, de bevártak. Az időzítés tökéletes volt. Éppen akkor kezdett hatni a bevitt táplálék, amikor már éreztem, hogy a napnak nincs nagy ereje. De volt ott még valami más is… Csak nem értettem mi.

Mindenesetre hirtelen nagyon jól éreztem magam, és még Pusztamarót előtt legszívesebben gyorsultam volna. Valahogy bátortalan voltam, hiszen ez az egyik legkevésbé kedvelt szakaszom, itt sosem vagyok túlzottan feldobva.

Megindultunk Bánya-hegyre, és egyre jobban pörgött alattam a hajtómű. Nem akartam előre menni, qvic biztosan tudta volna tartani a lépést, de Gergőnek már problémái adódtak. Egyébként kemény a srác, egy maratonon mindkettőnket lenyomna, mint bélyeget oda-vissza, viszont az ultrákhoz még nem szokott hozzá. Itt, 70 kilométernél előjöttek olyan gondok, amelyek még szokatlanok számára, mint például a kidörzsölés vagy a gyomor teljes elsavasodása.

Bánya-hegyen nem volt az a nagy tolongás. Heten-nyolcan mehettek el előttünk, a kiszolgáló személyzet még nem állt készenlétben, se kanál a gulyáshoz, se árlap a kajákhoz. Egy kólát azért bedobtam, annak persze tudták az árát. Gergőnek adtam ananászt, talán segít valamit a gyomrán, és némi pihenés után megkezdtük az ereszkedést.

A srácok kicsit felpörögtek, qvic kemény tempót kezdett diktálni, bár ennyi futás után már csalóka a sebesség-érzet, de több szakaszon 9-10 km-t nyomtunk óránként, az tuti. Időnként sétával pihentünk. Nekem nagyon mehetnékem volt, a pusztamaróti „energiatöbbletem” nem akart csillapodni, ami azért nem szokványos állapot nálam, főleg így 80 km környékén. Elértük a vértestolnai műutat, már csak mosolyogni tudtam az emlékeken, tavaly itt adtam fel… Most vígan továbbfutva előztem le egy srácot, akit éppen egy masszázzsal próbált versenyben tartani hölgyismerőse.

Koldusszállásig nyomtuk rendesen, Gergő nem panaszkodott, de a légzésén hallottam, hogy azért nem túl kellemes neki a tempó. Ismerős a légzés, én is így veszem a levegőt, amikor szenvedek, mint állat. Bőven világos volt még a ponton, és nem kis meglepetésre már teát is kaptunk, idén jobban felkészült volt a rendező személyzet. 9 km emelkedő következett. Ananásszal és banánpürével próbáltam használhatóvá tenni a gyomrom, szükségem volt még szénhidrátra, amit végül zselés cukor formájában vittem be.

Még a lejtő előtt elővettem a fejlámpát, nem szívesem rúgtam volna szét a lábam egy kőben. Elértük az utolsó pontot is, kellemes tábortűz mellett kaptuk a pecsétet. Néhány csepp eső is hullott az égből, de szépen megúsztuk az estére beígért viharos időt. Innen qvic-ot próbáltuk visszafogni, Gergőnek már nagyon nem volt kedve futni, nekem inkább a biztonságos beérkezés számított, illetve az aszfalton nem akartam szétcsapni a már „kissé” fáradt ízületeket. A szurdokban kissé bizonytalanul haladtam, de jól megoldottuk egymás segítését.

15 óra 49 perces menet után érkeztem be az Öreg-tó melletti táborba, még fél 11 sem volt. Átvettük az oklevelet, jelvényt, készítettünk egy jó kis célfotót, és elmentünk kajálni. Valamiért a tatai babgulyás mindig jól esik, nagyjából a mennyben éreztem magam, mikor belekóstoltam, pedig valójában egy sima menza-leves. De egy ilyen viszontagságos út után az ember átértékeli a dolgokat. Kaja után még begyűjtöttük Rushboy-t és a leggyorsabb hölgyet, Mártit is, és qvic hazarepített minket.

Érdekesen alakult az idei túra. Az eleje nagyon nehezen indult, a meleg idő nem volt túl kegyes hozzám, féltávnál pedig egy lyukas garast se tettem volna arra, hogy a második fele gyorsabb lesz. Ilyen ez a Kinizsi, mindig tartogat meglepetést, minden alkalom más és más. Imádom…