2005. október 29., szombat

Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m

Még egy nehéz túra! Már tavaly is szemezgettem a pirossal, de qvic érdeklődését nem keltette fel, én pedig egyedül nem akartam menni ilyen hosszú távon. Most a túratársam is szívesen velem jött volna, már tervezgettük is a túrát, de váratlanul egyik térdének elege lett a sok megpróbáltatásból, és kivett két hét szabadságot. Ezt mindketten bántuk. Így egyedül mentem.

Szombat reggel HÉV-vel utaztam Csillaghegyre, elfogott a „Kinizsi-érzés”, bár negyed 7 körül tömeg abszolút nem volt. Nem tudtam, hogy 7 előtt is elengednek, de nem is bántam, hogy így történt, mert csípős hideg fogadott, és nem akartam még háromnegyed órát téblábolni az orvosi rendelő előtt. Nevezésig elfogyasztottam még egy szendvicset fél liter csipkebogyó-teával, közben figyeltem a rajthoz érkezőket. Ismerős arcokat véltem felfedezni, akiket minden túrán látok, amelyeken elindulok. Törtem a fejem, hogy mégis mikor induljak. Már kezdett világosodni. Felfigyeltem az egyik pontőrre, aki a célban lesz, és elmondta, hogy őt nem fogja érdekelni, ha valaki sietség miatt kihagy pontot, mert a nyitás előtt ér oda. Ebből arra következtettem, hogy a pontok nem fognak hamarabb nyitni.

Gyorsan neveztem, kaptam egy időt: 6.37. Lassan elindultam, közben átnéztem az itinert. Meglepődtem, hogy Nagy-Kevély csak 8-kor nyit. Majdnem másfél órám van addig, tehát lassan kell menjek. Kigondoltam egy húzós időtervet, amit a célból induló utolsó busz határozott meg. Rajt: 7, Dobogókő: 13, Csárda: 16, Nagykovácsi: 18, cél: 22 óra. Ez közel 6-os átlagot jelentett, ami egy ilyen szintes túrán annyit tett, hogy nyomni kell, mint állat. Ezért furcsa volt, hogy az elején lassacskán bandukoltam az ismerős Kinizsi-útvonalon. Vagy mégsem volt olyan ismerős? Ahogy félálomban sétáltam, hirtelen egy középkorú hölgy futott velem szemben, és rám szólt: „Rossz úton megyünk!” Mi? Hogy? Ja! Tényleg! Már az elején elnéztem a letérőt jobbra. Hiába, a Kinizsin itt még ezren vagyunk, nem kell figyelni a jelzéseket.

A hölgy már többször járt a P85-ön, elmondta, hogy sietni akar. Amint letérünk balra az erdőbe, lemaradt tőlem az emelkedőn, Tibet és Vadmalac is elengedett. Az ürömi műút fele már egészen világos volt. Ekkor elhúzott mellettem egy futó! Aztán mégegy! Mikor már a harmadikat láttam távolodni, kezdtem gyanakodni a pontnyitással kapcsolatban. A futók mindjárt odaérnek, pedig még negyed 8 sincs. Tehát vagy ott fognak toporogni Kevélyen 8-ig, vagy hamarabb nyit a pont. Mivel az utóbbit tartottam valószínűbbnek, ezért felkapcsoltam két sebességfokozatot. Jobban is esett, mint a séta. Nagy-Kevélyhez közeledve már futottam is, hullámvasutaztam föl-le. Utolértem egy férfit, aki inkvizítor módján hajtotta a lányát (vagy a párját?): „Gyerünk futás, mindjárt lejtő következik!” A lány egy óriás hátizsákot cipelt, nem tudom hogy képzelték ebben a futást.

Gyönyörű volt a napfelkelte, ahogy az első sugarak megvilágították az őszi erdőt. Bár a nyár a kedvenc évszakom, ősszel a legszebb a táj. 7.50-kor felérve a Nagy-Kevélyre fotóztam is egy párat, majd megindultam lefele. Sehol senki. Furcsa volt, hogy emberek kerülgetése nélkül zúzhatok lefele. Egy futó megelőzött, aztán valószínűleg elnézte a Kevély-nyeregbe vezető letérőt, mert később újra megelőzött. Hacsak nem ikrek voltak.

Tölgyikrekig simán ment minden. Szép a táj, jó a túra, 6-os átlag fölött vagyok, Tölgyikreket felismerem a Beac Maxiról (ellentétben Kevély-nyereggel), a pontnál kapok cukorkát, nem is olyan rossz. Szőke-forrás völgye elképesztő látványt nyújtott. Már qvic is mesélte, hogy iszonyúan szép a völgy, de így „élőben” leesett az állam. Itt értem utol azt a túrabotos srácot, akivel később együtt mentem egy darabig. A völgyben már keresni kellett a jelzéseket, az avar teljesen eltakarta az utat. Rövid szakaszon bukdácsoltam, majd hosszú szakaszon kényelmesen kocogtam a széles úton, miközben szájtátva bámultam a bal oldalon elterülő völgyet. Mire leértem az aljára, utolért egy másik srác, akivel beszélgetni kezdtem. Közben felfigyeltem egy jelre, ami nem tűnt túl szívderítőnek: bal térdemnél oldalt valami tompán fájni kezdett. Már korábban is észleltem, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, gondoltam majd elmúlik. Hát nem múlt el, rosszabb lett. Dömösig rohamosan romlott az állapotom, a futás már nagyon kellemetlenné vált. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, mint anno a Barcika 65-ön, amikor sérülés miatt fel kellett adnom a túrát. Éreztem, hogy villámgyorsan közeledik a tűréshatár, amin túl ez a kellemes túra túlélőtúrává változik.

10.50. Dömös. Jó időben vagyok, kellemesen meleg van, csodálatosan süt a nap, és rohadtul fáj a lábam. A pontnál leültem egy padra, ettem, ittam, töprengtem, hogy mi legyen. Végül a döntést elhalasztottam Dobogókőig, legalább 35-ig menjek el, ott még mindig feladhatom. Szedelődzködtem, a srác még maradt, felváltotta a botos srác, akivel Dobogókőig egymást kerülgettük. Gondolom felesleges ecsetelnem, hogy a Szakó-nyereghez vezető „kellemes” emelkedők milyen hatással voltak a fájós lábamra. Minden gondolatomat kitöltötte a fájdalom. Már láttam magam előtt, ahogy Dobogókőn gratulálnak a Piros 35 teljesítésért. Ez mind szép, csak én a 85-ön szeretnék végigmenni! Lassan haladtam, próbáltam tehermentesíteni bal térdemet. Többé-kevésbé sikerült is. Szakó-nyereg után azt vettem észre, hogy már jobban odafigyelek a tájra, mint a térdemben égő fájdalomra.

12.37. Dobogókő. 6 órája voltam úton, még így is tudtam tartani a 6-os átlagot. A hamarabb indulással szerzett előnyömet megtartottam. Úgy tartják, hogy Dobogókőnek gyógyító hatása van. Talán tényleg így van. Mikor beléptem az Eötvös Házba, úgy döntöttem, hogy mégsem adom fel. Határozottan enyhült a fájdalom, csodaszerű dolog történt. Megettem egyik szendvicsemet, meg néhány puszedlit, és a ponton kapott almát. Megérkezett a botos srác is, a kútnál mosakodtunk, és ittunk. Együtt mentünk tovább. Lassan kocogtam lefele, elég furcsán nézhettem ki, ugyanis kitapasztaltam egy olyan futásmódot, amely segítségével egyáltalán nem érzetem a fájdalmat. A srác jól kezelte a botokat, lejtőn lefele gyorsabban nyomult. Aztán Pilisszántó fele már ő kezdett lemaradni. A település előtt útbaigazítottam egy 50B-s sporttársat, aki simán lement volna Szántóra. Szeptemberben egy bejárás alkalmával én meg is tettem, jól el is kavartam. Körbe-körbe szaladgáltam Pilisszántón. Egy kutyában dé jávű érzést keltettem, kétszer is elmentem az általa őrzött kert előtt, és mindkétszer megpróbált megkergetni. Az egész túrán nagyon jól jött a bejárások során szert tett helyismeret.

Csévi-nyeregnél pecsételtettem. Míg nassoltam egy kicsit a hátizsákom tartalmából, a botos srác is befutott. Kicsit fáradtnak látszott, de azért próbálta tartani velem a tempót. 50B-seket előztem meg, közben engem is megelőzött valaki, akiről később kiderült, hogy Tamásnak hívják, és qvic ismerőse. Mivel jó tempót ment, igyekeztem tartani vele a lépést, aztán már beszélgettünk is. Mikor elmondtam neki a 10 órás célbaérési tervemet, felcsillant a szeme. Az neki is tökéletes lenne, így együtt mentünk végig. A Fehér-hegy emelkedőjén kicsit meglógott, de utol tudtam érni. Kopár Csárda előtt lovasokba ütköztünk. Majdnem szó szerint. Egy szűk ösvényen utunkat állta három lovas, nem tudtak továbbhaladni, az egyik lóval bajlódtak. Szívélyesen invitáltak, hogy nyugodtan menjünk el mellettük, ezek szelíd lovak, csak a feketével vigyázzunk, mert kicsit ideges, és már majdnem két lábra állt, hogy szétzúzzon mindenkit, aki a közelébe mer menni. Pompás, mosolyogtunk, majd szó nélkül benyomultunk a susnyásba, és biztos távolságból megkerültük a pacikat.

15.27. Kopár Csárda. Nagyon jó idő. Tamás hitetlenkedett. Ráadásul ő 40 perccel később indult, mint én. Kaptunk levest, ami bőséges volt és finom. A málnaszörpből is eltüntettem néhány pohárral. Kb 15 percet töltöttünk a pontnál, igyekezni akartunk, mert a Csárda-Nagykovácsi szakaszra szánt két és fél óra elég húzós, figyelembe véve a Hosszú-árok-Nagy-szénás nyerőpárost.

Kakukk-hegyre kissé nehézkesen sikerült felmászni, a leves és a szörp lötyögött a hasamban. A hegytetőn ugyanazt a pontőrt találtuk, mint Nagy-Kevélyen. Közölte, hogy ő is gyalog jött, és már néhány órája itt van. Pilisszentivánból kifele jövet ismét 50B-seket igazítottam útba. Arrafele valóban kevés a jelzés, és nem is festettek fel újakat, mint az első 50 km-en. Átléptük a Nagy-szénási Európa diplomás védett terület határát, és nekivágtunk Hosszú-ároknak. Tamás megint előre ment, emelkedőn sokkal gyorsabb volt. Nagyon kemény ez az emelkedő. Megizzasztott rendesen, különösen, amikor ráfordultam Nagy-szénásra. Igyekeztem egyenletesen és mélyen szedni a levegőt, magyarán szólva fuldokoltam. Egyre meredekebb lett, de szerencsére a hegy leküzdése nem vett el sok időt. Tamás már szendvicset majszolt, mire felértem az emlékfalhoz. A pontnál négyen voltak, köztük Csanya, aki a pecsétet adta. Legközelebb sárgára kellene festeni a pirosat, lihegtem, legalább akkor a túra útvonala elkerülné Nagy-szénást.

Nem sokkal fél 6 után értünk Nagykovácsiba. Megkerestük az itinerben szereplő általános iskolát, ami a plébánia volt. A pontőrökön kívül senkit sem találtunk a helyiségben. Pecsét, kaja, pia, elő a fejlámpát, indulás tovább. Mikor kiléptünk, jött a megszokott hidegrázás, csak fél percig tartott, de nagyon kellemetlen volt. A lámpát végül az erdőben kapcsoltuk fel, ott ért utol minket a sötétség. Tempónk nem csökkent. Egyre jobban éreztük, hogy sikerülhet a célba érés 10 órára. Mikor kiértünk a fák közül, és megpillantottam Budapest fényeit, elöntött a lelkesedés. Aztán egy kicsit alábbhagyott, mert feltűnt a messzi távolban a szépen kivilágított Erzsébet-kilátó. Jézus, nagyon messze van. És az még csak nem is a cél. A Fekete-fej az általam leggyakrabban látogatott hegycsúcs. Gyorsan kiszámoltam: idén tizennegyedszer jártam a hegytetőn. Sátorozó pontőrök a fák közé bújtak a szél elől. Elég hűvös volt már. Egy percet álltunk Szépjuhásznénál inni, és máris rázott a hideg. Hamar abbamaradt: megkezdtük a mászást János-hegyre.

20.00. Erzsébet-kilátó. A pontőrt nem irigyeltük. Egyedül a hideg éjszakában, ki tudja még meddig, brrr! Egy kellemes, hosszú, lejtős szakasz következett, begyújtottuk a rakétákat. Áldottam magam a bejárásért, és szerencsére emlékeztem is minden letérőre. 40 perc alatt értünk Makkosmáriára. Pecsételtettünk az utolsó ponton, ettünk egy csokit. A Végvári-sziklától induló emelkedő még tudatta velünk, hogy nincs vége a túrának, de már valóban nem sok volt hátra. Az utolsó letérő után következő egyenes szakasz nagyon kellemetlenül esett nekem. Lejtő, szűk ösvény, vályus, a talpam alig fért el benne, kisebb-nagyobb kövek mindenhol. Kicsit már fájt a talpam, illetve a jobb bokám körül, még a bal lábam tehermentesítése miatt. Elöl csoszogtam lefele, Tamás türelmesen követett. Rugdostam a köveket, tüskés ágak csapódtak az arcomnak, már nem érdekelt, csak a bokámat nem akartam kitörni. Leértünk a kopár sziklákhoz, valamelyest javult a helyzet. Aztán végre kiértünk a műútra. A 87 km-es piros útvonal végén, ahol becsatlakozott a főútra Budaőrsön, egy férfi igazított minket célba.

21.48. Cél. Nagyon örültem. Talán jobban, mint a Kinizsi teljesítésekor. Talán mert még volt erőm örülni. Még a tízes buszt is elértük. Átvettem az oklevelet (mint másnap kiderült 50-es oklevél volt) és a jelvényt. A virsli még nem volt kész, várni kellett volna. Nem tettük. Hazamentünk. Jó túra volt. Jól elfáradtam. Talán jövőre is ott leszek. Biztos, hogy ott leszek.



2005. szeptember 3., szombat

Beac Maxi 110

(lódarázs vs. piedcat)

Táv: 110,6 km, szint: 3760 m

Múlt év végén elhatároztam, hogy 2005-ben nekimegyek néhány nehéz túrának. A Mátrabérc és a Kinizsi után a harmadik kiszemelt áldozatom a Beac Maxi volt. Vitát lehetne arról nyitni, hogy ki volt az igazi áldozat.

1. Felkészülés

A túrára való felkészülést elsősorban lelki oldalról közelítettem meg. Nem mintha fizikailag annyira a toppon lettem volna, de ezen az éven a sok túrázás a maximumot hozta ki belőlem. Szóval, ha most nem sikerült volna, akkor valószínűleg sohasem. Azért igyekeztem az augusztust úgy tervezni, hogy beleférjen egy kis edzés. Végül is néhány kilométeres hegyi futás, és három teljesítménytúra lett belőle, két gyalogos (Bükk 900, Vértes 50) és egy kocogós (Kék-Balaton 30). Hm, épp most számolom, hogy a három túra együtt távban: kb. 110 km, szintben: kb. 3600 m. Ez nem volt szándékos. :) Mint már említettem, inkább fejben szerettem volna összerakni a dolgokat. Tavaly a Börzsöny 50 nagyon jól sikerült, viszont nem akartam elkövetni azt a hibát, amit sok túrázónak sikerül: a hosszútáv első felét úgy tekintik, mint egy ötvenes túra. Az ezzel a probléma, hogy a szervezet is erre készül, aztán ötvennél leáll, és máris lehet megváltani a vonatjegyet hazafele… Ezért a túra napjáig sokszor átnéztem az útvonalat térképen, tanulmányoztam qvic tavalyi itinerét, próbáltam tervezgetni az időt. Hetvenig minden jól is ment. De kezdjük az elején.

2. Magyarkút – Csóványos: Darázsinvázió

Szombat reggel, mikor beszálltam a metróban, egy ismerős arc ácsorgott az ajtónál: immár hatszoros Maxi teljesítő qvic, a szokásos övtáskával és teszkós zacsival. A fél hetes vonathoz siettünk, nem akartunk úgy járni, mint tavaly sok ember: a gyorsvonatot nem várta meg a balassagyarmati, így jóval később értek ki Magyarkútra. Sokan szálltunk le Vácon, és a gyors is beérkezett. Nagy tömeg indult meg Irma-forrás felé. A rajthelyen a rendező rögtönzött eligazítást tartott, mondott néhány értékes infót. Hallgattuk egy páran, montisok serege gyülekezett, gyalogosok is voltak szép számmal. Egy pár tandemmel vágott neki valamelyik távnak. Nagyon kemény.

Akár tavaly, most is fél kilenckor indultunk. qvic úgy tervezte, hogy ha Nagymarosig tartjuk a 6,5-ös átlagot, akkor megint elérjük a 16.45-ös kompot. Így nyúlcipőt húztunk, és kocogással kezdődött az első Beac Maxim. Hamar felvettünk egy gyors tempót, qvic a sajátját, én meg az övét. Alig telt el tíz perc, amikor rájöttem, hogy akárhogy nyomom a gázt, nem bírok tapadni a túratársamra, aki egyre távolodott. Mit evett ez az ember?! Nem feküdt nekem a nagy sebesség, ezért lassítottam, mielőtt még az elején újra kellene éleszteni. Aztán a Nógrádra vezető hosszú lejtős szakasz kezdetén qvic bevárt. Közölte, hogy az emelkedőn is futott. Te jó ég, akkor ezért nem bírtam követni.

Lekocogtunk a településre, jött az első ep. Bringások zsúfolásig, kidolgozott felsőtestű helyi lakos csapolta a forrást marmonkannával, kaptunk pecsétet, közel 8-as átlag, remek, eszement a tempónk. qvic futásnak eredt. Kiabáltam utána, hogy lassítsunk. Fel kellene készülni a Csóványos meghódítására. Végül is az emelkedőkön nem futottunk, csak a lejtőkön. Síkon pedig felváltva gyalogoltam és kocogtam. Jól ment.

Nyílt terep után beértünk az erdőbe. Pontosan nem tudom, hogy mennyit mentünk, amikor előttem qvic felkiáltott, és hadonászni kezdett a kezével. Elsőre azt hittem, hogy szúnyogok támadták meg. De nem. Darazsak voltak. Alig egy másodperccel később én is átfutottam a dühöngő ízeltlábúak hadseregén. Már-már azt hittem, hogy megúszom, amikor éles fájdalmat éreztem bal oldalamon a bordáimmal. Az egyik szemét dög belém csípett. Szerencsésnek mondhattam magam, rajtam volt sapka. qvic több csípést kapott a fejére. Aggódtunk, hogy valami baja lesz, de szerencsére nem lett rosszul. Még fel sem ocsúdtunk a sokkból, amikor hallottuk, hogy a mögöttünk jövők is találkoztak a támadókkal. Ezt fájdalmas üvöltések, és a darazsak rokonságának heves emlegetése jelezte.

Kicsit bizonytalanul folytattuk az utat, reméltük, hogy nem lesz még egy ilyen Maxi meglepetés. :) Fájt a csípés helye, de komolyabb problémát nem okozott. Nem sokkal később már Csóványosra koncentráltam. Szokatlanul kevesen kapaszkodtunk felfele, alapvetően az egész túrán kevés emberrel találkoztunk. A hegy nem izzasztott meg annyira, mint tavaly. Kényelemesen haladtam felfele, közben fotóztam is. A Foltán-keresztnél montisokkal találkoztunk, ők is akkor indultak a csúcsra. A kevésbé meredek részen ők mentek előre, egyébként mi. Azért már örültem, amikor megpillantottam a tornyot.

3. Csóványos – Nagymaros: Száguldás

11.30. Csóványos után a Nagy-hideg kóla következett. Vagyis a Nagy-hideg hegy, de az odavezető utolsó emelkedőn már csak egy pohár kóla lebegett a lelki szemeim előtt. Az energiám végén jártam, ideje volt kajaszünetet tartani. qvic bíztatott, hogy igyekezzünk a turistaházhoz, mert ha a montisok beérnek, akkor sorba is állhatunk az üdítőért. Berongyoltunk a büfébe. Fél liter kóla, két szendvics, mézes puszedli, mosakodás. Mindez 10 perc alatt.

A hegyről zúztunk lefele. A köves út nem volt szimpi, főleg a lábamnak. Ráadásul folyton hátra-hátra kellett pillantanom, a bringások nem tartották be a sebességkorlátozást. :) A vége fele kicsit már elegem volt ebből az útból. Bezuhantunk Kisinócra, kaptunk pecsétet, jött Kóspallag. Tartottuk az iramot. Az aszfaltos kocogás nem tetszett. Valami nem stimmelt a bal lábfejemmel. Fájtak a csontjaim. Próbáltam nem törődni vele, de egyre jobban éreztem.

Törökmezőig átéltem a nappali szakasz egyetlen holtpontját. Nagyon kemény volt. Már arra gondoltam, hogy a Dunánál kiszállok. Még csak 30 körül járunk, hol van még a vége. Ha nem javul a lábam, nincs értelme a szenvedésnek. Felmásztunk Törökmezőhöz. Mondtam qvic-nak, hogy szükségem van pihenésre, csak pár perc. Még egy kóla, még egy szendvics, még két perc. Végül is nem tudom, hogy mi segített, de miután elindultunk, enyhült a fájdalom, és minél többet kocogtam, annál jobb lett.

Hegyes-tetőre mumusként emlékeztem. Most nem volt az. Megmásztuk a rohadtmeredek emelkedőt. A kilátásra viszont nem emlékeztem. Csak lestem, és fotóztam. Lefotóztam a pontőröket is, akik jóízűen lecsót ettek. Lebuktak. :) A dinnyéből két szeletet is ettünk, nagyon jól esett. Kicsit elszüttyögtük az időt. Én indultam először lefele, óvatosan kocogtam. Montisok szenvedtek felfele. Az elsővel lefolytattam egy rövid, érdekes párbeszédet:
- Messze van még a teteje?
- Úgy másfél perce futok lefele.
- B… meg! Akkor nekem legalább még negyed óra!
Találkoztam a tandemes párral is. A férfi tolta felfele a biciklit. Jézus…

Nagymarosig nyomtuk a gázt. A macskaköves utcákon kocogtunk, és nagyon jól éreztem magam. A komphoz negyedórával hamarabb érkeztünk, mint tavaly. Megkaptuk a pecsétet, zsíros kenyeret ettem, ásványvizet ittam. Feltűnt, hogy a komp éppen úton volt Visegrád fele. Kiderült, hogy amint megtelik, rögtön indul, így nem kellett várni még 16.45-ig sem. Pompás, bár szívesen ücsörögtem volna még a Duna parton a kilátást csodálva. Levettem a cipőmet és a zoknimat, vízhólyag-képződményt kerestem a talpamon, de nem találtam. Mezítláb sétáltam egy kicsit a fűben, eszméletlen jó érzés volt. Közben visszajött a komp, lecserélte az utasait, és indultunk is Visegrád felé.

4. Visegrád – Pilisszentlászló: Becsületes játék

Nekem az egész túrából ez a húszas szakasz tetszett a legjobban. Elsősorban annak köszönhető, hogy most jártam itt először túrán, és teljesen lenyűgöztek az útvonalról belátható tájak. Másrészt fizikailag is rendben voltam, így folytattuk a kocogós-gyaloglós tempót.

Mivel sietni kellett a komphoz, ezért a mosakodást és vízvételezést már Visegrádon ejtettük meg. Ezzel a komppal a Maxisok közül csak mi ketten és néhány montis jött át. Megcéloztuk a Fellegvárat. Köves és meredek út fogadott. Eltöprengtem, hogy egy „mezei turistának” valószínűleg előtte két hétig kell edzenie, ha fel akar jutni a kéken a várhoz. Kicsit brutális az út (vagy csak ötven után tűnt annak).
Nagy-Villámnál tombolt a turistaszezon. Megkaptuk a pecsétet, és mentünk tovább a kéken. qvic szerint a többség az Apátkúti-völgyben megy, így nem fogunk sok emberrel találkozni. Így is volt, csak három montis járt arra akkor. Itt jegyzem meg, hogy szerintem a bringások teljesítménye egy ilyen kemény túrán emberfeletti. Elismerésem minden kerekes indulónak. Én Nógrádig sem jutnék el. Szerencsére gyalogos vagyok, nem kerékpáros. :)

A kék nem volt egy könnyű útvonal, de a pazar kilátás mindent feledtetett. Tettünk egy kitérőt a Borjúfő kilátóponthoz. Végignéztem az alattunk elterülő tájon, majd visszaillesztettem leesett államat. Már csak ezért érdemes volt erre jönni. Sajnálom, aki nem ezt az utat választotta. Na jó, csak vicc volt, valójában nem sajnálom. :)

Elértük a Barát-halmot, ahol Csanya hűsölt az árnyékban egy fekete kutyussal. Még személyesen nem találkoztunk, csak a fórumon. Kaptunk tőle egy pecsétet és egy csokis nápolyit. „A becsületes játék az egyetlen út”. Hamar levettem, hogy Csanya nem a rendezők beépített embere. :) A Téry Társaság nem arról híres, hogy szigorúan betartatná az útvonalat. Bár ezen a túrán a kispistázók nagy távot, de főleg nagy szintet nyernek. Annak ellenére, hogy engem abszolút nem érdekel, hogy ki merre megy, jól esett az elismerés.

Fél nyolc körül még világos volt, amikor lecsorogtunk Pilisszentlászlóba. A nappali szakasz végén jött a hab a tortán: raguleves a Kis Rigóban. Élmény volt. Rendeltünk még gesztenyepürét és Fantát. Elintéztünk néhány telefont, töltöttünk vizet, előkotortuk a fejlámpát. Ez egy jó túra. Kellemesen fáradt voltam, de izgatottan vártam az éjszakai szakaszt. Még nem tudhattam, hogy az éjjel sokszor fogom visszasírni a Börzsönyt.

5. Pilisszentlászló – Hüvösvölgy: Holtpont-parádé

Valójában még ma sem jöttem rá, hogy mi okozhatta azokat az állandó hangulatváltozásokat az utolsó negyvenen. Több tényező is befolyásolt. A legnagyobb a fáradság volt. Talán jobban jártam volna, ha üdítő helyett egy vödör kávét öntöttem volna magamba. Ezenkívül fájt a talpam a sok kilométertől.
Mikor kiléptünk a vendéglőből, a láz úgy rázott minket, hogy a vacogástól nem értettük egymás szavát. Még jjjó, hohohogy felvettük a pupupulóvert. A Dobogókő emelkedői sokkoltak. Éjszakai 50-es indulókat értünk utol, így nem volt olyan befordulós a hangulat. Az emelkedőkön a következő haladási fokozatokat alkalmaztam: gyors gyaloglás – lassú gyaloglás – vánszorgás – négykézláb mászás – lapos kúszás. Dobogókő csak nem akart eljönni! Aztán mikor mégis megláttuk a fényeket, már teljesen kész voltam. A turistaháznál leültem egy székbe, zsíros kenyeret ettem. Hallgattuk egy montis sztoriját, éppen ott adta fel a túrát. Nem irigyeltem. De magunkat se. Még 30 kilométer volt hátra.

A rendező tanácsára a sárgán haladtunk Lajosforrás felé. Néha ugyan nehezen, de megtaláltuk az utat. Közben utolért minket négy gyalogos Maxis. Elég ritkaságszámba mentek. :) Tölgyikrektől jött a hangulatváltás. Befordulás és erőltetett menet. qvic kicsit előrement, én a többieket követtem. Eljött Lajosforrás is, nagyon a padlón voltam. Leltárt készítettem az élelemből. Orálisan ráizgultam egy müzliszeletre, néhány puszedlire és energia italra. Gyorsan jött a hatás. Alighogy elindultunk, újabb hangulatváltás: sokkal jobban éreztem magam. Épp jókor. qvic-nak megint futni támadt kedve, a zöld+ alkalmas is volt erre. Csak a felzárkózó montisokra nem számítottunk. Mókás helyzet alakult ki. qvic vezette a csapatot, őt követe a két bringás, én meg sereghajtóként loholtam utánuk.

Csikóváralja újabb fordulópontot jelentett. Rájöttem, hogy a rövid pihenőknek semmi értelme. Egyszerűen nem találtam olyan testhelyzetet, ami pihentetett volna. A talpam mindenképpen fájt, bár vízhólyagom nem volt. Egy óra alvás talán rendbe hozott volna.

Csobánka után nekivágtunk a Kevélynek. Észrevettem, hogy már qvic sem olyan stabil, mint általában. Közölte, hogy már ő is kezd zombulni. Csoszogtunk fel a hegyen, egy igazi mélypont következett. Gondolatok jártak a fejemben: talán ez lesz az utolsó Maxim. Persze lelkem mélyén tudtam, hogy holnapra minden megszépül, és elfelejtem a szenvedést.

Kevély-nyergen találtunk egy felállított sátrat, benne két embert, akik nem a pontőrök voltak. Maxis bélyegző híján a kéktúra bélyegzőjével pecsételtünk. Újra utolértek minket a Lajosforrásnál lehagyott Maxisok. Enni akartam. Leültem egy faasztalra, és a maradék szendvicsemet próbáltam lenyelni. Nem ízlett, pedig korgott a gyomrom, az energiám pedig nulla szinten állt. Ez volt az a pont, amikor már nagyon otthon szerettem volna lenni. Egy kád forró vízről és az ágyamról álmodoztam. Menet közben el tudtam volna aludni. Az utolsó kilométereket már csak zombiként lehet átvészelni. Araszoltunk le a hegyről, a köves, meredek út rosszul esett mindkettőnknek. Félúton egy autóba botlottunk, az elveszett ep. Megkaptuk az igazi pecsétet.

Az utolsó pontig a menet nagyon befordulósra sikerült. Itt már nem volt hangulatváltás, végig mélypont. A Rozália téglagyár előtt még egy utolsót pihentünk az út mellett. Kezdett pirkadni, de a Virágos-nyeregnek még lámpával mentünk neki. Kellemes meglepetésként ért a hegy, sokkal durvábbra számítottam. Bár nekem már mindegy volt. Csak gépiesen mentem, igaz, még volt erőm gyönyörködni a napfelkeltében. Leigazoltunk a pontnál, és lecammogtunk Hüvösvölgybe.
Azt hiszem őszintén bevallhatom: még soha nem örültem ennyire az 56-os villamosnak. :) Végre célba értünk. Reggel 7.10-et mutatott az órám. Őrület, alig hittem el, hogy sikerült.

Epilógus

Mit mondhatnék el a túráról? Profi szervezés, jó ellátás (csúcs raguleves!), gyönyörű tájak, kemény szintek. 70-ig igazán élveztem, és bár az éjszakai nagyon kemény volt, nem várhatom el magamtól, hogy elsőre fütyörészve, indián szökelléssel teljesítsek egy ilyen nehéz túrát. Lényeg: én ilyennek képzelek el egy jó hosszú távú teljesítménytúrát.

Végül köszönet a rendezőknek a lehetőségért; a két zoknimnak, hogy megóvták a lábam; Csanyának a „becsületpecsétért”; de elsősorban qvic-nak, aki végigvezetett az első Beac Maxi túrámon.