2008. május 24., szombat

III. Terep Százas

Táv: 100,07 km Szint: 2875 m

Megint sikerül feleannyit aludnom, mint ami szükséges lenne. Persze ez a tavalyi semmihez képest még mindig több. Ráadásul most először kiélvezhetem a vidéki élet hátrányait, idő hiányában qvic-nál húzom meg magam, hogy reggel még időben kiérjünk a rajthoz. Zúgó fejjel és nagyon fáradtan ébredek négy után. Nincs gáz, végül is csak egy 100 km-es terepfutó-versenyen veszek részt. Rövid pakolást követően felülünk a metróra, ahol már Ákos vár minket. Ha Ákos jön velünk egy túrára, az csakis kemény túra lehet. A hévnél már gyülekeznek a futók, Árpád-hídnál Ritchy is csatlakozik hozzánk. Ahhoz képest, hogy majd’ elalszom, egész jó a hangulatom, pedig az is megfordul a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet, és nem leégetni magam. Én meg az ultrafutás, soha még köszönő viszonyban sem álltak egymással, talán nem kellene erőltetni, ami nem megy. Aztán az elmúlt hónapok edzéseire gondolok, és meggyőzőm magam. Lesz, ami lesz. Menjünk.

Csillaghegyen megcélozzuk a közösségi házat, mosdó után a rajtszám feltűzésével bajlódunk. Sajnálom, amiért egy apró baki miatt rosszul kerültem fel az előzetes rajtszámfelvételi listára, így anonim lettem, másoknak még a fórum-nickjét is feltüntették. Csillaghegy-Tata 100,07 km. Nem lehet közömbösen nézni a rajtszámra. Aki rátekint, abban vagy tiszteletet ébreszt, vagy komplett idiótának nézi a viselőjét. Sajnos nagy eséllyel az utóbbi emberekből van több. Mire visszaérünk az orvosi rendelő elé, már mindenki tolongva várja a rajtot. Még gyorsan leadom a táskámat, és az utolsó pillanatban lecserélem a hosszú ujjú pólómat rövidre. Majd -balazs- egy nagy tülköléssel útnak indít minket.

Róka-hegynek vesszük az irányt, a nagy tömeg a piroson trappol felfele. Úgy tűnik, mindenki fut, pedig az út elég merészen emelkedni kezd, de végül is ez egy futóverseny vagy mi a szösz. Aztán a Hegymászó utcánál már visszaveszünk a tempóból. Erősen zihálok, kell még egy kis idő, míg beáll a pulzus a megfelelő frekire. Az ösvény bejáratánál érdekes szitu alakul ki: sorba kell állni, hogy bejussunk az erdőbe. Többen poénosan megjegyzik: ez mínusz két perc. Nézem van-e ismerős a környéken, de nincs. qvic már biztosan a Kevélyt mássza, Ákos és Ritchy valószínűleg mögöttem. Keresnem kellene egy „nyulat”, akit tudnék követni egy ideig. Egy hátizsákos hölgy mögé érkezem, elég jó a tempója. A fák között szlalomozunk, viszont amint kiérünk a földútra, a hölgy távolodni kezd. Nem jó a tempója. Jobb. No mindegy. Többen beelőznek, de nem akarok sodródni a tömeggel, fogunk még találkozni fiúk. A műút után ismét emelkedni kezdünk, itt már többségünk okosan halad: erős tempóban séta. Ezüst-Kevélytől kis hullámvasutazás, majd egy nagyobb szusszanás és fent is vagyunk. Dugóka elő, dugás (0:58),  és tovább.

Egész jó időben felértem, konstatálom magamban, amikor váratlanul elhúz mellettem Ritchy és Ákos. Most ők ilyen gyorsak, vagy én vagyok lassú? Nem sokat töprengek rajta. Az biztos, hogy visszafogottabban megyek, mint ahogy terveztem, de sajnos még nincsenek tapasztalataim a száz kilis futások terén. Nem tudom, hogyan fog reagálni a szerveztem, ha 50 után még azt mondom neki: már csak még egyszer ennyi, és vége. Mindenesetre megyek a saját tempómban, és közben azt veszem észre, hogy kezd szétszakadni a mezőny. De nem is akárhogy. Hosszú-hegy lábánál már teljesen egyedül vagyok. Egy pillanatra megijedem, hogy talán letértem a jelzésről, de minden oké. Milyen túra is ez? A Kinizsi? Na ne viccelj, és hol az 1500 ember? Lazán megmászom a hegyet, 2:01-nél pecsételnek. Innen 18 perc alatt elérem az első frissítő pontot. Véletlenszerűen nyúlok a finomságokért, nápolyi, csoki, ropi, jöhet minden, csak a gyümölcsökkel bánok csínján, sajnos még bennem vannak a tavalyi rossz emlékek. Míg elkólázgatok, jönnek bőven a résztvevők, köztük a hátizsákos hölgy is. Valahol leelőztem, de észre sem vettem. Már egy tucatnyian lehetünk, amikor odébb állok. Egy srác társaságában megyek neki a Pilisnek. Nem sokáig beszélgetünk, ő egy kicsit más kategória. „Csak” a K100-on indult, de 18 km-en 20 percet hozott rajtam, és estére már otthon akar lenni, mert másnap bringás hegyi maratonra megy.

Nem bírom megállni, hogy ne fussak a pilisi szerpentinen, ezzel vagy hat-hét embert magam mögé utasítok. Itt sűrűn ellenőrizgetnek, nehogy vágjunk. Az első ágnál Csanyánál van dugás, majd a rajtszámot írják fel kétszer, és a végén még egy dugás. A nyeregig tartó hosszú szakaszon lágyan meglegyint egy holtpont. Mi a fene, nem vártam ilyen koránra. Talán mégsem kellett volna futni a szerpentinen. Szerencsére lejtők következnek, a pontra már korgó gyomorral érkezem (3:36). A büfében kiválasztom a gyomromnak legközömbösebb italt, fél liter narancslevet küldök egy szendvics után. Annyira telítődőm, mintha egy fél téglát nyeltem volna le. Nem is erőltetem a futást egy darabig, a korábban lehagyott egyének kezdenek visszaszivárogni. Egyébként az egész útvonalon 10-12 arcot figyeltem meg, akikkel hasonló tempót mentem.
A Kétágú-hegyig visszatér az erőm, lekocogok a műútra, ahol többen tapssal bíztatnak. Endorfinnal tölt el a gesztus, és rendkívül motivál. Ugyanúgy, ahogy a söröző melletti frissítő pont is (4:33). Itt is bekólázom, viszont flakonom nincs, a camelbakot közvetlenül nem tudom vízzel megtölteni. Ezért beviharzok a sörözőbe, kérek egy fél literes szénsavmentes ásványvizet. Helyette kapok egy háromdecis szénsavasat. A pultossal pompásan megértjük egymást. A vizet beöntöm a tevehátamba, az üveget megtöltöm a mosdóban, ha már ott vagyok, jól meg is mosakszom. A rendezők figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a meleggel, a nap már rendesen éget. Nem örülök neki. A Pokol 15 következik.

A frissítés miatt a lábaim visznek előre, Kesztölc határáig ismét feljebb kúszok az eredménylistán néhány hellyel. Átfutok a főúton, és ezzel már magam mögött tudhatom a Pilist. Visszanézek a gyönyörű hegyekre. Hát nem is tudom, nekem túl könnyűnek tűnt. Hol itt a trükk? Nem sokat várat magára.

Szerencsére nincs akkora por, mint vártam, viszont a meleg valóban odacsap. A hőháztartásom tartja magát, simán tudok futni Dorogig, majd fent a töltésen is. Rémképek ugranak be a 2005-ös Kinizsiről, amikor itt teljesen elgyengülve vánszorogtam, körülöttem óriási porfelhők, és vagy 45 fok hőmérséklet. Brrr! Belegondolni is rossz. Most azért sokkal barátibb a helyzet. Az OW frissítőnél magamhoz veszek még fél liter ásványvizet, és kifejezetten jó hangulatban és jó erőben vágok neki a Nagy-Getének. Egy hölgy tart velem, ez jó, legalább a tetőig együtt mehetünk. Hát nem megyünk együtt. Ma már másodszor szembesülök a ténnyel: sok hölgy nem is olyan törékeny, mint amilyennek tartják őket. Félúttól megint egyedül maradok. És ekkor már érzem, hogy gáz van. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de én hogy utálom ezt a hegyet!!! Pedig nagyon szép, és tekintélyt parancsolóan magasodik, szinte sugárzik belőle az energia, csak az a baj, hogy én semmit nem érzek belőle. Az útvonal lehető legrosszabb pontján van. Ránézek az órámra, dél múlt kicsivel. A nap ezerrel tűz, letaglóz. Ráadásul se felfele, se lefele nem lehet gyorsan haladni. Gondolkodom, hogy megálljak-e egy extra frissítésre, de talán kibírom a csúcsig. Csak az bibi, hogy a következő csúcs még nem a végső csúcs. Balra csodálatos a kilátás, most nem nagyon élvezem. Még néhány emelkedő, és megpillantom a keresztet (itt nyugszik piedcat, a T100 hősi halottja). A menetidőm még egész elviselhető (6:05), viszont képtelen vagyok rögtön tovább menni. Lerogyok egy árnyékos kőre, eszem-iszom, néhány percet pihenek. Közben negyven gyerek érkezik, és elindulnak lefele. Hát ilyen nincs! Már csak ez hiányzott! Most már kevésbé jó hangulatban indulok utánuk, és megkezdem az ereszkedést a nyaktörő úton. Hamar utolérem a gyerekcsapatot, szerencsém van, nagyon udvariasak, mindenki félreáll, ami nem kis feladat ezen a vacak ösvényen. Valaki még a fára is felcsimpaszkodik, csakhogy el tudjon engedni. Közben hajráznak, és jó utat kívánnak. Köszi mindenkinek.

Félig kilábalok a sokkból, mire leérek a hegy lábához. A földúton egy kis vízfolyásba mártogatom kezeimet, és próbálom hűteni a fejemet. Itt két embert érek utol, a kék+-en le is maradnak. Ez az út se változott semmit tavaly óta. Nagy dózisokban nyelem a port, kézzel-lábbal kapaszkodok felfele a közel derékszögű emelkedőn. Mire végre felérek, a hőháztartásom kezd felborulni. Előkapom a tartalék vizemet, és egy adagot a fejemre öntök. Ezt a szakaszt másképp nem tudnám elviselni. Ahogy síkká válik a talaj, ismét futni kezdek, de időnként újra alkalmaznom kell a közvetlen hűtést. Hegyeskő (6:49) előtt még üdvözlöm azt a fát, aminek árnyékában 2005-ben eltöltöttem háromnegyed órácskát, féllábbal a hőgutában, azon töprengve, hogy hol lenne érdemes feladni.
A tokodi pincéknél elég nagy a népsűrűség, mikor odaérek. Nem akarok sok időt itt tölteni, már így is sokat vesztettem a Gete miatt. A kútnál megmosdom, a frissítőnél iszom egy pohár vizet, aztán megrohamozom a Kősziklát. Most sem lopja be magát a szívembe ez a kis „kövecske”. Az eddig gyakorlattal ellentétben, most megállás nélkül megmászom, majd már egy kicsit megfáradva zúzok le Mogyorósbányára. Táv: 51,5 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:40.

Először azt hiszem, hogy csak hallucinálok, amikor Ritchy-t látom kijönni a Kakukk vendéglőből. Pedig ő az. Aztán újabb meglepetés: Ákos bent kólázgat. Örülök a srácoknak, bár tudom, hogy nekem még kell egy kis idő pihenésre, így nem mehetek rögtön utánuk. Szendvics, jégkrém, kóla, mosakodás, víztöltés, és még egy kis szusszanás. Nyolc órával indulok útnak. Nyugodt vagyok, hiszen a nehezét már letudtam, később már nem lesz olyan meleg sem, és még van kilenc órám a szintidőből. A pihenés sokat használ, Péliföldszentkeresztig az öreg-kői kaptató kivételével jó tempóban tolom a szekeret. Az Öreg-kő (8:28) eddig teljesen ismeretlen volt számomra, a pihenőnél dugással kell rögzíteni az időt.

A következő ponton egy egyházi szertartás kellős közepébe csöppenek, kicsit furcsán néznek rám az éneklő, imádkozó, ünnepi ruhába öltözött emberek. Semmi probléma, kicsit koszos vagyok, kicsit büdös, de máris megyek. A hölgyektől megkapom a pecsétet (8:42), majd a frissítő ponthoz megyek, ahol már Ákos vár. A pont éppen akkor zár. Ezt nem igazán értjük, hiszen azért még szintidőn belül vagyunk, ráadásul még vannak páran mögöttünk. De nem is ez a probléma, hanem a pusztamaróti pont zárása, ami óratíz múlva esedékes. Esélytelen.

A legbefordulósabb szakasz következik. Nem mondhatnám, hogy holtpont, mert energiám van, még motivációm is, és a táj is egészen káprázatos. Viszont a folyamatos, nyílt emelkedők annyira elveszik a kedvem a futástól, hogy már a sík részeken is gyalogolok. Ráadásul még mindig meleg van, és egyre fáradó szervezetem már nehezen tudja tartani a hőmérsékletet. Talán ha nem két és fél órát alszom az éjjel, nem lenne ilyen problémám… Fokozza a káoszt a fejemben, hogy egy helyen el is kavarok, és tíz percbe telik, míg visszatalálok a kékre. És ha már lúd, legyen kövér, az utolsó emelkedőn a jobb bokám tompán fájni kezd. Pompás. Ha az utolsó harminc kilométeren szenvedni fogok, az nem lesz valami jó élmény. Jobbról bejön a piros, ami már jelzi, hogy hamarosan megérkezem. Végre. Pusztamarót (10:17).

A beígért fantasztikus Salomon frissítésből már nem maradt semmi, hiszen a pontnak elvileg már zárva kellene lennie. Helyette citromos vizet és szalámis kenyeret kapok, de most ennek is örülök. Leülök bekenni a bokámat, de felesleges, nem használ semmit. Közben a dugókás hölgy megkérdezi, hogy sokan vannak még utánam? Én nem láttam senkit. Alighogy kimondom, vagy harminc ember zúdul le a ponthoz vezető úton. Na jól beégtem. Viszont ami nagyon meglep, hogy olyan arcok is felbukkannak, akikről azt hittem, már árkon-bokron túl járnak. A nagy tömegből másodikként indulok tovább, és megkezdem a mászást a Gerecsére. A hangulatom megjavul, annak ellenére, hogy folyamatosan emelkedem. A nap kezd lemenni, és teljesen más színben tünteti fel az erdőt. Csodálatos. Azért azt nem mondhatnám, hogy a végén már nem várom, hogy megjelenjen a Bányahegyi pont (11:30).

Először iszom teát az út folyamán, és nagyon jól esik. A biztonság kedvéért még töltök vizet a camelbakba is, aztán indulok is tovább. Számomra furcsa szakasz következik, hiszen világosban még nem jártam erre. Akkor nem is gondoltam, hogy valaha fogok. A létráknál lévő nyakig érő bozótos kifejezetten tetszik, négyen jövünk itt össze, kicsit kommandózunk. Elég gyorsak vagyunk, a kullancsoknak esélyük nincs, hogy ránk akaszkodjanak. Aztán a létrázás már rendszeressé válik, kezdem szobafestő-mázolónak érezni magam. Vértestolnai műút (12:31). Már ennek a pontnak is zárva kellene lennie, ezt szóvá is teszi a hölgy. Valami furcsa oknál fogva itt már olyan jókedvem van, hogy még az a beszólás se enyhíti, mi szerint a pont a lassú futók miatt van még nyitva. Pohár kóla után nyúlcipőt is húzok. Nagyon meglepődöm saját magamon, de Koldusszállásig olyan gyors kiliket futok, mint az elején. Közben rám csörren qvic, aki már a célban pihenget, majd Ákos is, aki néhány perccel lehet előttem. Bevár a pontnál. Az erdő már kezd sötétedni, amikor megérkezem Koldusszállásra (13:13). Tekintetem megakad az ananászon. Hurrá, tíz pont a rendezőknek. Barackot sehol sem mertem enni, nehogy újra látogassam azokat a bokrokat, mint tavaly, az ananászra viszont teljesen közömbös a gyomrom, most néhány kilót is megbírnék enni. De nem húzhatom az időt, menni kell, már nincs sok.

A hátralévő 16 kilit Ákossal gyűröm le, aki nagyrészt gyalogol, de ez nem jelent semmit, ugyanis futva is alig bírok lépést tartani vele. A bejárás előnyeit élvezzük, a jelzést nem is nézem, fejben van az útvonal. Ennek köszönhetően a fejlámpát már csak a vadászház előtti völgyben vesszük elő. A ponthoz bőven a zárás előtt érünk (14:50), újabb tíz pont a rendezőknek a citromos jeges teáért (a kólát már nagyon untam). Innen már csak ereszkedni kell, gyors tempóban tesszük, kivéve az utolsó völgyet, ahol az árok partján néhol halálfélelmem van. Sajnos elég rossz a látásom, sötétben még rosszabb, így csak araszolgatni tudok. Aztán jönnek az aszfaltos szakaszok, bokám erősen tiltakozik. Bár felhős az ég, mégis csillagokat látok a fájdalomtól. Vagyis nem fáj, csak másképp jó. Nézzük az óránkat, jól állunk, de nehogy má’ az utolsó órában érkezzünk be. Húzzunk bele! Ákos hetes átlagot gyalogol, én sántikálva futok mellette, Baj előtt többen hajráznak, és már előre gratulálnak. Szép volt fiúk! Jól esik, mint mindig. A templomnál a bíztatást fiatalok csapata folytatja, gyerünk már csak 3 km! A fejlámpa fényében megvillan a Tata tábla. Nem igaz! Megjöttünk! Csatakiáltással rontunk be a városba. Egy balos, majd a főút, és már látni a fényeket. Át a kapu alatt, mutatják az irányt merre menjünk be a táborba, végigfutunk az udvaron (de rohadt hosszú ez az udvar!), aztán már csak a tapsot hallom meg az ujjongást. Hát igen, ők valóban tudják mit éltünk át. Cél az asztalnál, még utoljára dugunk egyet, és KÉSZ!!! Célidő: 15:53:49.

Hát ennyi volt. Megkapjuk a megérdemelt okleveleket, jelvényt, pólót, sört. Betámolygunk az étkezdébe, kikérjük a gulyást, ami inkább krumplileves, ugyanis hús nincs benne, de ez már a legkevésbé sem érdekel. Ritchy rogy le mellénk, negyedórával ért be hamarabb, arcáról leolvasható a 100 km viszontagságai. A fáradtság olyan hirtelen csap le rám, hogy majdnem belebukom a levesbe. Még arra nincs erőm, hogy megegyem. Örülni tudok, de ébren maradni nem. Egy ágyat kérek! Helyette qvic áll elő a kocsival, még egyszer köszi, pompás ötlet volt, nem tudom hogyan bírtam volna ki hajnalig. Még szombat van, amikor elindulunk haza.

Nem állíthatom, hogy lefutottam 100 km-t, hiszen sokszor inkább szombat délutáni sétára hasonlított a dolog, semmint ultrafutásra. De számomra mégis sokat jelent, és ezt már senki nem veszi el tőlem. Így utólag visszagondolva nem tűnt olyan nehéznek, szerintem gyalogolva teljesíteni sokkal brutálisabb. De azért a Gete-Pusztamarót szakasz elég durva volt. Soha rosszabbat, és ha mindenki úgy akarja, akkor jövőre ismét rajthoz állok. Végül köszönet a rendezőknek ezért a fantasztikus eseményért, általuk szombaton sok ember született újjá.

2008. május 10., szombat

Budai 50

Táv: 51,8 km Szint: 1530 m

A tervezettnél jóval hamarabb Szépjuhásznéhoz érünk, így még van időnk bőven szöszmötölni, és Szilárdi Tamásékkal váltani pár szót, aki lecsurgat a torkán egy üveg sört, mondván, sosem lehet tudni, hátha máskor már nem lesz rá lehetősége. Gatyába rázzuk magunkat, és 7:40-kor indulunk.

Ez a túra is csak a „becsületes teljesítménytúrázóknak” való, mert rögtön az elején két hegyet is le lehet vágni, a Nagy-hársat és az Újlakit, amelyek potom 400 szintet jelentenek. Mi persze végig a jelzésen megyünk, ami egy szarvacskára hasonlító B betű, és a középső ága mindig a helyes irányt mutatja. Milliószor láttam ezt a jelet, de eddig nem tudtam, hogy ez a túrának a hivatalos jelzése. A kilátóhoz óvatosan bele-belekocogva jutok el, miközben magamban saját gyártású mantrákat mormolok: „Felfele lassan, lefele gyorsan”, illetve „Csak nyugodtan, lazán!” Alig húsz perc telik el, és már Hüvösvölgyben trappolok, futótársamnak, qvic-nak néha felbukkan a háta, egyébként nagyon elől megy, nyomja, mint állat. A Határ-nyereg után bevár, és Virágos-nyeregig együtt porzunk. Itt megkapjuk az első pecsétet (1:01). Mutatom qvic-nak az időt, szerintem ez túl gyors, neki tetszik, már mé’ ne tetszene! Futunk tovább a sárgán, ő megint távolodik, én élvezem a hullámos utat, a friss levegőt, az árnyékot nyújtó fákat, és néha a fantasztikus kilátást jobbra.

Alsó-Jegenye-völgy elsőre nem tűnik ismerősnek, aztán rájövünk, hogy már itt is jártunk. Ez is egy szép rész. Hamar érkezik a Hidegkúti-út, ahol ismét pecsételnek (1:42). Ez még mindig nagyon gyors nekem, de meg sem merem említeni, mert qvic pillanatok alatt eltűntet egy zsíros kenyeret szörppel, én még csak ott tartok, hogy megszabadulok a felsőmtől, és az éven először rövid ujjúban futok. Alig van időm frissíteni, társam már toporog, menni kéne. Hát menjünk. A kékig innen enyhén emelkedik, néhol muszáj futni, de igyekszek pihentető gyaloglásokat is beiktatni. Nagykovácsi határában már nagyon ismerős az útvonal, ez egy kicsit megdobja a lendületem, közben sűrűn előzgetünk.

Zsíros-hegy (2:22), itt már qvic is keménynek tartja a tempót, persze lassulni ezután sem hajlandó, néha bevár ugyan, de inkább én gyorsítok. Nagy-szénásra felfele hátba támad a nap, és még a várt szél is elmarad. Az emlékfalnál van a 25-ös cél, nekünk itt nincs pecsét, bár SC és Zsotyek az ellenkezőjéről akar meggyőzni minket, de a pontőr csak nem bélyegez.

Magánfutásokról és a bhtcs-ről ismerős útvonal következik, Kutya-hegyről lefele a Csóványos-családot előzzük, akik kocogós tempóban nyomulnak. Átvetődőm a kerítésen, és jöhet az út le a Cseresznyés-völgybe. A táj csodálatos, az út már kevésbé, alig bírok talpon maradni, egy helyen a jobb bokám magam alá fordul, csillagokat látok, de nem aggódom, jártam már így párszor, bírja a gyűrődést. Még a balos előtt magunk mögé utasítjuk budai H.G. sporttársat, majd egy hosszú kaptató következik a Zsíros-hegy (2)-re. Nekünk úgy tűnik, hogy a szarvacskák elég sűrűn vannak festve, se térkép, se gps nem szükséges a túrához, nagyon jól lehet tájékozódni. Anna-vadászháztól egy neverendig ereszkedés következik Telkibe, kiérünk az erdőből, a nap már erősen tűz, hideg kóláról álmodozom, amit egy kemény aszfaltos emelkedő után meg is kapok a Kerék vendéglőben. Pecsét (4:13), fél szendvics, és a várt kóla, fantasztikus. Közben qvic-kal megegyezünk, hogy innen saját tempót megyünk, már úgy is csak 17 kili van hátra.

Egész könnyen kitalálunk Telkiből, és a jól ismert edzőkörünkön folytatjuk a futást. Itt több rövidtávossal találkozom. A s+-en sikerül végig futni, de csak azért, mert tudom, hogy a zöld háromszög már nehezebb dió. Ennek ellenére gyorsan haladok, közben néhány túratársat igazítok útba. A Tarnai-pihenő után elérem a legmagasabb pontot, és lefele begyújtom a rakétákat. Aztán azon a részen, ahol balra betér az út egy susnyás ösvényre, belebotlok egy futó srácba, aki már egy ideje a környéken kavarog, és fogalma nincs merre tovább. Gyorsan vázolom neki a további utat, de aztán azt veszem észre, hogy mögöttem nyomul. Beszélgetni kezdünk, néha az emelkedőkön lemarad, de azért elég jól bírja velem a tempót. Váratlanul érkezik a következő pont (5:24), ami szerintem nem a Vörös-pocsolyás-háton van, de mindegy. Leérünk a hegyről, és a kedvenc piros úton futunk vissza Budára. Lefele nyomom, mint süket, a srác le is marad. A műutas kitérő után egy bokorból elém ugrik egy medve, ami valójában kutya, de nagyságra kb. mint egy kismackó. Nyúlok a kutyariasztóért, de szerencsére megjelenik a gazdi is, jelzi, hogy nem bánt az „öleb”. Mindenesetre a lovardáig fejvesztve futok.

Két hölgytől kapom a pecsétet (6:00), a tekintetemet egy ásványvizes flakon nagyon vonzza. Jön a kérdés: mit adhatok? Hát nem is tudom, talán ásványvizet. Mohón iszom két pohárral, ez most nagyon jól jött. Nézem az időt, bár hét órás menetidőt terveztem, de így akár 6fél is lehet. Emlékszem, még korábban, amikor erre futottunk, húsz perc kellett Szépjuhásznétól a Fekete-fej csúcsáig. Most van fél órám, viszont visszafele, és már mögöttem van negyvenakárhány kilométer. Na mindegy, hajrá, hátha sikerül. Pár perc alatt felérek a csúcsra, visszanézek, csak ennyi volt? Hm, ez egész jól megy. Miután leérek, a rövid műutas szakaszon nyomok egy sprintet, az autósok nem nagyon örülnek. Aztán a körútig felfele már több a séta, mint a futás, de akkor már tudom, hogy simán meglesz.

Kirándulók hadába ütközöm a kisvasút mellett, szlalomozom közöttük, de még így is 6:28-cal sikerül beérni. qvic már a padon ücsörög, vigyorogva gratulál, én viszont. Megkapom az oklevelet, és a zergés jelvényt. Pogácsával és teával pótolom az energiát. Úgy érzem, hogy legalább fél óráig nem tudok felállni a padtól. Kellemesen csalódtam magamban, a kemény kezdés ellenére végig bírtam a tempót, pedig közben sokszor eszembe jutott a Julianus, ahol az utolsó tízre már teljesen elfáradtam. Az útvonalra csak jót lehet mondani, tulajdonképpen láncra fűzi a Budai-hegység legszebb részeit. Jövőre is szeretnék eljönni, remélem sikerül.