26 km, 870 m szint
A DHTE „Less Nándor emléktúrák és Nomád terepfutás” elnevezésű rendezvénye a teljesítménytúrázás csúcskategóriáját képviseli. 14 éve jártam itt először, és 3 éve utoljára. Sajnos a Dél-Bükk messzesége miatt nem tudok minden alkalommal eljönni, de idén jól előre elterveztem, hogy nem hagyom ki, hiszen a 26-os terepfutó táv éppen illeszkedik a felkészülésembe.
Egy hihetetlen szép őszi napot fogtunk ki, bár mikor hárman megérkeztünk Cserépfaluba, a 4 fok arra ösztönzött minket, hogy még egy kicsit maradjunk a fűtött autóban. Aztán muszáj volt elindulni, hogy ketten, Gabesszal a munkatársammal felvegyük a rajtszámot, illetve Viktor barátom, aki levitt minket, már a hosszútávos rajthoz készülődött.
Hamar eljött a 9 óra, és a rendezőség kíséretében sétáltunk ki a kis hídhoz, ahol meglehetősen kevesen, 20-30 fő sorakozott fel. Gabesz úgy döntött, hogy most inkább tartja az én szolid tempómat, aminek örültem, mert én csak csúcsra járatva tudnám tartani az ő tempóját – vagy egyáltalán nem bírnám követni -, viszont az a regenerációs időmet jelentősen meghosszabbította volna, amit nem engedhetek meg magamnak, hiszen nyakamon a Piros…
A rajtot követően három srác elég határozottan kilépett. Ez megnyugtatólag hatott ránk, legalább nem kell idegeskedni a dobogó miatt. 😊 A terepre rákanyarodva rögtön kisebb, de velős emelkedők fogadtak minket. Erős zihálásomból arra következtettem, hogy kicsit elkönnyelműsködtem a bemelegítést, ez még messze nem az üzemi hőmérséklet. Toltuk rendesen, bár úgy tűnt, hogy Gabesznak kicsit uncsi a Cserépváraljára tartó lejtő, mert bemutatott két olyan kommandós gurulást, hogy a TEK-esek egészen biztosan 10 ponttal értékelték volna. 😊
Két srác taposta a sarkunkat, egyikük szinte végig kísért minket, de folyton elnézte az utat, már itt az elején, a kaptárkövekhez lefelé is. Nyugtáztam, hogy milyen gyönyörű az erdő, és jó lenne fotózni is, de a sporttársak egyszerűen toltak felfelé a meredek emelkedőn, miután csekkoltunk a pontnál. Innen végre rendeződni látszott a légzés, a pulzusmérő is némileg megerősítette ezt, 160 körüli értékeket mutatott, ami nálam a „nyugisabb” versenytempó.
Vonatban zúztunk tovább, ahol én voltam a mozdonyvezető. Ennek annyira nem örültem, mert jött a szurdok, ahol így nekem kellett megtalálnom a legjobban futható sávot. Nem volt egyszerű dolgom, még az emlékek is feltörtek: itt párszor már majdnem nyakamat törtem a sietség miatt. Így nem csoda, hogy megkönnyebbültem, mikor végre kiértünk, az agyam viszont teljesen lefáradt.
Dobi-réten is dugókáztunk, majd jött a kedvenc sárga, kacskaringós útvonalam, amit mindig nagyon élvezek. Most sem volt másképp, szép kis tempót nyomtunk itt is, néha még ki is sodródtam az ideális ívről. 😊 A Hór-völgybe vezető lejtő előtt még kapaszkodtunk egyet egy combos emelkedőn, valahol itt csatlakozhatott az útvonalhoz az egyik rövidebb táv, mert túrázók tömegét kellett kerülgetnünk. Beértünk az oszlai tájházhoz, ahol egy rövid oda-visszát futottunk a csekkolás miatt. A ponton két másodpercnél többet nem töltöttünk, különösen annak tudatában, hogy a két „kísérőnk” még mindig szerette volna átvenni tőlünk a 4. helyet.
Aztán az ódorvári 2 kilométeres emelkedőn az egyiküknek végleg búcsút intettünk, és Gabesz úgy látta, hogy a másik srác lendülete is már a végét járja. A kaptatón az órám hülyeségeket mutatott, 110-es pulzus… na persze. Nagyon nem volt kedvem gyorsítani, szerintem 170 körül verhetett a ketyegő. Viszont a tetőn egyből sikerült ritmust váltani, és a ponthoz érve egyszerre csekkoltunk a folyton eltévedős kollégával. Itt tettünk pontot az üldözési jelenet végére, lefelé már nem bírt minket követni a sporttárs.
A végtelen hosszú lejtőn Gabesz vette át a tempó diktálását, bőven 5 perc alatt ereszkedtünk. Nekem ez éppen jó volt, kicsit még éreztem az achillesemben a múlt heti WTF-et. Kiértünk a bükkzsérci műútra, és onnan már látszódott az út utolsó kihívása: a Nyomó-hegy. Közben még néhány helybélitől szurkolást is kaptunk, tényleg népszerű itt ez a rendezvény. Felsétáltunk a hegyre, ahonnan már csak egy két kilométeres dózerúton kellett lecsorogni a művelődési háznál található célig.
2 óra 34 percre volt szükségünk a táv teljesítéséhez, végül az eredménylistába 4.-ként kerültünk be, holtversenyben. Mivel az első 6 abszolút érkezőt díjazták, ezért mi is oda állhattunk a dobogó mellé, illetve Gabesz első lett a korcsoportjában. Viktorra még várni kellett, de a takaros kis faluban jól el lehetett ütni az időt: belekóstoltunk a helyi gasztronómiába. 😊
A rendezvény megint hozta a szokásos magas színvonalat, és a futás is remekül ment. Most már jöhet november 1.
