Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza a korai teljesítménytúrázós éveimre. Húsz évvel ezelőtt kezdtem ezt a sportot, egyik középiskolai csoporttársam, később jó cimborám, Lévai Viktor inspirálására. Neki már akkor is a hosszú távú túrák feküdtek igazán, így néhányra én is elkísértem. Ebből az egyik igazi klasszikus a Beac Maxi elnevezésű túra, amely 2005 környékén (is) az egyik legnehezebb kihívást adó teljesítménytúrának számított a 110 kilométerével és a 3800 méter körüli szintemelkedésével.
A túra a mai napig igazi unikum, mivel az Országos Kék börzsönyi szakaszának (kb. 50 km) leküzdése után Nagymaroson kompra kell szállni, hogy a Dunán átkelve Visegrádon folytassuk utunkat. A komp óránként jár, így ez komoly taktikai eleme az útvonalnak, hiszen aki nem szeret sokat állni, annak pár perccel a komp indulása előtt kell érkeznie, aki pedig a Pilis előtt szeretné kipihenni a Börzsönyt, érdemes a két járat között csekkolnia a nagymarosi ponton. A túra a dunántúli szakaszon ugyancsak az OKT-n halad Dobogókőig. A klasszikus Beac Maxi itt váltott a sárga jelzésre, megcélozva ezzel Lajosforrást, majd néhány zegzugos ösvényt használva ért a Kevély aljába, ahonnan a nyeregbe kellett felkapaszkodni. Itt már a gyorsabb lábúak is sötétben nyomták a túrát, a nyeregtől ismét az OKT-n jutottunk a budai Virágos-nyeregbe, ahonnan egy „vágással” már pik-pakk a hűvösvölgyi célban találtuk magunkat.
A túra 2013-ban nevet és részben útvonalat is váltott. A Turista Kékszalag Maxi az OKT útvonalát használja egészen a Virágos-nyeregig, távban kb. 3 kilométert, szintben pedig 200 métert vesztett az új útvonal. A teljesítménytúrát a Téry Ödön TBT rendezi, egyszerű, ám nagyszerű szervezés jellemzi a túráit, ahogy a Maxit is. Sok kritikát kaptak, amiért az ellenőrző pontokat nem úgy telepítik, hogy kizárják a rövidítés lehetőségét, így például a Visegrád – Pilisszentlászló szakaszt sokan a jóval kedvezőbb haladású és rövidebb Apátkúti-völgyben abszolválják, a Barát-halmon keresztül futó, masszív mászásokban – de kilátásokban is – gazdag OKT helyett. Mindemellett az ellátás az évek előre haladtával komoly fejlődési ívet mutat, míg korábban ilyen téren elég puritán volt a túra, ma már szinte minden ellenőrző pont lehetőséget kínál a frissítésre, az útvonalon magunkhoz vehetünk levest, dinnyét, szendvicseket, csokit, sütit és persze a hidratáltságunkat is lehet vízzel, kólával, sörrel támogatni.
A korábbi Beac Maxit egyetlen egyszer, 2005-ben teljesítettem, azóta igyekszem minden évben valamelyik résztávot lenyomni 50 vagy 60 kilométeren. Mostanában nincsenek olyan kihívásaim, ahová egy 110-es „edzés” beférne, de talán egyik évben újra ez a rendezvény lesz a fő célom. Mivel Viktor egy évet sem hagy ki, ezért kézen fekvő, hogy vagy vele indulok Magyarkúton, ha a börzsönyi szakaszt akarom megfutni, vagy hozzá csatlakozom Nagymaroson, ha a pilisi-budai szakaszon akarok edzeni.
Idén ez utóbbit választottam azzal a „kis” csavarral, hogy Viktort „elengedtem” a hármas komppal, én pedig négykor keltem át a Dunán. Túratársamat kicsit „megrágta” a Börzsöny, így egy hosszabb pihenős szakaszt tervezett be a Kis Rigóig, ennek köszönhetően már Pap-rét után sikerült ledolgoznom az egy órás hátrányomat hozzá képest. Előre futottam, és az étteremben megvártam egy gőzölgő leves társaságában. Kb. másfél órámba telt lefutni a 15 kilométert Visegrádtól, jó kis edzés volt a már megszokott, de megunhatatlanul szép pilisi tájon.
A Dera-szurdokot a rendezők tanácsára „megkerültük” – miután betoltunk egy-egy finom szendvicset -, sajnos a leszakadt hidakat még mindig nem pótolták, sötétben kissé veszélyesnek mutatkozik a mély völgy, különösen olyanoknak, akik már közel 90 kilométert nyomtak le előtte. Az ezt követő viszonylag egyhangú menet röppent el a leggyorsabban, néhány témát átbeszélve arra ocsúdtam fel, hogy fent vagyunk a Kevély-nyeregben.
Itt felrémlett a 2005-ös emlék, amikor már annyira ki voltunk készülve, hogy a két nyereg között (Kevély és Virágos) nagyjából másfél kilométert tettünk meg óránként, és felcsoszogva a Csúcs-hegyhez, gyönyörködhettünk a napfelkeltében. Most azért jelentősen gyorsabban haladtunk, éjjel egy óra körül már a Budai-hegységben tapostuk a turistautat, és végül pontban kettő órakor értünk be a célba.
Bár Viktornak ez volt a 23. teljesített Beac Maxija, de szerintem még most sem unta meg, se a rendezvényt, se az útvonalat. Már több túratárstól hallottam, hogy egy-egy ilyen hosszú kihívást indikátornak használnak: mind fizikailag, mint szellemileg rendben kell lenni, hogy egy ekkora terhelést kibírjon az ember. Aki pedig futva-gyalogolva teszi meg ezt a távot, az még komolyabb kondíció birtokában érezheti magát.
Már jó ideje nem túráztunk együtt, szuper volt feleleveníteni a régi szép idők érzeteit, remélem lesz még ilyenre alkalom. Bár öregszünk és folyamatosan csökken a regenerációs képességünk, de ahogy mondani szoktam: nem az eltelt idő számít, hanem hogy mivel töltjük ezt az időt. Viktornak simán belefér még 23 Turista Kékszalag Maxi, és talán én is elkísérem többször, 50, 60, vagy éppen 107 kilométeren át.
