114 km, 2100 m szint, 10. hely
„Tudom, hogy mennyire szenvedsz,
Én is jártam már ott.
Honnan tudod, hogy élsz,
Ha még sosem voltál halott…”
(De/Vision: Bipolar)
Szeptember elején a Beac Maxi teljesítménytúrán jártam Lévai
Viktorral, és útközben vázoltam neki, hogy mi várható majd az Ultrabalaton
Trail-en. Egészen pontosan 13 órát jósoltam magamnak abban az esetben, ha a
fent maradó másfél hónapban nem jön be semmi rendkívüli esemény. Hát bejött…
Két héttel a verseny előtt, egy általam tartott erőnléti edzésen, gyakorlat
bemutatása közben meghúztam a derekamat. Ilyen még sosem fordult elő velem,
látszik, hogy már öregszem. J Szerencsére a fájdalom nem tartott sokáig, kb. 3
napig, viszont ez pont elég volt ahhoz, hogy az utolsó hosszú terepedzésemnek
búcsút mondjak.
Lelkileg kicsit rosszul érintett az eset, bár „szakmailag” tudtam, hogy túl nagy befolyása nem lesz a végkimenetelre. Kellően sokat futottam, kellően jó minőségben, és a felkészülés végére olyan tempóra is szert tettem, ami azért korábban nem volt jellemző rám. Úgyhogy még néhány rövid edzés, sok alvás, és készen álltam, hogy végre leautózzak a Balcsihoz, ahol rajthoz állhatok a híres-neves UB Trail-en… amikor is a családunk egyik tagja lebetegedett… A Szentlászló Trail-t feladtam, a Szőlős-kört kihagytam, és úgy tűnt, hogy az utolsó főversenyem is elúszik, de aztán a családi tanács úgy döntött, hogy nélkülem is lemenedzselik ezt a hétvégét. Bár nem lettem túl nyugodt, de azért hálás voltam.
Pénteken kiautóztam a kalandparkba, és felvettem a
rajtszámot, beneveztem a tésztapartira. A technikai értekezletet nem vártam
meg, bíztam benne, hogy e nélkül is abszolválható a verseny. Viszont így
rendkívül kényelmes lett a másnap reggel: majdnem fél 7-re értem ki,
összepakoltam a zsákomat, lezártam az autót, és már sétáltam is a rajtzónába.
Nincs nagyobb rémálom számomra, amikor valamilyen logisztikai malőr miatt
órákat kell várni a rajtra. Ez most így szuperul jött ki.
7-kor még kellemesen hűvös volt, felül pólóban és karszárban
vártam a rajtpisztoly-lövésre. Fejemen pedig a kedvenc fejpántom takarta a
homlokomat és fülemet, amit két napja találtam meg, ugyanis kb. 8 hónapja
elveszett… Azóta költöztünk is. Aztán most vettem ki egy mosást a mosógépből…
és a kezembe került a fejpánt… J J Ezt jelnek vettem. Na de visszatérve a versenyhez…
szokásomtól eltérően most hátrábbról rajtoltam. A két sikertelen főverseny után
végre szerettem volna egy jót futni, és be is fejezni a versenyt, ezért örömfutásra
készültem. Hát öröm az volt… és tempó is. J
Alig telt el egy kilométer, és már a hatodik helyen
csörtettem, és ezt a pozíciót nagyon sokáig tartottam is. Túl nagy taktikát
most nem kreáltam magamnak: 150-es pulzus, ameddig megy, aztán szépen lassulás.
Hát elég sokáig ment. Nagyjából 63 kilométerig.
Pörögtek a lábak, és fogyott az út az őszi színekben pompázó
Balaton-felvidéken. Különleges atmoszférája van az ország ezen részének,
barátságos falvak, pincesorok, kiskastélyok váltogatják egymást. A terepet
nagyon könnyűnek éreztem. Bár a felkészülés utolsó szakaszában próbáltam
„laposítani” a terepedzéseket, de a Budai-hegységben nehéz úgy útvonalat
tervezni, hogy ne kelljen megmászni egy-egy nagyobb hegyet. Az első 30 kili
szinte teljesen sík – gondoltam akkor, de visszafelé már egyáltalán nem tűnt
annak. J
A frissítésben viszont meglepetés ért. Alapvetően a Hammer
ultra-porai bőven kiszolgálnak ilyen hosszú távokon, de időnként szeretek
természetes táplálékot is leküldeni, és ez nekem rendre a banán volt. Most
viszont fura kellemetlen érzés fogott el a frissítő pontok elhagyása után.
Kellett kis idő, mire rájöttem, hogy ilyen intenzitás és tempó mellett még a
banán is túl szilárd a gyomromnak, nehezére esik az emésztés. Óvatosan
bepróbálkoztam a sós paradicsommal, kezdetben csak egy cikket, később már
többet is elvettem a svédasztalról. Ez bevált. Mindig tanul valami újat az
ember.
Szóval 63 kilométerig tartottam a 6 perces tempót, a
félmaratont 1:55, maratont 4:00, az 50-es kilométerkövet pedig 4:49-nél hagytam
magam mögött. Aztán a pulzusom esni kezdett, szerencsére csak fokozatosan, erre
is számítottam. Tudtam, hogy vissza kell vegyem a tempót, de még így is
tökéletesen elégedett voltam az állapotommal. Kicsit már elhúztam a
frissítéseket, és már többet figyeltem a tájra. Szentbékkálla környékét
felismertem a kék túrázásainkból, a Balcsi felett egymást követték a szürke
felhők. Az időjárás nappal egyébként tökéletes volt, csak egyszer éreztem azt,
hogy lehetne hűvösebb.
80 km környékén értünk vissza az 50 kilométeres „köröcske”
végére, innen a maradék 30+ kilit visszafele kellett megtennünk, így már
ismerős volt a táj. Itt már eszembe jutott, hogy idefelé fel sem tűnt, hogy
olyan sok lejtő van az útvonalon… J Kezdett már sötétedni,
ahogy Hidegkút felé robogtam, és eleredt az eső. Nem voltam meglepve, jósolták
előre, és komoly tapasztalataim vannak esős túrákból és ultrákból, de valahogy
ez most mégsem esett jól. A ponton előkotortam az esőkabátom és egy vízálló
sildes sapkát, ami kapóra jött, ugyanis a nem vízálló fejlámpámat hoztam
magammal, így a silddel viszont meg tudtam védeni a beázástól.
Leereszkedtem a Koloska-völgybe, elnyelt a sötétség, csak a
saját és a beérő csapat-futók fejlámpái világítottak. Elértem a frissítő
pontot, és onnan nem sok kedvem volt elindulni. Kajáltam vajas kenyeret,
paradicsommal, kólával, közben számolgattam, hogy milyen menetidőre
számíthatok. A francba, még meglehet a 13 óra… J Ahhoz viszont futni
kellene, legalább valamilyen konszolidált tempóban.
Elindultam felfelé, közben egyre jobban dőlt fentről az
áldás. Pillanatra felnéztem az égre. Uram, miért nem lehetne csak úgy SIMÁN
vége…? Kényelmesen bekocogva a célba, teljesen száraz ösvényeken, holdfény
megvilágításban? Neeem! Az úgy nem mókás. Mindenképpen szívni kell… J
Felfelé dzsoggolva két új ingerre lettem figyelmes: egyrészt rohadtul csúszott
a felázott talaj, másrészt vagy 2-2 kilóval nehezebb lett a cipőm.
Levilágítottam a lábamra a lámpával: két otromba fekete sár-mamusz nézett
vissza a csinos kis cipőm helyett… Hát ilyen nincs!
Na jó, most már megérdemlek egy kis sétát. Aztán bevillant
egykori edzőm – akinek az útmutatásai nélkül egészen biztosan nem lennék itt -,
Maráz Zsuzsi kedvenc utasítása: futóversenyen nem sétálunk! Morogtam a fogaim
között… ez is ilyenkor jut eszembe, basssameg… J J
Végre síkra értem, és csodák csodája sikerült futómozgást imitálni. A menetszél
süvített a fülemben… ja, 7 perces kilik mellett azért nem volt annyira nagy
zúgása. J
J
Közben 100 kilométernél behúztam egy egyéni csúcsot, 11 óra és 1 percnél
csippant az órám. Nagyon sokkal dőlt meg a korábbi PB, ezt onnan gondolom, hogy
nem is tartottam számon, hogy mennyi volt. J De az inkább a
gyalogos tempóhoz közelíthetett, nem mintha a 11 óra olyan nagy szám lenne.
Veszprémfajsz, az utolsó csekkpont. Nagyon kedvesen és
motiválóan várt a személyzet, és alapvetően ez volt a jellemző az egész verseny
alatt: volt némi fenntartásom a rendezéssel kapcsolatban, de azt most be kell
valljam: ezt a verseny irgalmatlan profin megcsinálták. Szóval itt már nem
törődtem az idővel, már csak 5 kilométer, valahogy már bekúszom a célba, nincs
gond. De még meg kellett járnom a kálváriát… Mi a tossz? Idefelé annyira
könnyűnek éreztem a terepet, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy át kell
bukni egy kálvária „dombon”, ami most inkább hegynek tűnt. Édesjóistenem, mi
jön még? Egy lánycsapat ért utol felfelé, aztán lefelé beértem őket, kedvesen terelgettek,
hogy menjek nyugodtan. Á, nekem már fáj minden, mondtam, de aztán valahogy
mégis én mentem jobb tempót.
111 km-nél újraszámoltam az érkezési időt. Ledöbbenve
számoltam újra és újra: még mindig meg lehet a 13 óra… Ajjj… Felpörgettem
magam, vánszorogva mégsem futhatok be. Aztán egyszer csak jött egy brutál
emelkedő… a verseny után, otthon láttam, hogy az valójában lejtő volt… J
J
Ahogy meghallottam a szpíkert, jött az eufória. Kérem szépen! A 2016-os UTH óta
nem futottam 100 km felett egyben, és most 114 km-en, egy számomra álomidővel
érkezem a célba!!! 12 óra 58 perc.
Meglepett, hogy még a célkapu előtt leolvassák a chipet,
aztán rájöttem, hogy miért. Egy nagyon kedves monológ hallatszott a
hangszórókból addig, míg elsétáltam a célkapuig. Mindenki tapsolt és ujjongott.
Ilyen tiszteletet futóként még nem igazán kaptam. És persze ez nem az egónak
szólt, nem vagyunk mi többek vagy nagyobbak másoknál. Ez annak az
elhatározásnak szólt, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy ilyen erőnk legyen,
amivel egy ilyen kihívást teljesíteni tudjunk.
Köpni-nyelni nem tudtam, átvettem a célszalagot, és nyakamba
akasztották az érmet. Gratulációk sora. Később tudtam meg, hogy 10. helyen
értem célba úgy, hogy az utolsó 10 kilis „vánszorgásom” alatt hárman is
megelőztek, vagyis szinte végig 6-7. helyen futottam. Úgy érzem, hogy a
felkészülésemet kimaxoltam, ennél többre most nem futotta volna, ennyi
lehetőségem volt, viszont ezt teljes mértékben kihasználtam. Ez így egy kerek,
tökéletes futás volt, minden viszontagság ellenére.
Kicsit még időztem a frissítő asztalnál, aztán jöttek a
csapatok, tovább kellett állni. Komoly tömeg hömpölygött az asztaloknál, így
okulva a tavaszi esetből – a Vivicittá-n kaptam el a covid-ot -, nem kértem ki
a gulyást. Az izmaim kezdtek kihűlni, a mozgásom darabossá vált, és jött a
megszokott hidegrázás a kimerültségtől. Csattogó fogakkal indultam el, hogy
megkeressem az autót, időnként meg-megálltam, a vacogás olyan erős volt, hogy
lépni se bírtam. De valahogy sikerült leküzdeni a távolságot, és végre
beülhettem a kocsiba. Átöltöztem, felvettem a téli kabátomat, téli sapkával.
Na, így már sokkal jobb. J
Közben megnéztem az üzeneteket a telefonom, és örömködve
láttam, hogy a futós csapatom tagja, Vizi Viki 4. helyen végzett a Koloska
Trail-en. Újabb eufória érkezett: a saját sikeremnél már csak a tanítványaim
sikereinek tudok jobban örülni. J
Próbálgattam az izmaimat, hogy tudok-e vezetni. Fel voltam
készülve, egy téli hálózsák is lapult a kocsiban arra az esetre, ha itt
ragadnék pár órát. De nem volt gond. Nyugtáztam, hogy ülve semmim se fáj, és
funkcionál minden izmom, így végül lassan kigurultam a kalandpark területéről,
és visszaautóztam Balatonfüredre, a szállásra. Mikor megérkeztem, még hangosan
felnevettem: földszinten kellett volna szobát bérelni. J Szerencsére senki sem
látta, ahogy négykézláb mászom fel az emeletre. A tusolással már nem volt gond,
és az elalvással sem. Így ért véget ez a csodás nap. J
