2013. szeptember 28., szombat

Negyednyolcas


Táv: 50 km, szint: 1880 m.
 
A semmitmondó név mögött egy szép útvonal-vezetésű, remek túra rejtőzött. Volt némi sejtésem már akkor is, amikor még otthon átnéztem a térképet. A Visegrádi-hegységet az erős tagoltsága miatt a legszebb magyar hegyvidéknek tartom, és éppen ugyanezért nem a legkönnyebb túrahelyszín. Összefoglalva, ebben a hegységben általában szép és nehéz túrákat szerveznek. Ez most sem volt másképp.
Szentendréről még nyolc előtt sikerült elindulnom, és mivel a város széléről rajtoltattak, hamar túljutottam az aszfaltos szakaszon, és az útra festett jeleknek köszönhetően könnyen az erdőben találtam magam. Vörös-kőig nagyjából egy órát töltöttem emelkedőn, rendesen bemelegítve a hajtó- és futóműveket. Kicsit párás volt a kilátás, de még nem jártam ezen a hegyen, ezért rendesen körülnéztem.

Egy remekül kocogható, hosszú szakasz következett, a pirosról váltottam az OKT útvonalra, valahol az Urak asztalánál csatlakoztam, és megkezdtem a Beac Maxit visszafele. Innen tulajdonképpen már nem is találkoztam túrázóval, leszámítva a pilisszentlászlói túra rövidtávosait. Felmásztam a Moli pihenőbe, majd a Borjúfőről is megtekintettem a kilátást, azt hiszem 8 éve voltam itt utoljára.
 
A Duna mintha egy fehér dunnát húzott volna magára, csak sejteni lehetett a folyó hollétét. Egy rétre érve dobtam egy balost, és bár egy szekérút összeköti a kéket az Apátkúti-völggyel, a fára festett jelek egy elég kalandos árokba vittek. Út tulajdonképpen nem volt, így a szűz erdőben robogtam lefele a völgybe.
 
Megkaptam a második pecsétet, és ráfordultam a jelöletlen Spartacus-ösvényre. Természetesen még soha nem jártam itt, ezért kicsit utána olvastam. A Visegrádi-hegység legszebb helyének tartják, hát nem véletlenül. Egy combos emelkedővel indul az ösvény, majd egy hosszú szakaszon a hegy oldalában fut az út, kicsit a Kékesi kékre hasonlít, de itt szebb az erdő. Nagyon jól esett ott futni, de aztán véget ért az erdő, és kénytelen voltam megállni. A kilátás miatt.
 
Rövidtávosok ücsörögtek a sziklaperemeken, és bámulták a távoli Dél-Börzsöny púpját, és a még mindig felhőben rejtőzködő Duna-vonulatot. Sajnos odébb kellett állnom, de az izgalmak továbbra is maradtak, kissé technikás terep következett, meredek hegyoldal, beszakadt árkok, kidőlt fák, néha nem voltam tisztában, hogy még az ösvényen vagyok-e. Az ösvény egy kellemes szakasszal zárul, és fut bele a zöldbe, nem messze Pilisszentlászlótól. Megfordult a fejemben, hogy a rendezők helyében átnevezném a túrát Spartacusra, bár állítólag az azonos nevű turista egyesületről kapta a nevét az ösvény, de akkor is méltó lenne rá, hogy elnevezzenek róla egy ilyen remek túrát, hiszen a Spartacus-ösvény az összes távban benne van.
 
A település sörözőjének teraszán megejtettem egy frissítést, és fejben felkészültem a hátralévő részekre, ezeket már jól ismertem. A piros kereszten nemrég futottunk qvic-kal, a piros háromszögön pedig nyáron sétálgattam lefele a nejemmel. Valamiért akkor könnyebbnek tűnt, most felfele az a 3,7 km szigorúan monoton emelkedő Dobogókőre nem esett annyira jól, szerencsére minél feljebb jut az ember, annál kisebb a lejtőszög. A parkolóban lévő vízcsapnál kaptam a pecsétet és az infót, hogy elsőként értem ide. Tehát nem számíthatok sok túratársra, pedig a sárgán a forrásig szívesen mentem volna valakivel. Nem a kedvenc szakaszom, nem is jártam itt túl gyakran, de sikerrel jutottam túl rajta, lecsorogtam Lajos-forráshoz. Ennyi embert itt még életemben nem láttam, a vízvételről lemondhattam, de a pontőrök kisegítettek egy kis szörppel. Itt elszüttyögtem néhány percet, mire végre rájöttem, hol megy le a jelzés, a piknikezők biztos hülyének néztek, ahogy szaladgáltam körbe-körbe a mezőn, és benéztem a bokrokba a sárga után kutatva.
 
Még volt egy emelkedő a Kő-hegyre, meglepődtem, de egész jó állapotban voltam, így a pecsét után simán lefutottam az elég hosszúra sikeredett lejtőn, és visszaértem Szentendrére.
 
8:12-nél állítottam meg az órát, nem rossz, nem hajtottam szét magam, de így már ötre hazaértem Gödöllőre.
 
A Dél-Börzsönyi kilátások után éreztem magam így, kellemesen szép és kellemesen nehéz túrán voltam túl. Ha továbbra is megrendezik, sanszos, hogy bekerül a kedvenceim közé.
 
 
 
 

2013. augusztus 3., szombat

Bükk 900-as csúcsai


Táv: kb. 24 km, szint: kb. 1500 m.
 
Egy újabb nap a pokolban…
 
Megint egy forró napra esett a kedvenc bükki túrám, ahogy tavaly is. Okulva a múltból, most meg sem fordult a fejemben az egyéni csúcs gondolata, qvic pedig felajánlotta, hogy menjünk együtt, de akkor a nehezebb verziót, a visszafele kört csináljuk. Mindenképpen egy hasznos tapasztalat-szerzésnek gondoltam, ezért belementem. Duónkat még Sára egészítette ki, aki bár most túrázott először a Bükkben, elég könnyen vette ezt a húzós terepen haladó túrát.
 
No hát akkor visszafele. Felső-Borovnyák ugye csak bemelegítés, egy combos emelkedőt követően, innen viszont a Pipis meghódítása már új terepre vitt engem. Itt, a reggel elfogyasztott két liter víz távozott belőlem vizelet formájában, ennyit a hidratálásról. Szerencsére most feltöltöttem magam több mint két liter folyadékkal, még mindig frissek az emlékek a tavalyi majdnem kiszáradásról és szomjhalálról…
 
Kicsit meglepődtem, de Kis-kőhát sokkal közelebb volt, mint vártam, egy órán belül bezsebeltük a harmadik pecsétet is. Bár volt egy kis hamis illúzió a dologban, hiszen eddigi négy teljesítésem alatt ez volt mindig az utolsó csúcs. Cserébe azonban egy remek kis ösvényt fedeztünk fel, ami majdnem az oszloptól indul, így nem kellett botladoznunk a fatörmelékekben. Jól megjegyeztem lent a bejáratot, normál körnél ez igen hasznos lesz.
 
Nagy-kőhát, nem volt gond, kifele azonban qvic nem vacakolt az átjáró megkeresésével, egyszerűen nekiestünk a szögesdrótos kerítésnek.
 
Ez van, ha csak irányban és emlékezetből tájékozódunk. Némi szitkozódás után hamar ráleltünk Három-kőre, majd Büszkés-hegyet is olyan útvonalon cserkésztük be, amin még nem jártam. Memorizáltam.
 
Tar-kő, kezdett meleg lenni. Mivel Sára most járt itt először, kimentünk bámészkodni és fotózni a teraszra, a látvány megunhatatlan.
 
Kis kerülővel mentünk vissza, meg is lett az eredményre, kissé oldalazva mentünk le a hegyről, de végül megtaláltuk az ismerős szekérutat, ami a Virágos lábához vitt. Ez a hegy innen se könnyű, amonnan se. Nagy-kopasz viszont nagyon halovány volt, főleg ahhoz képest, ahogy tavaly közelítettem meg, egy három méteres árokból kikúszva…
 
Istállós-kő tetején is pihentünk egy kicsit. Sajnálattal láttam, hogy az izzadtságomtól már átázott a nadrágom, ami annyit jelent, hogy kezdem rosszul viselni a hőséget. Pedig még 10 csúcs hátravan, távban ugyan kevesebb, de szintben több mint a fele. Azért reménykedtem, hogy kibírom a végéig, 5-6 órát azért még a legnagyobb hőségben is bírok pörögni nagyobb teljesítménnyel.

 
Ispán-hegy fele találkoztunk az első csapattal, innen már szivárogtak az emberek a normál körön. A napon brutál meleg volt, a Kukucsó se a legárnyékosabb csúcs. Jöttek a bércek, az útvonal innen nagyjából lefedte az általam is bejárt útvonalat, csak persze visszafele. A 16. csúcson találkoztunk olyanokkal, akik még csak a negyediken pecsételtek… Nem irigyeltük őket, az igazán meleg még csak most kezdődik.

 
Nagy-István erősétől már számoltam a hátralévő emelkedőket, a meleg már kezdett erőteljesen megviselni. Fodor-hegyet is iszonyú magasnak éreztem, de a legdurvább Bálvány volt… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Bálványra ilyen lassan fogok felmenni… :) Az előtte lévő hosszú napos emelkedő egyszerűen lenyomott a földre, alig vártam az árnyékos részt. Már nem erőltettem a dolgot, hiszen a cél közelében voltunk, lassan felsétáltam, pecsételtem, és leültem egy kőre, megvártam a többieket, míg lejönnek a kilátóból.
 
A végén lefele még sikerült egy jót futnunk, így 5:29-cel értünk célba. Igaza volt qvic-nak, ezen a túrán a legnagyobb előny, ha jó úton mész. Nem biztos, hogy a légvonal a leggyorsabb, olykor jobb, ha kerül az ember, mert időt és energiát is spórolhat. Klassz volt így visszafele, legalább négy ponton módosítanom kell a saját útvonalamat, és egy kellemes 25 fokban kizárt, hogy ne legyen meg az új egyéni csúcsom. A katonai bakancs ötlete is remek volt részemről, rövidtávon és ilyen zord terepen kiválóan szerepel. Jövőre hátha eljön végre az én időm… :)
 
 
 
 
 
 

2013. július 20., szombat

Kék Balaton 75


Táv: 74,5 km, szint: 1974 m.
 
„A pokol is ilyen lehet, csak nem ennyire szép…”
 
Nem mondhatnám, hogy jól kezdődik a nap… A rajtba való kijutás 3 órát vesz igénybe, a vonat is késik, a tervezett 8 órás indulás reménye lassan semmivé válik. Pétfürdő, vasútállomás, szolid 40 percet ácsorgok a tűző napon az itinerért, és bár még csak reggel van, szép lassan izzadni kezdek. Forró napunk lesz…
 
Kocogva indulok el a település utcáin, úgy gondoltam, hogy kényelmes tempóban is meglehet a 12 óra, s bár hoztam fejlámpát, világosban szeretnék beérni. A tájékozódás nem a legegyszerűbb, GPS-szel a kézben is simán benézek több letérőt is, ez a Balaton-felvidék, ismerős érzés. 1 óra 40 percbe telik, míg Litér határába érek, ahonnan először pillantom meg a magyar tengert. Gyönyörű. Az ellenőrző pont felkutatása már nem megy olyan könnyen, a kocsmában a pultos lelkesen bélyegez nekünk, mint később kiderül, nem is ő a pontőr… :) Még mindig jobb, mintha elküldött volna minket a búsba. Aztán néhány perc múlva megtaláljuk az igazi pontot, a frissítéssel együtt. Ekkor már tudatosul bennem, hogy ez bizony keményebb menet lesz, mint gondoltam. Egyrészt a tájékozódás miatt, csak az útvonal felét ismerem, de sokkal jobban aggaszt az a sárga korong az égen, ami ontja magából a forróságot…
 
Egy patakmeder következik, naivan azt hisszük, hogy kellemesen hűvös, árnyékos lesz. Igazából a legrosszabb történik, ami történhet… Egy járhatatlan, útnak még a legnagyobb jóindulattal se mondható ösvényen botorkálunk teljesen nyílt terepen, olykor nyakig érő susnyás, bozótos, dzsindzsás igyekszik minket maradásra bírni. Mikor végre kijutok, kicsit magasabb tempóra kapcsolok, és elhagyom ideiglenes túratársakat. A jó útnak nem sokáig örülhetek, újabb völgy következik, hát… ember nem járt erre évek óta, az tuti. Ezt megcáfolva, egy futóba botlom, aki éppen egy tájékozódási ponton rögzíti az infókat, amit az itinerre kell lejegyeznünk. Az ilyesféle ellenőrzés ezen a kesze-kusza útvonalon nélkülözhetetlen, különben rengeteg pontőr kellene, viszont én nagyon nem szeretem, mert könnyen el lehet menni a pontok mellett. Eddig szerencsém volt.
 
Ketten folytatjuk tovább, bekocogunk Almádiba, és mindketten konstatáljuk, hogy szinte elviselhetetlen a meleg. A vasútállomáson egyszerűen fellocsolom magam vízzel, kulacsom tartalmát beöntöm a pólóm alá a tarkómnál és elől is. Nincs mit tenni, közvetlenül kell hűtenem magam. Először fordul meg a fejemben, hogy ebből megint nem lesz végig kocogás, nem fogom így bírni… Ráadásul tudom mi következik, fel és le…
 

Almádiból fel a Csere-hegyi kilátóba… Immáron ismét egyedül, gyorsan mászom felfele, az árnyékos rész ellenére a meleg teljes súlyával a nyakamra ül, és nyom lefele. Energiaörlő kilométerek. Lefele Alsóőrsre, majd Palóznakra kicsit kényelmesebben haladok. A kálváriánál is utolérek valakit, hosszú ruházatán teljesen ledöbbenek, csak én nem bírom a meleget?! Egy utcai csap alá egyszerűen befekszem, elücsörögnék itt néhány órát. De várnak a hegyek.
 

Palóznakról fel az Endrődi-kilátóba… Kicsit mintha vesztettem volna a lendületből. Talán, de lefele Csopakra igyekszem kompenzálni a lassú hegymeneteket.
 
Csopakról fel a Péter-hegyre… Az igazi mélypont. Jól ismerem már ezt a kis „hegyecskét”, felfele és lefele se túlzottan „turista-barát”. Már csak vánszorgok felfele, pedig itt még a fák árnyékot nyújtanak. Aztán jön egy parlagirtott terület. Ó, már csak ez hiányzott… Mintha egy sütőben lépkednék. Mikor felérek az irtás szélére, lerogyok egy fa alá, és visszanézek a Balatonra. A pokol is ilyen lehet, csak nem ennyire szép… És még nem értem fel. De itt a lefelében sincs sok köszönet, hatalmasat zakózom, ma már másodszor, és gyanítom nem ez volt az utolsó, kissé-teljesen kimerülve érek le Arácsra…
 

Arácsról fel a Jókai-kilátóba… Ez már csak a hab a tortán. Néha gomolyfelhők enyhítik a perzselő hőséget, de sajnos nem túl gyakori a jelenség. A kilátóba most nem mászom fel, le szeretnék jutni minél hamarabb, bár Balatonfüred utcái is ontják magukból a hőt. Megkeresem az 50-es célt, legalább árnyékos helyen van, egy kövön ücsörögve eltüntetek két szelet dinnyét, néhány pogácsát, de főleg folyadékból töltöm fel magam. 8 óra alatt értem ide, nem túl jó idő. Érkezik egy kis csapat, akik folyamatosan a „sarkamat a taposták”, folyton beértek. Elhatározom, hogy követem őket, igen jó tempót gyalogolnak, és látszólag ismerik is a terepet, nekem viszont a hátralévő 26 km teljesen ismeretlen.
 

Fotó: Tarnai Máté
 
 
A következő két óra monotonon és nem túl jó hangulatban telik. A csapat mögött gyalogolva próbálom tartani a lépést, néha elég nehézkesen megy. A hőség teljesen kifacsart, és enyhülés csak nagyon lassan várható. Szerencsére a terep már sokkal barátságosabb, kevés szintek, és jól járható utak maradtak a végére. Változás a zádorvári pont után következik be, ahol kólával, pogácsával és sós ropival fogadnak minket a pontőrök. Ez most éppen jókor jött. Jól feltöltöm magam, és mivel a nap is már nagyon alacsonyan jár, ezért teljesen megújulva folytatom tovább az utat, hogy még legyűrjem a maradék 13 km-t.
 
Tempónk fokozódik, egyre többet kocogunk bele, Füred előtt nem gondoltam volna, hogy így fog menni a vége. Bár a cél előtt még kavargunk egy sort, de Óbudavár már csak egy karnyújtásnyira van, még éppen világosban, 9 óra után néhány perccel érkezünk meg. Nem túl sok embert találunk a háznál, nem kell tolonganunk a kajáért, lencselevest és virslit kapunk, szavakban nem tudom önteni, hogy 75 km után milyen jól esik a meleg étel… Elbúcsúzom a társaktól, és birtokba veszem a szállásomat. Végül is jól végződött ez a forró kaland.
 

Még 2005 környékén a Kék Balaton 30 a kedvenc túrám volt, ezért is döntöttem, hogy eljövök erre a rendezvényre. Nem csalódtam. Ilyen a Balaton-felvidék. Logisztika szempontjából az 50-es távot célszerűbb választani, Füredről még könnyen haza lehet jutni aznap, a maradék 25 km pedig a Balatontól távol halad, az első 50-eshez képest kevésbé látványos. De ha továbbra is rendezni fogják, az 50 km a minimum, amit kötelezően be fogok vállalni.
 
 
Következik a Bükk 900-as csúcsai.
 
 
 

2013. április 13., szombat

Mátrabérc


Táv: 55,6 km, szint: 2734 m. Szintidő: 13 óra.
 
 
„Idén egy más MB lesz, Téli Mátra XXL” (Feró)
 
A gyöngyösi busz kalandos útjának köszönhetően majdnem a rajtidő vége előtt tudunk csak elindulni. Sebaj, már úton vagyunk, és rögtön ez elején soha nem látott sártengerben kezdődik a küzdelem.
 
Kicsit feljebb kapaszkodva javul a helyzet, és a verőfényes napsütés már a tavaszt idézi, így április közepén.
 
Elérjük a Mátra gerincét, és hol jobbra, hol balra páratlan kilátás nyílik a hegység környékére.
 



 
Hamarosan utolérem Jeremcsuk István vak sportolót és kísérőit Kimmel Pétert és Lord kutyát. Elképesztő teljesítményre vállalkoztak, teljesíteni ezt a látónak is igen kemény túrát, ráadásul a terepviszonyok… nos a kép alapján is elmondható, hogy nem éppen ideálisak voltak… Le a kalappal előttük, a legyőzhetetlen akaraterő és az önzetlen segítségnyújtás páratlan példaképei.
 
 
Nemsokára kezd igazán bekeményíteni a Mátra. Olyan útszakaszok jönnek, ahol már a cipőm teljesen elmerül a vízben és sárban.
 
 
Oroszlánvár előtt vételezek egy kis vizet, meleg van, de nem vészes.
 
 
A pontnál sokan megállnak kicsit pihenni és nézelődni. Van mit.
 
 
A markazi kapu után, az oldalazó ösvényen többször beragadok. De nem erőltetem az előzést, nem sietek. Ezen a túrán nagyjából 50-50% volt az elengedők és a feltartók aránya. Szerencsére azért nem volt nagy tömeg.
 
 
Feljebb kúszva a Kékesen megjelennek az első hófoltok. Akkor még reménykedem, hogy ennél nem lesz durvább.
 
 
Azt hiszem, kicsit naiv voltam.
 
 
Vagyis nem is kicsit…
 
Először találkozom hóvirágmezővel, még mindig Kékestető előtt.
 
 
1014 méteren az étteremnél osztanak teát. Jól esik. Bár a nap süt, de a havas táj kissé lehangol. Ez nem az igazi Mátrabérc.



Gyorsan le innen, nem akarok havat látni. Egy darabig még „élveznem” kell látványát és érintését. Sajnos ahol máskor simán lehet előzgetni, most képtelenség. Vagyis lehet, de ahhoz ki kell ugrani a szűz hóba. Egy futó srác megteszi előttem rövid nadrágban. Majdnem combtőig (!) süllyed a hóba. Inkább beáll a libasorba… A sárga lefele hozza a szokásos formáját. Nyaktörő, de legalább nem havas.
 
 
Ahogy leérek, máris kezdődhet a mászás a Csór-hegyi „dupla lépcsőn”. Alattomos kis hegy, az első emelkedőn az orrom szántja földet.
 
A frissítő pont előtt visszanézek a tájra, szinte be lehet látni az egész eddig megtett utat. Lenyűgöző és félelmetes.
 
Galyatető előtt újra kezdődik a havas menet. Pár perc, és a cipőmben már szörcsög a jéghideg hólé.
 
Végre felérek a csúcsra, innen kicsit meg lehet húzni, könnyebb szakaszok jönnek. Vagyis csak jönnének. Sajnos Mátraszentlászló előtt minden idők legnagyobb sártengere fogad, a túrázók keresik az alternatív utakat, engem már nem érdekel, átvágok mindenen, csak a cipőm el ne hagyjam… Aztán már szárazabb úton közelíthetem meg a Vörös-kői kilátót, és az ellenőrző pontot.
 
A kedvenc szakaszom következik, szerencsére kevés a rövidtávos, és ők is előzékenyek, úgyhogy felszabadultan futhatok egészen a kék háromszög becsatlakozásig.


A túrán a legnagyobb igénybevétel Szamár-kő megmászásához szükséges. Néhol elkell néhány alap sziklamászó tudás.
 


Persze fent a látvány minden nehézségért kárpótol.
 


A lefele itt ugyancsak nem egyszerű. Kezdetben magas sziklatömbök, majd meredeken eső, legyalult ösvény teszi próbára az embert. Nem kis rutin kell hozzá. Itt még a napszemüvegemet is feltoltam, hogy jobban lássak. (Jézus, vakon hogy lehet itt lejönni??!!)
 


A turistaháznál veszek egy kólát, jól esik a hideg üdítő. Lecsorgok a patak-völgybe, lélegzetelállító, mint mindig.
 

A mátrakeresztesi ponton már számolgatom az időt, hm, egy kicsit talán ellustálkodtam ezt a túrát, a végén még meg kell nyomnom a végét a tíz óráért. Bő frissítést követően magabiztosan vágok neki a hegy három lépcsőjének. A Nyikom-nyereg után a kilátás megint pazar.
 


Muzsla előtt, az utolsó emelkedő a legkeményebb. Itt találkozok egy bringás sráccal is. Na, arra sem vállalkoznék, az tuti.
 


A csúcskő annyit jelent számomra, hogy véget értek a kemény megpróbáltatások. 80 percem maradt, hogy leérjek 10 órán belül. Nem kell megerőltetnem  magam.
 


Bármennyire is óvatosan zúzok lefele, sikerül egy hatalmasat zakóznom, így vérző kézzel és fájós bokával teszem meg az utolsó kilométereket. Nemsokára feltűnik a napfényben úszó Szurdokpüspöki, ahol már a cél vár.
 


Kicsit féltem, hogy a bevezető út sáros lesz, de teljesen száraz, így lendületesen tudok befutni a településre, be az iskolába.
 


Leszámítva a Mátrabérc-Trail futóversenyt, ez volt az ötödik teljesítésem, és ebből négyet 10 órán belül, egyet pedig 9 órán belül sikerült abszolválnom. A Mátrabércen nyújtott teljesítményem mindig is fontos volt számomra. Most nagyon elégedett vagyok. A nehéz terep ellenére holtpont nélkül mentem végig. Amin teljesen ledöbbentem, hogy 164 lett a max. pulzusom. Hát ezt tényleg nem siettem el.
 
Következő fix túrám a Kinizsi Százas.
 
 
 

2013. február 9., szombat

VII. Téli Margita Terepmaraton


Táv: 44 km, szint: 800 m.
 
Szokásos februári kötelező esemény jött el ma. Két órával a rajt előtt ébredtem, és összedobtam négy tojásból rántottát, majd 8-kor ettem még egy banánt, a rajt előtt pedig egy kis csokit. Kíváncsi voltam meddig bírom kaja nélkül, hiszen eddig mindig végigzabáltam a hosszú futásokat.
 
Teljes nyugalommal rajtoltam, nem akartam benézni túl gyakran 160 fölé, ezért már a bazilikánál leszakadtam a srácokról, és saját tempóra álltam rá. Babatpusztától kezdtem igazán élvezni a dolgot, lassan, de biztosan morzsoltam fel a mezőny végét. Margita emelkedője se hatott meg túlságosan, ahol meredeknek éreztem ott persze sétáltam.
 
A plusz kör Erdőkertes fele hamar lement, most már nem frusztrált a gondolat, hogy 5 km-rel hosszabb a táv, mint a régi túrákon. Egy laza lecsorgás Domonyvölgybe, közel 28 km-nél és 3 óránál jártam, amikor megálltam frissíteni a ponton. Egy müzliszelet és 3 nápolyi. Ennyit vettem magamhoz összesen az egész futás alatt. Persze a folyadékot folyamatosan, módjával pótoltam. Könnyedén ment a zöld házi emelkedő is, innen egy futót hajkurásztam, végül a Kőkeresztnél tudtam megcsípni. Valószínűleg hozzájárult a sikerhez az is, hogy életemben először megfutottam az Erzsébet-pihenő és a Kőkereszt közt lévő hosszú aszfaltos emelkedőt. Hm, érdekes. Juharoson szép kis hó volt, visszaértem Gödöllőre, de ott még 4-5 kilit le kellett győzni. Elfutottam a háztömböm előtt, és átléptem a célkaput. 5:11:55. Tűrhetőnek gondoltam akkor, aztán mikor hazaértem, és megnéztem a tavalyi időt, majdnem dobtam egy hátast. Most 8 perccel mentem jobbat. Upsz…
 
Érdekes volt az élmény, kevés táplálékkal végig menni. Persze a reggelinek biztos volt hatása, de reggelizni eddig is reggeliztem. Reményeim szerint a szervezetem kezd hozzászokni a tartalékok felélésére futás közben. Ezt viszont azt is jelenheti, hogy a közel jövőben javulni fogok a futásokon… Meglátjuk.