2021. február 28., vasárnap

Kiss Péter emlékfutás a Mátrában

57 km, 2760 m szint


Február utolsó napja, egyben az alapozásom utolsó napja vasárnapra esett. Nem volt kérdés, hogy valami különleges futással kell zárnom ezt a remek időszakot: a körülményekhez képest szépen sikerült teljesítenem azt a minimumot, ami ahhoz kell, hogy az éven képes legyek valami elfogadható eredményt produkálni a betervezett versenyeken.

 

A Kiss Péter emléktúra privát lefutását először Feró említette meg. Nekem első körben a pilisi LeFaGySz jutott eszembe, mint finálé futás, de a KPEM jobb ötletnek bizonyult, és sokat nyomott a latba, hogy ide Feró is akart jönni.

 

A Kiss Péter emléktúrát a Hérics SE rendezi minden év februárjában, persze idén ez is elmaradt, mint sok minden más. Én egyetlen egyszer voltam a 20 km-es távon, az is elég combos, nehézsége méltó a túra nevét adó fiatalemberhez.

 

Kiss Péter egyénisége a magyar hegymászó sport igazi különlegessége volt. A hegymászás mellett tehetsége kiemelkedett még teljesítménytúrázásban, terepfutásban és barlangászatban is. Első magyarként mászta meg az Alpok mind a 82 (!!!) 4000 méter feletti hegyét. 2013-ban, 26 évesen lelte halálát mászó társával, Erőss Zsolttal együtt, a világ harmadik legmagasabb hegyének (Kancsendzönga, 8586 m) meghódítását követően, ereszkedés közben.

 

Kiss Péter  (forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)

Kiss Péter

(forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)

 

A sástói parkolóból indultunk, a túra egyébként a kalandparkból rajtoltatott volna. Két kilométeres bemelegítő lejtőzést követően Mátrafüredre érkeztünk, ahonnan a kék háromszög turistaútján támadtuk Kékestetőt. Szerintem ez a legjobb út felfelé, alig köves, szinte végig kényelmesen kocogható. A néhány meredek emelkedőt bot használatával próbáltam könnyűvé tenni, elég jól sikerült. A célom az volt, hogy 160 fölé ne menjem a pulzusom, így talán gyorsan ki tudom majd heverni a mai kalandot.

 

1:10 alatt küzdöttük le a 8 km-t 700 méter szinttel. A hegytetőn csak egy snowboard-ossal találkoztunk, aki még kihasználta azt a pár centit, ami még maradt a hóból a pályán. Egyébként örömmel konstatáltuk, hogy a déli oldal mennyire száraz, egyáltalán nem tapasztaltunk saras részeket, és jó reményekkel készültünk fel az északi oldalra, de előtte természetesen készítettünk egy fotót a Kiss Péter emléktáblával.

 


 

Az országos kéken kezdtük meg az ereszkedést, egy rövid jégbordás szakaszt követően szinte teljesen száraz ösvények fogadta minket. Nem győztem magamban mosolyogni, ilyen ideális körülményekre álmunkban sem számítottunk. A Sas-kőnél megálltam egy kötelező fotóra, itt a kilátás mindig pazar, bármilyen évszakban járok erre.

 


 

A markazi kapuig lendületesen haladtunk, majd lecsordogáltunk az Ilona-völgybe. A mélyebb részeken már tapadt a cipő a vizes-sáros talajon, de ez még mindig elhanyagolható haladási nehézséget okozott.

 


 

A Szent István Csevicéig nem futottunk le, ahogy a túrában lett volna, hanem dobtunk egy balost, és máris megkezdtük a visszamászást. Viszont nekem vizet kellett vételeznem, és erre megfelelőnek találtam az Ilona-patakot, ami kellően gyors folyású ahhoz, hogy talán nem nyelek be belőle valamilyen fertőzést.

 

Mélyen, a Kékes északi lábánál már nem száradt olyan gyorsan a talaj, pedig már-már azt hittük, hogy víz nélkül megússzuk. A sárga jelzésen haladtunk felfelé hol futva, hol a sarat dagasztva, gyalogolva. Rózsakunyhóig nem volt annyira egyszerű a menet, innen viszont egészen dinamikusan tudtunk kocogni, a jól ismert Pisztrángos-Sombokor szakaszt pedig különösen élveztem.

 

Feró egy kicsit túltolta a heti edzéseit, így főleg lefelé óvatosabban haladt, néhol előre futottam, mint például a Vörösmarty turistaháznál. Tippelgettünk, hogy a Gyöngyös-patak milyen állapotban lesz, ki is dolgoztam egy menekülési tervet, ha úgy találjuk, hogy a völgy veszélyes a haladáshoz. De itt is meglepetés ért minket, sár ugyan volt, és az átkeléseket sem úsztuk meg szárazon, de attól nem kellett tartani, hogy elsodor minket az ár. Botokkal egyszerűbben jutottam át egyik partról a másikra, Feró nem sokat töprenget hogyan teleportálja át magát: lábszárig gázolt a vízben.

 

Egy hónapja is jártunk Lajosházán, most azért jóval melegebb fogadott minket, és mivel ez egy katlan, innen csak felfelé mehettünk. A sárga négyzet ezen ága újdonság volt számomra, és persze piszok meredek, már kezdtem érezni a fáradtságot, a pulzus sem reagált már annyira gyorsan a nehéz szakaszokra. Mire végre felértünk, ismét futhattunk, aminek az lett az eredményre, hogy Ferót leráztam magamról, és csak negyedórával később derült ki, hogy ő egy hosszabb úton jutott fel Mátraházára.

 

Egyedül futottam a sárga háromszög jelzésen, itt már népes kiránduló csoportokkal is találkoztam, nem csoda, hiszen az időjárás már bőven a tavaszt idézte, tíz fok körüli meleggel, verőfényes napsütéssel. Mielőtt elértem volna a parkolót, bekanyarodtam egy kis ösvényen, és egy fa tövében megtaláltam a levelek alá rejtett depócsomagot, amit még hajnalban hoztunk fel ide kocsival. Falatozni kezdtem, és közben átszereltem a kulacsokat, és lám megérkezett Feró is, a másik irányból. 😊

 

Feltöltekezve futottunk le a honvéd üdülőig, csak azért, hogy újra másszunk. Elővettem a botokat a Dynafit Ultra Pro 15 literes zsák „zsebéből”, és pillanatok alatt összeraktam. Most próbáltam először a zsáknak ezen funkcióját, végre egy olyan zsák, amibe gyorsan tudom rejteni, és elővenni a botot, a zsákot nem kell levennem közben, és futás közben sincs útban.

 

Visszaértünk Sombokorhoz, és jobbra kanyarodva másodszor is nekimentünk a Kékesnek. Brutál az emelkedő, de ahhoz képest egész jól ment, hogy már 40 km és közel 2000 szint volt a lábamban.

 

Kékestető másodszor, komoly turistaforgalommal. Az egyetlen túráról rémlett, hogy innen a piros jelzésen távozunk, aminek az eleje szuper jól futható, viszont később kivicses-kavicsossá válik az ösvény. A hegynek ezen oldalán is találkoztunk turistákkal.

  

Zöld háromszögre váltottunk, és hamarosan elértük a Kis-kő szikláit.

  

Feró tudta, hogy mi vár ránk, én nem igazán, de lehet jobb is. 😊 Térd-gyilkos az a lejtő, ahol két kilométeren 400 méter szintet vesztünk, csak az a gondolat nyugtatott, hogy itt vissza is kell mászni… Na jó, csak viccelek, ennyire nem vagyok mazochista, igazából bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz itt visszafelé.

 

Lecsorogtunk a völgybe, és igazából le is jutottunk a Mátráról, innen Markaz már csak egy köpés lenne. De nem arra vettük az irányt, hanem felkapaszkodtunk a várhoz, ahol jó eséllyel még sosem jártam.

 



Fent megszabadultam a pulcsimtól, a nap már rendesen égetett, csak némi szellő enyhítette a tavaszi hőséget. Vettünk egy nagy levegőt, és megindultunk vissza. A botozás egy szuper jó dolog, főleg ha az ember egy „sky trail” versenyre készül, ahol minden kilométerre 50 méter szint jut. Egy gyenge pillanatomban beneveztem egy őszi szlovén versenyre, ahol a 100 kilométerben 5000 méter szintet rejtettek el. Most itt, 2600 méterrel a lábamban, a Kis-kő felé botorkálva egy brutál meredeken, egyelőre esélytelennek láttam, hogy azt abszolválni tudjam, de még van fél év felkészülni.

 

Nagy kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam a Kis-kő sziluettjét, el sem hiszem, hogy felértünk. A keresztúton montisokkal találkoztam, Feró is érkezett, falatozni kezdtünk, már csak 6 kilométer volt hátra, de ahhoz is kell egy kis energia, viszont az előző siratófal mindent kiszedett belőlünk. Örömmel nyugtáztam, hogy bár a vérkeringésem nem az igazi, éreztem a fáradtságot rendesen, viszont a lábaim teljesen frissnek tűntek. Kíváncsiságból még Mátrafüred előtt nyomtam egy sprintet, és nagyon jól ment. Hm, ezt biztató, talán mégis meg lesz az az 5000 szint, de az tuti, hogy az egész nyarat végig kell „szintezzem”.

 

Mátrafüreden már kerülgetni kellett a tömeget, a tavasz mindenkit kihúzott az odúból. Még egy 2 kilis mászás, és vissza is értünk Sástóra, a kiinduló pontra. 57 km, 2760 m szint, bő 9 óra alatt, kényelmes tempóban, tökéletes zárása volt az alapozós időszakomnak.

 

Bár csak 27 évesen jártam először a Mátrában (egy Mátrabérc túrán), valahogy mégis ez a kedvenc hegységem már régóta. Szépsége és vadsága lenyűgöz, és minden alkalommal tartogat valami újat, valami meglepőt. Most nagyon kedves volt hozzánk a hegy, így tél végén, olvadás után, ennél jobb körülményeket nem is kívánhattunk volna.

 

A végére pedig egy rövid kis videó-összeállítás a Kiss Péter emlék-futásunkról.