42 km, 2700 m szint
A
Galyavár túrákkal kapcsolatban mindig az volt az elméletem, hogy egy körnél
többet megtenni elmebeteg dolog. J
De ha jövőre szeretnék részt venni két magashegyi versenyen, akkor a minimum,
hogy a felkészülés alatt kellő mennyiségű szintet tegyek a lábaimba, és - mivel
úgy éreztem, hogy bottal könnyebb a menet -, ezért a karjaimba is.
Első
nekirugaszkodásra a 6 kört, vagyis a maratont néztem ki. Bár nagyon sokszor
jártam már Galyatetőn, Galyavárat is megmásztam már párszor, de ezt a kört
ténylegesen még sosem jártam be. Erre a napra is kifogtuk a melegebb időt, mint
oly sokszor már az ősszel. Arra számítottam, hogy az északi lejtőn, Mátraalmás
irányába azért hideg lesz, felfelé a siratófalon pedig az erőlködéstől gyorsan
felmelegszem. Éppen fordítva történt.
Nyolc
előtt pár perccel indultam útnak, és a kilátó megtekintését követően
kezdődhetett is az ereszkedés. Kevés szakaszt tudtam jó tempóban futni, a
legtöbb helyen a botokkal erőteljesen korrigálva csordogáltam lefelé. Alig telt
el tíz perc, és már pokoli hőséget éreztem a Dynafit Ultra S-Tech pulcsi alatt,
így az gyorsan a derekamon kötött ki. Mátraalmáson volt egy csekkolás, és onnan
indulhatott is a szigorúan monoton és meredek emelkedő.
A
botokat szélesen fogva és magasan előre szúrva, illetve erőteljesen előre dőlve
elég gyorsan tudtam haladni. Viszont ahelyett, hogy melegedtem volna, vacogni
kezdtem. Kegyetlen hideg szél futott le a hegyről, és mikor felértem a
Galya-fennsíkra, ott sem változott a helyzet. Na szép, vissza kellett volna
vennem a felsőt, de nem akartam ezzel az időt húzni főleg abban a tudatban,
hogy lefelé ismét hőség lesz. A hideget jobban bírom, így maradtam az
aláöltözetben és pólóban.
1:02
lett az első kör, és nem éreztem túl erősnek. Örültem is neki, hogy a körök
múlásával, nem túlzottan jelentős a lassulás, a leglomhább körömet végül
1:09-re sikerült abszolválni. A harmadik körben teljesen váratlanul csapott le
rám egy holtpont. Már csak azt vettem észre, hogy inkább kerülgetem a nagyobb
köveket átugrás helyett, megálltam pisilni, pedig nem is igazán kellett, és a
hangulatom szintje is nagyot esett. Olyan „fal” érzetem volt, bár ezt túl
korainak találtam, de lehet, hogy a lendületes mászások miatt időben előrébb
jött az a bizonyos energia megingás.
Végül
pont a „fázós” részen állt helyre az egyensúly, így mire féltávnál visszatértem
a kiinduló pontra, ismét jókedvvel frissítettem, és vágtam neki a negyedik
körnek. Fura módon a túra második felét jobban élveztem, bár akkor már volt
olyan kör-rajtom, hogy pár perc állás után csípőficamos terminátornak éreztem
magam. J
A
körözős kihívásoknak az az előnye, hogy a szép helyek újra és újra
visszaköszönnek, a hátránya, hogy a nehéz részek szintén körönként megjelennek.
Ehhez képest sikerült fejben „semlegesítenem” a galyavári kapaszkodót, így nem
tartottam tőle annyira, hogy az teljesítmény-romláshoz vezetett volna. Az
ellátás biztosítását is megkönnyítette a rendszeres visszatérés a kiinduló
pontra. Vegyes frissítést használtam, vittem egy flakon Hammer szénhidrátot, és
a második körtől kezdve minden körben letoltam egy kis lekváros vagy zsíros
kenyeret. Mivel nem volt nagy a tempó, ezért nem tartottam a szétrázódástól.
Végül
6 óra 37 perc után csekkoltam az utolsó állomáson, vagyis Galyatetőn a
turistaházban, ezzel véget ért a 42 km-es utam, amibe belelapátoltam 2700 méter
szintet. Azért rendesen elfáradtam, de örültem neki, hogy nem csaptam szét
magam, így a következő héten tudom folytatni az alapozást. Tervek szerint
minden hónapban letolnék egy hasonló erősségű utat, ha már nem tudok edzeni az
Alpokban, legalább úgy teszek, mintha… J
Ha
minden jól alakul, akkor december 1-én újra „nekifutunk” a Börzsöny 25
legmagasabb csúcsának, hogy 9 óra alatt láncra fűzzük őket.
