2009. október 24., szombat

Via Dolorosa terepfutó 35

Táv: 34,5 km, szint: 1614 m

40 km-esre hirdették, de a végül 35 lett belőle. Nád Béla a Csurgó-forrásnál elmondta, hogy minden éven szeretne az útvonalon egy kicsit változtatni. Én nagyon nem bántam, valahogy ezen a napon nem voltam csúcsformában. Tavaly szép emlékekkel jöttem el Markazról, akkor a 25-ös távon begyűjtöttem a leggyorsabb teljesítésért járó kupát. Most szerényebb célokkal érkeztem, beérni 6 órán belül a 35 km-es terepfutó távon. qvic kísért el, kicsit átmozgatta magát a P85 előtt.

Az időjárás kedvező volt, bár a korábbi eső miatt az első emelkedő ragadt a sártól, így tíz kilós cipőkkel nyomtuk felfele. Hát mit mondjak, fáradt voltam. Nehézkesen ment gyorsan haladni, túl lassúnak éreztem, ezért kicsit meglepődtem, hogy 31 perc alatt felértünk a markazi várhoz. Ez annyira nem rossz.

Botorkáltunk a hegyoldalban, egy lejtő és egy emelkedőt követően elértük a Markazi kaput (1:13). Innen a kéken zúztunk a Mátrabércen visszafele, bár a „zúzás” kicsit túlzás, sok volt az emelkedő. A hegycsúcsok felhőbe öltöztek, csodálatosan néztek ki. Oroszlánvár után már nagyon vártam a következő pontot, vészesen fogyott az energiám. Leértünk a Csurgó-forráshoz (2:20), itt toltam egy kis kaját és szörpöt. Utolért minket László Szilvi, akivel együtt indultunk, csak az elején lemaradt. Innen együtt mentünk a Szent István csevicéig. 1000 méter szintemelkedés után végre lejtős és sík szakaszok váltották egymást elég hosszan. A recski tábornál megálltunk egy pecsétre (2:58), kis vízre és egy fotóra.

Most jártam itt először. A csevice is hamar eljött, szükség volt egy nagy generálra (3:34). A lekváros kenyér és a tea jókor jött. Ketten futottunk tovább, legalábbis egy darabig. Sajnos emlékeztem rá, hogy itt sok emelkedő lesz. Felmásztunk az Ilona-völgybe, sok turistával találkoztunk és egy szép vízeséssel. Az ezt követő emelkedők nehezen mentek, de csak visszaértünk a Markazi kapuhoz (4:33).

Az utolsó 6 kili végig lejtett, le kellett futnunk a Mátráról. Ez nagyon jól esett, qvic nyomában jó tempót mentem, a végén még néhány futót is sikerült beérnünk. Még egy sprint a markazi főúton, és célba értünk (5:15). Megkaptam az érmet, igazán szép darab, megérte a futós távon indulni. Zuhanyzás és paprikás krumpli után indultunk haza.

(A fotókat qvic készítette.)

2009. október 4., vasárnap

24. SPAR Budapest Nemzetközi Maraton

Egyrészt kíváncsiságból, másrészt fizikai és mentális állóképességem fejlesztése céljából vállaltam be életem első aszfaltos maratonját. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen érezni a sebességet hosszú távon. Kitűztem egy négy órás teljesítést, az első felében 5:50-es, a másodikban 5:30-as ezreket szerettem volna futni.

Bementem Pestre, és az átöltözést követően már a folyosón ácsorogtam, a 4-4:30-as zóna második felében.

Az első 20 km eseménytelenül és gyorsan telt, bár az elején nehezen álltam rá az 5:50-es tempóra, túl lassúnak tűnt. Illetve átérve Budára, az alsó rakparton szembe futottam a Nappal és a széllel. Ez így együtt nem volt túl szerencsés. Éreztem, hogy a szerveztem kívánja a folyadékot, a fejem a mosakodást, muszáj lesz terven felül is frissíteni. 2:01-es félmaratont futottam, ez bíztató volt, se nem túl lassú, se nem túl gyors.

Innen kezdtem gyorsítani, 5:30 alatti kilik és folyamatos előzések következtek. Furcsa, de jobban éreztem magam ebben a tempóban, mint a lassúbban. Jött a 6-os út fordítója, ismét frissítettem, és már visszafele nyomtam a gázt. Sikerült egy öt percest futni, harmadszorra találkoztam Gál Pistivel, aki a szemben jövő sávban tolta, majd jóval később a záróbusz is megjelent. Na ezt nem szerettem volna a későbbiekben látni. Szépen tartottam a sebességet, de a folyamatos frissítés miatt értékes másodperceket vesztettem.

Harmincöt környékén éreztem, hogy a fejem már túl forró, az arcom lángol. Ez így nem fog menni. Egy sráctól hallottam, hogy 29 fok van. Pazar. Az edzettségi állapotom, a szokatlan meleg és a jelenlegi tempó nem fért meg együtt. Mivel az első kettőn nem tudtam változtatni, így nem volt mese, lassulnom kellett. Nem esett nehezemre. Hat perc körüli tempóra váltottam, ezzel csak kihúzom a végéig. Fejben számolgattam, így kicsúszok a négy órából, hacsak a végén nem hajrázok egy óriásit. Esélytelen volt, de nem érdekelt az idő. Ráadásul a Ferdinánd-híd lábánál a hajtóművek kezdtek leállni. Persze tudtam mi a bajom, nincs hozzászokva a szervezetem, hogy 40 km-t lefussak fél banánnal és néhány pohár vízzel.

Az utolsó 3 kilin jól jöttek a gyakori frissítő pontok, ittam vizet, kólával is kínáltak, meleg volt, mint a pisi, de lement az is. Elszüttyögtem néhány percet, de utána jobban éreztem magam. A Dózsán tepertem, egy hónapja a félmaratonon itt 4:30-as ezret mentem, most a 6 percet is csak kínlódással tudtam kipréselni magamból. Ez a különbség a két táv között. A Hősök tere látványa kicsit felpörgetett, viszont a városligeti kitérő nagyon nem hiányzott. Aztán beértem a 400 méteres folyosóra, sokan bíztattak, szurkoltak. Kihúztam magam, és magabiztos, hosszú léptekkel futottam be a célba, nem láthatták rajtam az elmúlt néhány kilométer viszontagságait.

A célban még a nevemet is bemondták. 4:06:17 lett az időm. Remek, csúcs, tökéletes. Megkaptam az érmet, és mindenféle szponzori ajándékot. Hát ennyi volt.

Következhet a Via Dolorosa terepfutó 40. Végre újra a Mátrában.

2009. július 25., szombat

Budai tájakon 50

Táv: 48,1 km, szint: 1420 m.

Egész héten nagy dilemma volt, hogy szombaton túrázzak-e, a kánikula miatt valahogy egyáltalán nem akarózott mozogni. Aztán nagy szerencsére a hétvégére hűvösebb lett, így Hűvösvölgyben a helyem. Laza, futós-gyalogos tempót terveztem.

Teljesen elképesztő módon, másfél óra alatt jutok ki tömegközlekedéssel a rajtba Gödöllőről. Igaz, a metróhoz és a buszhoz is futnom kell, de legalább bemelegedem. A nevezés gyorsan megy, leadom táskámat, és nem sokkal 8 után indulok útnak. Otthon végignéztem az útvonalat, néhai edzőköreim kombinálva, így a tájékozódással nem lehet probléma. Lassú kocogással, majd felfele gyaloglással már az elején beelőzök vagy harminc embert, és 27 perc után pecsételtetek a Kaán Károly-kilátó előtt. A Hárs-hegyet elég jól ismerem, itt sokat lehet vágni, többen meg is teszik. Én 48 km-t akarok menni, így maradok a jelölt úton. Lefele öreg bácsikát előzök, érintem Szépjuhásznét, és már a piroson nyomulok. Még a műút előtt újabb öreg bácsika mellett megyek el, vagyis nem… ez ugyanaz a bácsika. Talált egy rövidebb utat. Fekete-fejre felfele érzem, hogy valahogy nem úgy megy, ahogy szokott. Nem sietek, nem kell senki tempójához alkalmazkodnom, de valami mégse az igazi. Így a pont után (0:55) még inkább lassítok.

A lovardánál visszanézek a hegyekre, még mindig sok a felhő, amit nagyon nem bánok, nem sok kedvem lenne szenvedni a hőségben.

Lassan felkocogok a következő pontig (1:21), és ez a monoton tempó végre helyrezökkent. Kicsit gyorsítok is, újabb túrázókat fogok be, majd leesik az állam az erdő látványától. A p+ után jobbra egy nagy részen kivágták a fákat. Így csupaszon teljesen ismeretlennek tűnik a terep, még a betérőt is majdnem elnézem. Vicces lenne, ha itt eltévednék. A háromszögre térve letérek a rövidtávról, és célba veszem a Nagy-kopaszt. Régi szép emlékek. Itt általában futottam, most inkább gyalogolok felfele, és néha belekocogok. Beérem az ötvenes táv sereghajtóit, útba igazítok néhány embert. A Tarnai-pihenőről a kilátás még most is fantasztikus.


Lefele lehet nyomni, a s+-nél belebotlom a következő pontba (2:09), kapok szörpöt és almát, pont jókor jön. Átkocogok a murvás útra, hála az égnek a Nap felhők mögé bújt, így hűvösben sokkal barátibb felfele nyomulni. Gyorsan telnek a kilik Nagykovácsiig, ahol balra fordulok, és már nagyon várom a beígért frissítő pontot. Csak nem jön, pedig a szervezetem már teljesen üres, nagy generálra van szükségem. Kiderült, kicsit feljebb költözött. Most már mindegy, tolom be a kenyereket, a lekvár hihetetlenül finom. Még székeket is hoztak, leülök, eszem-iszom, nincs kedvem felállni. Maximum még egy kenyérért. Eredetileg öt percet terveztem pihenni, már a tízet is túlléptem, de nem hajt senki. Végül csak elindulok, bár sokat nem kocoghatok, végig emelkedik az út. Kutya-hegyre felfele hamar jön a következő pont (3:46), és végre lefele is mehetek, begyújtom a rakétákat.

Elérem Nagy-szénást, egy sráccal együtt kapaszkodom fel a csúcsra. Már jártam itt párszor, de ilyen szépnek még sosem láttam a kilátást.

Visszaérek Nagykovácsiba, a Zsíros-hegynél újabb ponthoz érek (4:23), és… dinnyét kapok. Óriási. Ennél jobb frissítést ki sem találhattam volna. Jól lakott napközisként ugrok neki a dinnyeszeletnek, majd teljesen felfrissülve zúzok le Solymárra. Nem bírom megállni, muszáj bemennem a kocsmába egy kóláért. Később kiderült, hogy kár volt, mert Solymár határában egy ponton vízzel és almával kínálnak (5:01).

A zöldön haladok tovább, ezen az úton visszafele még nem jártam. Ráadásul az új zöld eltér a régitől, ez egy kicsit megkavar, mint kiderül szinte mindenkit. A helyismeretemre hagyatkozva végül rábukkanok az új jelzésre, és már verőfényes napsütésben érkezem a Virágos-nyeregbe. Innen már csak egy izmos mászás az Újlaki-hegyre (6:11), ahonnan majdnem lefúj a szél. Már értem miért ücsörög kabátban a pontőr. A kilátás persze pazar, mint mindig.

Még egy laza kocogás lefele, és beérek a célba 6:47-es idővel. Megkapom a jutalmat, leülök egy kicsit kajálni, majd átöltözöm. Remek kis túra volt így a nyár közepén.    

2009. május 23., szombat

Kinizsi Százas

(a harmadik)

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

Négykor kelek. Öt órát aludtam, kétszer annyit, mint tavaly a Terep Százas futóverseny előtt. Gyors pakolás és szendvicskészítés, korán lehúzok a hévhez, még véletlenül sem akarom lekésni, mert akkor máris elbuktam a túrát. Vidéki élet hátránya: majdnem két óra szükséges, ahhoz, hogy kiérjek Békásmegyerre, a K100 új rajtjába. A békási héven már óriási a tömeg, és a gimnázium előtt is óriási sor kígyózik, örülök, hogy előneveztem. Azért a pékség előtt is találok bőven túrázókat, gyorsan regisztráltatok, és beállok a sorba. Ismerősöket keresek. Először Szilárdi Tomit bököm oldalba, majd végre megérkezik Ákos és qvic is. 6:45-kor indul az első ember, ránk csak 6:50-kor kerül sor.

Bár most kimarad a Róka-hegy, azért az emelkedőket nem ússzuk meg. Erős gyalogos tempót megyünk, lassan előzgetünk. Ha valóban úgy nyitnak a pontok, ahogy a füzetben van, nincs értelme gyorsan menni.

Felkúszunk Ezüst-Kevélyre, qvic gyorsítani kezd, megpróbál meglógni, de nem sikerül neki. Végig látótávolságban marad. Itt már belekocogok. Ákos elől próbálok megpattanni, de ez sem jön össze. Így végül hárman találkozunk a Nagy-Kevély csúcsán.

57 perc, ami remek idő, viszont nem érzem a tempót, ami már nem túl jó, mert még hátravan vagy 93 km. Lassítok, leszakadok a srácokról, úgyis egyéni menetet terveztem. Átkelek a csobánkai műúton, itt találkozok az első depókocsikkal, köztük egy honvédségi furgonnal. A rajtban láttam több egyenruhást, egyiküket arcról meg is ismertem. Na de bajtársak, egy katonának saját menetfelszereléssel illik lenyomni azt a 100 km-t. Mi ez a puhányság?! Depókocsi??? :)

 Két futó srác érkezik mellém, Gábor és István. Mondom nekik, hogy nem érdemes sietni, de még így is a hivatalos nyitás előtt érkezünk a hosszú-hegyi pontra (2:00). A rendezők már várnak, pecsételnek, nem morgolódnak, sőt biztatnak minket. Nekem nem sietős, kicsit nézelődöm, a két srác rögtön indul tovább, talán nem is látom őket többet. Aztán megindulok lefele, és kb. 3 perc után elfutok mellettük.

Felmagasodik előttem a Pilis, nekem viszont két bajom is van. Egyik: korog a gyomrom, pedig a nyeregig nem terveztem enni. A másik: a jobb talpam első fele megfájdult. Gyorsan lekapom a cipőmet, ellenőrzöm van-e benne kavics, vagy esetleg meggyűrődött-e az egyik zoknim, de minden negatív. Cipő vissza, újra futok, ugyanúgy fáj. A franc! Csak egyszer fájt a talpam, amikor négy éve vízhólyagom volt, de azóta semmi, úgyhogy nem tudom mi a frász van vele?! Eszembe jut, hogy talán a belső zokni lehet az oka, talán túlságosan kitapostam az évek alatt. Hoztam váltózoknit, majd a ponton lecserélem. A tavalyiból okulva most óvatosan mászom a szerpentinen, teljesen kihasználom a botok nyújtotta segítséget. Még fotózgatok is.

Egyenesbe érve újra tolni kezdem, nincs mese, gyorsan a nyeregbe kell érjek frissíteni és zoknit cserélni. Gábor és István még jobban nyomja, ugyanis utolérnek, és előttem csekkolnak (3:36). Leülök egy asztalhoz, nekiesek egy szendvicsnek. Gábor a táskájából mogyorót, aszalt gyümit, magnéziumtablettát ránt elő, nagy lakomába kezdünk. Közben lehámozom zoknimat, nézem a talpam, semmi sérülés. Mindegy, most már cserélek. Iszom még egy pohár narancslevet, aztán otthagyom a fiúkat.

Hiába a zoknicsere, nem változik semmi, így csak reménykedni tudok, hogy a fájdalom egyszer elmúlik. Szerencsére a futásban nem akadályoz, így gyorsan telnek a kilik. Egy újabb srác tűnik fel mögöttem, majd előttem, egy pici övtáskával nyomja, abban is csak a mobilját tartja. Szinte egyfolytában beszél a depójával, még a helyes irányt is telefonon kapja. Vele együtt Gáborék is nagy lendülettel érkeznek, és a Kétágú-hegyről lefele, a nyílt terepen tetemes előnyre tesznek szert.

Lebukdácsolok a műútig, a forró aszfaltos kocogás közben arra a hideg üdítőre gondolok, amit mindjárt letolok a kesztölci sörözőben. Mögöttem –balazs- masszívan közeledik, és egy hírrel földbe döngöli látomásomat: a sörözőt bezárták. Jaj ne! Terveim szerint itt mosakodást, víztöltést, kólázást kellett volna megejtenem. Nagy mázli, hogy néhány kedves hölgy büfét nyitott a túra idejére, így tudok kólát venni. Viszont egy vízcsap nagyon hiányzik, szükségem van plusz vízre, a Gete már feni rám a fogát, a katlanban pedig megint hőség lesz. Apropó, Pataki Zitához lesz egy-két keresetlen szavam. :) Mentségére legyen szólva, szinte folyamatosan hűvös szellő fúj, ezért nem érzem annyira fullasztónak a meleget.

Átkelek a műúton, és végre homokos talajra érkezem. A talpam nem lett rosszabb, sőt, enyhült a fájdalom. Elérem Dorog határát, qvic csörög rám, és életmentő hírt közöl: talált csapot. Igaz, be kell érte menni a temetőbe. Előveszem a füzetet, és a rajzolt térképről tájékozódom. Hamar eltalálok a Molnár sörözőig, majd kicsivel később a temető is meglesz. Egy futó jön ki felfrissülve a kapun. Jó helyen járok. :) Gyorsan megtöltöm 8 deci vízzel a két flakonomat, mosakodásra szánom útközben, remélem kitart a tokodi pincékig. Még bevizezem a pólómat és a nadrágomat, veszek egy mély levegőt, és nekirontok a Getének.

Bensőséges a viszonyom ezzel a heggyel. Eddig utáltam, mint a bűnt, most inkább tisztelettel és alázattal közelítek. Nem kapkodok, nordicos tempót megyek, szépen egyenletesen haladok felfele. Felérek az első hosszú emelkedőn, rendesen bemelegszem. Egyik flakonból vizet locsolok az arcomra és a fejemre. Nagyon kellemes, érzem, hogy ez a módszer beválik, nem borul fel a hőháztartásom. Kiérek a hegy szélére, csodálatos a kilátás.

Negyedszer járok itt, de csak most először tudom élvezni. Meg is örökítem az alattam elterülő tájat, már látszik a Hegyeskő is, a következő „falat”. A vízszintes részeken belekocogok, majd egy utolsó mászás, és felérek a csúcsra (6:04). A mobilos srác a kereszt alatt ücsörög, nem fest túl jól. Körbenézek a hegytetőn… aha, itt ájultam el tavaly. Kicsit jobbra megkerülök egy bokrot, az árnyékában Gábor és István falatozik. Egy fél banán erejéig csatlakozom. Újra locsolok magamra vizet. Elégedett és boldog vagyok. Most már szeretem ezt a hegyet. Előre engedem a srácokat, lefele lassabban megyek, vagyis inkább zuhanok. Két bottal elég szerencsétlenül nézhetek ki a nyaktörő lejtőn. Kicsit lejjebb az út mintha köves lenne. :) Nem örülök, de leérek. A k+ a szokásos módon megy, stabilan haladok, nyelem a port, sokadjára előzöm a mobilos srácot, és még mindig szép a táj. Visszanézek a Getére. Ég veled!

Hegyeskő mellett haladok, amikor qvic helyzetjelentést kér mobilon. Minden zsír, nála is, ő már Mogyin jár. Ákos valszeg a pincéknél uborkázik. Lefele próbálom nyújtani a lépéseket, valaki hátulról közelít. Futóbolond amat. Bekanyarodunk a tokodi pincékhez, megmártózunk a kút vizében, majd a frissítő ponthoz megyünk. Le a kalappal! A kaja mellé még pavilonnal fedett asztalokat és lócákat is kiraktak. Egy fél zsíros kenyérre öntök vagy negyed kiló sót, és egyben lenyelem. Mellé uborka és víz. Azt már említenem se kell, hogy Gábor és István is itt kajál. Most én indulok hamarabb, és egyedül hódítom meg a Kősziklát. Könnyű falat. Lefele kocogva magamban mosolygok, nagyon jó napot fogtam ki, már a talpam se fáj, minden klappol. Mogyorósbánya, táv: 51,75 km, szint: 1705 m. Menetidő: 7:39. Ekkor már gyanús volt, hogy a tervezett 19 órával kicsit alábecsültem magam.

Amikor belépek a Kakukk sörözőbe, Ákos egy szendviccsel küzd. Ha nem lenne előtte az a pohár sör, a szendvics nyerne. :) Pecsét után veszek jégkrémet, kólát, és két szendviccsel leküldöm. Ákos már indul, amikor én még vizet töltök a flakonokba, még mindig meleg van, szükségem lehet rá. László Szilvi érkezik, váltunk néhány szót, aztán én is útra kelek. A betérőnél amatot érem utol, és közben képbe kerül egy újabb arc is: Gyuri. Rövid futás után, az emelkedőn hárman vonatozunk, Öreg-kőnél pecsét (8:29), majd együtt porzunk lefele. A rossz irányba. amatnak lesz először gyanús, az ipszilonban jobbra tartunk bal helyett. Előkapom a gps-t, fél perc alatt pozicionál, hát valóban rossz helyen vagyunk. A térképen látom, hogy így is elérnénk a műúton a kéket, de ezzel rövidítenénk. Inkább vesztünk 5-6 percet, visszamászunk a helyes útra.

Péliföldön a Szent-kutat amúgy is kár lett volna kihagyni. Mosakszom, iszom, töltök. Gyuri és amat lassabban végez, kicsit ellépek. Pusztamarótig nem szimpatikus részek következnek.

Hosszú aszfalt után nyílt terepen emelkedem, majd zárt erdőben kicsit durvábban tovább emelkedem. A meleg nem akar csillapodni, de jó, hogy van nálam víz. Egy almát is kivések a táskámból, nagyon jól esik a savanyú íze. Végre átbukom a hegyen, lefele nyomhatom a gázt. Már éppen arra gondolok, hogy régóta nem láttam senkit, amikor két futót fogok be. Ismerősnek tűnnek. Gábor és István, akik Mogyiról hamarabb indultak. Ráadásul a bajóti műúton megállnak depózni, így elporzok mellettük. Innen viszont csökken a sebességem, emelkedők sorozata következik. A Domoszló-völgyben elmélyülten figyelek egy sporit, aki lemászik az árokba, hogy levágja a hurkot. Közben amat zárkózik fel, és Pusztamaróton látom utoljára a túrán. Itt pihenek pár percet, majd irány Bánya-hegy. Lassabban megyek, mint szeretném. Talán kezdek fáradni? Nem hiszem. A hőháztartással se lehet gondom, már érezhetően hűvösebb van. Talán a sóhiány? Eszembe jut, hogy van nálam egy csomag sós mogyoró. Eszem egy marékkal. Keveset kell várni a hatására, rendesen felpörget. A hegy oldalában lazán kocogok, néhol még az emelkedőkön is. Azért még elpusztítok néhány szem mogyorót, mire felérek a bánya-hegyi ponthoz (11:24).

Kicsit leülök a fűbe, szendvicsezem, teázom, újra töltök. Ideiglenes társak érkezését figyelem: Gyuri, Gábor, István, mobilos srác. Eddig nagyjából harmincan haladtak itt át. Energiával feltöltve zúzok le a Gerecséről, hosszú szakaszon nagyon jó átlagot lehet menni. Hamar elérem a dzsungeles-létrás szakaszt, itt újra többen vagyunk. Gyuri mögött haladok. A gaz rendesen benőtt mindent, szinte csak zöldet látok, imádkozom, nehogy belerúgjak egy kőbe. A jelzésen érkezünk a vértestolnai műúthoz, ahol Gyuri lemarad.

Itt határozom el, hogy taktikát váltok. Eddig „biztonsági játékra” törekedtem, lazán, okosan, de mégis gyorsan haladni. Most viszont számolni kezdek. Ez az én napom, úgy érzem lehetek egy kicsit vakmerőbb. Nagy esélyem van rá, hogy 13 óránál megfogom a kolduszállási pontot. Onnan 2:53 alatt kellene célba érjek ahhoz, hogy egyéni csúcsot állítsak fel. Az már csak 16 kila, amit jelenlegi állapotomban max. két és fél óra alatt ledarálok. Hát hajrá! A lassú kocogást futásra váltom, nem kímélem az emelkedőket sem. Koldusszállásig szinte semmit sem sétálok. Már messziről látom a pontot, majd kapom a pecsétet (13:00).

Éppen megvan. :) Viszont a teára nem számítok, de kihagyhatatlan.

Forró, de piszok jól esik. Kapok egy vaskos citromkarikát is, abból se hagyok sokat. Eszem még mogyorót és csokit is, a célig már nincs több frissítés, nyomni kell! Hosszan futok az első komolyabb kaptatóig. Közben a frissítésen töröm az agyam. Mostantól másképp fogom csinálni, több savanyú és sós kaját kell magammal hozzak, és kevesebb édeset. Az édeset egy idő után már nem kívánom, és valószínűleg nem véletlenül. Amíg mászom felfele a mobilos srác beér egy másik futóval. Szépen el is húznak. Kezd sötétedni, az erdő mélyén már alig látom a köveket az utakon, de szerencsére sok a nyílt terep, ahol még világos van. Megmászom a második emelkedőt, és balra meglátom Tata fényeit és a tavakat. Már nincs sok! Mielőtt ereszkedni kezdenék, felrakom a fejlámpát, a völgyben már muszáj használni. Teljesen egyedül vagyok éjszaka az erdőben, nehéz elképzelni, hogy ezen az úton reggelig még többszáz ember fog végigmasírozni. Már meg sem lepődöm, amikor a baji vadászház előtt utolérem a két srácot. Egyikük kicsit elkészült. Begyűjtöm az utolsó pecsétet (14:26).

Nem sok esélyt hagyok a fiúknak, hogy kövessenek, tolom lefele rendesen. Csak az utolsó völgy lassít le, nagy nehezen lebotorkálok. Lefutok a baji hétvégi házak között, és végre leérek a hegyről. Éppen arra gondolok, hogy véget értek a megpróbáltatások, amikor a földúton megbotlom egy kőben. A botok repülnek és én is. Először előre hajolok, majd hátra, a derekam roppan egyet, aztán kiterülök. Feltápászkodom, keresem a botokat, fejlámpám villódzik össze-vissza. Már látom a reggeli helyi újság címlapját: Ufók jártak a baji szántóföldön! Összekaparom magam, újra futok. Bajon valamilyen bulit tartanak, jól öltözött lányok tipegnek a járdákon, nincs mese, muszáj hosszú léptekkel magabiztos kiállással futni. Aztán egy kocsi megáll mellettem, egy hölgy kiszól az ablakon: hol találja a sátras bulit? Majdnem kiröhögöm. Hát nem egy Columbo, az biztos. :) Pont egy fejlámpás, túrabotos, izzadt, koszos, büdös embertől érdeklődik. Sorry, nem vagyok helybeli. :) Átfutok Tatára, a táblánál magasba emelem a botokat, megjöttem, jesssz!!! Néhány perc múlva elérem a tábort, a célt. Itt a vége (15:23).

qvic gratulál először, aztán a rendezők is, megkapom a jelvényt, emléklapot, és a kajajegyet. Ákos 12 perccel ért be hamarabb, ez óriási PB az ő részéről is. Megkeresem az ebédlőben, kicsit rokkantnak néz ki, de csak a vízhólyagok miatt. Szerencsére a lábam kibírta, sőt, a tavalyival ellentétben, semmilyen sérülést nem szereztem. Pedig az elején hogy paráztam a fájdalom miatt… Virslit kapok és teát, gulyást csak éjfél után adnak, nem bánom, a tavalyi elég necces volt. Míg eszem, Ákos elmeséli kalandját a pilis-nyeregi baracklével és utána a kétágú-hegyi bokorral. Legutóbb is ez történt, nem tanult belőle. :) qvic előáll a kocsival, átöltözöm, és indulunk haza. Ismét egy győzelem a Kinizsi ellen.

piedcat vs. K100      3:1

További fotók

Zárszóként egy kis összehasonlítás a 2008-as Terep Százas futóverseny és a 2009-es Kinizsi Százas teljesítménytúra között.

A részidők viszonylatában:

Ebből arra következtetek, hogy tavaly eléggé elfáradtam a második felére. A mostani teljesítésem fényét még az is emeli, hogy külön frissítőpontok és depó nélkül, teljesen puritán módon, csak az útba eső lehetőségeket kihasználva mentem végig. Illetve egyáltalán nem kerültem holtpont közelébe, végig magabiztosan haladtam. Rendesen frissítettem, eleget pihentem útközben, az elejét nem kapkodtam el. Soha ennél rosszabbat.

2009. május 16., szombat

Vidróczki 61


Táv: 60,6 km, szint: 2320 m.

Megint egy szombat hajnal. Viszonylag sokat alszom, ezért kipihenve ébredek, és némi pakolás után lemegyek a Szabadság térre, ahova időben érkezik Ákos és qvic. A két srác már jól ismeri a Vidróczki túrát, én most indulok először. Fél hét fele érkezünk Szorospatakra, még nagyon kevés az ember, bár a túra se túl népszerű. Nevezünk. Még nem fordult elő, hogy qvic rövidebb távon menjen, mint én, most csak a 46-ost vállalja. Mint később kiderült, neki volt igaza.

6:40-kor kocogok ki a panzióból, a srácok tíz perccel később indulnak. Már az első kanyart majdnem benézem, mert a visszafele utat jelölő szalagokra koncentrálok. Laza lejtmenet az első pontig, 14 percnél nem is kell több idő, pecsét, és jöhet a mászás. Kicsit visszafogom magam, kíváncsi vagyok mennyit spórolok az erővel, ha lassabban megyek felfele. Egy völgy szélén kapaszkodunk felfele, visszanézve káprázatos a kilátás.

Kiérek egy útra, ahonnan a sárga jelzés egy dzsindzsás ösvényre tér be. Eszembe jutnak a korábbi beszámolók, sokan eltévedtek ezen a túrán. Van nálam gps, nyugodt vagyok. Talán mégsem kellene ennyire nyugodtnak lenni. Észreveszem, hogy letértem a jelzésről. Sebaj, elindulok balra, majd csak keresztezem valahol. Egy sűrűn benőtt erdősávba botlom, hát ezen nem lesz egyszerű átjutni. Vietnámi dzsungelharcos módjára küzdök a vékony faágakkal, miközben egyre sötétebb lesz, ahogy beljebb jutok. Egy idő után már nem olyan mókás a dolog, fél órája indultam el, és máris elkavarok. Nagy nehezen kiérek az útra, innen már egyszerűbben lehet haladni. Felismerem az utat a Mátrabércről, felmászom a vörös-kői kilátóhoz.

Lefele ismét sikerül egy bravúrral a s+-re tévednem, de itt hamar korrigálok, nem vesztek sok időt. Bekocogok Mátraszentlászlóra, ahol pecséttel (1:21) és ellátással várnak a pontőrök.

Innen megint pancserkodom egy kicsit mire végre rálelek a k+-re, ami levisz a várak alá. Festői szépségű völgybe érkezem, bár az út minőségével van némi kifogásom. Keresztbe kidőlt fák és rengeteg kő nehezíti a haladást. Hullámvasutazás után jöhet a monoton mászás Galyavárra. Még a térképen is jelölik, hogy nagyon meredek az út, valóban az. Lassan és egyenletesen kapaszkodom, a pont hamarabb érkezik, mint vártam. Amíg pecsételnek (2:14), gyönyörködhetek a kilátásban. Még van némi emelkedő, mire elérem a galyatetői fenyveseket, aztán a pirosra fordulva lecsorgok Mátraszentimrére. Egy ismerőst érek utol, Józsival együtt érkezünk az abc-hez, ahol újra kapunk pecsétet (2:55) és vizet. Kiderül, hogy a 60-as távon első vagyok. Eddig 17,8 km-t tettem meg, 1035 méter szinttel. Durva.

Egy kis kör következik, amit gyorsan lezongorázok. Bagolyirtás fele veszem az irányt, 18 perc alatt oda is érek (3:13), majd újabb 18 perc ereszkedés következik Fallóskútig, ahol a Mária kápolnánál találom a következő pontőrt (3:32). Visszafele mászva Sápi Endre érkezik másodmagával, és kb. tíz perc múlva be is előznek. Ennyit az első helyemről. Mikor újra benyomulok Mátraszentimrére, már nagyon meleg van, így a forró aszfalton kis sétával pihenek. Meglátok egy utcai csapot, fürdés. El is határozom, hogy mostantól minden lehetőséget ki kell használjak a mosakodásra, így könnyebb fenntartani a hőháztartást. Szemből már rövidtávosok érkeznek, az eddig magányos túrámon megsokasodnak az emberek. Újra pecsételtetek az abc-nél (3:59), végleg búcsút intek a pontőröktől, és a rövidtávosok után iramodom. A z négyzeten egészen jól lehet futni, ki is használom a lehetőséget. Aztán megérkezem a Csörgő-patak völgyébe, ahol kicsit megváltozik a helyzet.

Elsőre még a jelzést is elvesztem, majd a patak jobb oldalán bukdácsolok. Közben befogom a rövidtávos sporikat, és egész jó időben megérkezik a Vándor-forrás is (4:46). Megállok pár percre frissíteni, még egy szendvicset is letolok, és iszom néhány litert a forrásból.

Ugyancsak a Mátrabércől ismerős piroson ereszkedem le Mátrakeresztesre. Az Óvár vendéglőt sóvárgó szemekkel figyelem, egy jéghideg üdítőnek most nagyon örülnék, de nem vesztegethetem az időt. Két srác kíséretében indulok el felfele a p+-en, a Vidróczki-barlangnál ácsorgó pontőröket még egyszerű megtalálni (5:17), viszont innen elég cselessé válik az út. Vagyis miről írok itt, út az egyszerűen nincs. A jelzés susnyásba vezet, a rendezők által kitett útirányok se tűnnek túl biztatónak. Kicsit bizonytalankodunk, megint elmegy pár perc a semmire. Újabb két srác érkezik, akik magabiztosabban mozognak a környéken, hozzájuk csatlakozva mászom tovább. Kiérünk egy nyílt terepre, és hőguta ide vagy oda, muszáj megállni és visszanézni a tájra.

Nemhiába tartom a Mátrát az egyik legszebb magyar hegységnek. Végtelennek tűnik az emelkedő mire az ismerős Nyikom-nyereg alá érkezünk.
Sajnos nem olvassuk el az itinert, a zöld jelzésen indulunk meg lefele, és ezzel egy jó kis kaland kezdődik meg egészen Nagyparlagig. A kerítés mellett haladunk, lábunk alatt tíz centire kiálló szárak és gyökerek. Nem lenne szerencsés elesni, aki nem végzett fakír-képzőt, simán agyonszúrná magát a hegyes szárakkal. A horror-szakasz végétől egy széles úton kocoghatunk, már-már azt gondolom, hogy véget értek a megpróbáltatások. Csak akkor kezdődnek. A jelzés eltűnik, gps szerint jobbra van, nincs mit tenni bele kell ereszkedni a Zám-patak völgyébe. Nem egyszerű. Bár a túrabot némiképp segít, a végén mégis fenéken csúszok lefele a porhanyós talajon. A táj lent valóban gyönyörű, és ha nem teljesítménytúrán lennék, még élvezném is. Azonban így a gyorsabb haladás érdekében muszáj végig a lábam elé nézni, mert ezek a kövek és sziklák darabokra törhetik a bokámat. Nem számolom hányszor, de legalább harminc alkalommal kelünk át a patakon, ez a túra biztosan csúcsot dönt ebben a kategóriában. Bár itt alig van napfény, így meleg sincs, kétszer mégis megmosakszom a felfrissülés érdekében. Lejjebb kicsit javul a helyzet, és már örülnék is, amikor rájövök, hogy túlmentünk a letérőn. Annyi a szerencsénk, hogy pont egy balos útnál észlelem a hibát, így arra kanyarodunk remélve, hogy visszavisz a helyes útra. Így történik. Az út Nagyparlagnál keresztezi a z négyzetet. A pontőrök kellemesen heverésznek egy fa alatt, mi kevésbé érezzük magunkat komfortosan.

Nézem az időt (7:06), szépen kicsúsztam a tíz órás teljesítésből. Persze egy végső hajrá még segíthetne, de gyanítom, hogy ezt nem Ágasvárra felfele fogom abszolválni. Némileg ismerős a sárga útvonal, amin folytatjuk az utat, viszont nekem az rémlik, hogy valahol letér a dózerről. Így is van. Én viszont követem az ideiglenes társakat, így ismételten teszünk egy szép kis kitérőt. Egy napos emelkedőn holtpont közelébe kerülök, egy kis vízzel meglocsolom fejemet. A közvetlen hűtés jót tesz, újra fel tudom venni a tempót, és ez már kitart a Hidegkúti-turistaházig. Itt ugyan nincs pont, viszont mellette csordogál a Hideg-kút, és ez most felér egy megváltással. Megtöltöm a camelbakot, és iszom még egy litert a vízből, illetve annyira megfürdöm, hogy a végén már vacogok a hidegtől. Pompás. El is határozom, hogy gyorsabb tempóra váltok, és elhagyom a két srácot. Nagy gőzzel elindulok, mikor rájövök, hogy otthagytam a botokat. Frankó. Vissza és futás.

Lefele menet már végig sasolom a gps-t, most már egy aprócska elkavarás se fér bele. Kiérve az erdőből, a páratlan kilátás miatt muszáj kicsit lassítanom.

A település határában eltűnnek a jelzések, pedig biztosan jó úton vagyok. Nem is aggódom, nyomom a gázt a lejtős aszfalton, amíg valaki meg nem szólít: helló, itt vagyunk. Végre itt a pont (8:17). Gondolva mi vár még rám, eszem-iszom. Továbbfutok az úton, és a buszmegálló mögött megtalálom a piros négyzet jelzést. Újra emelkedni kezdek, már érzem a sok mászást a combjaimban. Viszont jól megy. Sőt, felfele is kocogok. Kosiktanyán egy gyors pecsét (8:51).

Töprengek, hogy meglehet-e még a tíz óra. Még 8 kili van hátra, így elméletileg beérhetek, viszont majdnem 400 méter szintet kell leküzdeni. Belenyugszom, nincs értelme széthajtanom magam a végére. Így, amikor feltűnik az ágasvári turistaház, gondolkodás nélkül bemegyek egy kóláért. Sajna várnom kell vagy két percet, de megéri. Nekirontok a hegynek. Egyenletesen és gyorsan haladok, még az Ódorváron kifejlesztett botozási technikával. Mire felérek (9:32), egy hatalmas viharfelhő takarja el a napot. Szép, a végén még megázom.
Kicsit beszélgetek a pontőrökkel, közben feljut az a két srác is, akikkel a barlangnál jártam. Visszaindulok, nagyjából félútnál a turistaháznál elhagyott két srác is érkezik lentről. Kicsit elhúztam tőlük, de mivel később indultak, még mindig előttem lehetnek. Rátérek a pirosra, és egészen felszabadult hangulatban zúzok le a Mátráról. Az út errefele már egész jó, csak néhol fekszik az utamban egy-egy fa. Szorospatakon a műúton még nyomok egy sprintet, és öt előtt egy perccel, 10:19-es teljesítéssel fordulok be a kapun.

Bent egyből étellel, itallal kínálnak, de előtte még letusolok. Szavakba nem tudom önteni, mennyire jól esik. Sajnos díjazásul az első teljesítés kitűzőjét kapom, akkor még 58 km volt a táv. A túra összességében jó volt. A Mátra megmutatta gyönyörű arcát, de egyben kemény arcát is. Vannak utak, amelyek már-már járhatatlanok, talán egy ilyen túrát nem kellene arra vinni. De végül is, ha már másodszor megy az ember, akkor már számít rá, és nem éri olyan meglepetés, mint ami engem ért egyes szakaszokon. A táv picit hosszabb, a szint picit kevesebb, mint a Mátrabércen, viszont a nehezen járható részek miatt úgy érzem, hogy van olyan nehéz. Azért jó buli volt.


A további menetrendben némi változás állt be. Kungfus elfoglaltságaim miatt a jövő évi célom, a CCC törlésre került. Innentől kezdve a Mátra 115 teljesítése is értelmetlenné vált. Viszont ha már felkészültem egy kemény menetre, a Kinizsi pedig a kedvenceim közé tartozik, ezért 23-án ismét elindulok a százas távon. Egyelőre úgy tűnik, hogy egyik volt munkatársammal megyek, aki hozzám hasonlóan szintén kétszeres teljesítő. Ha mégsem jönne, akkor egy 18-19 órás menetidőt tervezek. Király lesz, már várom.

2009. március 28., szombat

Julianus 50

Táv: 52 km, szint: 1300 m.

A Ferencvárosi Természetbarát Egyesület huszadik éve rendez teljesítménytúrát Julianus barát emlékére. Mi tavaly voltunk először, akkor nagyon tetszett, most sem hagyhattuk ki. Úgy alakult, hogy qvic is szabadságot vett ki, így nem kellett egyedül mennem, és a bonyolult utazásom is megoldódott.

Már kocsikázunk a Duna partján, amikor épp arról beszélgetünk, hogy biztosan kevesen lesznek a túrán munkanap lévén, ezért nagyon meglepődünk, amikor a nagymarosi rajtban sorban kell állnunk a nevezésért.

Végül 8:20-kor indulunk el, lassan sétálunk, majd kocogásra váltunk. Én nem akarom erőltetni a nagy sebességet, egyrészt még mindig a térdem kímélése érdekében, másrészt még emlékszem tavalyról: az erős kezdést a végén megéreztem, és néhányszor holtpontig jutottam. Most ilyet nem akarok érezni. qvic szokás szerint keményen kezd, és gyorsan távolodik, én maradok a saját tempómnál. Sok a gyalogos is, akik a szűk ösvényen lassítanak, kivételesen nem bánom. 40 perc alatt felérek Hegyes-tetőre a kilátóhoz, ahol páratlan látképben való gyönyörködés mellett kapom a pecsétet.


Lefele óvatosan nyomulok, a térdem nem rajong a nagyon meredek lejtőhöz, de lejjebb érve már minden rendben. Köves-mezőn vár meg qvic, innen együtt megyünk Török-mezőig, ahol pontőr helyett egy macska fogad minket a pecséttel. :) Kiszolgáljuk magunkat, közben beér minket egy húszas futó is. Társam megint előre megy, felkapaszkodunk Békás-rétre, gyönyörködöm a Magas-Börzsönyben, és utolérem a húszas futót, váltunk néhány szót. Ismerős arcok tűnnek fel, Szilárdi Tomi, Tibet, Józsi, Rushboy. Lefutunk a kóspallagi műútra, és elképedve figyeljük a hatalmas tömeget a ponton és az úton. Hé emberek, ha ma mindenki túrázik, akkor ki dolgozik?! :)

Pecsét (1:27), és irány a piros. Az idő kezd melegedni, megmosakodunk a patakban, és még kortyolunk is a friss vízből. Márianosztráig László Szilvit is befogjuk, mint kiderül kicsit betegeskedik ezért nem fut. Klassz az ösvény lefele, és a település látványa is lelket simogató.

Megérkezünk a kerthelyiségbe, a húszas célhoz (2:43). Bedobunk egy kenyeret, és megtámadjuk az utcai csapot.

Emelkedők következnek, többször belesétálunk. Már korábban is feltűnt, hogy elég sok a saras rész, de itt kezd igazán borzalmassá válni a helyzet. Ahol tavaly lazán kocogtunk, most az út széli magas falon egyensúlyozunk, és alig bírunk haladni a kiálló gyökerek miatt. Felmászunk a Koppány-nyeregbe, veszem elő az itinert, de felesleges, nincs pont. Pedig nem ártana, mert sokan kihasználják a rövidítés lehetőségét, és a börzsönyi kéken indulnak el Nagybörzsöny fele, nem pedig a piroson. Ráadásul a kék nagyrészt aszfaltozott, míg a piros… Jesszus! Ha futók horror-filmet készítenének, akkor biztosan itt forgatnák a fő jelenetet. Az úton képtelenség haladni, a sár mély, csúszós, lágy, és hatalmas pocsolyák terülnek el mindenfele. A víz lefolyik az út szélén is, és ezeken keresztül kell haladni. Egyik részen pedig gally-tenger borítja az utat elég hosszú szakaszon. Puszilom a favágókat. :)

Azt veszem észre, hogy qvic megint sehol, néhány futó miatt előjött belőle a versenyszellem. Lassan kiérek a hegyek közül, és feltűnik Nagybörzsöny. Elfutok a tó mellett. Egy rendező vár a part tetején, és közli, hogy itt pecsételnek (4:28), nem kell kimenni a templomig. Innen néhány perc, és bent vagyok a harmincas célban. qvic már javában falatozik, csatlakozom. Nagyon jól esik, főleg a tea.

Lassan hagyjuk el a települést, a lejtőig nem is futunk, csak sétálgatunk. Közben szemben jönnek a rövidítők.


Farkas-völgyben, az aszfalton felváltva gyalogolunk és kocogunk felfele, majd komótosan megmásszuk ma másodszor Koppány-nyerget, ahol még mindig nincs pontőr. A börzsönyi kéken haladunk Nagy-Galla irányába, most sikerül végig futni, nem úgy mint tavaly. qvic se nyomul előre. A hegy előtt érdekes látvány tárul elénk: egy mezőt teljesen elöntött a víz, olyan, mint egy úszómedence, a vadászles pedig úgy néz ki, mint az úszómester trónja. :)

Gallától lazán koccanunk lefele, örömmel tapasztaljuk, hogy a kék jelzést felújították, így nem esik nehezünkre tájékozódni azon a részen, ahol tavaly mindketten elkavartunk külön-külön. A misa-réti pont könnyű préda (6:43).

A hosszú, köves szakasz a végén nem a kedvencem, de már látszik a visegrádi hegyvonulat, és olykor a Dunára is rálátni. Becsorgunk Szobra, le a vasúthoz, be a váróterembe… és a cél sehol. Nem lepődünk meg, tavaly is késtek. Míg átöltözöm a kocsinál, meg is érkeznek, és átvehetjük az emléklapot és a jubileumi kitűzőt. 7:22 lett a menetidő, két perccel jobb, mint az én tavalyi időm. Még veszek egy kólát a restiben, aztán indulunk haza. Jó kis túra ez, szeretjük a Börzsönyt.


Mindamellett, hogy ezt a bő hét órát egy csodálatos hegyen töltöttem, a legnagyobb örömöm még is az volt, hogy a térdem nem nyavalygott, és az út jelentős részében meg is feledkeztem róla, hogy nemrég sérült volt. A Mátrabércemig már nem tervezek ilyen hosszú futást, csak rövideket, esélyt adok a térdemnek, hogy véglegesen meggyógyuljon.

A nordic walking bot nagyon bevált, ég és föld a különbség a túrabothoz képest. Most már nem bánom, hogy annyi pénzt kiadtam érte, úgy érzem, jó szolgálatot fog tenni.

2009. február 19., csütörtök

Az 54-es kihívása télen 2. rész

Arra ébredek, hogy a szomszéd srác orra két centire van az arcomtól, és alvás közben fújja rám a levegőt. Átfordulok a másik oldalra, megnézem az órám: éjjeli egy. Még van másfél óra ébresztőig, de már sejtem, hogy nem fogok visszaaludni. Ez nem baj, három óra alvás bőven elég. Emberek elemlámpákkal szivárognak ki vécére, csak reménykedni tudok, hogy a nagy sötétben nem taposnak agyon. Két óra után több ébresztő is megszólal, ébredni kezd a szoba. Fél körül már én is készülődöm, Kornél felé pillantok, ő is fel van. Kicsit töprengek, hogy vegyek-e fel több réteg ruhát az éjszakai hideg miatt. Hoztam magammal egy futós nacit és egy felsőt, de nem szívesen melegednék fel túlzottan menet közben. Végül is Csaba dönti el a kérdést, újra rákérdezek, velünk tart-e, de nem gondolta meg magát. Viszont így belekocoghatunk, akkor pedig nem kell plusz réteg. Gyorsan összerámolok, a tegnap levetett vizes zoknikat és nadrágot bezacskózom, mindenből szárazat húzok, kivéve a bakancsból. Sajnos az nem száradt ki, bár nem is reméltem. Belebújva a polárba átmegyek a büfébe, hátha maradt valami kaja, de gyorsan kiábrándítanak, csak teát kapok, abból is csak 3 decit, mivel melegen aludtam. Hm, kajával lehet, hogy gondban leszünk, ráadásul Kornél nem tudott tegnap venni, így az én szendvicseimet fogyasztottuk. Csaba siet segítségünkre, tele van péksütivel, és neki már nem kell annyi energia, mivel innen visszaautózik Veszprémbe. Kornéllal megrohamozunk két kakaós csigát, nem sokáig bírják, hamar elfogynak. Maradt még két kiflim, néhány csokim, az elég lesz a menethez. A rendezők fordított beérkezési sorrendben indítanak minket, nekem nincs kedvem még egy órát várni, ezért hamarabb indulunk, kevéssel négy előtt. Döbbentem látom, hogy csak két pontot kell érinteni, és a közelebb eső is nagyon messze van. Illetve ami rossz hír, a másodikról megint nincs turistatérképes verzióm. Rázom a fejem, egy barom vagyok! Na mindegy, az elején is elboldogultunk, talán a végén se lesz gond. Menetre készen beállítunk a rendezőkhöz, nullázunk, majd rajt-dugás. Hadd szóljon!

Bakonybélig egy letisztított úton megyünk, ami eltér a kék jelzéstől, de legalább lehet rajta haladni. Rögtön a kapunál kocogósra váltunk, örömmel tapasztalom, hogy a várt hidegrázás elmarad, az most nagyon kellemetlen lett volna. Egy szerpentinen zúzunk le a hegyről, feltámadt lámpám szórja a fényt, széles az út, minden ideális. Katonatársakat érünk utol, mindenki jó utat kíván, biztatást kapunk és adunk. Remek kis rendezvény ez, 24 órára összehozza az MH, mint „nagy család”, sok tagját. A településig szinte végig nyomjuk, lejt az út, csak néhány perces sétákkal pihenünk olykor-olykor. Hamar magunk mögött hagyjuk a hamarabb indult csapatokat. Végigkoccanunk Bakonybélen, és még kifele is prímán letakarított úton haladhatunk. Túl szép, hogy igaz legyen. Fejben már készülök a legrosszabbra: ha az ideális útvonal magas, szűz havas területre visz minket, akkor gáz lesz. Eddig szerencsénk volt, de ez hamar semmivé foszlik. A jelzés letér a műútról, és az bizony elsőre járhatatlannak tűnik. A műút kicsit kerül, nem sokat, viszont az felmegy egy alacsony domb gerincére. Sebaj, még mindig jobb, mint térdig érő hóban gázolni. Néhány kilit mehetünk, amikor a műút is hasonlóvá válik, mint a vastag hóval borított turistautak. Pont egy olyan részen járunk, ahol már mindenképpen a jelzésen kellene haladnunk. Nincs más választás, belegázolunk a szűz hóba. Kezdetben még találunk félig betemetett lábnyomokat, de azok is elfogynak, és már csak a vadak nyomai látszódnak. Beérünk az erdőbe, a helyzet nem sokat változik, térdig és néhol annál is feljebb ér a hó. Ez nagyon szívja az erőnket, a végtelenségig ezt nem fogjuk bírni. A gps-en újra felbukkan a korábban elhagyott műút. Azt célozzuk meg, hátha ott már jobb a helyzet. Közben lassan pirkad, elrakom a fejlámpát. Az erdő közepén haladunk nagyon mély hóban, a jelzésről már régen letértünk. A műúthoz közeledve sűrűvé válik a növényzet, átküzdjük magunkat rajta. Felmászunk az útra, és megkönnyebbülünk a látványtól. Letakarítva ugyan nincs, de van rajta egy nem túl régi keréknyom, amiben már sokkal könnyebben és gyorsabban tudunk haladni.

Mivel ez az út visszavisz az ideális útvonalra, sokáig ezen haladunk. Egy nyílt terepre érkezünk, erős szél fúj, de az még a legkellemesebb része a dolognak. Az utat előttünk hóátfúvások borítják. Próbálok fenn maradni a hóréteg tetején, de sajnos nincs annyira megfagyva, hogy megtartsa a súlyomat. Derékig merülök a porhóba. Aszta kutya mindenit! Nézek előre, vajon milyen hosszú lehet ez a szakasz? Az út odébb kanyarodik, és ott talán már szélvédettebb. Percekbe telik míg tíz métert tudunk haladni.

Kínomban már röhögök, egyensúlyt vesztek, és beleülök a hóba. Alig látok ki belőle. Kornél emel ki. Lassan elérjük a hóátfúvások végét. Mindketten fújtatunk az erőlködéstől, ez felért egy 800 méteres sprinttel. Visszatér a korábbi kellemes keréknyom, újra gyorsabban tudunk menni. Aztán jön a piros-sárga kombináció. Reménykedtem benne, hogy lesznek rajta nyomok. Hát nincsenek. Megállunk a hófal mellett, combközépig ér. Összenézünk Kornéllal. Vazze, ilyen nincs! Sasszemű társam látja a jelzéseket a fákon, én pedig a gps-en, de ezen kívül a táj inkább Szibéria egyik elhagyott zugára hasonlít, nem pedig egy kellemes, turistautakkal tűzdelt, magyar kiránduló paradicsomra. Eszembe jut Bear Grylls túlélési dokumentumfilmje, és elmosolyodom. Itt annyi a hó, hogy akár az úton is készíthetnénk magunknak egy hóbarlangot. :)

Nekivágunk. Én töröm meg a szűz havat, de Kornélnak se lehet könnyű dolga mögöttem. Hát nem tudom hány férfi járt már olyan mély hóban, amikor a herezacskó is merül, de mondhatom nem kellemes érzés. :) Ritka alkalmakkor sikerül fennmaradnom a felső rétegeken, ilyenkor úgy próbálok menni, mintha porcelánon járnék. Legtöbbször persze az alján kötök ki, és ilyenkor hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy újra kiemeljem a lábam. Az energia nagyon gyorsan fogy, az út viszont alig, kínlódás minden méter, minden lépés. Egy alkalommal kicsit kerülnünk is kell, akkora hódomb terül el előttünk, hogy akár nyakig is érhet. Nagy nehezen letérünk balra, a sárga keresztre, ahol már sűrűbb a növényzet, de ahelyett, hogy javulna helyzetünk, egyre inkább romlik. A hó alatt belegabalyodom egy szederbokorba. Szúr, mint állat, én viszont alig bírok mozogni. Srác, ez most már valóban hasonlít egy túlélési gyakorlathoz. Kibogozom magam, szelídebb bokrokhoz közelítek. Ágakba kapaszkodom, lefele nyomom, így jóval kevesebb súly nehezedik lábamra, így néhány lépésre sikerül a hó tetején haladnom. Vicces, de még ez is pihentet. Belegondolok, ha nem lenne hó, már a célban lennénk. Hihetetlen. Közben mondom Kornélnak, hogy nagyon figyelje a „barlang” jelzést, mert az vezet a ponthoz. Éles látása nagyon jól jön, sajnos rövidlátóként nekem sokkal nehezebb dolgom lenne. Megtaláljuk a jelzést, az „út” nem változik, magas térdemelés, láb előre, bele a hóba, süllyedés. Ez keményebb edzés, mint Rubint Réka comberősítő-tréningje. :)

A „barlang” jelzés legtöbbször valóban barlanghoz vezet, és hamarosan a táj elkezd „szurdokosodni”. Ez jó jel. Aztán az egyik oldalról lábnyomokat pillantunk meg. Jesszus, ennyire még sosem örültem lábnyomoknak. Kicsivel könnyebb bennük haladni, de a tudat sokkal jobb: most már biztosan jó helyen járunk. Már csak abban reménykedünk, hogy nem kell visszafele jönni. Hirtelen Kornél egy elfojtott hangot hallat mögöttem. Megfordulok, a srác félig eltűnt. Egy megcsúszásnál letérdelt, és majdnem a melléig ér a hó. Röhögünk. Jó kis buli ez, kár lett volna kihagyni. :) Még néhány perc, és megérkezünk a barlanghoz. A táj lélegzetelállítóan szép. A fene, talán ezért megérte. Kornél megdugja a bója tetejére erősített dobozt, aztán zabálásba kezdünk.
Van mit pótolni, ez nagyon durva menet volt. Boldogít a tény: már csak egy pontot (Kis-bükkös) kell megkeresni. Akkor még nem tudhattam, hogy az igazi horror még csak most következik.
Mint korábban említettem az utolsó pontról nincs turistatérképünk. A gps-en viszont csak kis felbontásban tudok nagy területet „átfésülni”, ilyenkor pedig nem látszanak a tereptárgyak. Ergo, amíg a készülék által „látható közelségbe” nem kerülünk a ponthoz, addig a katonai térképre kell hagyatkoznunk. Újabb döntés előtt állunk: Hárskút vagy Herend felől közelítsünk. Előbbi ellen az szól, hogy van benne egy hosszú nyílt terep, ahol erősen sanszos, hogy sok a hóátfúvás. Utóbbi ellen pedig az, hogy jóval messzebb van. Viszont Herendig műúton mehetünk. Mivel az elmúlt egy-két órát a hóval való küzdelemmel töltöttük, ezért születik meg az egész túlélőtúra legrosszabb döntése: Herend felé vesszük az irányt (7. hiba).

Újra kocogni kezdünk, de érezzük, hogy már jóval nehezebb. Kornélnak a lábizmai állnak be, nekem a térdem nyavalyog. Kocogás, erőltetett menet, kocogás, erőltetett menet. Gyorsan haladunk. Herend előtt elérjük a letérőt. Kornél a térképet figyeli, én pedig, jobb ötlet nem lévén, csak az irányt próbálom tartani. Sajnos nem sikerül túl jól. A műút földúttá válik, kanyarog össze-vissza, hamarosan már fogalmam sincs, hogy irányban vagyunk-e vagy sem. Arra jutunk, hogy találjuk meg a műutat, ami a Kis-bükkös hegy mellett húzódik. Elvileg ez az út abba fut bele. Vagy mégse? Beérünk egy katlanba, és az út elfogy. Körülöttünk hegyek, és nem tudjuk merre lehetünk. Böngészem a gps-t, és Zeusz vagy valaki más a segítségünkre siet az égből. Megpillantom a kijelzőn a műutat, és a szintvonalak alapján beazonosítom a hegyet. Huh, ez megúsztuk. (Így utólag visszagondolva, akkor óriási mázlink volt. A leghaloványabb fogalmam sincs, hogy mit csináltunk volna, ha nem sikerül kiszúrni az utat a gps-en. Ez is igazolja az alapszabályt: a „túléléshez” szerencse is kell.) Lelkesedésem hamar lehervad, ugyanis van egy aprócska bökkenő. Pontosabban egy közel 500 méter magas bökkenő, ami a Kis-bükkös és köztünk terül el. Hóban vájt vadcsapásokon indulok el fel a hegyre, Kornél mögöttem. Próbálok kicsit jobbról kerülni, hogy ne kelljen sokat mászni, de nem ússzuk meg a plusz kapaszkodást. Fél szemem a gps-jelen, és csendben haladunk felfele. A növényzet sokszor nincs velünk, néha kerülni kell a susnyásabb részeket. Lassan felérünk, indulhatunk lefele. Négy szarvas tőlünk harminc méterre sétálgat előttünk. Nem tűnnek nagyon idegesnek, ezen a kietlen hegytetőn, télen, térdig érő hóban valószínűleg még nem láttak embert, ezért állatnak gondolnak minket. Azok is vagyunk. Barom állatok. :)

Leérünk a két hegy közé, felnézünk Kis-bükkösre. Szívás a köbön. Nem elég, hogy piszok magas, még meredek is. Megkerülni iszonyú hosszú lenne, muszáj mászni. Ökleimet és lábfejeimet szúrom bele a hóba, és így négykézláb mászva indulok el, kezdetben rézsútos irányban, majd féltávtól már egyenes a csúcs fele. Fától fáig kúszom, gyakran megállunk pihenni és lihegni. Visszanézek arra a hegyre, amelyikről jöttünk. Bakker, lesz egy kis szintemelkedés ebben a túrában. Felérünk, a fenyőfák felé indulunk. Kicsit dzsumbújos a növényzet, de haladunk. Hamarosan lábnyomokra bukkanunk, majd Kornél kiszúrja a zászlókat a távolban. Megjöttünk. Az anyját! Rövid frissítés, aztán lekoccanunk a hegyről azon a nyiladékon, amin felfele jöttünk volna, ha Hárskút irányából jövünk. Elérjük a márkói műutat, célegyenesbe kerülünk, még két és fél kili a csárdáig. Felhívom Attilát, a főnököt, és közlöm vele, hogy nem kell új munkaerő után néznie, ha el nem üt egy autó, akkor túléltem ezt a kis kalandot. :) Valamint az MH LEK hadtápos szekció derekasan helyt állt.

Barátságos kis csárdába érkezünk, a leggyorsabbak már a megérdemelt sört fogyasszák. Sajnos találkozom Ferivel is, a másik csapat egyik tagjával. Nem azért sajnos, mert nem bírom a pofáját, hanem mert ő és Vince is feladta. Viszont Norbi egyedül tovább ment, és teljesítette. Az kemény, elismerésem. A „kiemelésig” kellemessé tesszük azt a félórát, rendelünk húslevest, velős pirítóst. De előtte legurítok fél liter kólát. Megkajálunk, beszélgetünk az érkezőkkel, jön értünk a busz, és visszaindulunk Veszprémbe. Egy óra körül leszállunk a laktanyában. A rendezők várnak minket, gratulálnak, átnyújtják az emléklapot és az emblémás pólót.

Fantasztikus eszmei értékei vannak ezen apróságoknak. Megejtünk egy zuhanyt, egy ebédet, bepakolunk a tranyóba, és irány Budapest. A kocsiban negyedórát bírok ébren maradni, aztán sötétbe borul a világ, és elalszom.

Napi táv: 32,5 km, szintemelkedés: 592 m.


Tanulságok:
1. Kerüld a havat!
2. Kerüld az elvetemült tekintetű katonákat! :)
Komolyabbra fordítva a szót: a hatalmas hó és az ismeretlen hegyvidéki terep nem nyerő párosítás. Nem szabad olyan hibákat elkövetni, amit nekem és a csapatnak sikerült. A legsúlyosabb mégis az volt, hogy nem másoltam le a turistatérképet, ami miatt több problémánk is akadt a tájékozódásban. Persze mondhatnám azt is: ha nincs hó, minden simán megy. De télen néha előfordul a hó, erre mindig számítani kell. Mindezek ellenére kifejezetten jó teljesítés és kaland volt ez a menet. Az állóképességemmel meg voltam elégedve. Kemény menet volt, de nem okozott nagy nehézséget, holtpontom egyáltalán nem volt. Maga a rendezésre egyszerűen a perfekt jelzőt tudom használni, bánom, hogy nem jöttem a korábbi években. Nagyon remélem, hogy a nyárin is részt tudok venni.

További fotók

2009. február 18., szerda

Az 54-es kihívása télen 1. rész

katonai túlélő és tájékozódási menet a Bakonyban
 
(amikor a hóból is megárt a sok...)

Már régóta nézegettem a Magyar Honvédség 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred és a Veszprémi Honvéd Sportegyesület által rendezett „jó bulik” versenykiírásait, de eddig sosem jutottam ennél közelebb. Most, itt a felkészülésem sűrűjében, úgy gondoltam, hogy végre megtekintek közelebbről is egy ilyen eseményt. Mivel egyéniben nem lehetett indulni, csapattársakat kellett keresnem. Először Kornélt csörögtem fel, tudtam, hogy ő sem veti meg az ilyen mókákat, aztán több ember ajánlására, Csabát is rábeszéltem, hogy tartson velünk. Később kiderült, a munkahelyemről (MH LEK) egy másik csapat is szerveződött, a Vince-Feri-Norbi trió. Ahogy közeledett a nap, egyre aggasztóbbá vált az időjárás. Magamban bíztam, tudtam, hogy jelenlegi edzettségi állapotomban nem fog problémát okozni a félméteres hóban való mozgás, extrém esetben futás is szóba jöhet, viszont a társakra is vigyázni kell, mert csapat nélkül nincs eredmény. Természetesen a sors úgy hozta, hogy szerda reggelre még tíz centi hó esett a maradék húsz mellé. Remek.

Keveset alszom, viszont valamiért nem ébreszt a telefon, ezért 25 perccel később kelek, mint szerettem volna. Jöhet a B-terv, egy hévvel később megyek, de még így is kapkodnom kell, hogy elkészüljek. A „túlélős” táskámat úgy megtömöm, hogy már egy tűt sem tudnék belerakni. Tartalmazza a kötelező felszerelést, hálózsák, polifoam, váltás gyakorló öltözet, kés, lámpák, öngyújtó, és a többi. Úgy nézek ki, mint aki egy kellemes piknikre indul. Lemegyek a megállóba, és ledöbbenek a hó mennyiségtől, bokáig süppedek benne, hát ez príma lesz. Míg beérek a melóhelyre, azt is konstatálom, hogy nem vagyok hozzászokva a nagy súly cipeléséhez, így már néhány lépés után fáj a kulcscsontom, mert annyira nyomja a nehéz táska. Bent Kornél már reggelizik, a többiek pakolnak, gyorsan átöltözöm, cuccot fel, és irány Veszprém, a Kossuth laktanya.

Kicsit cifrán haladunk, többször meg is állunk, ráadásul egy teherautó majdnem keresztbe fordul előttünk az autópályán, így kis híján lekéssük a megnyitót. Nincs túl jó hangulatom, amikor kiszállunk a kocsiból, metsző, hideg szél fúj, rengeteg az ember, mindenki vérprofinak tűnik, és még a vezető százados is próbálja elvenni az emberek kedvét, hogy egyáltalán elinduljanak. Nem sikerül. :)

Megnyitó után bemegyünk nevezni, közben tömöm magamba a szendvicseket, illetve csodálkozom, hogy semmilyen útvonalleírást nem kapunk, csak a falra kifüggesztett térképről olvashatjuk le, hogy hol lesznek az ellenőrző pontok. Végül is ez egy túlélő próba, nem egy sima túra. Mivel túl későn érkeztünk, nincs időm megtervezni az útvonalat (1. hiba). Felnyomulunk a buszra, megpróbálom belőni a pontokat a másolt turistatérképemen. Sajnos az első kis szakasz hiányzik, ugyanis nem másoltam le a teljes térképet (2. hiba). Végül a gps-en megtalálom a pontokat, igaz, nem egyszerű. Csesznekig buszozunk, ahol ellenőrzik a felszerelést, nullázzuk a dugókát, és kicsivel dél után végre útra kelhetünk.

A cseszneki vár fele vesszük az irányt. A Bakony egy rendkívül szép hegység, de valahogy nekem kimaradt az általam bejárt tájak közül. Úgyhogy sajnos helyismeretre nem hagyatkozhatok. Nem úgy, mint a veszprémi tájfutók, akik elporoznak mellettünk. Kicsit futásra akarom ösztönözni társaimat, de Csabának nincs nagy kedve, így marad az erős gyalogos tempó. Ez is tökéletes, az előttünk indulókat hamar beérjük, és megkezdjük az előzgetést.

Az első pont a vár melletti barlangnál található, egy gyönyörű hasadékba ereszkedünk lefele, bár sokat nem látni a terepszínű katonáktól. :)

Itt még nagyon együtt van a mezőny. Ötvenakárhány csapat indult, százakárhány fővel, szépen megszálljuk a környéket. Néhányan nagyon bátortalanul haladnak, ezért Kornéllal pofátlanul beelőzünk a szűk ösvényen, Csaba is felzárkózik. Aztán a tömegre való tekintettel végül elég egy főnek is csekkolni a ponton, Kornél bevállalja. Csabát előre küldöm, majd én is felkapaszkodom egy nagyon meredek oldalon. Míg várunk a harmadikra, keresem a következő pontot a gps-en, ami viszont a műholdat keresi. Kornél visszaér, én még mindig a készülékkel bajlódom, így elindulunk visszafele, ami nem a helyes irány. Mire kiderül, már kár visszafordulni, így ráteszünk nagyjából negyedórát, és másfél kili pluszt (3. hiba).

A második pont a Cuha patak melletti vasúti megállóhely, a gps megmutatja a legkedvezőbb útvonalat, azt követjük. Sok embert érünk utol, nagy részük valószínűleg a helyes úton jött le a barlangtól. Jó a tempó, elérem az üzemi hőmérsékletet. Felülre egy futós aláöltözetet, egy polár pulcsit és az esővédőt vettem, alulra csak a gyakszi nadrágot az alsógatyára. Nyári Haix bakancsot húztam, mivel ezt már bejárattam, és kiválóan bevált. Most is ezt remélem tőle. Az erdőbe betérve a hó mennyisége durván megugrik. Na igen, nagyjából erre számítottam. Előttünk már rendesen kijárták az ösvényt, így egy nagyjából térdig érő hóvályuban nyomulunk előre. Továbbra is előzgetünk, én Kornél nyomában lépkedek, Csaba néhány méterre mögöttünk zárja a csapatot.

A srác katonai málhazsákot hozott, mikor megláttam, majdnem szívgörcsöt kaptam, ezzel a nagyon vékony pántos zsákkal kemény lesz ez a menet. Jobban meg kellett volna beszélnünk, hogy mit hoz magával, adhattam volna neki tanácsot, sőt talán még hátizsákot is kölcsönbe (4. hiba). Lecsorgunk a patak völgyébe, a táj fehérbe öltözve káprázatosan gyönyörű. Elvileg ide ígérték a köteles patak-átkelést, ezért fejben már felkészültem rá előre. Legalább húsz embert találunk a ponton, Kornél dug egyet, és érdeklődünk a feladat iránt. Nincs feladat. Számomra ez hatalmas megkönnyebbülés. Kicsit tartottam tőle, hogy az átkelésnél csobbanni fogok, de más oka is van a jó érzésnek, ami eltölt. Méghozzá a rendezők profi versenyszervezési hozzáállása. Négyszer annyian jöttek el a rendezvényre, mint várták, és a nagy hó csak rátett még egy jókora lapáttal. Ezek a terep-körülmények már önmagukban is meg fogják felezni a mezőnyt, az extra feladatokkal együtt csak nagyon kevesen teljesítették volna a próbát. Az meg senkinek sem tesz jót, ha jövőre már alig jön el egy-két ember. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyik ponton se lesz feladat.

A következő állomást egyszerű megtalálni, végig turistajelzésen haladunk. Észrevehetően több az emelkedő ebben a szakaszban, de a tempónk még mindig ideális. Nem gyors, de szépen menetelünk. Közben megejtünk néhány frissítést, már az előző ponton is kajáltunk egyet. Úgy vélem, hogy erre nem kell nagyobb szünetet tartani. A hegy lábánál utolérünk egy lány-csapatot. Nincs kedvünk előzni. :) Nem először járnak erdőben az látszik, és mondják is, úgyhogy minden elismerésünk az övék. Néhányan szemből támadják a hegycsúcsot, mi azt tanácsoljuk a hölgyeknek, hogy kerüljünk, és néhány száz méterrel északabbra induljunk el felfele. Így teszünk. Rábukkanunk az ösvényre, itt már én megyek elől, komótosan felkapaszkodunk a csúcsra, ahol egy házat találunk, és a tájfutó bóját.

Pár percet pihenünk, eszegetünk, megvárjuk a lányokat, de innen már külön megyünk tovább. Alig néhány perccel később egy tucat őz és szarvas vág át előttünk. Lenyűgöző a látvány. Lassan elkezd besötétedni, errefele már kevesebb emberrel találkozunk.

Egy kereszteződést követően az út durván emelkedni kezd. Ez már Kék-hegyre vezet, a cél előtti utolsó ponthoz. Legalább 250 méter szint van benne, ami rendesen megdolgozza az izmokat. Újabb csapatokat érünk utol, libasorban kígyózunk felfele az erdőben, tapossuk a havat rendesen. A srácok elég erősen fújtatnak, egyiküknél elszakad a cérna, és szitkozódva emlegetni kezdi a hegy felmenőit, lemenőit.

Mi kis csapatunk csendben halad, Csaba kicsit lemarad, de ő sem panaszkodik. Én igazából nagyon jól érzem magam, szerda este egy sötét erdőben, a vadon közepén, nincs is jobb ennél. Felérünk a csúcsra, ismét Kornélnak van lehetősége dugásra, de jó neki. :) Közben előkotrom fejlámpámat, felteszem és bekapcsolom… vagyis csak bekapcsolnám, ugyanis nem működik. Mi a franc?! Szétszedem, összerakom, még mindig semmi. A jókedvem itt kezd el elpárologni. Hoztam még két lámpát, ezt a hibát azért nem követtem el, viszont azt igen, hogy a fő lámpámat, ami eddig sosem hagyott cserben, nem ellenőriztem indulás előtt (5. hiba). Nincs mese, elrakom a használhatatlan fejlámpát, és Melánia kolleganőm öngyújtóját veszem elő, aminek másik vége zseblámpaként funkcionál. Először nem is gondoltam, de megdöbbentően erős fénye van, kitűnően látok vele. A ponton több csapat is összejön, az egyik srác éppen itt adja fel a küzdelmet, viszont a legközelebbi útig, ahonnan ki tudják menteni, még le kell sétálnia. A hegycsúcs nem igazán vendégmarasztaló, piszok hideg ölel körül minket. A lámpával sokat bajlódtam kesztyű nélkül, irdatlanul fázni kezdenek ujjaim, és a lábaimat se érzem túl komfortosan a bakancsban. Kornél is tanácsolja, hogy húzzunk le innen minél hamarabb. Már menet közben húzom fel a kesztyűmet, ami egy vékony futós kesztyű. Eddig jó volt, de most nem sokat ér, ezért ismét leveszem, és a katonai gyakorló kesztyűt húzom fel. Nem volt túl jó ötlet ezt magammal hozni, a civil polár lett volna az igazi (6. hiba). Mozgatom, lehelem az ujjaimat, nagyon nehezen kezdenek melegedni. Az út erősen lejteni kezd, na végre. A sebesség helyrerak testileg-lelkileg, csak néhány perc kell hozzá.

Bepötyögöm Parajos-tetőt a gps-be, hajrá, nincs messze, és ott vár minket a szállás. Tea, virsli, zsíros kenyér körül járnak a gondolataim. Már jól fog esni a meleg étel. A legrövidebb út keresztülvezet Kőris-hegyen, ami a Bakony legmagasabb pontja, sajnos még nem volt hozzá szerencsém. Most sincs. A nyomokat követjük, és ahelyett, hogy emelkednénk, eszement ereszkedésbe kezdünk. A gps szerint elhagyjuk a letérőt, ami a hegyre vinne. Konzultálok Kornéllal. A nyomokat valószínűleg a veszprémiek törték, akik viszont nagyon jól ismerik a terepet. Ergo, ők gyorsabbnak gondolják a hegy megkerülését, mint megmászását. Na igen, futva lehetséges. Aztán észreveszem a gps-en, hogy a hegy lábától indul egy műút, ami felvezet a célba. Hm, cseles, így már érthető. Nem is értetlenkedem tovább, nyomjuk. Lent egy csapatba botlunk, kétségbeesetten közlik, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Megnyugtatjuk őket, hogy tudunk róla, de ezt könnyen lehet orvosolni, egyszerűen csak végig kell döngetni a műúton. Így teszünk. Közben beszélgetünk, illetve én felcsörgöm Viktor haveromat, aki szombaton készül a Mátrában egy hasonló borzalomra (Legf...ább Gyerekek Szívatása 55 km-es teljesítménytúra), megnyugtatom, hogy extra nagy hó lesz, örül is neki. :)

Este nyolc körül, magamban egy széles vigyorral átlépünk a kapun, ahol egy póniló nagyságú kutya kis híján halálra rémiszt minket. Megtaláljuk a rendezőket, gratulálnak az első naphoz, és közlik a jó hírt: az alváshoz még találunk helyet az egyik fűtött épületben. Ebben aztán végképp nem reménykedtem, ez tetőzi jókedvemet. Sok jó ember kis helyen is elfér, ezt be is bizonyítjuk, nem tudom pontosan, de legalább tizennégyen csúfolódunk be egy kis szobába. Hőtárolós kályha ontja a meleget.

Leterítjük a polifoamokat, rácuccolunk, és célba vesszük a büfét, ami egy másik épületben található. Sokáig állunk sorban, de addig sikerül megbütykölnöm fejlámpámat, immáron teljes erővel ontja a fényt. Ennek örülök, hajnalban szükségem lesz rá. Hogy ne legyen olyan idilli a kép, Csaba váratlanul egy nagyon rossz hírt közöl: nem tart velünk másnap, itt kiszáll. Teljesen értetlenül nézek rá, hiszen nem tűnik fáradtnak, aztán reménykedem, hogy kicsit alszik, és hajnalban már másképp fogja látni. Mindenesetre Kornéllal átgondoljuk a B-tervet. Csaba nélkül csapateredményünk nem lesz, viszont ha mi sem folytatjuk, akkor díjazásunk sem. Persze nagyon jól tudom, hogy hasonlóan hozzám Kornél is mindenképpen végig akar menni. Illetve ebben az esetben a sebességen is tudunk növelni. Jelenleg 18. hely körül lehetünk, egy erős tempóval simán tíz alá kerülhetünk, persze az már csak a mi eredményünk lesz, de azt senki nem veheti el tőlünk.

A fő rendező, Tibi bíztat minket, a holnapi etap jóval könnyebb lesz, kevesebb szint, egyszerűbb tájékozódás, szóval szeretettel várnak minket a Márkói csárdában, a végső célban. Elkészül a virslim, két zsíros deszkával leküldöm, mehet rá a tea, mennyei manna. Kaja után még kérek másfél liter teát, amivel feltöltöm a camelbakot is. Csaba bejelentését leszámítva egészen remek hangulatban ágyazok meg magamnak, ami annyit tesz, hogy kivésem a hálózsákomat a tatyóból, levetkőzöm, és belebújok. Párnának a pulcsimat használom. Fél tíz körül van az idő, nagy a nyüzsgés, kicsit kényelmetlen a betonon feküdni, jár bennem az energia, mindezek ellenére mégis elalszom. Utolsó gondolatom az, hogy ez egy remek nap volt, könnyed teljesítés, és nagy valószínűséggel a holnapi etap még könnyebb lesz.
Néha előfordul, hogy az ember óriásit téved. Mint most.

Napi táv: 23 km, szintemelkedés: 792 m.

2009. február 7., szombat

III. Téli Margita Terep Maraton

Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Végre egy olyan esemény, amihez nem kell korán kelni. Ki is használom az alkalmat, elég sokat alszom, és csak 7 körül ébredek. Fél 9-re megyek ki az iskolába, a rajt helyszínére. Óriási a tömeg. Keresem a futók nevezését, találok egy asztalt, de ott csak azok indulhatnak, akik nem neveztek előre. Remek, az előnevezett asztalnál viszont kígyózik a sor. Itt elácsorgok negyedórácskát, majd újabb két perc, mire megtalálják a nevem. Feltűzöm az 58-as rajtszámot, és megkeresem qvic és Feró futótársakat. Közben már özönlik ki a tömeg az ajtón, a rajt a lámpánál lesz. 9.00, na gyerünk.

Nem szeretem a tömegrajtokat, talán nem kellene ilyen versenyeken indulnom. Most már mindegy, előzgetek, előzgetnek. Egy ideig csanya mögött lépdelek, aztán föl az első emelkedőn. Kis séta, pont, zúzás lefele, a műúton masírozunk hárman. Frissítő pont következik, fél pohár víz az arcba, és megragadok egy izotóniás flakont. A megszokott piroson nyomjuk, valahogy nem esik jól a tempó, pedig túl gyorsan nem megyünk. Romtemplomnál pecsét, és belegázolunk a sárba. Még szerencse, hogy a goretexes cipőt hoztam.

Innen kezdődnek a gondok. A sár különösebben nem zavar, viszont olyan érzésem van, mintha kettőt lépnék előre, és egyet hátra. Erőltetve küzdök, Feróék mégis távolodnak. A franc! Igazából még indulás előtt két dolog miatt is paráztam. Az egyik, a múlt heti Mátra-futás, ami elég kemény volt, rendesen kivette az erőmet. A másik: egész héten rakoncátlankodott a gyomrom. Szóval van miért aggódnom. Közben többen is lenyomnak, mint a bélyeget, olyan érzésem van, mintha én lennék az utolsó, a „futottak még” kategória. Aztán örömmel látom, hogy Margita fele közeledve szépen sorban visszaszedem az embereket. Gondolom síkfutók. Az emelkedőkön előzgetek. Egészen jól felgurulok 344 méterre, két társam rám vár, mondom, menjenek csak, ez nem az én napom.

Ekkor gyökeres változás áll be a hangulatomban. qvic-kal jó tempóban ereszkedünk lefele, kicsit begyorsulunk. Néha beszélgetünk, az egyik ilyen alkalommal hatalmasat zakózom, szerencsére a puha sárba dőlök. Mögöttem egy futó srác megjegyzi: ez a produkció 7 pontot ért. Köszi. :) A sárga nagyon jól megy, Domonyvölgyig sokat lejt az út, közben két ponton is pecsételnek, és csokival, vízzel kínálnak. Domonyban kis nápolyi és tea, aztán kis eső, ami most nem árt, mert már nagyon melegem volt. Hamar elérjük a zöldházat, ahol qvic újra távolodni kezd, és Feró is beér, de felfele ismét lemarad. Ez a sárga útvonal elég durva, a nagy sár miatt az út mellett megyek, gyökerek akadályoznak. Nagyobb probléma, hogy néhány kili után a gyomrom görcsbe rándul. Hát ez igazán pompás, ha most jut eszébe, hogy hasmenése legyen, akkor ugrott a buli.

A kőkereszti pontnál qvic vár ránk, én indulok tovább. Ezen a részen még korábban nem jártam, de szerencsére jól lehet tájékozódni. Juharosról lefele megnyújtom a lépteimet, ez azt eredményezi, hogy néhány futót befogok, akik már régóta előttem nyomultak. Végre leérünk Gödöllőre, qvic újra a sarkamban. A gyomrom egyre rosszabb, de nem akarok belepiszkítani a fenyvesi erdőbe, mert ide szoktam járni futni. :) A strandtól a célig még három futót sikerül magunk mögé utasítani. A rendezőktől jó ötlet volt, hogy nem kell megvárni a közlekedési lámpák váltását, még előtte elhelyezték a célt. Befutok, stopper állj: 4:24:30. Jó idő lett, de annyira mégsem örülök neki. Öt óra körüli teljesítésre gondoltam, de időtervet nem készítettem, az eleje pedig nem esett jól, ezért a második felével kompenzáltam. Túl jóra sikerült. Csak az a jó, hogy a következő túrafutásom a Népek Tavasza lesz, addig még van egy bő hónap. Most egy kicsit lazábbra veszem a figurát.

Miután visszaérek az iskolába, megkapom a jutalmat: kitűző, oklevél, és a névre szóló érem, ami nagyon igényes. Gratulálgatunk egymásnak, átöltözöm, és hazasétálok. Ezzel megvolt a 100. teljesítménytúrám is.