Ultrabalaton Trail

114 km, 2100 m szint, 10. hely

„Tudom, hogy mennyire szenvedsz,

Én is jártam már ott.

Honnan tudod, hogy élsz,

Ha még sosem voltál halott…”

(De/Vision: Bipolar)

 

Szeptember elején a Beac Maxi teljesítménytúrán jártam Lévai Viktorral, és útközben vázoltam neki, hogy mi várható majd az Ultrabalaton Trail-en. Egészen pontosan 13 órát jósoltam magamnak abban az esetben, ha a fent maradó másfél hónapban nem jön be semmi rendkívüli esemény. Hát bejött… Két héttel a verseny előtt, egy általam tartott erőnléti edzésen, gyakorlat bemutatása közben meghúztam a derekamat. Ilyen még sosem fordult elő velem, látszik, hogy már öregszem. J Szerencsére a fájdalom nem tartott sokáig, kb. 3 napig, viszont ez pont elég volt ahhoz, hogy az utolsó hosszú terepedzésemnek búcsút mondjak.

 

Lelkileg kicsit rosszul érintett az eset, bár „szakmailag” tudtam, hogy túl nagy befolyása nem lesz a végkimenetelre. Kellően sokat futottam, kellően jó minőségben, és a felkészülés végére olyan tempóra is szert tettem, ami azért korábban nem volt jellemző rám. Úgyhogy még néhány rövid edzés, sok alvás, és készen álltam, hogy végre leautózzak a Balcsihoz, ahol rajthoz állhatok a híres-neves UB Trail-en… amikor is a családunk egyik tagja lebetegedett… A Szentlászló Trail-t feladtam, a Szőlős-kört kihagytam, és úgy tűnt, hogy az utolsó főversenyem is elúszik, de aztán a családi tanács úgy döntött, hogy nélkülem is lemenedzselik ezt a hétvégét. Bár nem lettem túl nyugodt, de azért hálás voltam.

 

Pénteken kiautóztam a kalandparkba, és felvettem a rajtszámot, beneveztem a tésztapartira. A technikai értekezletet nem vártam meg, bíztam benne, hogy e nélkül is abszolválható a verseny. Viszont így rendkívül kényelmes lett a másnap reggel: majdnem fél 7-re értem ki, összepakoltam a zsákomat, lezártam az autót, és már sétáltam is a rajtzónába. Nincs nagyobb rémálom számomra, amikor valamilyen logisztikai malőr miatt órákat kell várni a rajtra. Ez most így szuperul jött ki.

 

7-kor még kellemesen hűvös volt, felül pólóban és karszárban vártam a rajtpisztoly-lövésre. Fejemen pedig a kedvenc fejpántom takarta a homlokomat és fülemet, amit két napja találtam meg, ugyanis kb. 8 hónapja elveszett… Azóta költöztünk is. Aztán most vettem ki egy mosást a mosógépből… és a kezembe került a fejpánt… J J Ezt jelnek vettem. Na de visszatérve a versenyhez… szokásomtól eltérően most hátrábbról rajtoltam. A két sikertelen főverseny után végre szerettem volna egy jót futni, és be is fejezni a versenyt, ezért örömfutásra készültem. Hát öröm az volt… és tempó is. J

 

Alig telt el egy kilométer, és már a hatodik helyen csörtettem, és ezt a pozíciót nagyon sokáig tartottam is. Túl nagy taktikát most nem kreáltam magamnak: 150-es pulzus, ameddig megy, aztán szépen lassulás. Hát elég sokáig ment. Nagyjából 63 kilométerig.

 

Pörögtek a lábak, és fogyott az út az őszi színekben pompázó Balaton-felvidéken. Különleges atmoszférája van az ország ezen részének, barátságos falvak, pincesorok, kiskastélyok váltogatják egymást. A terepet nagyon könnyűnek éreztem. Bár a felkészülés utolsó szakaszában próbáltam „laposítani” a terepedzéseket, de a Budai-hegységben nehéz úgy útvonalat tervezni, hogy ne kelljen megmászni egy-egy nagyobb hegyet. Az első 30 kili szinte teljesen sík – gondoltam akkor, de visszafelé már egyáltalán nem tűnt annak. J

 

A frissítésben viszont meglepetés ért. Alapvetően a Hammer ultra-porai bőven kiszolgálnak ilyen hosszú távokon, de időnként szeretek természetes táplálékot is leküldeni, és ez nekem rendre a banán volt. Most viszont fura kellemetlen érzés fogott el a frissítő pontok elhagyása után. Kellett kis idő, mire rájöttem, hogy ilyen intenzitás és tempó mellett még a banán is túl szilárd a gyomromnak, nehezére esik az emésztés. Óvatosan bepróbálkoztam a sós paradicsommal, kezdetben csak egy cikket, később már többet is elvettem a svédasztalról. Ez bevált. Mindig tanul valami újat az ember.

 

Szóval 63 kilométerig tartottam a 6 perces tempót, a félmaratont 1:55, maratont 4:00, az 50-es kilométerkövet pedig 4:49-nél hagytam magam mögött. Aztán a pulzusom esni kezdett, szerencsére csak fokozatosan, erre is számítottam. Tudtam, hogy vissza kell vegyem a tempót, de még így is tökéletesen elégedett voltam az állapotommal. Kicsit már elhúztam a frissítéseket, és már többet figyeltem a tájra. Szentbékkálla környékét felismertem a kék túrázásainkból, a Balcsi felett egymást követték a szürke felhők. Az időjárás nappal egyébként tökéletes volt, csak egyszer éreztem azt, hogy lehetne hűvösebb.

 

80 km környékén értünk vissza az 50 kilométeres „köröcske” végére, innen a maradék 30+ kilit visszafele kellett megtennünk, így már ismerős volt a táj. Itt már eszembe jutott, hogy idefelé fel sem tűnt, hogy olyan sok lejtő van az útvonalon… J Kezdett már sötétedni, ahogy Hidegkút felé robogtam, és eleredt az eső. Nem voltam meglepve, jósolták előre, és komoly tapasztalataim vannak esős túrákból és ultrákból, de valahogy ez most mégsem esett jól. A ponton előkotortam az esőkabátom és egy vízálló sildes sapkát, ami kapóra jött, ugyanis a nem vízálló fejlámpámat hoztam magammal, így a silddel viszont meg tudtam védeni a beázástól.

 

Leereszkedtem a Koloska-völgybe, elnyelt a sötétség, csak a saját és a beérő csapat-futók fejlámpái világítottak. Elértem a frissítő pontot, és onnan nem sok kedvem volt elindulni. Kajáltam vajas kenyeret, paradicsommal, kólával, közben számolgattam, hogy milyen menetidőre számíthatok. A francba, még meglehet a 13 óra… J Ahhoz viszont futni kellene, legalább valamilyen konszolidált tempóban.

 

Elindultam felfelé, közben egyre jobban dőlt fentről az áldás. Pillanatra felnéztem az égre. Uram, miért nem lehetne csak úgy SIMÁN vége…? Kényelmesen bekocogva a célba, teljesen száraz ösvényeken, holdfény megvilágításban? Neeem! Az úgy nem mókás. Mindenképpen szívni kell… J Felfelé dzsoggolva két új ingerre lettem figyelmes: egyrészt rohadtul csúszott a felázott talaj, másrészt vagy 2-2 kilóval nehezebb lett a cipőm. Levilágítottam a lábamra a lámpával: két otromba fekete sár-mamusz nézett vissza a csinos kis cipőm helyett… Hát ilyen nincs!

 

Na jó, most már megérdemlek egy kis sétát. Aztán bevillant egykori edzőm – akinek az útmutatásai nélkül egészen biztosan nem lennék itt -, Maráz Zsuzsi kedvenc utasítása: futóversenyen nem sétálunk! Morogtam a fogaim között… ez is ilyenkor jut eszembe, basssameg… J J Végre síkra értem, és csodák csodája sikerült futómozgást imitálni. A menetszél süvített a fülemben… ja, 7 perces kilik mellett azért nem volt annyira nagy zúgása. J J Közben 100 kilométernél behúztam egy egyéni csúcsot, 11 óra és 1 percnél csippant az órám. Nagyon sokkal dőlt meg a korábbi PB, ezt onnan gondolom, hogy nem is tartottam számon, hogy mennyi volt. J De az inkább a gyalogos tempóhoz közelíthetett, nem mintha a 11 óra olyan nagy szám lenne.

 

Veszprémfajsz, az utolsó csekkpont. Nagyon kedvesen és motiválóan várt a személyzet, és alapvetően ez volt a jellemző az egész verseny alatt: volt némi fenntartásom a rendezéssel kapcsolatban, de azt most be kell valljam: ezt a verseny irgalmatlan profin megcsinálták. Szóval itt már nem törődtem az idővel, már csak 5 kilométer, valahogy már bekúszom a célba, nincs gond. De még meg kellett járnom a kálváriát… Mi a tossz? Idefelé annyira könnyűnek éreztem a terepet, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy át kell bukni egy kálvária „dombon”, ami most inkább hegynek tűnt. Édesjóistenem, mi jön még? Egy lánycsapat ért utol felfelé, aztán lefelé beértem őket, kedvesen terelgettek, hogy menjek nyugodtan. Á, nekem már fáj minden, mondtam, de aztán valahogy mégis én mentem jobb tempót.

 

111 km-nél újraszámoltam az érkezési időt. Ledöbbenve számoltam újra és újra: még mindig meg lehet a 13 óra… Ajjj… Felpörgettem magam, vánszorogva mégsem futhatok be. Aztán egyszer csak jött egy brutál emelkedő… a verseny után, otthon láttam, hogy az valójában lejtő volt… J J Ahogy meghallottam a szpíkert, jött az eufória. Kérem szépen! A 2016-os UTH óta nem futottam 100 km felett egyben, és most 114 km-en, egy számomra álomidővel érkezem a célba!!! 12 óra 58 perc.

 

Meglepett, hogy még a célkapu előtt leolvassák a chipet, aztán rájöttem, hogy miért. Egy nagyon kedves monológ hallatszott a hangszórókból addig, míg elsétáltam a célkapuig. Mindenki tapsolt és ujjongott. Ilyen tiszteletet futóként még nem igazán kaptam. És persze ez nem az egónak szólt, nem vagyunk mi többek vagy nagyobbak másoknál. Ez annak az elhatározásnak szólt, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy ilyen erőnk legyen, amivel egy ilyen kihívást teljesíteni tudjunk.

 

Köpni-nyelni nem tudtam, átvettem a célszalagot, és nyakamba akasztották az érmet. Gratulációk sora. Később tudtam meg, hogy 10. helyen értem célba úgy, hogy az utolsó 10 kilis „vánszorgásom” alatt hárman is megelőztek, vagyis szinte végig 6-7. helyen futottam. Úgy érzem, hogy a felkészülésemet kimaxoltam, ennél többre most nem futotta volna, ennyi lehetőségem volt, viszont ezt teljes mértékben kihasználtam. Ez így egy kerek, tökéletes futás volt, minden viszontagság ellenére.

 

Kicsit még időztem a frissítő asztalnál, aztán jöttek a csapatok, tovább kellett állni. Komoly tömeg hömpölygött az asztaloknál, így okulva a tavaszi esetből – a Vivicittá-n kaptam el a covid-ot -, nem kértem ki a gulyást. Az izmaim kezdtek kihűlni, a mozgásom darabossá vált, és jött a megszokott hidegrázás a kimerültségtől. Csattogó fogakkal indultam el, hogy megkeressem az autót, időnként meg-megálltam, a vacogás olyan erős volt, hogy lépni se bírtam. De valahogy sikerült leküzdeni a távolságot, és végre beülhettem a kocsiba. Átöltöztem, felvettem a téli kabátomat, téli sapkával. Na, így már sokkal jobb. J

 

Közben megnéztem az üzeneteket a telefonom, és örömködve láttam, hogy a futós csapatom tagja, Vizi Viki 4. helyen végzett a Koloska Trail-en. Újabb eufória érkezett: a saját sikeremnél már csak a tanítványaim sikereinek tudok jobban örülni. J

 

Próbálgattam az izmaimat, hogy tudok-e vezetni. Fel voltam készülve, egy téli hálózsák is lapult a kocsiban arra az esetre, ha itt ragadnék pár órát. De nem volt gond. Nyugtáztam, hogy ülve semmim se fáj, és funkcionál minden izmom, így végül lassan kigurultam a kalandpark területéről, és visszaautóztam Balatonfüredre, a szállásra. Mikor megérkeztem, még hangosan felnevettem: földszinten kellett volna szobát bérelni. J Szerencsére senki sem látta, ahogy négykézláb mászom fel az emeletre. A tusolással már nem volt gond, és az elalvással sem. Így ért véget ez a csodás nap. J

 

Volt egyszer egy Beac Maxi

Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza a korai teljesítménytúrázós éveimre. Húsz évvel ezelőtt kezdtem ezt a sportot, egyik középiskolai csoporttársam, később jó cimborám, Lévai Viktor inspirálására. Neki már akkor is a hosszú távú túrák feküdtek igazán, így néhányra én is elkísértem. Ebből az egyik igazi klasszikus a Beac Maxi elnevezésű túra, amely 2005 környékén (is) az egyik legnehezebb kihívást adó teljesítménytúrának számított a 110 kilométerével és a 3800 méter körüli szintemelkedésével.

A túra a mai napig igazi unikum, mivel az Országos Kék börzsönyi szakaszának (kb. 50 km) leküzdése után Nagymaroson kompra kell szállni, hogy a Dunán átkelve Visegrádon folytassuk utunkat. A komp óránként jár, így ez komoly taktikai eleme az útvonalnak, hiszen aki nem szeret sokat állni, annak pár perccel a komp indulása előtt kell érkeznie, aki pedig a Pilis előtt szeretné kipihenni a Börzsönyt, érdemes a két járat között csekkolnia a nagymarosi ponton. A túra a dunántúli szakaszon ugyancsak az OKT-n halad Dobogókőig. A klasszikus Beac Maxi itt váltott a sárga jelzésre, megcélozva ezzel Lajosforrást, majd néhány zegzugos ösvényt használva ért a Kevély aljába, ahonnan a nyeregbe kellett felkapaszkodni. Itt már a gyorsabb lábúak is sötétben nyomták a túrát, a nyeregtől ismét az OKT-n jutottunk a budai Virágos-nyeregbe, ahonnan egy „vágással” már pik-pakk a hűvösvölgyi célban találtuk magunkat.

A túra 2013-ban nevet és részben útvonalat is váltott. A Turista Kékszalag Maxi az OKT útvonalát használja egészen a Virágos-nyeregig, távban kb. 3 kilométert, szintben pedig 200 métert vesztett az új útvonal. A teljesítménytúrát a Téry Ödön TBT rendezi, egyszerű, ám nagyszerű szervezés jellemzi a túráit, ahogy a Maxit is. Sok kritikát kaptak, amiért az ellenőrző pontokat nem úgy telepítik, hogy kizárják a rövidítés lehetőségét, így például a Visegrád – Pilisszentlászló szakaszt sokan a jóval kedvezőbb haladású és rövidebb Apátkúti-völgyben abszolválják, a Barát-halmon keresztül futó, masszív mászásokban – de kilátásokban is – gazdag OKT helyett. Mindemellett az ellátás az évek előre haladtával komoly fejlődési ívet mutat, míg korábban ilyen téren elég puritán volt a túra, ma már szinte minden ellenőrző pont lehetőséget kínál a frissítésre, az útvonalon magunkhoz vehetünk levest, dinnyét, szendvicseket, csokit, sütit és persze a hidratáltságunkat is lehet vízzel, kólával, sörrel támogatni.

A korábbi Beac Maxit egyetlen egyszer, 2005-ben teljesítettem, azóta igyekszem minden évben valamelyik résztávot lenyomni 50 vagy 60 kilométeren. Mostanában nincsenek olyan kihívásaim, ahová egy 110-es „edzés” beférne, de talán egyik évben újra ez a rendezvény lesz a fő célom. Mivel Viktor egy évet sem hagy ki, ezért kézen fekvő, hogy vagy vele indulok Magyarkúton, ha a börzsönyi szakaszt akarom megfutni, vagy hozzá csatlakozom Nagymaroson, ha a pilisi-budai szakaszon akarok edzeni.

Idén ez utóbbit választottam azzal a „kis” csavarral, hogy Viktort „elengedtem” a hármas komppal, én pedig négykor keltem át a Dunán. Túratársamat kicsit „megrágta” a Börzsöny, így egy hosszabb pihenős szakaszt tervezett be a Kis Rigóig, ennek köszönhetően már Pap-rét után sikerült ledolgoznom az egy órás hátrányomat hozzá képest. Előre futottam, és az étteremben megvártam egy gőzölgő leves társaságában. Kb. másfél órámba telt lefutni a 15 kilométert Visegrádtól, jó kis edzés volt a már megszokott, de megunhatatlanul szép pilisi tájon.

Egy komoly frissítést követően együtt indultunk tovább, és Dobogókőig szépen ránk sötétedett. Mivel már régen találkoztunk, ezért bőven akadt beszéd-témánk, olykor az tűnt fel, hogy a nehéznek várt szakaszok egyszerűen úgy fogytak el alattunk, hogy észre sem vettük.

 

A Dera-szurdokot a rendezők tanácsára „megkerültük” – miután betoltunk egy-egy finom szendvicset -, sajnos a leszakadt hidakat még mindig nem pótolták, sötétben kissé veszélyesnek mutatkozik a mély völgy, különösen olyanoknak, akik már közel 90 kilométert nyomtak le előtte. Az ezt követő viszonylag egyhangú menet röppent el a leggyorsabban, néhány témát átbeszélve arra ocsúdtam fel, hogy fent vagyunk a Kevély-nyeregben.

 

Itt felrémlett a 2005-ös emlék, amikor már annyira ki voltunk készülve, hogy a két nyereg között (Kevély és Virágos) nagyjából másfél kilométert tettünk meg óránként, és felcsoszogva a Csúcs-hegyhez, gyönyörködhettünk a napfelkeltében. Most azért jelentősen gyorsabban haladtunk, éjjel egy óra körül már a Budai-hegységben tapostuk a turistautat, és végül pontban kettő órakor értünk be a célba.

Bár Viktornak ez volt a 23. teljesített Beac Maxija, de szerintem még most sem unta meg, se a rendezvényt, se az útvonalat. Már több túratárstól hallottam, hogy egy-egy ilyen hosszú kihívást indikátornak használnak: mind fizikailag, mint szellemileg rendben kell lenni, hogy egy ekkora terhelést kibírjon az ember. Aki pedig futva-gyalogolva teszi meg ezt a távot, az még komolyabb kondíció birtokában érezheti magát.

 

Már jó ideje nem túráztunk együtt, szuper volt feleleveníteni a régi szép idők érzeteit, remélem lesz még ilyenre alkalom. Bár öregszünk és folyamatosan csökken a regenerációs képességünk, de ahogy mondani szoktam: nem az eltelt idő számít, hanem hogy mivel töltjük ezt az időt. Viktornak simán belefér még 23 Turista Kékszalag Maxi, és talán én is elkísérem többször, 50, 60, vagy éppen 107 kilométeren át.