2008. április 18., péntek

Mátrabérc 2008

Küzdelem földön, vízen, levegőben

Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

„Jövőre ugyanitt.” – így zártam le a beszámolómat, amit a 2005-ös Mátrabércről írtam. Azóta eltelt három év, és csak nem láttam újra a siroki vasúti megállót. 2006-ban már a túra gondolatától is rosszul lettem, tavaly bevállaltam a Hanákot, keveset futottam, még akkor se voltam igazán jó állapotban. Aztán októbertől rendszeresen futok, és az év végére kialakultak bennem a 2008-as célok. Az egyik ilyen cél megvalósításának jött el a napja.

3:10-kor az ébresztőre kelek, szűk öt órát aludtam. Óriási baromságot álmodtam, természetesen a Mátrabércről. Olyan lassan mentem, hogy már az első ponton haza akartak küldeni. Aztán iszonyúan eltévedhettem, mert hirtelen a Balaton-felvidéken kötöttem ki. Felmásztam az Endrődi-kilátóba, ahol Indiana Jones volt a pontőr. :) Ezen jót mulatok, míg elkészülök, Ákos négykor vesz fel a ház előtt. Két órát autózgatunk, egyet a célig, majd egyet a rajtig. Nekem nem tetszik ez a logisztikai megoldás, a túl korai reggelitől és kocsikázástól felfordul a gyomrom, valahol Mátraderecske környékén meglátogatok egy bokrot, aztán a rajtban is körülnézek a rét melletti susnyásban. Közben a hattagú csapatból négyen már a túrát nyomják. Végül 6:08-kor indulok el qvic-kal, aki néhány méter után elköszön, és turbó-fokozatra kapcsol.

Az első óra az előzgetés jegyében telik. A tömeg tömött sorokban kígyózik a szűk ösvényeken. Szép időt jósoltak mára, mindenki kijött egy kicsit mátrabércezni. „Köszi” és „bocsi” aláfestéssel kerülgetek, néhol emelkedőn futok, fák között. Ez nem jó ötlet, de nem akarok beragadni. Sok energiát elvesz, de legalább haladok. Próbálom betartani a Kékesig kigondolt taktikát: emelkedőn gyalogok olyan gyorsan, ahogy bírok, a gerincen lazán kocogok, és próbálom kiheverni az emelkedő okozta sokkot, majd a lejtőn futok, ami a csövön kifér. Sajnos a gyakorlat nem igazolja az elméletet. Az emelkedők nagyon brutálisak, a gerincek meg nagyon rövidek. A legtöbb hegytető csak egy „pötty”, ahogy felérek, már mehetek is le. A lefelék pedig… jobb ha nem is említem. Térdszaggatóan meredekek, képtelenség normálisan haladni.

Egy húzósabb emelkedő előtt váratlanul utolér Feró és Laki, pedig még a létráknál lehagytam őket. Feró tolja, mint atom, nem áll szándékomban követni. Majd lassan Laki is távolodni kezd. A Domoszlói-kapunál egy pohár vízzel frissítek, nekivágok Oroszlánvárnak. Itt szembesülök először a csúszós sárral. Valószínűleg itt korábban is esett az eső, illetve néha most is szemerkél. Felérek a ponthoz (1:44), ez öt perccel a kilenc órás tervemen belül van. Pompás. Egészen jó kedvvel indulok Kékes felé, csak az idegesít, hogy alig látok valamit, felhőben járunk. Sorba mászom a hegyeket: Cserepes, Nagy-szár, Sas-kő, Kékes. Az első komolyabb változás úgy fél órával a csúcs előtt következik be. Az elsőnek komolytalannak gondolt esőcske bekeményít. Két vékony pólóban vagyok, amelyek pillanatok alatt átáznak, ahogy a cipőm is. A Sötét-lápa nyeregben már ömlik az eső, kezdi elmosni jókedvemet és motivációmat. Ez szívás. Ráadásul piszok hideg, erős szél kíséretében érkezem az ország legmagasabb pontjára.

3:18, itt már négy perc a hátrányom, amit pihenés miatt negyedórára ki kell toljak. Lerogyok egy székre, nekiesek két szendvicsnek, mellé a finom leves és egy pohár víz. Közben gondolkodom mi tévő legyek. Az eső sártengerré alakítja az emelkedőket és lejtőket, nem lesz egyszerű haladni. A cipőm, zoknik szétáztak, ha becsúszik egy vízhólyag, akkor lőttek ez egész bulinak. Feladni viszont nincs értelme, szintidőn belül játszva teljesítem a távot. Így a középutat választom: törlöm az időtervemet, és kényelmesen végigmegyek. Éppen indulnék, amikor Laki érkezik, teljesen meglep, azt hittem, már árkon-bokron túl jár. Közli, hogy nincs kedve tovább menni. A számból veszi ki a szót, kedvem az nekem sincs, de ha másnak nem, legalább edzésnek és a tűrőképesség tágítására jó lesz.

Előkotrom a széldzsekimet, szél ellen legalább véd, és még a vizet is tartja egy darabig. Nem mondhatnám, hogy elolvadok a gyönyörtől, amikor a csuromvizes sapkát visszaveszem. De ez még mind semmi ahhoz, ami kint vár. Eső és szél tépázza a dzsekimet és az idegeimet. A hidegrázás hullámokban érkezik, piszok kellemetlen. Asszem ez lesz a legextrémebb túrám. Vizes nyúlcipőt húzok, nagy sebességgel futok a sárgán, de valahogy mégsem melegszem. Ekkor egy ismerős előz meg, utána szólok Szilárdi Tominak. Ritkán fut, de most nagyon. Rövidnadrágban és pólóban nyomja, kiver a hideg, ha ránézek. Mindenesetre most jól jön, emberes tempót diktál, próbálom követni. A lejtőig sikerül is, ahol inkább már az életem megőrzésére koncentrálok. Szerencsére kevesen vagyunk. Az eleje még egész tűrhető, bár a kövek csúsznak. De aztán elszabadul a pokol. Sár és víz folyik le a hegyoldalon, néhol ritkábbak a fák, kapaszkodni se tudok, és bár van egy túrabotom, nem sokat segít. Egy részen nem tudok mit tenni, egyszerűen beleülök a sárfolyamba, és fenéken csúszom vagy öt métert.

Ha varacskos disznókkal találkoznék, már messziről köszönnének, olyan rémesen festek. Csór-hegyig végig futok, most valahogy megértem azokat, akik a vizes, sáros turistaút helyett a műúton masíroznak. Én már nem törődöm a cipővel, nincs miért, belegázolok a sáros pocsolyákba. A hegy megint megszívat, de most nem a meredeksége miatt, az út minősége váltja ki nemtetszésemet. Megyek jobb oldalt, bal oldalt, a fák között, egyik sem jó. Egy lépés előre, fél lépés csúszás hátra. Még jó, hogy feladtam az időtervemet, esélytelen lett volna. A ponton pecsételtetek (4:15), az itiner kezd elázni, sajnos tasakot nem hoztam neki. Nem nagyon kedvelt rész következik a frissítő állomásig, az emelkedőkön nem vagyok olyan gyors, mint szeretném. Két pohár szörp visszahozza erőmet. Fura, de Galyatető mindig jól megy, sorban előzgetek bele-belekocogva. Gertrúdnál (5:17) majdnem benevezek a Muzsla túrára, amikor rájövök, hogy máshol pecsételtetnek. Elfogyasztok egy szendót és egy nagy pohár teát.

Vörös-kőig gyorsasági szakasz következik. Még a sár se nagyon zavar, nyomom, ahogy bírom. A fenyvesben olyan sötét van, mintha éjszakai túrán lennék, tíz méterre se lehet látni. Őrület, hogy milyen időt fogtunk ki. Olykor egyedül, olykor más futókhoz csatlakozva érkezem Mátraszentlászlóra, a teát kihagyom, megrohamozom Vörös-követ (6:03). Lefele megint borzasztó az út, és utána a kéken is folytatódik a csúszkálás. Kicsit magasabbra érve már javul a helyzet, tudok normálisan futni egészen a háromszögig. Szamár-kőre felfele az eddigi legkellemetlenebb széllökésekkel szembesülök. Ágasvárra most egészen könnyen felgurulok (6:55). Aztán jön a lefele, és itt már kezd tele lenni a hócipőm. A kövek csúsznak, a sár még jobban, araszolgatni is alig tudok. A fák között a nyomokból ki lehet következni, hogy hol dobtak seggest. :) Én megúszom, de nagyon kell koncentráljak. Örökkévalóságnak tűnik, míg leérek a turistaházhoz. Megszokásból veszem egy kólát, muszáj eltennem a dzsekim zsebébe, ugyanis a p+ minden rémálmomat felülmúlja. Máskor itt lazán lekocogok, most ez kb. tízszer annyi időt vesz igénybe. Egy hölgy találóan megjegyzi: olyan mintha a sárban síelnék. A lábam csúszik, a bottal pedig próbálok talpon maradni. Ez hihetetlen! Ahol lehet, futok, de az ilyen vacak utak hatalmas rombolást végeznek az átlagsebességben.

Mire leérek Mátrakeresztesre (7:33), kezd melegedni a hőmérséklet, az eső eláll. Érzem, hogy már ég a fejem, módosítani kell a ruházatot. Dzseki vissza a táskára. Leküldök egy szendvicset a kólával, közben szemezek a heggyel. Fáradtságot nem érzek, a combfeszítőm fáj egy kicsit a sok mászástól, de egyébként minden oké. Így ha már itt vagyok, akkor javítsunk néhány percet a 2005-ös időmön (9:59). Nagy lendülettel nekirontok a Muzslának. Úgy érzem jól megy, bár a trutyi itt még nagyobb, mint korábban, viszont néhány emelkedőt is sikerül megfutni. Lassan itt a cél, már nem kell tartalékolnom. A sokadik csúcs után végre megkapom az utolsó pecsétet (8:52). Pislogok az idő láttán, ez képtelenség! Hogy lehetek ennyire lassú?! Feldühödve indulok tovább. Innen már csak ereszkedni kell 7 km-t. Kieresztem az összes féket, utolérek néhány futót, akik nem tetszésüket fejezik ki, amiért a ritmusváltások miatt már egy ideje kerülgetjük egymást. Fejben előre megyek, reménykedem, hogy már nem kell sehol lassítanom, de aztán… (ó a francba, a Diós-patak!) mégis kell. Az a rövid szakasz le a mederbe, és fel az útra, tetőzi a rémálmomat. Felfele vissza-visszacsúszom, úgy tűnik, nem jutok ki innen. Lenyomtam 55 km-t, és a végén itt fogok belefulladni a Diós-patakba, ami általában ki van száradva. Mikor végre felérek, az energiám elpárolog. Csokit majszolva vánszorgok egy pár lépést, várom a hatást, négy-öt perc múlva érkezik. Lassú kocogással érkezem Szurdokpüspökibe, majd a műúton már büszkén, nagy lépéshosszokkal futok be a célba.

Előveszem a salátát, ami korábban itiner volt, megkapom a célidőt: 16:03. Négy perccel mentem jobbat, mint az egyetlen MB-men. Boldog vagyok. Ilyen extrém körülmények között is sikerült. Kisétálok az üdítőért, hirtelen a fáradtság mellbe taszít, lerogyok a fűbe. Nem sokáig pihenhetek, mert szakadni kezd az eső, az oklevelem félig elázik. Sebaj, legalább emlékezni fogok rá, ha majd az unokáimnak mesélem, hogy ez volt az az ominózus esős Mátrabérc. Közben kiderül, hogy qvic és Feró elmentek Sirokra a másik kocsiért. Ez jó hír. Viszont a kocsiban benne van a váltóruhám. Ez már kevésbé jó hír. Teljesen elázva várhatok még két órát, a vizes cipőben fázni kezd a lábam. Fél órát állok sorba egy igénytelen vécé előtt a tornateremben, majd fél órát beszélek Szilárdi Tomival, aki hatalmasat futott, de megfogadja, hogy soha többet. Végül megérkezik Ákos, majd szép lassan a többiek is, és a két autó. Végre átöltözhetek. Viszlát Mátra. Jövőre ugyanitt. De most már tényleg! :)
Hazafele félig kómásan az jár a fejemben, hogy végre sikerült okosan menni. Volt néhány apró energia-vesztésem, de komolyabb holtpontot nem éltem át. Folyamatosan frissítettem, még akkor is, amikor nem voltam különösebben éhes vagy szomjas. Feléltem 3 csokit, 3 túró rudit, 2 müzliszeletet, 1 kókusz rudat, 4 szendvicset, 1 pohár levest, 2 pohár vizet, 1 pohár teát, 2 pohár szörpöt, fél liter kólát, másfél liter izotóniás italt. Mindenestre a Mátrabérc 2008 teljesítése etalon lesz a későbbi túrafutásokra. Most hazamegyek, kialszom magam. És remélem, hogy nem Indiana Jones-ról fogok álmodni. :)

2008. április 6., vasárnap

Gödöllő K30

Táv: 33 km Szint: 300 m

Kicsit duatlonosra sikerült ez a hétvége. A szombati börzsönyi futás után, vasárnap életem első kerékpáros teljesítménytúrájának abszolválására pályáztam. Eddig sem volt idegen számomra a tekerés, még középiskolás koromban bejártam az abaúji dombokat, bár egyhuzamban 80 km-nél többet nem bicikliztem. Sajnos amióta tíz éve a fővárosban élek, kimaradt az életemből a bringázás. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy újranyergeljek.

Vasárnap 9-kor a tömegrajttal indultam. Kicsit aggasztott, hogy a 3-as főúton mentünk egy darabig, nem csípem a nagy forgalmat. Miután lekanyarodtunk Mogyoród felé, a mezőny kezdett széthúzni, szerintem az eleje tőlem kétszer jobb átlagot produkált, ami nem volt nehéz. :) Viszont a forgalom nem csökkent, nem vagyok ehhez hozzászokva, a borsodi mellékutakon csak akkor jár autó, ha eltévedt. Mogyoródon egy jó kis lejtővel tudtam kompenzálni a korábbi felfeléket. Aztán rájöttem, hogy az a 40 km/h nem egészséges az én amatőr bringámnak, ha egy-két nagyobb kátyuba belehajtanék, akkor az első kerék küllői úgy törnének össze, mintha ropiból lennének. Persze kerülni nehezen tudtam, mert oldalról nyaldostak a kocsik. Az egyetlen ellenőrző pont a fóti templomnál volt. Pezsgőtablettás lötyit és a jól ismert margita-nápolyit osztogatták. Azért büszke voltam, mikor elcsíptem egy mondatot egyik rendezőtől, mi szerint a gyorsabb mezőnynek itt a vége, most már a „lazábbak” jönnek. Veresegyházig nem találkoztam bringással, egyedül tekertem, itt kevesebb volt a kocsi is. A településen kaptam egy piros lámpát, majd egy brutális szembeszelet. Még síkon is vissza kellett váltanom, képtelen voltam normálisan haladni. Aztán Szadán eltűnt a sík, nekimentem egy neverending-emelkedőnek, még visszább váltottam. Tekertem vagy ötvenet öt méter alatt, több kanyar is jött, de mögötte még mindig emelkedett. Majd jött a jutalom: lankás lejtő, beviharzottam Gödöllőre, közben négyen összejöttünk, és szépen konvojban szlalomoztunk a kocsik között. A lejtő alján bal kanyar, és újra a Városháza előtt találtam magam. 1:39-et mentem 33 km-en, ami nekem nagyon jó, főleg így a szombati nap után. Jó kis levezetése volt a Julianusnak. Májusban újra itt, de akkor már az 50-en.

2008. április 5., szombat

Julianus 50

Táv: 54 km (szerintem 52), szint 1300 m.

Kétségek között ért utol a hétvége, bár elég kemény célokat tűztem ki. Már a hét elejétől a jobb combtövemnél tompa fájdalmat éreztem, nem jósolt semmi jót. Kísértetiesen hasonlított a szitu arra, amikor ugyanilyen fájdalommal elmentem az Eötvös-re. Utána másfél hónapig nuku túra, még mozgás is alig. Ezért a Mátrabérc árnyékában elég kockázatosnak találtam ezt a futást. Mégis mentem.

Öten préselődünk be qvic kocsijába, viszonylag későn indulunk el, így csak fél kilenc előtt tudunk nevezni. qvic jónak tartja az általam kalkulált időtervet, így nem megy előre. Csak a végén derült ki, hogy nekem nem annyira lett ideális a terv. Lazán futunk felfele Nagymaros utcáin, fájdalmat nem érzek, viszont nem merek nagy lépéshosszokat produkálni. A hegyoldalban több csoportot is utolérünk, nehézkesen megy az előzés a szűk ösvényen, néhány embernek nehezére esik elengedni. Még így is 37 perc alatt felérünk a Julianus-kilátóhoz, ahova nem mászom fel, de még így is majdnem összeesem a látványtól, ahogy lenézek a Dunakanyarra.

Lefele még óvatosabb vagyok, minimál futásnak nézek elébe. qvic nagyon gyors, el is tűnik a szemem elől, Köves-mezőn látom újra, a pihenőben ücsörög, rám vár. Innen kezdek rendbe jönni, úgy tűnik, hogy a vérbőség jót tesz a lábamnak, már nem figyelek annyira rá. Török-mezőn (1:20) pecsételtetünk, majd végigfutjuk a Békás-rétet, ahonnan valóban bámulatosan szép a kilátás a Magas-Börzsönyre. A Kóspallagi elágazásnál (1:56) búcsúzunk az országos kéktől, egy dózeren vágunk, futunk bele a pirosba. Itt a szalagok jól kiegészítik a jelzések, amelyek elég hiányosak. Hullámvasutazunk föl-le, befogunk két hölgyet, nem is gondolnánk, de kemény dió megelőzni őket, és mikor sikerül, még jó néhány kilin keresztül képtelenek vagyunk távolodni.

Márianosztra már kellemes napsütésben fogad minket. Még soha nem jártam erre, nem a legrosszabb fekvésű települések egyike, az biztos. Egy vendéglátó helyiség külső teraszán találjuk a 20-as célt (2:38), pecsét, zsíros kenyér, alma, amiket magunkhoz veszünk, és utána még pancsolunk egyet egy utcai csapnál. Prímán megy a futás, és jól esik a gondolat, hogy még 30 km-t hagyunk mögött ebben a szép hegységben. Megcélozzuk Koppány-nyerget, qvic a gyomrára panaszkodik, amit végül a keményebb emelkedők raknak helyre. Itt belesétálunk, eddig nem nagyon tettünk ilyet, kicsit aggódom is emiatt. Felérünk a ponthoz (3:25), ide még egyszer visszatérünk.

Alighogy elindulunk, mordul egyet a gyomrom, talán ennem kellene, Nagybörzsönyig csak kibírom. Hát nem bírom ki. Még szerencse, hogy szinte végig lejt, a sebesség megmarad, viszont a halastó mellett, aminek ugyancsak meseszép fekvése van, már érzem, hogy gáz lesz. Egy meredek kaptató vezet fel a településre, qvic 50 méterre előttem gyalogol, én pedig szépen csendben eléhezem. No mindegy, ennél rosszabb már nem lehet, mindjárt itt a pont, majd ott eszem. Mire felérek a műútra, a hőháztartásom is kezd megborulni. Ezt már nem kéne! Zeusz igyekszik a segítségemre, vagy valaki más fentről, mert megpillantok egy utcai csapot. qvic van rácsavarodva. Megváltás! Megmosom a fejem, az arcom, és leöntök magamba néhány liter vizet. Hőháztartás helyre áll. Előkapok egy fél szendvicset, és magamba szippantom. Közben felérünk a templomig (4:13), majd lefutok a központ felé, ahol szépen benézem a letérőt, és qvic telefonál rám, hogy sürgősen forduljak vissza.

30-as cél (4:22), újabb frissítés, rám fér. Megpakolom a zsíros kenyeret hagymával, és egy nagy bödön teát is iszom utána. Innen a börzsönyi kéken hasítunk felfele, közben „megismerkedünk” néhány őslakossal, akik elképednek a távolságon, ami még hátra van nekünk. Pedig azt nem is tudják, honnan jöttünk. :) A földutat hamar aszfalt váltja, és egy szigorúan monoton emelkedőn kezdünk el felfele futni. Kicsit leszakadom, muszáj bele-belesétálni, de megnyugodva látom, hogy qvic is így tesz. Ez a szakasz hihetetlenül befordulós lenne, ha nem lenne ez a csodás táj. Szerintem ez volt a túra legszebb része (leszámítva a dunakanyari kilátást). Végre elhagyjuk az aszfaltot, ami ezután következik… na az sem sokkal jobb. Olyan meredeken mászom felfele, hogy az orrom már a földet szántja. Egy bal kanyar után a jelzés bevisz a dzsindzsásba, egy szúrós bokor nekem támad, a ruhámat próbálja lehámozni rólam, nem sikerül neki, viszont két ujjamból is ömleni kezd a vér. Király.

Koppány-nyeregig azért még marad egy rövid szakasz, ami futható, ez visszahozza a jó hangulatomat. qvic már a ponton toporog (5:20), itt kezdünk először kicsúszni az időtervemből. A KP közös szakaszon néhányan szemben jönnek, vannak köztük ötvenesek is, nem irigylem őket, bő 12 kili az előnyünk velük szemben. A létra után jobbra fordulunk, nem várt emelkedők következnek. Kezdek fáradni, nem bírom követni futótársam, rövid sétákkal próbálok pihenni. Aztán a Nagy-Galla lábához vezető emelkedő már kemény megpróbáltatásnak tűnik. Hát ez bizony egy holtpont. Gondolatok járnak a fejemben, bizonytalannak kezdem érezni a tavaszi nagy célokat, és megcsappan a futáshoz kapcsolódó motivációm is. Tudom, hogy nem kellene, de néhány percig ezen rágódom. A hegy lábánál qic rám vár, előre küldöm, ő még beérhet 7 órán belül, én meg megpróbálom összeszedni magam. Gyorsan megeszem szendvicsem második felét, plusz egy kókusz rudat is utána küldök, jó sok folyadékkal fejezem be a lakomát. Alig két perc alatt visszatérnek a régi jó érzések, és a lábam is megiramodik, itt a feltámadás! Az utolsó pontot nem egyszerű megtalálni, egy éles kanyar után eltűnnek a jelzések, gyorsan felcsörgöm qvic-ot, aki éppen akkor kavar el ő is a pont előtt. Aztán mindkettőnknek sikerül igazolni (6:42).

Innen szinte végig lejt, viszont az a köves út a szőlők között rendkívül monoton, itt ismét belesétálok. Ekkor megpillantom a Dunát a távolban, ami olyan nagy lelki erőt ad, hogy rögtön elfelejtem a sétát, és nagy sebességgel befutok Szobra, egyenesen a vasútállomásra (7:23:50). qvic már a vonaton van, amivel visszamegy Nagymarosra a kocsiért. A cél sehol, hiszen még nincs négy óra, és állítólag csak akkor nyit. Hát akkor sem. Fél ötkor még javában kólázgatok a restiben, amikor megjelenik néhány rendező, de nincs náluk se pecsét, se oklevél, de kitűző. Néhány futót nem is érdekel a „külsőség”, és egyszerűen hazamegy. Mások felháborodnak a dolgon. Nekünk mindegy, negyed hatig még úgyis várunk a gyalogos csapatra.

Tanulságok: 1. Egy ötvenes futásra nem lehet úgy gondolni, mint egy harmincasra. Az első felét kicsit elfutottam, legalábbis kevesebb energiát kellett volna tolni az emelkedőkbe, és többet a lejtőkbe és a sík részekre. 2. Amiért egy 25-öst le tudok nyomni egy csokival, még nem jelenti azt, hogy egy 50-est lenyomok két csokival. Minél több km van mögöttem egy futáson belül, annál gyakrabban kellene frissítenem. Szóval van még mit tapasztalni, talán ha ezeket figyelembe vettem volna, kimaradt volna a holtpont, és lefaraghattam volna azt a 24 percet. Sebaj, így is jó volt, jöhet a Mátrabérc.