2009. február 19., csütörtök

Az 54-es kihívása télen 2. rész

Arra ébredek, hogy a szomszéd srác orra két centire van az arcomtól, és alvás közben fújja rám a levegőt. Átfordulok a másik oldalra, megnézem az órám: éjjeli egy. Még van másfél óra ébresztőig, de már sejtem, hogy nem fogok visszaaludni. Ez nem baj, három óra alvás bőven elég. Emberek elemlámpákkal szivárognak ki vécére, csak reménykedni tudok, hogy a nagy sötétben nem taposnak agyon. Két óra után több ébresztő is megszólal, ébredni kezd a szoba. Fél körül már én is készülődöm, Kornél felé pillantok, ő is fel van. Kicsit töprengek, hogy vegyek-e fel több réteg ruhát az éjszakai hideg miatt. Hoztam magammal egy futós nacit és egy felsőt, de nem szívesen melegednék fel túlzottan menet közben. Végül is Csaba dönti el a kérdést, újra rákérdezek, velünk tart-e, de nem gondolta meg magát. Viszont így belekocoghatunk, akkor pedig nem kell plusz réteg. Gyorsan összerámolok, a tegnap levetett vizes zoknikat és nadrágot bezacskózom, mindenből szárazat húzok, kivéve a bakancsból. Sajnos az nem száradt ki, bár nem is reméltem. Belebújva a polárba átmegyek a büfébe, hátha maradt valami kaja, de gyorsan kiábrándítanak, csak teát kapok, abból is csak 3 decit, mivel melegen aludtam. Hm, kajával lehet, hogy gondban leszünk, ráadásul Kornél nem tudott tegnap venni, így az én szendvicseimet fogyasztottuk. Csaba siet segítségünkre, tele van péksütivel, és neki már nem kell annyi energia, mivel innen visszaautózik Veszprémbe. Kornéllal megrohamozunk két kakaós csigát, nem sokáig bírják, hamar elfogynak. Maradt még két kiflim, néhány csokim, az elég lesz a menethez. A rendezők fordított beérkezési sorrendben indítanak minket, nekem nincs kedvem még egy órát várni, ezért hamarabb indulunk, kevéssel négy előtt. Döbbentem látom, hogy csak két pontot kell érinteni, és a közelebb eső is nagyon messze van. Illetve ami rossz hír, a másodikról megint nincs turistatérképes verzióm. Rázom a fejem, egy barom vagyok! Na mindegy, az elején is elboldogultunk, talán a végén se lesz gond. Menetre készen beállítunk a rendezőkhöz, nullázunk, majd rajt-dugás. Hadd szóljon!

Bakonybélig egy letisztított úton megyünk, ami eltér a kék jelzéstől, de legalább lehet rajta haladni. Rögtön a kapunál kocogósra váltunk, örömmel tapasztalom, hogy a várt hidegrázás elmarad, az most nagyon kellemetlen lett volna. Egy szerpentinen zúzunk le a hegyről, feltámadt lámpám szórja a fényt, széles az út, minden ideális. Katonatársakat érünk utol, mindenki jó utat kíván, biztatást kapunk és adunk. Remek kis rendezvény ez, 24 órára összehozza az MH, mint „nagy család”, sok tagját. A településig szinte végig nyomjuk, lejt az út, csak néhány perces sétákkal pihenünk olykor-olykor. Hamar magunk mögött hagyjuk a hamarabb indult csapatokat. Végigkoccanunk Bakonybélen, és még kifele is prímán letakarított úton haladhatunk. Túl szép, hogy igaz legyen. Fejben már készülök a legrosszabbra: ha az ideális útvonal magas, szűz havas területre visz minket, akkor gáz lesz. Eddig szerencsénk volt, de ez hamar semmivé foszlik. A jelzés letér a műútról, és az bizony elsőre járhatatlannak tűnik. A műút kicsit kerül, nem sokat, viszont az felmegy egy alacsony domb gerincére. Sebaj, még mindig jobb, mint térdig érő hóban gázolni. Néhány kilit mehetünk, amikor a műút is hasonlóvá válik, mint a vastag hóval borított turistautak. Pont egy olyan részen járunk, ahol már mindenképpen a jelzésen kellene haladnunk. Nincs más választás, belegázolunk a szűz hóba. Kezdetben még találunk félig betemetett lábnyomokat, de azok is elfogynak, és már csak a vadak nyomai látszódnak. Beérünk az erdőbe, a helyzet nem sokat változik, térdig és néhol annál is feljebb ér a hó. Ez nagyon szívja az erőnket, a végtelenségig ezt nem fogjuk bírni. A gps-en újra felbukkan a korábban elhagyott műút. Azt célozzuk meg, hátha ott már jobb a helyzet. Közben lassan pirkad, elrakom a fejlámpát. Az erdő közepén haladunk nagyon mély hóban, a jelzésről már régen letértünk. A műúthoz közeledve sűrűvé válik a növényzet, átküzdjük magunkat rajta. Felmászunk az útra, és megkönnyebbülünk a látványtól. Letakarítva ugyan nincs, de van rajta egy nem túl régi keréknyom, amiben már sokkal könnyebben és gyorsabban tudunk haladni.

Mivel ez az út visszavisz az ideális útvonalra, sokáig ezen haladunk. Egy nyílt terepre érkezünk, erős szél fúj, de az még a legkellemesebb része a dolognak. Az utat előttünk hóátfúvások borítják. Próbálok fenn maradni a hóréteg tetején, de sajnos nincs annyira megfagyva, hogy megtartsa a súlyomat. Derékig merülök a porhóba. Aszta kutya mindenit! Nézek előre, vajon milyen hosszú lehet ez a szakasz? Az út odébb kanyarodik, és ott talán már szélvédettebb. Percekbe telik míg tíz métert tudunk haladni.

Kínomban már röhögök, egyensúlyt vesztek, és beleülök a hóba. Alig látok ki belőle. Kornél emel ki. Lassan elérjük a hóátfúvások végét. Mindketten fújtatunk az erőlködéstől, ez felért egy 800 méteres sprinttel. Visszatér a korábbi kellemes keréknyom, újra gyorsabban tudunk menni. Aztán jön a piros-sárga kombináció. Reménykedtem benne, hogy lesznek rajta nyomok. Hát nincsenek. Megállunk a hófal mellett, combközépig ér. Összenézünk Kornéllal. Vazze, ilyen nincs! Sasszemű társam látja a jelzéseket a fákon, én pedig a gps-en, de ezen kívül a táj inkább Szibéria egyik elhagyott zugára hasonlít, nem pedig egy kellemes, turistautakkal tűzdelt, magyar kiránduló paradicsomra. Eszembe jut Bear Grylls túlélési dokumentumfilmje, és elmosolyodom. Itt annyi a hó, hogy akár az úton is készíthetnénk magunknak egy hóbarlangot. :)

Nekivágunk. Én töröm meg a szűz havat, de Kornélnak se lehet könnyű dolga mögöttem. Hát nem tudom hány férfi járt már olyan mély hóban, amikor a herezacskó is merül, de mondhatom nem kellemes érzés. :) Ritka alkalmakkor sikerül fennmaradnom a felső rétegeken, ilyenkor úgy próbálok menni, mintha porcelánon járnék. Legtöbbször persze az alján kötök ki, és ilyenkor hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy újra kiemeljem a lábam. Az energia nagyon gyorsan fogy, az út viszont alig, kínlódás minden méter, minden lépés. Egy alkalommal kicsit kerülnünk is kell, akkora hódomb terül el előttünk, hogy akár nyakig is érhet. Nagy nehezen letérünk balra, a sárga keresztre, ahol már sűrűbb a növényzet, de ahelyett, hogy javulna helyzetünk, egyre inkább romlik. A hó alatt belegabalyodom egy szederbokorba. Szúr, mint állat, én viszont alig bírok mozogni. Srác, ez most már valóban hasonlít egy túlélési gyakorlathoz. Kibogozom magam, szelídebb bokrokhoz közelítek. Ágakba kapaszkodom, lefele nyomom, így jóval kevesebb súly nehezedik lábamra, így néhány lépésre sikerül a hó tetején haladnom. Vicces, de még ez is pihentet. Belegondolok, ha nem lenne hó, már a célban lennénk. Hihetetlen. Közben mondom Kornélnak, hogy nagyon figyelje a „barlang” jelzést, mert az vezet a ponthoz. Éles látása nagyon jól jön, sajnos rövidlátóként nekem sokkal nehezebb dolgom lenne. Megtaláljuk a jelzést, az „út” nem változik, magas térdemelés, láb előre, bele a hóba, süllyedés. Ez keményebb edzés, mint Rubint Réka comberősítő-tréningje. :)

A „barlang” jelzés legtöbbször valóban barlanghoz vezet, és hamarosan a táj elkezd „szurdokosodni”. Ez jó jel. Aztán az egyik oldalról lábnyomokat pillantunk meg. Jesszus, ennyire még sosem örültem lábnyomoknak. Kicsivel könnyebb bennük haladni, de a tudat sokkal jobb: most már biztosan jó helyen járunk. Már csak abban reménykedünk, hogy nem kell visszafele jönni. Hirtelen Kornél egy elfojtott hangot hallat mögöttem. Megfordulok, a srác félig eltűnt. Egy megcsúszásnál letérdelt, és majdnem a melléig ér a hó. Röhögünk. Jó kis buli ez, kár lett volna kihagyni. :) Még néhány perc, és megérkezünk a barlanghoz. A táj lélegzetelállítóan szép. A fene, talán ezért megérte. Kornél megdugja a bója tetejére erősített dobozt, aztán zabálásba kezdünk.
Van mit pótolni, ez nagyon durva menet volt. Boldogít a tény: már csak egy pontot (Kis-bükkös) kell megkeresni. Akkor még nem tudhattam, hogy az igazi horror még csak most következik.
Mint korábban említettem az utolsó pontról nincs turistatérképünk. A gps-en viszont csak kis felbontásban tudok nagy területet „átfésülni”, ilyenkor pedig nem látszanak a tereptárgyak. Ergo, amíg a készülék által „látható közelségbe” nem kerülünk a ponthoz, addig a katonai térképre kell hagyatkoznunk. Újabb döntés előtt állunk: Hárskút vagy Herend felől közelítsünk. Előbbi ellen az szól, hogy van benne egy hosszú nyílt terep, ahol erősen sanszos, hogy sok a hóátfúvás. Utóbbi ellen pedig az, hogy jóval messzebb van. Viszont Herendig műúton mehetünk. Mivel az elmúlt egy-két órát a hóval való küzdelemmel töltöttük, ezért születik meg az egész túlélőtúra legrosszabb döntése: Herend felé vesszük az irányt (7. hiba).

Újra kocogni kezdünk, de érezzük, hogy már jóval nehezebb. Kornélnak a lábizmai állnak be, nekem a térdem nyavalyog. Kocogás, erőltetett menet, kocogás, erőltetett menet. Gyorsan haladunk. Herend előtt elérjük a letérőt. Kornél a térképet figyeli, én pedig, jobb ötlet nem lévén, csak az irányt próbálom tartani. Sajnos nem sikerül túl jól. A műút földúttá válik, kanyarog össze-vissza, hamarosan már fogalmam sincs, hogy irányban vagyunk-e vagy sem. Arra jutunk, hogy találjuk meg a műutat, ami a Kis-bükkös hegy mellett húzódik. Elvileg ez az út abba fut bele. Vagy mégse? Beérünk egy katlanba, és az út elfogy. Körülöttünk hegyek, és nem tudjuk merre lehetünk. Böngészem a gps-t, és Zeusz vagy valaki más a segítségünkre siet az égből. Megpillantom a kijelzőn a műutat, és a szintvonalak alapján beazonosítom a hegyet. Huh, ez megúsztuk. (Így utólag visszagondolva, akkor óriási mázlink volt. A leghaloványabb fogalmam sincs, hogy mit csináltunk volna, ha nem sikerül kiszúrni az utat a gps-en. Ez is igazolja az alapszabályt: a „túléléshez” szerencse is kell.) Lelkesedésem hamar lehervad, ugyanis van egy aprócska bökkenő. Pontosabban egy közel 500 méter magas bökkenő, ami a Kis-bükkös és köztünk terül el. Hóban vájt vadcsapásokon indulok el fel a hegyre, Kornél mögöttem. Próbálok kicsit jobbról kerülni, hogy ne kelljen sokat mászni, de nem ússzuk meg a plusz kapaszkodást. Fél szemem a gps-jelen, és csendben haladunk felfele. A növényzet sokszor nincs velünk, néha kerülni kell a susnyásabb részeket. Lassan felérünk, indulhatunk lefele. Négy szarvas tőlünk harminc méterre sétálgat előttünk. Nem tűnnek nagyon idegesnek, ezen a kietlen hegytetőn, télen, térdig érő hóban valószínűleg még nem láttak embert, ezért állatnak gondolnak minket. Azok is vagyunk. Barom állatok. :)

Leérünk a két hegy közé, felnézünk Kis-bükkösre. Szívás a köbön. Nem elég, hogy piszok magas, még meredek is. Megkerülni iszonyú hosszú lenne, muszáj mászni. Ökleimet és lábfejeimet szúrom bele a hóba, és így négykézláb mászva indulok el, kezdetben rézsútos irányban, majd féltávtól már egyenes a csúcs fele. Fától fáig kúszom, gyakran megállunk pihenni és lihegni. Visszanézek arra a hegyre, amelyikről jöttünk. Bakker, lesz egy kis szintemelkedés ebben a túrában. Felérünk, a fenyőfák felé indulunk. Kicsit dzsumbújos a növényzet, de haladunk. Hamarosan lábnyomokra bukkanunk, majd Kornél kiszúrja a zászlókat a távolban. Megjöttünk. Az anyját! Rövid frissítés, aztán lekoccanunk a hegyről azon a nyiladékon, amin felfele jöttünk volna, ha Hárskút irányából jövünk. Elérjük a márkói műutat, célegyenesbe kerülünk, még két és fél kili a csárdáig. Felhívom Attilát, a főnököt, és közlöm vele, hogy nem kell új munkaerő után néznie, ha el nem üt egy autó, akkor túléltem ezt a kis kalandot. :) Valamint az MH LEK hadtápos szekció derekasan helyt állt.

Barátságos kis csárdába érkezünk, a leggyorsabbak már a megérdemelt sört fogyasszák. Sajnos találkozom Ferivel is, a másik csapat egyik tagjával. Nem azért sajnos, mert nem bírom a pofáját, hanem mert ő és Vince is feladta. Viszont Norbi egyedül tovább ment, és teljesítette. Az kemény, elismerésem. A „kiemelésig” kellemessé tesszük azt a félórát, rendelünk húslevest, velős pirítóst. De előtte legurítok fél liter kólát. Megkajálunk, beszélgetünk az érkezőkkel, jön értünk a busz, és visszaindulunk Veszprémbe. Egy óra körül leszállunk a laktanyában. A rendezők várnak minket, gratulálnak, átnyújtják az emléklapot és az emblémás pólót.

Fantasztikus eszmei értékei vannak ezen apróságoknak. Megejtünk egy zuhanyt, egy ebédet, bepakolunk a tranyóba, és irány Budapest. A kocsiban negyedórát bírok ébren maradni, aztán sötétbe borul a világ, és elalszom.

Napi táv: 32,5 km, szintemelkedés: 592 m.


Tanulságok:
1. Kerüld a havat!
2. Kerüld az elvetemült tekintetű katonákat! :)
Komolyabbra fordítva a szót: a hatalmas hó és az ismeretlen hegyvidéki terep nem nyerő párosítás. Nem szabad olyan hibákat elkövetni, amit nekem és a csapatnak sikerült. A legsúlyosabb mégis az volt, hogy nem másoltam le a turistatérképet, ami miatt több problémánk is akadt a tájékozódásban. Persze mondhatnám azt is: ha nincs hó, minden simán megy. De télen néha előfordul a hó, erre mindig számítani kell. Mindezek ellenére kifejezetten jó teljesítés és kaland volt ez a menet. Az állóképességemmel meg voltam elégedve. Kemény menet volt, de nem okozott nagy nehézséget, holtpontom egyáltalán nem volt. Maga a rendezésre egyszerűen a perfekt jelzőt tudom használni, bánom, hogy nem jöttem a korábbi években. Nagyon remélem, hogy a nyárin is részt tudok venni.

További fotók

2009. február 18., szerda

Az 54-es kihívása télen 1. rész

katonai túlélő és tájékozódási menet a Bakonyban
 
(amikor a hóból is megárt a sok...)

Már régóta nézegettem a Magyar Honvédség 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred és a Veszprémi Honvéd Sportegyesület által rendezett „jó bulik” versenykiírásait, de eddig sosem jutottam ennél közelebb. Most, itt a felkészülésem sűrűjében, úgy gondoltam, hogy végre megtekintek közelebbről is egy ilyen eseményt. Mivel egyéniben nem lehetett indulni, csapattársakat kellett keresnem. Először Kornélt csörögtem fel, tudtam, hogy ő sem veti meg az ilyen mókákat, aztán több ember ajánlására, Csabát is rábeszéltem, hogy tartson velünk. Később kiderült, a munkahelyemről (MH LEK) egy másik csapat is szerveződött, a Vince-Feri-Norbi trió. Ahogy közeledett a nap, egyre aggasztóbbá vált az időjárás. Magamban bíztam, tudtam, hogy jelenlegi edzettségi állapotomban nem fog problémát okozni a félméteres hóban való mozgás, extrém esetben futás is szóba jöhet, viszont a társakra is vigyázni kell, mert csapat nélkül nincs eredmény. Természetesen a sors úgy hozta, hogy szerda reggelre még tíz centi hó esett a maradék húsz mellé. Remek.

Keveset alszom, viszont valamiért nem ébreszt a telefon, ezért 25 perccel később kelek, mint szerettem volna. Jöhet a B-terv, egy hévvel később megyek, de még így is kapkodnom kell, hogy elkészüljek. A „túlélős” táskámat úgy megtömöm, hogy már egy tűt sem tudnék belerakni. Tartalmazza a kötelező felszerelést, hálózsák, polifoam, váltás gyakorló öltözet, kés, lámpák, öngyújtó, és a többi. Úgy nézek ki, mint aki egy kellemes piknikre indul. Lemegyek a megállóba, és ledöbbenek a hó mennyiségtől, bokáig süppedek benne, hát ez príma lesz. Míg beérek a melóhelyre, azt is konstatálom, hogy nem vagyok hozzászokva a nagy súly cipeléséhez, így már néhány lépés után fáj a kulcscsontom, mert annyira nyomja a nehéz táska. Bent Kornél már reggelizik, a többiek pakolnak, gyorsan átöltözöm, cuccot fel, és irány Veszprém, a Kossuth laktanya.

Kicsit cifrán haladunk, többször meg is állunk, ráadásul egy teherautó majdnem keresztbe fordul előttünk az autópályán, így kis híján lekéssük a megnyitót. Nincs túl jó hangulatom, amikor kiszállunk a kocsiból, metsző, hideg szél fúj, rengeteg az ember, mindenki vérprofinak tűnik, és még a vezető százados is próbálja elvenni az emberek kedvét, hogy egyáltalán elinduljanak. Nem sikerül. :)

Megnyitó után bemegyünk nevezni, közben tömöm magamba a szendvicseket, illetve csodálkozom, hogy semmilyen útvonalleírást nem kapunk, csak a falra kifüggesztett térképről olvashatjuk le, hogy hol lesznek az ellenőrző pontok. Végül is ez egy túlélő próba, nem egy sima túra. Mivel túl későn érkeztünk, nincs időm megtervezni az útvonalat (1. hiba). Felnyomulunk a buszra, megpróbálom belőni a pontokat a másolt turistatérképemen. Sajnos az első kis szakasz hiányzik, ugyanis nem másoltam le a teljes térképet (2. hiba). Végül a gps-en megtalálom a pontokat, igaz, nem egyszerű. Csesznekig buszozunk, ahol ellenőrzik a felszerelést, nullázzuk a dugókát, és kicsivel dél után végre útra kelhetünk.

A cseszneki vár fele vesszük az irányt. A Bakony egy rendkívül szép hegység, de valahogy nekem kimaradt az általam bejárt tájak közül. Úgyhogy sajnos helyismeretre nem hagyatkozhatok. Nem úgy, mint a veszprémi tájfutók, akik elporoznak mellettünk. Kicsit futásra akarom ösztönözni társaimat, de Csabának nincs nagy kedve, így marad az erős gyalogos tempó. Ez is tökéletes, az előttünk indulókat hamar beérjük, és megkezdjük az előzgetést.

Az első pont a vár melletti barlangnál található, egy gyönyörű hasadékba ereszkedünk lefele, bár sokat nem látni a terepszínű katonáktól. :)

Itt még nagyon együtt van a mezőny. Ötvenakárhány csapat indult, százakárhány fővel, szépen megszálljuk a környéket. Néhányan nagyon bátortalanul haladnak, ezért Kornéllal pofátlanul beelőzünk a szűk ösvényen, Csaba is felzárkózik. Aztán a tömegre való tekintettel végül elég egy főnek is csekkolni a ponton, Kornél bevállalja. Csabát előre küldöm, majd én is felkapaszkodom egy nagyon meredek oldalon. Míg várunk a harmadikra, keresem a következő pontot a gps-en, ami viszont a műholdat keresi. Kornél visszaér, én még mindig a készülékkel bajlódom, így elindulunk visszafele, ami nem a helyes irány. Mire kiderül, már kár visszafordulni, így ráteszünk nagyjából negyedórát, és másfél kili pluszt (3. hiba).

A második pont a Cuha patak melletti vasúti megállóhely, a gps megmutatja a legkedvezőbb útvonalat, azt követjük. Sok embert érünk utol, nagy részük valószínűleg a helyes úton jött le a barlangtól. Jó a tempó, elérem az üzemi hőmérsékletet. Felülre egy futós aláöltözetet, egy polár pulcsit és az esővédőt vettem, alulra csak a gyakszi nadrágot az alsógatyára. Nyári Haix bakancsot húztam, mivel ezt már bejárattam, és kiválóan bevált. Most is ezt remélem tőle. Az erdőbe betérve a hó mennyisége durván megugrik. Na igen, nagyjából erre számítottam. Előttünk már rendesen kijárták az ösvényt, így egy nagyjából térdig érő hóvályuban nyomulunk előre. Továbbra is előzgetünk, én Kornél nyomában lépkedek, Csaba néhány méterre mögöttünk zárja a csapatot.

A srác katonai málhazsákot hozott, mikor megláttam, majdnem szívgörcsöt kaptam, ezzel a nagyon vékony pántos zsákkal kemény lesz ez a menet. Jobban meg kellett volna beszélnünk, hogy mit hoz magával, adhattam volna neki tanácsot, sőt talán még hátizsákot is kölcsönbe (4. hiba). Lecsorgunk a patak völgyébe, a táj fehérbe öltözve káprázatosan gyönyörű. Elvileg ide ígérték a köteles patak-átkelést, ezért fejben már felkészültem rá előre. Legalább húsz embert találunk a ponton, Kornél dug egyet, és érdeklődünk a feladat iránt. Nincs feladat. Számomra ez hatalmas megkönnyebbülés. Kicsit tartottam tőle, hogy az átkelésnél csobbanni fogok, de más oka is van a jó érzésnek, ami eltölt. Méghozzá a rendezők profi versenyszervezési hozzáállása. Négyszer annyian jöttek el a rendezvényre, mint várták, és a nagy hó csak rátett még egy jókora lapáttal. Ezek a terep-körülmények már önmagukban is meg fogják felezni a mezőnyt, az extra feladatokkal együtt csak nagyon kevesen teljesítették volna a próbát. Az meg senkinek sem tesz jót, ha jövőre már alig jön el egy-két ember. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyik ponton se lesz feladat.

A következő állomást egyszerű megtalálni, végig turistajelzésen haladunk. Észrevehetően több az emelkedő ebben a szakaszban, de a tempónk még mindig ideális. Nem gyors, de szépen menetelünk. Közben megejtünk néhány frissítést, már az előző ponton is kajáltunk egyet. Úgy vélem, hogy erre nem kell nagyobb szünetet tartani. A hegy lábánál utolérünk egy lány-csapatot. Nincs kedvünk előzni. :) Nem először járnak erdőben az látszik, és mondják is, úgyhogy minden elismerésünk az övék. Néhányan szemből támadják a hegycsúcsot, mi azt tanácsoljuk a hölgyeknek, hogy kerüljünk, és néhány száz méterrel északabbra induljunk el felfele. Így teszünk. Rábukkanunk az ösvényre, itt már én megyek elől, komótosan felkapaszkodunk a csúcsra, ahol egy házat találunk, és a tájfutó bóját.

Pár percet pihenünk, eszegetünk, megvárjuk a lányokat, de innen már külön megyünk tovább. Alig néhány perccel később egy tucat őz és szarvas vág át előttünk. Lenyűgöző a látvány. Lassan elkezd besötétedni, errefele már kevesebb emberrel találkozunk.

Egy kereszteződést követően az út durván emelkedni kezd. Ez már Kék-hegyre vezet, a cél előtti utolsó ponthoz. Legalább 250 méter szint van benne, ami rendesen megdolgozza az izmokat. Újabb csapatokat érünk utol, libasorban kígyózunk felfele az erdőben, tapossuk a havat rendesen. A srácok elég erősen fújtatnak, egyiküknél elszakad a cérna, és szitkozódva emlegetni kezdi a hegy felmenőit, lemenőit.

Mi kis csapatunk csendben halad, Csaba kicsit lemarad, de ő sem panaszkodik. Én igazából nagyon jól érzem magam, szerda este egy sötét erdőben, a vadon közepén, nincs is jobb ennél. Felérünk a csúcsra, ismét Kornélnak van lehetősége dugásra, de jó neki. :) Közben előkotrom fejlámpámat, felteszem és bekapcsolom… vagyis csak bekapcsolnám, ugyanis nem működik. Mi a franc?! Szétszedem, összerakom, még mindig semmi. A jókedvem itt kezd el elpárologni. Hoztam még két lámpát, ezt a hibát azért nem követtem el, viszont azt igen, hogy a fő lámpámat, ami eddig sosem hagyott cserben, nem ellenőriztem indulás előtt (5. hiba). Nincs mese, elrakom a használhatatlan fejlámpát, és Melánia kolleganőm öngyújtóját veszem elő, aminek másik vége zseblámpaként funkcionál. Először nem is gondoltam, de megdöbbentően erős fénye van, kitűnően látok vele. A ponton több csapat is összejön, az egyik srác éppen itt adja fel a küzdelmet, viszont a legközelebbi útig, ahonnan ki tudják menteni, még le kell sétálnia. A hegycsúcs nem igazán vendégmarasztaló, piszok hideg ölel körül minket. A lámpával sokat bajlódtam kesztyű nélkül, irdatlanul fázni kezdenek ujjaim, és a lábaimat se érzem túl komfortosan a bakancsban. Kornél is tanácsolja, hogy húzzunk le innen minél hamarabb. Már menet közben húzom fel a kesztyűmet, ami egy vékony futós kesztyű. Eddig jó volt, de most nem sokat ér, ezért ismét leveszem, és a katonai gyakorló kesztyűt húzom fel. Nem volt túl jó ötlet ezt magammal hozni, a civil polár lett volna az igazi (6. hiba). Mozgatom, lehelem az ujjaimat, nagyon nehezen kezdenek melegedni. Az út erősen lejteni kezd, na végre. A sebesség helyrerak testileg-lelkileg, csak néhány perc kell hozzá.

Bepötyögöm Parajos-tetőt a gps-be, hajrá, nincs messze, és ott vár minket a szállás. Tea, virsli, zsíros kenyér körül járnak a gondolataim. Már jól fog esni a meleg étel. A legrövidebb út keresztülvezet Kőris-hegyen, ami a Bakony legmagasabb pontja, sajnos még nem volt hozzá szerencsém. Most sincs. A nyomokat követjük, és ahelyett, hogy emelkednénk, eszement ereszkedésbe kezdünk. A gps szerint elhagyjuk a letérőt, ami a hegyre vinne. Konzultálok Kornéllal. A nyomokat valószínűleg a veszprémiek törték, akik viszont nagyon jól ismerik a terepet. Ergo, ők gyorsabbnak gondolják a hegy megkerülését, mint megmászását. Na igen, futva lehetséges. Aztán észreveszem a gps-en, hogy a hegy lábától indul egy műút, ami felvezet a célba. Hm, cseles, így már érthető. Nem is értetlenkedem tovább, nyomjuk. Lent egy csapatba botlunk, kétségbeesetten közlik, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Megnyugtatjuk őket, hogy tudunk róla, de ezt könnyen lehet orvosolni, egyszerűen csak végig kell döngetni a műúton. Így teszünk. Közben beszélgetünk, illetve én felcsörgöm Viktor haveromat, aki szombaton készül a Mátrában egy hasonló borzalomra (Legf...ább Gyerekek Szívatása 55 km-es teljesítménytúra), megnyugtatom, hogy extra nagy hó lesz, örül is neki. :)

Este nyolc körül, magamban egy széles vigyorral átlépünk a kapun, ahol egy póniló nagyságú kutya kis híján halálra rémiszt minket. Megtaláljuk a rendezőket, gratulálnak az első naphoz, és közlik a jó hírt: az alváshoz még találunk helyet az egyik fűtött épületben. Ebben aztán végképp nem reménykedtem, ez tetőzi jókedvemet. Sok jó ember kis helyen is elfér, ezt be is bizonyítjuk, nem tudom pontosan, de legalább tizennégyen csúfolódunk be egy kis szobába. Hőtárolós kályha ontja a meleget.

Leterítjük a polifoamokat, rácuccolunk, és célba vesszük a büfét, ami egy másik épületben található. Sokáig állunk sorban, de addig sikerül megbütykölnöm fejlámpámat, immáron teljes erővel ontja a fényt. Ennek örülök, hajnalban szükségem lesz rá. Hogy ne legyen olyan idilli a kép, Csaba váratlanul egy nagyon rossz hírt közöl: nem tart velünk másnap, itt kiszáll. Teljesen értetlenül nézek rá, hiszen nem tűnik fáradtnak, aztán reménykedem, hogy kicsit alszik, és hajnalban már másképp fogja látni. Mindenesetre Kornéllal átgondoljuk a B-tervet. Csaba nélkül csapateredményünk nem lesz, viszont ha mi sem folytatjuk, akkor díjazásunk sem. Persze nagyon jól tudom, hogy hasonlóan hozzám Kornél is mindenképpen végig akar menni. Illetve ebben az esetben a sebességen is tudunk növelni. Jelenleg 18. hely körül lehetünk, egy erős tempóval simán tíz alá kerülhetünk, persze az már csak a mi eredményünk lesz, de azt senki nem veheti el tőlünk.

A fő rendező, Tibi bíztat minket, a holnapi etap jóval könnyebb lesz, kevesebb szint, egyszerűbb tájékozódás, szóval szeretettel várnak minket a Márkói csárdában, a végső célban. Elkészül a virslim, két zsíros deszkával leküldöm, mehet rá a tea, mennyei manna. Kaja után még kérek másfél liter teát, amivel feltöltöm a camelbakot is. Csaba bejelentését leszámítva egészen remek hangulatban ágyazok meg magamnak, ami annyit tesz, hogy kivésem a hálózsákomat a tatyóból, levetkőzöm, és belebújok. Párnának a pulcsimat használom. Fél tíz körül van az idő, nagy a nyüzsgés, kicsit kényelmetlen a betonon feküdni, jár bennem az energia, mindezek ellenére mégis elalszom. Utolsó gondolatom az, hogy ez egy remek nap volt, könnyed teljesítés, és nagy valószínűséggel a holnapi etap még könnyebb lesz.
Néha előfordul, hogy az ember óriásit téved. Mint most.

Napi táv: 23 km, szintemelkedés: 792 m.

2009. február 7., szombat

III. Téli Margita Terep Maraton

Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Végre egy olyan esemény, amihez nem kell korán kelni. Ki is használom az alkalmat, elég sokat alszom, és csak 7 körül ébredek. Fél 9-re megyek ki az iskolába, a rajt helyszínére. Óriási a tömeg. Keresem a futók nevezését, találok egy asztalt, de ott csak azok indulhatnak, akik nem neveztek előre. Remek, az előnevezett asztalnál viszont kígyózik a sor. Itt elácsorgok negyedórácskát, majd újabb két perc, mire megtalálják a nevem. Feltűzöm az 58-as rajtszámot, és megkeresem qvic és Feró futótársakat. Közben már özönlik ki a tömeg az ajtón, a rajt a lámpánál lesz. 9.00, na gyerünk.

Nem szeretem a tömegrajtokat, talán nem kellene ilyen versenyeken indulnom. Most már mindegy, előzgetek, előzgetnek. Egy ideig csanya mögött lépdelek, aztán föl az első emelkedőn. Kis séta, pont, zúzás lefele, a műúton masírozunk hárman. Frissítő pont következik, fél pohár víz az arcba, és megragadok egy izotóniás flakont. A megszokott piroson nyomjuk, valahogy nem esik jól a tempó, pedig túl gyorsan nem megyünk. Romtemplomnál pecsét, és belegázolunk a sárba. Még szerencse, hogy a goretexes cipőt hoztam.

Innen kezdődnek a gondok. A sár különösebben nem zavar, viszont olyan érzésem van, mintha kettőt lépnék előre, és egyet hátra. Erőltetve küzdök, Feróék mégis távolodnak. A franc! Igazából még indulás előtt két dolog miatt is paráztam. Az egyik, a múlt heti Mátra-futás, ami elég kemény volt, rendesen kivette az erőmet. A másik: egész héten rakoncátlankodott a gyomrom. Szóval van miért aggódnom. Közben többen is lenyomnak, mint a bélyeget, olyan érzésem van, mintha én lennék az utolsó, a „futottak még” kategória. Aztán örömmel látom, hogy Margita fele közeledve szépen sorban visszaszedem az embereket. Gondolom síkfutók. Az emelkedőkön előzgetek. Egészen jól felgurulok 344 méterre, két társam rám vár, mondom, menjenek csak, ez nem az én napom.

Ekkor gyökeres változás áll be a hangulatomban. qvic-kal jó tempóban ereszkedünk lefele, kicsit begyorsulunk. Néha beszélgetünk, az egyik ilyen alkalommal hatalmasat zakózom, szerencsére a puha sárba dőlök. Mögöttem egy futó srác megjegyzi: ez a produkció 7 pontot ért. Köszi. :) A sárga nagyon jól megy, Domonyvölgyig sokat lejt az út, közben két ponton is pecsételnek, és csokival, vízzel kínálnak. Domonyban kis nápolyi és tea, aztán kis eső, ami most nem árt, mert már nagyon melegem volt. Hamar elérjük a zöldházat, ahol qvic újra távolodni kezd, és Feró is beér, de felfele ismét lemarad. Ez a sárga útvonal elég durva, a nagy sár miatt az út mellett megyek, gyökerek akadályoznak. Nagyobb probléma, hogy néhány kili után a gyomrom görcsbe rándul. Hát ez igazán pompás, ha most jut eszébe, hogy hasmenése legyen, akkor ugrott a buli.

A kőkereszti pontnál qvic vár ránk, én indulok tovább. Ezen a részen még korábban nem jártam, de szerencsére jól lehet tájékozódni. Juharosról lefele megnyújtom a lépteimet, ez azt eredményezi, hogy néhány futót befogok, akik már régóta előttem nyomultak. Végre leérünk Gödöllőre, qvic újra a sarkamban. A gyomrom egyre rosszabb, de nem akarok belepiszkítani a fenyvesi erdőbe, mert ide szoktam járni futni. :) A strandtól a célig még három futót sikerül magunk mögé utasítani. A rendezőktől jó ötlet volt, hogy nem kell megvárni a közlekedési lámpák váltását, még előtte elhelyezték a célt. Befutok, stopper állj: 4:24:30. Jó idő lett, de annyira mégsem örülök neki. Öt óra körüli teljesítésre gondoltam, de időtervet nem készítettem, az eleje pedig nem esett jól, ezért a második felével kompenzáltam. Túl jóra sikerült. Csak az a jó, hogy a következő túrafutásom a Népek Tavasza lesz, addig még van egy bő hónap. Most egy kicsit lazábbra veszem a figurát.

Miután visszaérek az iskolába, megkapom a jutalmat: kitűző, oklevél, és a névre szóló érem, ami nagyon igényes. Gratulálgatunk egymásnak, átöltözöm, és hazasétálok. Ezzel megvolt a 100. teljesítménytúrám is.