2009. február 7., szombat

III. Téli Margita Terep Maraton

Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Végre egy olyan esemény, amihez nem kell korán kelni. Ki is használom az alkalmat, elég sokat alszom, és csak 7 körül ébredek. Fél 9-re megyek ki az iskolába, a rajt helyszínére. Óriási a tömeg. Keresem a futók nevezését, találok egy asztalt, de ott csak azok indulhatnak, akik nem neveztek előre. Remek, az előnevezett asztalnál viszont kígyózik a sor. Itt elácsorgok negyedórácskát, majd újabb két perc, mire megtalálják a nevem. Feltűzöm az 58-as rajtszámot, és megkeresem qvic és Feró futótársakat. Közben már özönlik ki a tömeg az ajtón, a rajt a lámpánál lesz. 9.00, na gyerünk.

Nem szeretem a tömegrajtokat, talán nem kellene ilyen versenyeken indulnom. Most már mindegy, előzgetek, előzgetnek. Egy ideig csanya mögött lépdelek, aztán föl az első emelkedőn. Kis séta, pont, zúzás lefele, a műúton masírozunk hárman. Frissítő pont következik, fél pohár víz az arcba, és megragadok egy izotóniás flakont. A megszokott piroson nyomjuk, valahogy nem esik jól a tempó, pedig túl gyorsan nem megyünk. Romtemplomnál pecsét, és belegázolunk a sárba. Még szerencse, hogy a goretexes cipőt hoztam.

Innen kezdődnek a gondok. A sár különösebben nem zavar, viszont olyan érzésem van, mintha kettőt lépnék előre, és egyet hátra. Erőltetve küzdök, Feróék mégis távolodnak. A franc! Igazából még indulás előtt két dolog miatt is paráztam. Az egyik, a múlt heti Mátra-futás, ami elég kemény volt, rendesen kivette az erőmet. A másik: egész héten rakoncátlankodott a gyomrom. Szóval van miért aggódnom. Közben többen is lenyomnak, mint a bélyeget, olyan érzésem van, mintha én lennék az utolsó, a „futottak még” kategória. Aztán örömmel látom, hogy Margita fele közeledve szépen sorban visszaszedem az embereket. Gondolom síkfutók. Az emelkedőkön előzgetek. Egészen jól felgurulok 344 méterre, két társam rám vár, mondom, menjenek csak, ez nem az én napom.

Ekkor gyökeres változás áll be a hangulatomban. qvic-kal jó tempóban ereszkedünk lefele, kicsit begyorsulunk. Néha beszélgetünk, az egyik ilyen alkalommal hatalmasat zakózom, szerencsére a puha sárba dőlök. Mögöttem egy futó srác megjegyzi: ez a produkció 7 pontot ért. Köszi. :) A sárga nagyon jól megy, Domonyvölgyig sokat lejt az út, közben két ponton is pecsételnek, és csokival, vízzel kínálnak. Domonyban kis nápolyi és tea, aztán kis eső, ami most nem árt, mert már nagyon melegem volt. Hamar elérjük a zöldházat, ahol qvic újra távolodni kezd, és Feró is beér, de felfele ismét lemarad. Ez a sárga útvonal elég durva, a nagy sár miatt az út mellett megyek, gyökerek akadályoznak. Nagyobb probléma, hogy néhány kili után a gyomrom görcsbe rándul. Hát ez igazán pompás, ha most jut eszébe, hogy hasmenése legyen, akkor ugrott a buli.

A kőkereszti pontnál qvic vár ránk, én indulok tovább. Ezen a részen még korábban nem jártam, de szerencsére jól lehet tájékozódni. Juharosról lefele megnyújtom a lépteimet, ez azt eredményezi, hogy néhány futót befogok, akik már régóta előttem nyomultak. Végre leérünk Gödöllőre, qvic újra a sarkamban. A gyomrom egyre rosszabb, de nem akarok belepiszkítani a fenyvesi erdőbe, mert ide szoktam járni futni. :) A strandtól a célig még három futót sikerül magunk mögé utasítani. A rendezőktől jó ötlet volt, hogy nem kell megvárni a közlekedési lámpák váltását, még előtte elhelyezték a célt. Befutok, stopper állj: 4:24:30. Jó idő lett, de annyira mégsem örülök neki. Öt óra körüli teljesítésre gondoltam, de időtervet nem készítettem, az eleje pedig nem esett jól, ezért a második felével kompenzáltam. Túl jóra sikerült. Csak az a jó, hogy a következő túrafutásom a Népek Tavasza lesz, addig még van egy bő hónap. Most egy kicsit lazábbra veszem a figurát.

Miután visszaérek az iskolába, megkapom a jutalmat: kitűző, oklevél, és a névre szóló érem, ami nagyon igényes. Gratulálgatunk egymásnak, átöltözöm, és hazasétálok. Ezzel megvolt a 100. teljesítménytúrám is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése