2012. szeptember 8., szombat

Börzsöny 50


Táv: 48,5 km, szint: 1900 m.
 
Már egy ideje feltűnt, hogy egy év viszonylatában nézve, általában a szeptemberi hónapban vagyok a legjobb formában. Pedig mindig tavasszal akarok valami nagyot domborítani, talán érdemesebb lenne az ősz eleji eseményekre összpontosítani. S bár a Beac Maxiról lemondtam, bujkált bennem a gondolat, hogy 6 órán belül kellene teljesíteni a börzsönyi OKT-t. Sajnos a meleg közbeszólt.
 
A váci vasútállomáson parkolok le, és a pesti gyors hamar érkezik. Mire felszállok a balassagyarmati vonatra, qvic és Judit már rajta ül. Korán érünk a rajtba, még táplálkozunk, macskát simogatunk, vécén melegedünk. Aztán 8:03-kor végre mehetünk.
 
Egy srác is csatlakozik hozzánk, és már az első emelkedőn ketten kezdünk elszakadni qvic-tól és dj-től. Mindenképpen saját tempót akartam menni, a többiek egyébként is 110-re voltak kalibrálva. A lábaim maguktól mennek, nem kell hajtani őket, elég kemény a tempó, az óra is mutatja, de jól esik. Felérünk a hegytetőre, benézek egy éles jobb kanyart, nagy sebességgel próbálom bevenni. Keresztbe kidőlt fák fekszenek az úton, hát ez igazán pompás, átbukok egy fatörzsön, és bezuhanok az ágak közé. Bal térdemet odacsapom rendesen, de szerencsére nincs komoly bajom. Talpra ugrok, és futok tovább, közben folyamatosan figyelni kell a bringásokra is. Különösen lefele veszélyes, de mindegyikük figyelmeztet, hogy melyik oldalról akar előzni. A hegy aljában egy kisebb csapat egy széles úton közelíti meg Nógrádot, mi maradunk a kéken, bár talán nem kellett volna. A magas fűben nem veszek észre egy mély vízmosást, csak az tűnik fel, hogy hirtelen alacsonyabb leszek fél méterrel. Odacsapom a jobb térdemet is, ezt már keményebben, vérzik is. Sebaj, ma még egyszer úgyis elesek.
 
56 perc Nógrádig, az első ponton csak annyi időt töltök, míg bezsebelem a pecsétet és egy szelet paradicsomot. A sráccal és vagy két tucat montissal megyünk tovább. Lódarazsak nélkül átvészeljük a Sajt-kút környékét, és már a Csóvit támadjuk. Itt kezd mindenki lemaradni. A futó srác és a bringások is. Néhol merészen felfele is kocogok, tudom, hogy a 6 órához azért nyomni kell, és a legmagasabb hegyet még a hőség előtt le kellene küzdeni. Végül is sikerül, 2:36 alatt érek fel a Börzsöny tetejére, ez nagyon bíztató.
 
A két hegy között viszont kezdem érezni azt, amit szerettem volna elkerülni. A szervezetem a hő megtartásával küzd. Valószínűleg ez az oka, hogy az egyik lejtőn sikerül egy hatalmas seggest dobnom, letudva ezzel a napi három esést. Pedig még a nyílt szakaszok csak most jönnek. Nagy-hideg hegyre még könnyedén felkapaszkodom, bezúzok a turistaházba, és kikérem a szokásos kólát. Pogácsát is eszem, illetve megmosakszom. Közben befut qvic és dj is, én viszont indulok. Az erdőben még tolom rendesen, aztán kiérek a napra, és a hosszú lejtő ellenére kezdek belassulni. Pompás. Ránézek az órára, osztok-szorzok, figyelembe veszem a körülményeket, és kijön az eredmény: nem lesz meg a 6 óra. Módosítom 6:30-ra.
 
Kisinócig megint beérnek a társak, ráadásul a pontőr állítja, hogy Kóspallagon nincs működő csap, ezért töltök vizet is. A többiek meglépnek, de hamar beérem őket, és Kóspallagon jót fürdök az egyik „nem működő” csapnál, majd már egyedül zúzok ki a településről. A fürdés megtette a hatását, visszanyerem erőmet, felfele is tolom egészen Békás-rétig. Aztán megkapom az áldást. A nyílt terepen kegyetlenül lecsap rám a hőség. Alig várom, hogy újra beérjek az erdőbe. Mikor végre árnyékba kerülök, muszáj sétálnom néhány percet, és a fejemre öntök néhány deci vizet. Innen kissé vánszorgássá torzul mozgásom, Török-mezőig nagyon nehézkesen haladok.
 
A ponton nem merek az órára nézni, helyette a büfében veszek egy citromos fantát, és lerogyok az asztalhoz. qvic szól, hogy gyümölcsleves is van, szivacsként tüntetek el egy tányérral, legszívesebben vinnék egy litert a camelbakban. Innen egy darabig hárman együtt megyünk, majd Köves-mező előtt kezdek el újra meglógni. Hűvösben még a futás is egész jól megy, szerencsére Hegyes-tetőre már árnyékban kell felmászni. Nyílt terepen valószínűleg sosem értem volna fel. Így viszont egész kényelmesen felsétálok, és megkapom az utolsó pecsétet, illetve egy szelet dinnyét. Lefele egy futó sráccal kerülgetjük egymást, végül én érek le hamarabb a csodaszép völgyben, be Nagymarosra, le a révig.
 
6:25:55-nél állítom meg az órát. Kapok oklevelet, emléklapot, kitűzőt, kólát. Zsíros kenyeret is ehetnék, de inkább a büfében levadászok egy hamburgert. A hosszútávos társak is befutnak, nekik még a java hátravan. Pici pihenés után a lábaimat ismét frissnek érzem, de azért nem mennék velük. Még háromnegyed órát elnapozgatok a Duna parton, szembe a visegrádi fellegvárral, és élvezem az energiákat, amit az elmúlt órákban a futás és hegyek adtak nekem.
 
 
 

2012. augusztus 4., szombat

A Bükk 900-as csúcsai

(avagy 20 db 900 méter feletti hegycsúcs felkutatása, és ennek igazolása a tetőn található oszlop pecsétjével)

Ez a túra önmagában is elég extrém, nemhogy másodfokú hőségriadó idején. Én mégis úgy gondoltam, hogy egy északi hegység legmagasabb pontjain, ahol még a madár is ritkán jár, csak nem lesz olyan túl meleg.
 
Tévedni emberi dolog – mondta a túrázó, és majdnem leszédült Tar-kőről.
 
7:15-kor nézek az órámra, amikor nekilódulok a bánkúti sípályának. Nem edzettem és nem is vagyok túl kipihent, de azért megcélzom magamnak az öt órás teljesítést, amely egyéni csúcsot jelentene. qvic követ egy darabig, de csak az első pecsétig Borovnyákon, aztán a Pipis felé veszi az irányt. Én még levadászom a Bálványt, könnyű préda, még az is megközelíthető turistaúton. Na de innen…
 
Pipis még elég könnyen adja magát, viszont lefele már adódnak problémák. Irányba haladva irtózatos bozótosba ütközöm, ezért kicsit balra tartva a turistautat célzom meg. Néhány lépés múlva olyan mintha az egész erdő megindulna alattam. Rezegnek a bokrok, pedig a szél sem lebben. Amikor röfögést hallok, rájövök, hogy egy nagyobb vaddisznó-csorda álmát zavarhattam meg. Pár pillanat múlva abbamarad az iszonyú ricsaj, de a következő lépésemre újra kezdik. A hang távolodik, szerencsémre nem felém vették az irányt. A kalandtól kissé kimelegedve érek le az útra, sajnos nem sokáig élvezhetem a kellemes talajt.
 
Nekiesek Fodor-hegynek. Vagyis inkább a hegy esik nekem. Nem szívesen akar felengedni. Egy-két perc, és olyan embert-próbáló dzsindzsásban találom magam, mintha a bokrok, tövisek, csalánok igyekeznének fogva tartani. Olyan pókhálókon haladok keresztül, amelyekkel verebet is lehetne fogni, nemcsak legyet. Valószínűleg egy pókot sikerül lenyelnem, túl sok íze nincs, de jó fehérjeforrás. Nem nagyon emlékszem, hogy valaha is volt-e ilyen nehéz dolgom feljutni ide. Az oszlopnál megpróbálom kicsit összeszedni magam. Kiszedek a számból egy marék faforgácsot, a lábamból néhány tüskét, a hajamból egy hangyabojt. Pecsét, és uzsgyi.
 
Sajnos lefele sem megy túl könnyen, de szerencsére Nagy-István erőse némi felüdülést okoz. A hegy leküzdését követően a „bércek” jönnek. Az elkorhadt és viharban letört faágak mennyisége elképesztően nagy. Én nem értek az erdészethez, de azért nem ártana ide némi „takarítás”, bár az is igaz, hogy hivatalosan ide be sem tehetnénk a lábunkat. Mindenesetre komoly erőpróba a hegyoldalakon a felfele kapaszkodás derékig érő fatörmelékben.
 
Az első hibát Kukucsó után követem el. Két éve is erre jöttem, és már akkor is gyanús volt, hogy teljesen irányban menni itt nem túl célszerű, mert az amúgy is hatalmas Ispán-hegyet a legmeredekebb oldaláról kell megmászni. De ha már itt vagyok, nincs mit tenni. Sziklamászó tudás is szükséges hozzá, hogy meghágjam a hegyet. Persze ez nekem nincs, ezért elég szerencsétlenül festhetek, ahogy kúszok felfele a meredek sziklán. Ekkor már a szervezetem úgy felmelegszik, hogy patakokban folyik rólam az izzadtság. De felérve az oszlophoz, még elismerően nyugtázom, hogy röpke két és fél óra alatt gyűjtöttem be 12 pecsétet.
 
Még ez sem mentesít az alól, hogy hibát hibára halmozzak, pedig ez történik. Az Ispánról is sikerül nagyon mélyre ereszkedni, így a zöld háromszögön hosszan kell kapaszkodjak, hogy feljussak a Bükk legmagasabb pontjára, az Istállós-kőre. Kicsit megtört a lendületem, de azzal nyugtatom magam, hogy egy könnyű csúcs következik. Ha-ha, a Nagy-kopasz lehet, hogy könnyű, de én óriási szarvashibát követek el, a túrán a legnagyobbat. Nem tudom milyen indíttatásból, de ahelyett, hogy balra tartanék, folyamatosan jobbra tartok, ahogy megindulok lefele a hegyről. Néhány perc múlva valóra válik legborzasztóbb rémálmom. Egy 3-4 méter mély és széles, sziklás árok partján találom magam. Hihi, hát ez igazán pompás! Esélytelennek látom, hogy megkerüljem, ezért nincs mese, bele kell ereszkedjek. Nem piskóta a menet, óvatosan meg kell terveznem minden lépést, nem szeretnék idő előtt leérni. Lent sem javul sokat a helyzet, gazzal benőtt sziklák között lépkedem, nem veszélytelen a dolog, hiszen ha egy lépésnél beszorul a lábam, akkor könnyen bokatörés lehet belőle. Végre megkezdhetem a Nagy-kopasz megmászását, most már erőteljesen balra tartva. Már nincs rajtam száraz felület, a kimerítő mászás melegíti a szervezetet rendesen. Megpillantom az oszlopot, odavánszorgok, és lerogyok alá. Muszáj néhány percet pihennem. Közben futózsákomból kibányászom a vizes tasakot, ellenőrzöm mennyi maradt még benne. Elkerekedik a szemem. Basszus, már alig van az alján egy-két deci! Kis kulacsomban is kb. még annyi lehet. Ajaj, ez így nem lesz jó. Átgondolom, hol találhatok vizet, sajnos ezen a területen nincs túl sok forrás, főleg az útvonalhoz közel nincs. Nem tehetek mást, mint felhagyok az erőltetett menettel és futással. Kényelmes üzemmódban kevésbé melegszem túl, kevésbé izzadok, ezáltal kevesebb folyadékot fogyasztok. Bár még így is necces lesz a végéig.
 
Lesétálok a zöld turistaútra, és gyalogolva közelítem meg a következő hegyet, a Virágost. Jól esik sétálgatni, igaz kicsit bánt, hogy ezt a jó kezdést kénytelen vagyok lerontani. De józanul átgondolva, esélytelen lett volna a 20 csúcs megdöntése mellett a saját csúcsom megdöntése is. A hegy könnyen adja magát, már kevésbé izzadok, nagyon óvatosan kortyolgatok a vízből. Irányba célzom meg Tar-kőt, előre tartok az erdő talajminőségétől, de szerencsém van, a leghosszabb úttalan szakaszon viszonylag kényelmesen, különösebb megerőltetés nélkül lehet haladni. Tar-kő bevétele nagy boldogságot okoz, itt mindig megkönnyebbülök egy kicsit, hiszen már nincs sok hátra. A kéken lefele még „beugrok” Büszkés-hegyre egy könnyű pecsétért. Megszívom a vizes tasakom csövét, ami diszkréten porzik. Jaj ne! Elfogyott a vizem! Vagyis a kulacsban maradt még másfél korty. Hm, az nem lesz elég sokáig, és még hátra van 3 hegy, illetve az egyórás út vissza Bánkútra.
 
Mivel Tar-kő környéke közkedvelt hely a turistáknak, ezért reménykedem, hogy találkozom valakivel, akitől kérhetek egy kis vizet. Szerencsém van, ugyanis a Három-kő letérőnél belebotlom Petamiba, Jámborba és Dinnyébe. Szintén a túrán vannak, éppen pihengetnek. Mivel mondták, hogy rendesen feltankoltak vízzel, ezért kérek tőlük egy decit. Petami szán meg, csak egy decit töltök át a kulacsba, nehogy azért adja fel valamelyikük, mert megcsapoltam a készletüket. Három-kő fele átgondolom a „víz-stratégiát”. Kb. négy-öt korty vizem van, mindhárom hegyen egy-egy kortyot ihatok, aztán a visszaúton egy korty a kék elérésénél, és a maradékot Faktor-réten. Jónak tűnik a terv, remélem tudom tartani.
 
Három-kőn borzasztó hőség fogad, igyekszem gyorsan odébb állni. Megközelítem az elkerített Nagy-kőhátat. Nincs kedvem a sűrű bozótossal küzdeni, és hát az megint folyadékot von el, ezért a kijáraton tervezem a területre való behatolást. Aztán mégis meggondolom magam, mert még az útról felfedezek egy rést a kerítésen. Nem kell sokat mennem a bozótosban, és már fent is vagyok. Ez jól jött. Pecsét, és már el is tűntem. Hát mit mondjak, a Kis-kőháttól, az utolsó csúcstól egy könnyed feljutásra számítottam. Helyette az egyik legnagyobb szívást kapom. A lehullott faágak szinte járhatatlanná tették az egyébként is sűrűn nőtt erdőt. Megkerülni azért nem akarom a hegyet, így magas lábemeléssel, folyton felakadva és sokszor orra bukva, kúszva-mászva küzdöm le az utolsó hegyet. Őrület, ami itt van. Alig várom, hogy felérjek. Megpillantom az adótornyot, ami mellett ott ácsorog magányosan a csúcsot jelző oszlop. Jessssz! Végre!
 
Két korty vízzel indulok lefele. Ráadásul vigyázni kell, mert a kékig elég zegzugos a menet, még GPS-szel se egyszerű megtalálni a helyes utat. De szerencsésen leérek a kékig, és komótosan mászom vissza Bánkútra. Faktor-réten megiszom a maradék vizemet, innen már csak másfél kilométer a cél. 6:45 alatt érek be, ez még így is a második legjobb időm. A célban néhány perc alatt kb. annyi folyadékot tüntetek el, mint az egész túra alatt. Lassan helyreáll a rendszer, elmúlik dehidratáltságom. Huh, ez meredek volt! A hegyek is. A GPS szerint 24,3 km-t mentem, és nagyjából 2000 méter szintet másztam, különösen azokkal az „extrákkal”, amelyek az elkövetett hibákból jöttek. Ebben a hőségben bárki jogosan megkérdezhetné, hogy mi extrém sportemberek vagyunk, vagy csak szimplán hülyék. :)
 
Tanulságok:

- Ilyen melegben nem szabad kis futózsákkal menni, hanem hátizsákkal, amibe belefér legalább 4 liter folyadék. Annyi nagyjából elég lett volna.
- Ennyi tapasztalattal (ez volt a negyedik teljesítésem) már a legutóbb finomítanom kellett volna az útvonalat. Ezt hazaérve most meg is tettem, még friss emlékekkel.
- Ide minden évben el kell jönni.

2012. május 19., szombat

Kinizsi Százas


Életem leghosszabb napja…
 
Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.
 
Május 19-e, életem leghosszabb napja hajnali 3:40-kor kezdődik. Az ébresztő előtt felkelek, pakolok, kaját készítek. Nem egy pihengetős nap lesz, az biztos. Kicsit körülményes kijutnom a rajtig, de időben sikerül. Útközben összefutok qvic-kal, fél hétkor már az iskola előtt kígyózó soron álmélkodunk. Milyen jó, hogy van előnevezés. Bent kaja, mosdó, majd már a feladatra koncentrálunk. Kisétálunk a pékséghez, két sor is van, egyikbe beállunk, gyorsan megy a rajtoltatás, vonalkódos módszer, profinak tűnik. Még megismerkedem asciimo-val, mire jó a trail-running póló. Aztán rajt. 7:04-et mutat az órám.
 
Könnyű teljesítést szerettem volna. qvic pedig 15 órán belülit. Ez a kettő összeférhetetlen, de egy kicsit bízom a Mátrabérc-Trail felkészülésben, talán kitart még a kondícióm. Laza kocogással kezdünk, előzgetjük az embertömeget. Egy srác tapad ránk, kérdi csatlakozhat-e. Persze, bár ez az első százasa, nem biztos, hogy mások tempóját kellene követnie. qvic elhúz előre, miért ne húzna, pedig megegyeztünk, hogy az első ötvenest lazábban nyomjuk. Fúrom magam felfele a Kevélyre, túlzottan nem esik nehezemre az előzgetés, de azért szívja az energiát. Valahol a csúcs előtt végre utolérem qvic-ot. Szép időnk van, csodás a kilátás. Ránézek az órára, majdnem hanyatt vágom magam. 50 perc. Mutatom társamnak a számlapot, ez a laza kezdés?! Muszáj legyűrni a tömeget, kapom a választ. Ebben igaza van. Lefele is tépünk, mint szél. A tömeget lehagyjuk, de a pontőröket is. Vagyis ők szemből jönnének, de késnek. Valahol a Hosszú-hegy lábánál öten-hatan ácsorgunk, telefonálgatunk. Végre megkapjuk az infót, mindjárt érkeznek. Eléjük megyünk, repülő pecsétet kapunk. Tíz percet vesztettünk. Kell nekünk ilyen gyorsan menni.
 
Már a pilisi szerpentinen mászunk, ideiglenes futótársunk leszakad, belátta, mégis jobb a saját tempó. Akik ott jönnek velünk, többé-kevésbé futnak, kocognak. Lazán csorgunk le a nyeregbe, pecsét, majd almalé a büféből. Egy ismerőst fedezek fel az asztaloknál, Mártit, és persze itt van Gyöngyi is, akivel tavaly együtt futottunk a baji vadászháztól a célig. Sejtettem, hogy jönnek a Kinizsire. Gyöngyitől kapok egy kis gyömbért, nehogy úgy járjon a gyomrom, mint a Mátrában. Tényleg szappan íze van, bár nem emlékszem, hogy valaha ettem volna-e szappant. A lányok hamarabb indulnak, mi még tetvészkedünk. Aztán újra felpörgünk, de a két amazont csak a hegy lábánál érjük utol. Brutál kemény tempót mennek, alig bírjuk velük tartani a lépést. Kesztölcre beérve végül ők is leszakadnak. Remélem rendben beértek.
 
Átkocogunk Dorogra, és a meleg és a kényszer becsábít minket a Molnár sörözőbe. Nem, nem szállunk ki negyvennél, csak iszunk egy kólát. Konstatáljuk, hogy a katlan idén is kemény lesz. Temetőben feltöltjük a kulacsokat, és irány a hegy. A Gete könnyen adja magát, nem gondoltam volna. Bár tűz a nap, azért nincs akkora hőség, és néha hűvös szellő kap bele lobogó hajunkba. Ritka jó kedvvel érek fel a csúcsra. Mi ez a sok ember? És hol a pecsét? Sehol. Mindenki arra vár. Valaki már egy órája. A jókedvem úgy tör le, mint a bili füle. Néhány éve futok ezen a túrán, ide mindig jóval a pontnyitás előtt értem, de sosem jártam még így. Nincs mese, árnyékba vonulunk, és várunk. Hogy meddig? Fogalmunk sincs. Egyszer majd előkerül a bélyegzős ember. Ott hűsölve a bokrok tövében, és nézve, ahogy a hangyák serege lassan beveszi a táskámat, furcsa dologra leszek figyelmes. El kezdek leereszteni. Mint amikor beérek a célba. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz. Később rájövök, hogy ez nagyon nem jó.
 
Mint legyek a dögre, úgy csapunk rá a bélyegzőre, amikor végre megérkezik. Tömegrajt jellegű dolog következik. A szűk ösvény lefele nem éppen a legalkalmasabb erre, de szerencsére nem lökjük fel egymást. qvic elhúz előre, én kicsit nehézkesen haladok. Leérek a Getéről, ráfordulok a kék+-re, és érzem, hogy gáz van. Elgyengülnek a lábaim, csak szédelgek. A meredek homokfalon ez az állapot nem jelent túl sok előnyt. A franc, mégis mi a fene ez?! Ennyire leeresztettem volna a kényszerpihenő alatt? Alig haladok, köpöm a port. Többen állva hagynak, nincs nehéz dolguk, hiszen konkrétan állok. A tűző napon. Na jó, valamit muszáj tennem, mert csak rosszabb lesz. Behúzódom egy nagyobb bokor árnyékába, leveszem táskám. Bár kicsi tatyóm van, belefér néhány varázszacsi és varázsdoboz. Persze nem cannabis van bennük. Egy mini dobozt nyitok fel, konyhasót tartalmaz. Lenyelem az egyharmadát. Utána küldök egy kis csokit és vizet is. Nem a legfinomabb mix, de most erre van szükségem. Legalábbis remélem. Lassú léptekkel kiballagok a szántóföldre, tudatosan rakom a lábaimat előre. Gyerünk már, gyorsulj! Számolom a lépéseimet, csak a balt. Valahol az ötvenediknél már érzem, hogy kezdek észhez térni. Könnyebben megy. Ez az! Na még egy kicsit! Felérek az emelkedőn, és a sík talajon már kocogásba váltok. Hegyeskővel szemben már egészen biztos vagyok benne, hogy túljutottam ezen a rendkívül kellemetlen holtponton. De azért még nem bízom el magam.
 
Pokoli hőség fogad a tokodi pincéknél. És persze a nagyon kedves helyiek. Pecsétet is kapok, illetve egy K100 bögrét, jó kis ereklye. qvic az asztalnál lakmározik, csatlakozom. Futás alatt nem szeretek zsíros kenyeret enni, de most kivételt teszek. Annyi sót teszek rá, hogy meghajlik a kenyér. Két szeletet is eltüntetek. Közben hallgatom a hangszórókból áradó zenét. Egyik kedvenc bandám, a Republic régi nótáját játsszák, amire sokat tomboltunk még a gimiben. Ez kell most nekem. Fel kell pörögjek! Még a fele hátra van. A Kőszikla se volt sosem a szívem csücske, de most esélye sincs megállítani. Az elfogyasztott negyed kiló só és a zene együttes hatása durván érvényesül felfele mászva. Kicsit átköltve dúdolgatom magamban a dalt, és próbálom minél jobban hergelni magam.
 
„Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz,
Mert a Kősziklán, k***va jól haladok!”
 
Gyorsan felérek, még qvic is lemarad, így néhány perccel hamarabb érkezem a Kakukk sörözőbe. Pecsételtetek, és kikérem az ebédet, egy rémes ízű kakaós csigát, jégkrémet, kólát. Eltöltünk egy kis időt a frissítéssel, a meleg nem várt módon belénk kóstolt. 8 óránál indulunk tovább. Na ebből se lesz 15 órás teljesítés. Kizárt, hogy qvic kihozza belőlem. Néha előfordul, hogy az ember alulbecsüli a másikat. És saját magát…
 
A következő néhány órában sebességünk mit sem változik. Felfele komótosan bandukolunk, a többi részen pedig futunk, kocogunk, ami éppen megy. A Péli-Pusztamarót szakasz nem egy nagy durranás, de engem valahogy ez mindig frusztrál. Ráadásul qvic is előre megy, így még beszélgetéssel sem tudjuk elütni az időt. Az utolsó emelkedő előtt érem végre utol. Közben azt a szörpöt szopogatom, amit a Bika-völgyben kaptam a multinavigator.hu jóvoltából. Egy hotdog is elfért volna, de nem akartam annyi időt elpazarolni. Pusztamarótot elhagyva enyhe emelkedésbe kezdünk, ami nem sarkall minket a futásra. A nap már alacsonyan jár, és nagyon szépen bevilágítja a Gerecse oldalát. Próbálok gyönyörködni a tájban, így legalább nem gondolok arra, hogy az energia szintem a nulla felé konvergál. Pedig muszáj lenne ennem valamit. Ekkor jut eszembe a varázszacsi, ami földimogyorót tartalmaz. Befalok egy marékkal. Máris kellemesebb, szinte azonnal érzem a hatását.
 
Nem tudom már pontosan hol, de valahol a bányahegyi üdülő környékén ritmust váltunk. Nem kicsit. Futni kezdünk, de nem ám olyan tötymörgős-virágszedegetős tempóban, hanem lendületesen. Furcsa, de jól esik. A Bányahegy előtti emelkedőn még felsétálunk, de már érzem, hogy ebből még nagy száguldozás lesz. A ponton alig töltünk pár percet, csak egy kis tea és vízvételezés, aztán indulunk tovább. A kedvenc szakaszom jön. Pörögnek a lábak. Magamban megjelenik egy kis mosoly, és egyre szélesebbre húzódik. Ezt már igazán élvezem. Lefutunk a hegyről, szlalomozunk a bozótosban, meglepődve tapasztaljuk, hogy sehol nem kell létrázni, ez azért komoly energia spórolás. Kiérünk a vértestolnai műútra. Itt már az emelkedőket sem kíméljük, futva morzsolunk magunk alatt mindent. Néhány kanyar után megérkezünk Koldusszállásra.
 
A tea persze még nincs kész, egy órácskát kellene még várni. Nem tesszük, viszont én újabb varázsdobozt húzok elő a táskából. Ezúttal ananászt eszem. Leírhatatlan mennyire jól esik, és ami nagy előnye, hogy utána már ismét ehetek szénhidrátot, pedig már nagyon nem kívánta a gyomrom. 40 perc alatt küzdjük le a hosszú emelkedőt, utána még egy kis hullámvasutazás van hátra az utolsó pontig. A növényzet között egy kis résen megszemlélhetjük a tatai tavakat a lemenő nap fényében. Már csak ezért is érdemes ezt csinálni. Ezért a látványért. Ez a gondolat minden évben eszembe jut, amikor a hegy tetejéről lenézek a városra. Csekkolunk az utolsó ponton, és célba vesszük a szurdokot. Itt már nincs választásunk, elő kell vennünk a fejlámpákat. Az égbolt még valamennyire világos, de az út már olyan mélyen van az erdőben, és elég veszélyes is, úgyhogy muszáj lámpáznunk. qvic segítőkészen halad előttem, így nem kell megterveznem lépéseimet, egyszerűen csak követem őt. Sikeresen leérkezünk a baji pincékhez, ahol tudatosul bennem, hogy milyen rettenetesen fájnak a talpaim. Nem vízhólyagtól, hiszen az első Kinizsim óta nem volt ilyenem, hanem csak a sok kilométertől. Ez a puhatalpú futócipők hátránya.
 
Csillagokat látok az utolsó szakaszon, de nemcsak az égre nézve. Futótársam próbál kocogásra bírni, de egyre nehezebben megy. Aszfalt van a lábam alatt, nagyon nem jó érzés vele érintkezni. De összeszorítom a fogaimat, és legalább valami poroszkálást próbálok imitálni. A Tata táblánál nézek rá az órámra, vigyorogva rázom a fejem, beérünk 15 órán belül. Sőt, akár az eddigi legjobb időm (14:45) is megdőlhet.
 
Megdől. Bőven 22 óra előtt, 14:44:07-nél állítom meg órámat, amikor majdnem szó szerint beesek a tábori épület ajtaján. Köpni-nyelni nem tudok, csak szótlanul átveszem az oklevelet és a jelvényt, amit a kezembe nyomnak. Kicsit elönt a meghatottság érzése is. Pedig aztán semmi extra nem történt. Csak hatodszorra teljesítettem a 100 kilométeres távot Budapest és Tata között.

Bevánszorgunk az ebédlőbe. A leves hihetetlenül finom, megbírnék enni négy-öt tányérral. Nem pihenünk sokat, de még így is komoly hidegrázás lesz úrrá rajtam, amikor elindulunk a kocsihoz. A kimerültségtől a szervezetem nem bírja tartani a hőt. Próbálok gyorsabban gyalogolni, de esélytelennek látszik. Sebaj, már itt a kocsi, és qvic gyorsan befűt. Úton Pest fele alig bírok ébren maradni. Fél tizenkettőre érünk a lakótelepre. Kiszállunk a kocsiból, és meglepődve látom, hogy teljesen bezombultunk. A térdhajlító izmaim úgy beálltak, hogy konkrétan nyújtott lábakkal tudok csak menni. A lakásban még fürdés, aztán végre ágy. 23:58-at mutat az órám, amikor leteszem a fejem a párnára. Így végződik életem leghosszabb napja…
 
Néhány óra alvás után, vasárnap reggel hazaérek Gödöllőre. Bosszúsan tapasztalom, hogy a lift elromlott. Remek. Séta a nyolcadikra. A korlátba kapaszkodva, kínkeservesen pakolom a lábaimat egyik lépcsőfokról a másikra. Szembe jön lefele egy idősebb hölgy.
-         Haha, rossz a lift, de legalább a fiatalok sportolhatnak egy kicsit – mondja.
-         Igen, néha nem árt egy kis mozgás – válaszolok elgyötört, elfúló hangon.


A részidő táblázat összehasonlítás képen az eddigi teljesítésekkel:


És a túrán készített videó:


2012. április 22., vasárnap

Mátrabérc-Trail terepfutó verseny


Egy küzdelmes PB kísérlet története

Táv: 58,2 km.
Szint: 2800 m.
Szintidő: 10 óra.

A nap lassan kúszik fel az égre a gödöllői dombok mögött. Mély nyugalommal figyelem, mintha csak egy megszokott vasárnap reggel lenne, és nem éppen az ország legnehezebb terepfutó versenyére készülődnék. Minek is lennék ideges? Hiszen elég jó felkészülés van mögöttem, és a Mátrabérc, mint túra nekem mindig sikertörténet, ha még nem is mindig volt könnyű.

Elsétálok a belvárosba, DonRazzino már vár, egy egész szurkolótábort hozott magával, Márti és Gyöngyi személyében, utóbbit ráadásul még ismerem is a tavalyi K100-ról. Mi jóval hamarabb odaérünk Szurdokpüspökibe, a busz azonban jóval később indul, és még egy tiszteletkört is tesz. Néhányan már kezdünk aggódni, hogy 9-ig nem érünk ki Sirokra. De kiérünk. Még egy gyors mosdó is belefér, aztán már a rajtvonalnál toporgunk. Vagyis jóval a rajtvonal mögött. Rajtkapu, zene, igazi ultra-trail hangulat van, bár néhány száz szurkoló még elférne.

Németh Csabi vezet fel minket az első bemelegítő kilométeren, tökön, paszulyon, rozoga hídon, tizenegy perc, és már a vasúti megállóban járunk, és megkezdjük a klasszikus Mátrabércet. Az első lépésem a hegyen majdnem hanyatvágódásba torkollik, annyira csúszik a sár. Szerencsére feljebb már nincs ilyen problémám. Igyekszem kizárni a külvilágot, különösen a tömeg húzó erejét. Fél szemmel magamat figyelem, fél szemmel az órát. A pulzus megpróbál ellépni, de nem engedem, vissza-visszarántom. Jól megy, örömmel nyugtázom. Higgadtan mászom-futom a szinteket. Oroszlánvárra egy perccel érkezem később, mint a legjobb MB-m alatt, levonva az első tizenegy percet. Mosolygok magamban, pulzuskontrollal hasonlót megyek, mint a legjobb időm, eddig minden nagyon penge.

Lefele próbálok magamhoz venni egy kis szénhidrátot, de nem igazán kívánom. Hm, ilyen azért nem szokott velem előfordulni. Sebaj, míg jól megy, addig nincs gond. A következő két hegy sem akadály, beérek egy-két futót, DonRazzino látótávolságban követ engem. Leérek a markazi kapuhoz, és akkor szembesülök igazán a problémával. Fáj és feszül a gyomrom. Ezért nem bírok enni sem. Előfordult már, hogy besavasodott a gyomrom, de nem tíz km után, és nem annyira, hogy alig bírok lenyomni egy falatot a torkomon. Akkor most sétálunk. Nem a legjobb helyen ér utol a baj, itt azért szoktam kocogni, ha nem is teljesen a Sötét-lápa nyeregig. Az érzés sajnos nem múlik, a kilométerek telnek, én pedig képtelen vagyok a futásra. DonRazzino beér, és meg is előz, illetve még egy külföldi hölgy is diszkréten lealáz a meredek kaptatón.

3:20 alatt érek fel Kékestetőre, ez kb. negyedórával rosszabb, mint vártam. Na most mi a fenét csináljak? Innen hazamenni nem lenne valami dicső dolog, de komolyabb frissítés nélkül nem sokáig húzhatom. Előkotrok néhány pogácsát, és almával próbálom letuszkolni. Kólát is iszom, az mindig szokott segíteni. A ponton gyorsan megy a frissítés. Carlos kitépi kezemből a kulacsomat, ő tölti meg. Én még mindig a hogyan tovább-on rágódom, aztán végül Athosz megjegyzése lendít tovább, mi szerint sok embert fogok még befogni. Hát igen, én is így terveztem, hogy egy viszonylag lassú Kékes után növelni kezdem a tempót egészen Mátrakeresztesig, aztán a Muzslát majd csak leküzdöm valahogy. Csak éppen nem ilyen állapotról álmodtam, amikor ezt tervezgettem.

Elindulok a sárgán, és kb. 50 méter után veszem észre, hogy ott hagytam a ponton a botokat. Hm, ez annak a jele, hogy kezdek szétesni fejben. Ezt nem kellene, itt, 20 km után. Visszakocogok, na még egyszer. A gyomrom nagyon nem lelkesedik a lejtőkért, az állandó rázkódás nagyon megviseli. Öt perc után már hányingerem van. A meredeken olyan erővel fogom a botokat, hogy az feltöri az ujjamat. Lent, a kidőlt fákon való akrobatikus átmászás következik. Közben egy kishölgy úgy elporoz mellettem, hogy csak lesek. Így kellene nekem is menni, helyette meg csak itt szerencsétlenkedem. A tudat, hogy számomra a mumus szakasz következik, az sem pörget fel igazán.

A Csór-hegy lábáig mentálisan kicsit összekaparom magam. Az a lényeg, hogy Galyáig ne álljak fejre, onnan azért már sokkal könnyebb lesz. A gyomorfájás nem enyhül, viszont kezdek hozzászokni az érzéshez. Sajnos a lankásabb emelkedők megfutását törölnöm kell, nem bírok előredőlni, mert összepréselem a gyomromat. Fejben végleg helyre rázódom, amikor a lassú tempó ellenére is utolérek néhány embert.

Galyatetőn ismét frissítő pontot találok, a szokásos lakomát fogyasztom, pogácsa, alma, sajt, kóla. A kulacsba izót kérek, azt valahogy bírja és kívánja a gyomrom, szerintem az tartja bennem az erőt, mivel semmilyen édességet nem bírok lenyelni. Felmászom a kilátóba, és megindulok lefele. Megpróbálom megkeresni a saját ritmusomat, ezúttal egy gyorsabb tempóhoz alkalmazkodó ritmust. Eszembe jut a múlt heti Muzslám, most közel sem olyan gyors a tempó, de azért már érzem, hogy haladok. Vörös-kőig teljesen egyedül falom a kiliket, majd a kékre térve befogom DonRazzinót és egy másik srácot. Szamár-kőnél Yoyo lesz a következő áldozat, majd Ágasvár fele már olyan embereket is megelőzök, akik még az elején hagytak le.

Viszonylag gyorsan leérek a patak völgyébe, és nem kis meglepetésemre sikerül felvennem egy síkfutó tempót. Egészen addig, míg meg nem botlok egy kőben, és a bal combfeszítőm meg nem húzódik. Remek, most pont ez hiányzott. De mivel ez jobban fáj, legalább elterelődik a figyelmem a gyomorfájásról. A sebességet nem csökkentem, beviharzok a településre, és még a pont előtt újabb futót hagyok magam mögött. Nem sokat időzök az asztalnál, pogácsa, alma, kóla, és már megyek is tovább.

Ekkor kezdek el először számolni. Ha meg akarom futni a klasszikus PB-met (8:31), akkor 8:50 körül kellene célba érjek. Ehhez viszont egy gyors Muzsla-ereszkedésre lenne szükség, és úgy érzem, hogy ez most nem fog menni. Bár pszichésen teljesen ráhangolódtam a fájdalommal járó futásra, azt a hosszú rázkódást nem fogom sokáig bírni. Viszont a 9 óra talán összejöhet. Muzslára felfele már csak egy emberrel találkozom, nagyon kihaltnak tűnik a hegy. Ez az egyik előnye a Trail-nek, nincs tömeg. Közben viszont arra gondolok, hogy ez Muzsla nem ugyanaz, mint amin múlt hét szombaton másztam. Ez valahogy meredekebb és magasabb. Nyikom-nyeregnél megint elfog a hányinger. Nem baj, most már mindenképpen beérek.

Ahogy sejtettem, a lefele nem megy túl fényesen. A botokkal próbálom támasztani magam, hogy minél kevésbé rázkódjak talajfogáskor, de még így is igen fájdalmas a menet. Már Nagy-koncsúr után járok, amikor Yoyo bukkan fel mögöttem, és egyszerűen állva hagy. Szeretném követni, de semmi értelmét nem látom. Az ő sebessége nálam most végzetes lehet. Végre lejutok a hegyről, ki a patakból, és a síkon ismét felpörögnek a lábak. Elképesztő, de nagyon jól esik itt futni, bár biztos benne van a tudat, hogy már nincs sok hátra. Az iskola előtti utcánál kiszámolom, hogy a klasszikus Mátrabérc célidőm 8:38 lenne. Csodálatos. 7 perccel maradtam el a legjobb időmtől. Ez van.

Gyors léptekkel közelítem meg a célt, már távolról hallom a bíztatásokat. Átlépem a célkaput, egy gyors dugás, és megállítom az órámat. 8:59:59-et mutat. Jól kiszámoltam. :) Csak a hivatalos idő mond mást, ugyanis a dugóka 9:00:32-t mért. Megkapom a „Finisher” pólót és egy szép érmet. Éppen akkor kezdődik az eredményhirdetés is, még megvárom, mielőtt elmennék átöltözni.

Furcsa érzés a célban sétálgatni, hamar rájövök miért. A gyomrom miatt nem tudtam magam szétfutni. Nem úgy, mint a klasszisokkal könnyebb PVV-n. A beállt izmon kívül a lábaim teljesen frissnek tűnnek, és érzem, hogy még bírnék menni. Ezt azért nagyon sajnálom, nem ez volt a cél. Írhatnám azt, hogy az elmúlt 3 hónap felkészülései kárba mentek, de persze ez nem így van. Közbe jött ez a gyomor panasz, nincs mit tenni, a Nagyoknál is megesik, nem csak ilyen mezei egereknél, mint nálam. Illetve amit még nagyon sajnálok, hogy ahelyett, hogy a versenyre és a tájra koncentráltam volna, szinte végig magammal kellett foglalkoznom, tartani magamban a lelket. Azért ez jó kis tapasztalat volt.

Maga a rendezvény rendkívüli hatást tett rám, nemhiába az ország legjobb terepfutói rendezik. Persze Kékes előtt, amikor megjelent a problémám, még azt gondoltam, hogy soha többet MBT, mintha a rendezvény tehetne a bajomról. De a végére nagyon megszépült minden. Úgyhogy ha jövőre is megrendezik, akkor ott a helyem. Legalább ismét lesz valami, ami komolyabb edzésmunkára inspirál.





2012. március 15., csütörtök

Pilis-vörös-vár terepfutó verseny


Táv: 39 km, szint: 1210 m, szintidő: 6 óra.

Jó ötletnek tűnt benevezni erre a versenyre, tetszett az útvonal, illetve szerettem volna letesztelni, hogy mennyit értek az elmúlt két hónap edzései. Ebből adódóan nem egy laza futásra készültem. Aztán, hogy legyen tétje is a dolognak, eldöntöttem, ha 4:30-on belül beérek különösebb meghalás nélkül, akkor benevezek a Mátrabérc-Trail terepfutó versenyre. Könnyelmű kijelentés volt…

Nem alszom valami jól, de valahogy mégis kipihenten és motiváltan ülök fel az esztergomi vonatra, aminek köszönhetően már 7 után beérek a rajtba, a pilisvörösvári sportcentrumba. Megkapom a rajtszámot, ami elég jóra sikerült, szép emlék lesz… ha sikerül időn belül lefutnom a távot. 8 előtt már kint ácsorgunk a rajtszalagnál. VadMalacot vélem felfedezni a futók között. Már előre félek, ha nem húz el az első métereken, akkor ebből megint hajsza lesz. ebola indítja a mezőnyt, még zene is szól a hangszórókból.

Kemény tempóban kezdek, amit nem nagyon szeretek, de most nem egy laza kocogásra jöttem. VadMalac le is marad kissé, az első 6-8 ember mögött nyomulok fel a kálváriára, majd vissza le, és ki a településről. Az emelkedő a Vörös-hegyre megfog, muszáj belesétálni, néhányan fel is zárkóznak, köztük VM is, ő azért jobban bírja a hegyi terepet, mint én. Fent begyűjtjük az első csekkolást, a „vörös” kipipálva a Pilis-vörös-várból. Kevesebb, mint fél óra kellett az első négy kilométerhez, szinte végig emelkedőn.

Innen a piroson haladunk egészen Szántóig. Érdemi változás annyi történik, hogy sikerül visszaelőznöm VM-et, illetve két újabb srácot érek utol, akikkel egymást kerülgetjük egy jó darabig. A vadföldnél válok le a pirosról, balra már jól látható a következő állomás, „Pilis”. Az már nem lesz olyan könnyű, mint a „vörös”. Beérek Szántóra, hosszú aszfaltos futás következik. Ráadásul felfele. Rendkívül utálok aszfalton felfele futni, akkor inkább valami köves turistaút legyen. Sajnos ez még végtelen hosszúnak is tűnik. Kicsit egymástól leszakadva hárman küzdünk felfele, illetve, ha jól látom a távolban VM is morzsolja a métereket. Végre itt a Szántói-nyereg, és a terülj-terülj asztalkám. Kólával indítok, aztán egy kis aszalt gyümi, nápolyi, majd egy fél banánt is elveszek, amit már futás közben majszolok el.

A Kinizsi Százas útvonalán járunk, a pilisi szerpentin leküzdése következik. A két srác némi előnyre tesz szert felfele, így tulajdonképpen majdnem végig teljesen egyedül kocogok. Majd valahol a felső harmadánál már jön szembe az élmezőny. Hajrázunk egymásnak, jól esik bíztatni, és bíztatást kapni. A Pilis-tető egykor katonai terület volt, gondolom ezért nem halad arra turistaút, így én még soha nem jártam itt. Most is csak egy chipes ellenőrzés erejéig állok meg, aztán spuri vissza azon az útvonalon, amelyen feljöttem. Nem kell sokat mennem, amikor VadMalac érkezik szemből. Nem sok előnyöm van. Gondoltam, hogy ez lesz, gyorsítok. A köves, hepehupás talajon nem olyan egyszerű gyorsan futni, mint ahogy elsőnek látszik. Főleg az agyamnak megerőltető, mert szinte minden lépést meg kell tervezzek. De azért süvít a menetszél a fülemben. Lefele találkozom a futómezőny hátsó szekciójával, csodálkozom, hogy miért nem vagyok köztük. Illetve a gyorsabb gyalogosok is már itt tartanak. De sokkal jobban aggaszt az a csörtetés, amit mögöttem hallok. A szerpentin ágain vissza-visszanézve újra és újra felbukkan VM, keményen tolja lefele, nem kis pszichés nyomást gyakorolva rám. Annyira gyorsra sikerül a lejövet, hogy még a Szántói-nyereg előtt beérem a két srácot. Végül négyen szinte egyszerre érkezünk a ponthoz, és csapunk egy gyors lakomát.

VM kihasználva tötymörgésemet a frissítésnél, a box utcában előz meg, és megpróbál meglógni. Egy fél banánnal a számban utána eredek, a két srácot otthagyjuk a ponton, és már csak a célban látjuk őket újra. Mielőtt elkezdene emelkedni, befogom VadMalacot, és beállok mögé. Egy ideig húzatom magam Hosszú-hegyre, aztán mégis úgy döntök, hogy előzök. Futótársam kicsit le is szakad, ekkor kezdek jobban gyorsítani annak reményében, hogy hátha itt el tudom dönteni a párbajt. Reménytelennek látszik a terv, sajnos VM-nek nincs gyenge pontja, felfele és lefele is képes embertelen tempóra. Így azt veszem észre, hogy előnyöm gyorsan párolog, pedig hosszú lépésekkel száguldozva igyekszem magam mögött hagyni Hosszú-hegyet és őt is. Még három óránál sem járunk, amikor egyszerre érkezünk a Csobánka-nyeregbe, ahol ismét frissítő pontot találunk. Számolgatok magamban, már csak egy nagy megzuhanás segíthet rajtam, hogy ne érjek be 4:30-on belül, sőt akár egy 4:15 is benne van a pakliban. A fenébe, nem fogom megúszni az MB-Trail-t…

Együtt indulunk tovább, kicsit lazább tempóban hagyjuk el a kék jelzést, majd egy jelzetlen úton közelítjük meg a „várat”, az Egri Csillagok forgatására felépített és lerombolt „Egri várat”. Egy csippantás, és már indulunk is tovább. Egy nagyon szép szakasz következik, a hegy oldalában kanyarog és hullámzik a keskeny turistaút. Sajnos nem tart túl sokáig, kiérünk a szántóföldek közé, és célba vesszük az igazi Pilisvörösvárt. A hegyek között nem éreztem annyira a szelet, itt bepótolhatom a nem éppen felemelő érzést, pont szemből kapom az áldást, nagyon nem hiányzik. Beállok VM mögé, némi javulást érzek, de túl gyors a tempó. Sasolom az épületeket, jöhetne már a város, a házak között könnyebb lesz. De sajnos először csak az ipari park területére érkezünk, a szél ugyanúgy szabad utat talál felém. Nincs mese, lassítanom kell. Leszakadok VadMalacról, ezzel pontot téve a jó kis futópárbajunk végére. Még látom a hátát, ahogy eltűnik a házak között, de már nincs erőm annyira felgyorsulni, hogy behozzam hátrányom. Ráadásul egy kis vakarcs eb ront rám egy kocsi alól. Először macskának nézem, még meg is fordul a fejemben a gondolat, hogy ilyen harcias macskát még nem láttam. Persze csak egy öleb az, amelyik a kis termetét a hangjával próbálja kompenzálni.

Az útra festett jelek segítségével könnyen megtalálom a sportcentrumot, és emelkedett lelki állapotban érkezem a célba, ahol tapssal fogadnak a rendezők és a korábban érkezett futók. 4:07:22-nél állítom meg az órám. Hát ezt nem hittem volna, 4:15-ön belülre a legszebb álmaimban sem vártam volna magam. Mint később kiderült, ez az idő a 7. helyre lett elég, legalábbis a futóversenyen részt vevők 16 fős mezőnyében. VadMalac visszautasítást nem tűrő stílusban közli velem, hogy otthon az első dolgom legyen nevezni a Mátrabérc-Trail-re. Nincs mit tenni… Legyen.


Jövő héten következik a Dél-Börzsönyi kilátások.

2012. február 11., szombat

VI. Téli Margita Terep Maraton

Reggel, ha nem sietek, lekésem a hévem. Nem mintha nagy lenne a jelentősége, de végül elérem. Két percig tart, mire kiérek a Szabadság térre. Most jó gödöllőinek lenni. Az iskolában kisebb tömeg, futóhegyek, nevezési asztal, bököm a nevem, kapom a rajtszámom. 3. Jól megnézem magamnak, ez nem a helyezés, csak a rajtszám. Annak a közelében sem leszek. Csak a rajtban.
 
9:00. Eldördül a rajtpisztoly, azaz vált a lámpa zöldre. Feró és munkatársa mellett ácsorgok, majd indulunk. Lassan kellene kezdeni, bár ez így nagyképűen hangzik, szóval még annál is lassabban kellene kezdeni, mint ahogy azt a későbbre terveztem. De jól esik a sebesség. Mostanában nagyon lassú tempóban edzettem a hideg miatt, ezért kicsit odalépek. Feró sarkát taposom, sorban előzgetünk egészen a máriabesnyői lakóparkig. Itt véletlenül a srác elé kerülök, és a Gudra-hegy aprócska dombocskáig tartom is magam. Aztán felfele elhatározom, hogy ideje visszavenni az arcból és a pulzusból, és végre azt a tempót menni, amit terveztem. Feró állva hagy, én pedig pecsét után két talpon síelek le a forrásig.
 
Kicsit rendezem soraim, iszom egy kortyot a forró teából, ami gyanúsan hidegnek tűnik. Ja persze, csak otthon volt forró. A hideget annyira nem érzem, bár jól be vagyok öltözve, ugye mivel lassú futásra készültem. Hát most belassulok. Előzgetnek is szépen. Eltelik tíz perc, és olyan érzésem lesz, mintha én lennék a maraton seprűje, a sereghajtó. Valószínűleg nem állok túl messze a valóságtól. Babaton kapok egy üveg izót, táskámba rejtem, jó lesz ez még később. Mint később kiderül, életmentő ötlet volt. Sokan leteszik az út mellé, nem engedhetik meg maguknak a „nagy súlyt”. Én csak virágszedegetős tempóban haladok, nekem nem oszt, nem szoroz.
 
Margita fele kezd szétszakadozni a mezőny. Pontosítok. Kezdek leszakadni a mezőnyről. Dudorászva kocogok a szép napsütésben, szinte teljes a szélcsend, élvezem. Egy kolomp hangja töri meg a csendet. Csanyáék bíztatnak minket már a következő pontnál. Jól jön a plusz energia a domb lábánál. Kicsit összetorlódva mászunk. Kilátó, majd a letérő előtti pont, ahol leválnak a túrázók. Egy hölgy mögé állok be. Jól nyomja. Lefele és síkon tartom a tempóját, felfele már nehézkesebb. Ő is otthagy. Egyedül folytatom. Szép erre a táj, még egy régi Gödöllő 60-on jártam itt. Eléggé frusztrál a gondolat, hogy tavaly ilyenkor már Domonyvölgyben voltam. De kellett ez a plusz öt kilométer az útvonalba, hogy ultratáv lehessen. Visszamászom Margita oldalába, végre a megszokott úton vagyok, kényelmes kocogás a sárgán. Iszom a teából, ropog a fogam alatt a jég, centis jégkása úszkál a tea tetején a flakonban. Jót tesz a torkomnak a hőmérséklet, de muszáj valamit innom. A villanyvezeték alatt mohón eltüntetek egy pohár felmelegített vizet a ponton. Jó ötlet volt a rendezők részéről.
 
Bár lejtőn megyek, a lámpák már villognak, ennem kellene valamit. Sebaj, mindjárt itt Domonyvölgy. Persze ha megnéztem volna az itinert, akkor tudnám, hogy nem ott lesz a frissítés, hanem kicsivel odébb. Így kissé eléhezem, mire odaérek, de nem vészes. Gyorsan pótolom az energiát, majd eszembe jut a tea. Kiöntöm a flakonból, koppan a földön. Kikaparom a maradék jégkását, és feltöltöm a flakont izóval. Valószínűleg az nem fog megfagyni. Ennyi eszem lehetett volna, hogy ne teát hozzak. Most már mindegy. Közben ebola érkezik, hölgytársasággal. Elhúznak, én még maradok egy kicsit nápolyizni, de egy-két perc múlva utánuk eredek.
 
Egy ideig csak túrázókkal találkozom, na meg ismét Csanyáékkal a zöld háznál. Lassan esem neki az emelkedőnek. Itt megint harapni lehet a csendet, ráadásul se előttem, se mögöttem nem látok senkit. Aztán az emelkedő tetején feltűnnek eboláék és még néhány futó. Utolérem a srácot, az Erzsébet-pihenőig megyünk együtt beszélgetve. Aztán kicsit ritmust váltok, és ellépek. Jól sejtettem, a mezőny második felében vannak olyanok, akik elfutják az elejét, így a végére már nem marad túl sok erő. Ezeket a futókat kezdem befogni egyesével.
 
A kőkereszti pontnál egy egész csoportba botlom. Míg megiszom a teám, figyelem, ahogy távolodnak. Nem sokáig, mivel utánuk eredem. Gyorsnak érzem magam, de ez csak illúzió. A pulzus is jelzi, hogy nagyjából ugyanolyan tempót megyek, mint az elején. A mezőny lassult hozzám. Felfelé is lazán kocogok, a befogott emberek előzékenyen elengednek. Nem mondom, hogy nem jó érzés előzgetni, itt, már a vége fele.
 
Elérem a vasutat, a ponton kapok valami meleg lötyit, jól esik. Megyek tovább, és látom, hogy egy újabb futóboly nyomul egyenesen, letérve a jelzésről. Már messze vannak, nem kiabálok utánuk, én jobbra kanyarodom a megszokott útra. Aztán később csak megtalálják a helyes utat, mert már bent, a házak között ismét felbukkannak előttem. Megelőzöm őket, kivéve az elsőt, aki nem a fáradtság miatt halad lassan, hanem a helyismeret hiánya miatt. Elmagyarázom neki a helyes utat, már bent vagyunk a városban, alig egy percre a lakásomtól, ami alig egy percre van a céltól. Még a végén sprintelek egyet, hátha befogom a srácot, de nem, ő a gyorsabb, vagy húsz másodperccel hamarabb ér be.
 
Megállítom az órám. 5:20-at mutat. Kellemes időtöltés volt ez 44,4 km-en a Gödöllői-dombságban, mínusz akárhány fokban. Besétálunk az iskolába, és kellemes meglepetésként ér a szép, faragott, névre szóló érem. Illetve az oklevél és kitűző díjazáson is újítottak, már ezek is a terep maraton teljesítését igazolják, és nem a Margita 40 teljesítménytúrát. Kifele menet még iszom két pohár teát, és elégedetten haza sétálok.

Eredmények itt. 
 
Azt hiszem a Zöld 45 következik, de ez még nem biztos.