2012. szeptember 8., szombat

Börzsöny 50


Táv: 48,5 km, szint: 1900 m.
 
Már egy ideje feltűnt, hogy egy év viszonylatában nézve, általában a szeptemberi hónapban vagyok a legjobb formában. Pedig mindig tavasszal akarok valami nagyot domborítani, talán érdemesebb lenne az ősz eleji eseményekre összpontosítani. S bár a Beac Maxiról lemondtam, bujkált bennem a gondolat, hogy 6 órán belül kellene teljesíteni a börzsönyi OKT-t. Sajnos a meleg közbeszólt.
 
A váci vasútállomáson parkolok le, és a pesti gyors hamar érkezik. Mire felszállok a balassagyarmati vonatra, qvic és Judit már rajta ül. Korán érünk a rajtba, még táplálkozunk, macskát simogatunk, vécén melegedünk. Aztán 8:03-kor végre mehetünk.
 
Egy srác is csatlakozik hozzánk, és már az első emelkedőn ketten kezdünk elszakadni qvic-tól és dj-től. Mindenképpen saját tempót akartam menni, a többiek egyébként is 110-re voltak kalibrálva. A lábaim maguktól mennek, nem kell hajtani őket, elég kemény a tempó, az óra is mutatja, de jól esik. Felérünk a hegytetőre, benézek egy éles jobb kanyart, nagy sebességgel próbálom bevenni. Keresztbe kidőlt fák fekszenek az úton, hát ez igazán pompás, átbukok egy fatörzsön, és bezuhanok az ágak közé. Bal térdemet odacsapom rendesen, de szerencsére nincs komoly bajom. Talpra ugrok, és futok tovább, közben folyamatosan figyelni kell a bringásokra is. Különösen lefele veszélyes, de mindegyikük figyelmeztet, hogy melyik oldalról akar előzni. A hegy aljában egy kisebb csapat egy széles úton közelíti meg Nógrádot, mi maradunk a kéken, bár talán nem kellett volna. A magas fűben nem veszek észre egy mély vízmosást, csak az tűnik fel, hogy hirtelen alacsonyabb leszek fél méterrel. Odacsapom a jobb térdemet is, ezt már keményebben, vérzik is. Sebaj, ma még egyszer úgyis elesek.
 
56 perc Nógrádig, az első ponton csak annyi időt töltök, míg bezsebelem a pecsétet és egy szelet paradicsomot. A sráccal és vagy két tucat montissal megyünk tovább. Lódarazsak nélkül átvészeljük a Sajt-kút környékét, és már a Csóvit támadjuk. Itt kezd mindenki lemaradni. A futó srác és a bringások is. Néhol merészen felfele is kocogok, tudom, hogy a 6 órához azért nyomni kell, és a legmagasabb hegyet még a hőség előtt le kellene küzdeni. Végül is sikerül, 2:36 alatt érek fel a Börzsöny tetejére, ez nagyon bíztató.
 
A két hegy között viszont kezdem érezni azt, amit szerettem volna elkerülni. A szervezetem a hő megtartásával küzd. Valószínűleg ez az oka, hogy az egyik lejtőn sikerül egy hatalmas seggest dobnom, letudva ezzel a napi három esést. Pedig még a nyílt szakaszok csak most jönnek. Nagy-hideg hegyre még könnyedén felkapaszkodom, bezúzok a turistaházba, és kikérem a szokásos kólát. Pogácsát is eszem, illetve megmosakszom. Közben befut qvic és dj is, én viszont indulok. Az erdőben még tolom rendesen, aztán kiérek a napra, és a hosszú lejtő ellenére kezdek belassulni. Pompás. Ránézek az órára, osztok-szorzok, figyelembe veszem a körülményeket, és kijön az eredmény: nem lesz meg a 6 óra. Módosítom 6:30-ra.
 
Kisinócig megint beérnek a társak, ráadásul a pontőr állítja, hogy Kóspallagon nincs működő csap, ezért töltök vizet is. A többiek meglépnek, de hamar beérem őket, és Kóspallagon jót fürdök az egyik „nem működő” csapnál, majd már egyedül zúzok ki a településről. A fürdés megtette a hatását, visszanyerem erőmet, felfele is tolom egészen Békás-rétig. Aztán megkapom az áldást. A nyílt terepen kegyetlenül lecsap rám a hőség. Alig várom, hogy újra beérjek az erdőbe. Mikor végre árnyékba kerülök, muszáj sétálnom néhány percet, és a fejemre öntök néhány deci vizet. Innen kissé vánszorgássá torzul mozgásom, Török-mezőig nagyon nehézkesen haladok.
 
A ponton nem merek az órára nézni, helyette a büfében veszek egy citromos fantát, és lerogyok az asztalhoz. qvic szól, hogy gyümölcsleves is van, szivacsként tüntetek el egy tányérral, legszívesebben vinnék egy litert a camelbakban. Innen egy darabig hárman együtt megyünk, majd Köves-mező előtt kezdek el újra meglógni. Hűvösben még a futás is egész jól megy, szerencsére Hegyes-tetőre már árnyékban kell felmászni. Nyílt terepen valószínűleg sosem értem volna fel. Így viszont egész kényelmesen felsétálok, és megkapom az utolsó pecsétet, illetve egy szelet dinnyét. Lefele egy futó sráccal kerülgetjük egymást, végül én érek le hamarabb a csodaszép völgyben, be Nagymarosra, le a révig.
 
6:25:55-nél állítom meg az órát. Kapok oklevelet, emléklapot, kitűzőt, kólát. Zsíros kenyeret is ehetnék, de inkább a büfében levadászok egy hamburgert. A hosszútávos társak is befutnak, nekik még a java hátravan. Pici pihenés után a lábaimat ismét frissnek érzem, de azért nem mennék velük. Még háromnegyed órát elnapozgatok a Duna parton, szembe a visegrádi fellegvárral, és élvezem az energiákat, amit az elmúlt órákban a futás és hegyek adtak nekem.