Ezelőtt még soha nem jártam az Alpokban, se túrázóként, se futóként. Juhász Robi javaslatára választottam a Júliát Szlovéniában, és egyből a százasra neveztem. Aztán hallottam olyan rémhíreket, hogy az Alpok közül éppen a Júlia a legveszedelmesebb, ami abban merül ki, hogy nagyon nehezen járható felfelé és lefelé egyaránt. Á, jó lesz az! Az élet úgy hozta, hogy a július-augusztus hónapok minőségi edzések nélkül, a kialvatlanság jegyében teltek, így némi pesszimista hezitálás után átneveztem a 30-as távra. A szeptember már egész tűrhető lett az edzések szempontjából, intervallos síkfutásokkal és rövid, hegyi felfutásokkal próbáltam legalább egy részét visszaszerezni a régi formámnak, és csökkenteni a kockázatát, hogy belehaljak ebbe a „baba-távba”.
Szerdán utaztunk ki Bledbe, és a csütörtök reggelt egy akklimatizáló futással kezdtük Karcsival (14km/500m), majd szombaton közvetlen a verseny előtt toltam egy erős bemelegítést (2,7km/100m). Mindkét alkalommal éreztem az erőt, így azt elég biztatónak találtam.
A 10:30-as turnussal indultam, kicsit aggódtam, hogy lesz-e tömörülés az elején, illetve mi lesz, ha utolérem az előző turnus végét, de szerencsére minden patent volt. Az első két kili még aszfalton emelkedett, egy szolid sprinttel 10-12-en törtünk előre, és el is szakadtunk a követőktől. Aztán becsörtettünk az erdőbe, és megkezdődött a végtelen mászás. Vittem botokat, és az elején még úgy tűnt, hogy talán kocogni is tudok felfelé, de ez az ötlet nagyon gyorsan homályba merült: gyalogosan is brutál nehéz volt a köves-gyökeres-meredek emelkedők leküzdése.
Az első pont a Golica oldalában fogadott, itt lassítás nélkül mentem tovább, megcélozva a kopár szerpentint. Életemben először szembesültem alpesi kilátással, szedegettem is az államat a földről, és áldottam magam, hogy hoztam kamerát, tök mindegy mennyi időt vesztek vele, ezt meg kell örökíteni.
Fura volt érezni, hogy milyen kemény intenzitással hajtom magam, mégis alig haladok. Na majd lefele…! Hümm… Elértem a hegy végét, és elhűlve láttam, hogy az előttem futó már csak apró hangya, közvetlen alattam. Mi a szösz? Hogy jutok oda le? Brutális lejtmenet következett. Egy szlovén srác tapadt a hátamra, gondoltam előre elengedem, és ellesem az alpesi lejtőzés trükkjeit. A spori csetlett-botlott, esett, mint az ólajtó. Hát ezzel nem mentem sokra…
Visszaelőztem.
Az egész verseny két fontos tanulságot adott, és ezt mind ezen a lejtőn tapasztaltam meg. Az egyik, hogy ezt a fajta lejtőfutást gyakorolni kell, és ezt otthon elég nehéz megvalósítani, néha muszáj lesz kijönni ide edzeni. A másik, hogy a korábban jól bevált frissítési taktika (az első 3 órában 4 gél) az ilyen terepen nem működik, ugyanis a lejtők hasonló tempóban emésztik fel az energiát, mint az emelkedők.
Ennek köszönhetően a lejtő aljára érve sikerült elég komolyan eléheznem. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy bemutattam életem legnagyobb esését: tompítás nélkül odavertem magam a sarkamtól a tarkómig, a botjaim pedig olyan messzire repültek, hogy utána keresni kellett őket a fűben.
Hogy mennyire tud egy futó „hidegfejjel” versenyezni, az a nehéz szituációkban derül ki. Mondjuk ez a „kis” eléhezés nem volt annyira durva, de figyelmeztettem magamat, hogy továbbra is okosan tegyem a dolgom. Így a pontra érve a legfontosabb teendőkkel kezdtem: Hammer por bekeverés és kulacs feltöltés. Aztán ittam egy pohár kólát, és csak utána vettem el két darab banánt és egy fél almát, amit már futva ettem meg.
Hamar helyreállt a rendszer. Ebben sokat segített az a kb. 8 kili sík kerékpárút, ami átvitt minket a következő hegyhez. Mikor a verseny előtt kiderült, hogy ez bizony benne lesz az útvonalban, kicsit bosszankodtam rajta, de aztán rájöttem, hogy az UB-ra is edzenem kell.
Beálltam egy kényelmes 5:30-5:45-ös tempóra, mehettem volna gyorsabban is, de a pulzus csak nagyon lassan csökkent, úgy tűnik a Golica mély nyomot hagyott a vérkeringésben. Közben rendeztem a soraimat: elraktam a botokat, és meghúztam a mellkaspántomat, mert az egy ideje le-lecsúszkált a hasamra. Csekkoltam az állapotomat is, és örömmel nyugtáztam, hogy a lábaim még mennyire frissek. Mégiscsak van hatása a sok szintezésnek a HHH-n.
Kiváló hangulatban, szinte fütyörészve érkeztem a hegyhez, és lendületesen felmásztam a vízeséshez. Aztán a szurdok járhatatlansága ismét teljes koncentrációt igényelt. Próbáltam a látványból erőt nyerni, nem igazán ment. Hangos hörgések közepette másztam fel a műútra, és ledöbbenve figyeltem az órát, hogy mindössze egy kilométer volt ez a nehéz szakasz, de ez több mint húsz percembe telt, ami a leglassúbb kilométerem lett a versenyen.
Ezen kicsit feldühödve futásnak eredtem felfelé, bár a szintrajz szerint itt már nem kellene emelkedőnek lennie… Vagy csak én szeretném, hogy ne legyen…? Mindenesetre már nem érdekelt semmi, a ponton még kértem egy kis kólát, aztán közel teljes gázra kapcsoltam. Visszaértem a terepre, ahol végre lehetett nagyobb tempót futni, jól esett a lábaimnak. Itt-ott a fák között már felbukkant Kranjska Gora, aztán jött egy újabb patak, majd megint erdő. Szerintem az útvonal vége is elég szép lett, a városon belül már a szervezői gárda terelgetett minket a cél felé. A hangulatos utcákon pedig végig tapsoltak az emberek.
Egy fantasztikusan jó versenyen vehettem részt itt a Júlia Alpokban. Pazar látvány, tanító jellegű terepviszonyok, szuper szervezés, mosolygós emberek. Örültem a sok magyarnak, akikkel a verseny előtt, közben és után is találkozhattam.
Gratulálok Karcsinak, akit én hívtam, hogy jöjjön ide, és aki 57 évesen letolta az 57+ km-es távot eszméletlen sok szinttel, és aki a végén úgy nyilatkozott, hogy élete legmeghatározóbb élményét élhette itt meg.
Gratulálok Emesének, aki egy könnyed futással korcsoport elsőként állhatott dobogóra. A közösen összerakott futások kezdenek beérni, persze Zergetalpakon neki egyszerűbb volt haladni ezen a terepen.
A végére pedig a számok, amit az órám mért.
Táv: 33,7 km
Szint: 1650 m
Menetidő: 4:59:09
Tempó: 8:52 min/km
AHR: 160
