Balaton Szupermaraton, egyéni privát

4 nap: 196 km. 

„Ha minden verseny elmarad, rendezz egyet magadnak!” – Akár ez is lehetne ennek a beszámolónak a mottója, sajnos a jelenlegi járványügyi vészhelyzet miatt számos rendezvényt nem tartanak meg. Így félő például, hogy a májusi Szentlászló Trail-re sem mehetek, és ne adj isten, ha tovább húzódik a vírus-mizéria, akkor a Grossglockner Ultra Trail is csak álom marad…

 

De ne szaladjunk annyira előre, bízzunk benne, hogy hamar rend lesz újra. Szóval Balaton Szupermaraton. A sztori még tavaly kezdődött, amikor is edzésnek, párban futottuk körbe a tavat, egy héttel a verseny előtt. Semmilyen rossz szándék nem volt bennünk, hogy gerilla-versenyt szervezzünk, egyszerűen csak mérlegeltük, hogy sokkal jobban járunk, ha csendben, tömeg nélkül, csak a futást és a Balcsit élvezve teszünk egy „kört”. Lelkiismeret-furdalásom sem volt, hogy nem támogattam a rendező BSI-t, számos versenyén vettem már részt az elmúlt években.

 

Párban futva a BSZM-et egy kellemes nyaralás, főleg, ha még olyan szép idő is van hozzá, mint amilyen tavaly volt. De már akkor is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen lenne ezt egyedül lenyomni. Idén ez megtörtént, ezúttal a verseny után egy héttel. Hát ez már nem volt nyaralás. 😊

 

Mivel „csak” edzésnek szántam a kihívást, ezért extra felkészülés nem volt, sőt… Egy enyhe gyulladás miatt, ami a talpamban keletkezett, egy hetet ki kellett hagynom, ami nem jött túl jól. Az biztos, hogy a vérkeringésem az eseményre teljesen kipihente magát, viszont az izmok már kezdtek elszokni a mozgástól.

 

A Balcsira majdnem a teljes Dynafit kollekciómat felvonultattam. Igaz, a melegebb cuccok és az esőkabát is a bőröndben maradt, néhány makacs szélfuvallaton kívül, tökéletes időjárásban volt részünk. A nagy tompítása miatt az Ultra Pro cipőt húztam, bíztam benne, hogy a talpfájásom nem fog előjönni menet közben. Igazam lett, két nap futás után sem éreztem a korábbi sérülést, így a harmadik és negyedik napon már aszfaltos cipőben futottam.

 

Az első nap Siófoktól Fonyódik tartott, mintegy 48 km-en át. A legmelegebb nap volt, így felülre a Glockner Ultra mezt, alulra a Vertical Short-ot vettem. Az volt a célom, hogy 150-es pulzus felé ne menjek, így talán átvészelem mind a négy napot. Azért meg kell említenem, hogy ilyesfajta terhelést még sosem élt át szervezetem, egyszer vettem részt a 3*50 km-es teljesítménytúrán, ahol az első két etapot futottam, de a harmadik már csak séta volt. Szóval többé kevésbé rejtély volt számomra, hogy hogyan fogok másnap, harmadnap, negyednap újra elrajtolni egy újabb ultrán.

 

Nem kezdtem túl jól, gondolataim csapongtak össze-vissza, ragaszkodtam a 150-es pulzushoz, ha elkezdett esni, akkor gyorsítottam. A ragaszkodás az egyik legrosszabb, amit tehet az ember, főleg ilyen helyzetben. Meg is lett az eredménye. Kísérőm minden napon két helyen várt autóval, hogy megejthessem a frissítést. Ezzel nem is volt gond, csakhogy amatőr módon megfeledkeztem a „FAL”-ról. A FAL az az időintervallum, amikor a szervezet átáll a szénhidrátról a zsír felhasználásra. Ez egy szuper jó tulajdonsága a testnek, ugyanis zsírból gazdálkodva szinte végtelenségig lehet terhelni a szervezetet, még ha nem túl zsíros is az illető. 😊 Viszont egy dologra nagyon oda kell figyelni: a FAL előtt plusz szénhidrátot kell bevinni, ugyanis az átálláshoz extra energia szükséges. Nos, én ezt aznap nem tettem meg, így fejjel rohantam a FAL-nak... 32 km-nél volt az utolsó frissítés, onnan még a 16 km a célig, és nekem egyszerűen elpárolgott az energiám. Végigvonszoltam magam az úton, és közben azon járt a fejem, hogy ilyen rossz kezdés után mégis hogyan tovább…?

 

A második napra esőt jósoltak, de hála az egeknek, nem lett belőle semmi. Így csak annyit tettem, hogy kompressziós karmelegítőt húztam a mezhez, alulra pedig a hosszú Ultra Long Tights-ot vettem fel. A négy nap legkeményebb etapja: 53 km Fonyódtól egészen a szigligeti vár lábáig. Fizikailag egyébként egész jól éreztem magam, az első éjszakán több mint tíz órát aludtam. Szinte félve tettem meg az első lépéseket, mintha arra készültem volna, hogy a tegnapi gyenge formám tovább folytatódik. De nem. Sőt. Elmém tengerének hullámai sokkal simábbak voltak, és azt már megtanultam, hogy ultrán ez a legfontosabb. Persze komoly testi felkészülést is igényel, de a pszichés hozzáállás jelentőségét én kb. 40 százalékra teszem. Így nagy meglepetésemre sokkal kiegyensúlyozottabbra sikerült a második nap, és a tempóm sem csökkent olyan mértékben, mint ahogy vártam.

 

Nagyon jó hangulatban, már 100 kilométerrel a lábamban érkezett a harmadik nap, ami a legrövidebb szakasz: 43 km Badacsony és Balatonfüred között. Szinte pofátlanul lazán mentem. Mivel szombat volt, így már találkoztam más futókkal is a Balaton-körön. Az időjárás is alkalmazkodott a hangulatomhoz, ragyogó napsütés, kellemes meleg. Minden adott volt ahhoz, hogy gyorsabb tempót menjek, mint az előző napon, és ez így is történt. Hatalmas örömöt éreztem, amikor befutottam a Tagore-sétányra. Balatonfüred egy káprázatosan szép hely, várt a megérdemelt pihenés és a tudat, hogy már csak egy nap van hátra.

 

Méltán hittem azt, hogy az utolsó etap már csak „hab lesz a tortán”, de sajnos a „fekete leves” jött. Valahogy minden összeesküdött ellenem. Mikor a sétányon elrajtoltam, olyan durva szembeszelet kaptam, hogy alig bírtam futásra ösztönözni magam. Ami nagyobb gondot jelentett, hogy a gyomrom nem volt százas. Pedig az elmúlt napokban nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat. Talán eddig tartott ki? Mindenesetre szolid kis görcsök tartották ott a figyelmem, és borították sötétbe a gondolataimat. A tempót csigalassúnak éreztem, és nem is jártam messze a valóságtól. Tíz kilométer környékén már a feladás járt a fejemben, bár énem másik fele azonnal tiltakozott: most hülyéskedsz, 155 km lefutása után, 40 km-re a céltól akarod feladni?!

 

Másfél óra telt el, és javulás állt be az állapotomban, a görcsök elmúltak. Viszont az erőmet annyira kivette ez a kezdés, hogy takarékra kellett vennem magam. Már csak az számított, hogy beérjek Siófokra, és meglegyen az edzés. Komolyabb bajom nem volt, biztos voltam benne, hogy sérülés nélkül sikerül abszolválni ezt a nem mindennapi kihívást. Annyira nem mindennapi, hogy tulajdonképpen még sosem csináltam 200 km-es edzőhetet.

 

Az utolsó 5 kilométeren bejátszott egy kis séta is, de már küszöbön volt a felszabadító gondolat: itt a vége. Így az utolsó nap nagyon elszállt a tervezettől, nagyjából 50 perccel gyorsabbra számítottam. De így is sok tanulságot levonhattam az elmúlt négy napból. Egyrészt, hogy a szervezet korlátai korlátlanok, kellő felkészüléssel tulajdonképpen bármit végre tud hajtani. Másrészt, ha most versenytempót kellett volna mennem, ahhoz nem lett volna elég az az alapozás, amit műveltem az őszi és téli hónapokban. Sebaj. Fantasztikusan telt ez a hosszú-hosszú hétvége. Ha sikerül, akkor hagyományt csinálunk a Balaton körbefutásából.

 

Remélve a jobbakat, talán lesz verseny is tavasszal, amire el tudok jutni. Ha mégsem, akkor marad az egyedül futás, vagy az edzés otthon. Mindenkinek kitartást!

 

Margita Terep Maraton, 4. hely

39 km, 650 m szint

Az alapozási időszak úgy telt el, hogy szinte észre sem vettem. Egyrészt az idei tél nagyon barátságos arcát mutatta, valahogy hiányoztak az edzéseimből az időjárás és az annak következményeként kialakult kemény terepviszonyok okozta természetes „szenvedés”, ami rettentő jól tudja formálni a testet és lelket. Másrészt pedig többé kevésbé mindig fájt valami valahol a lábamban, így nagyjából 60-70%-os teljesítményt tudtam nyújtani az elmúlt hónapokban. Ezért bennem volt a félsz, hogy a tavaly szépen felépített kondim szépen leépült, de az első edzőverseny ezt szerencsére nem igazolta.

 

Ismét Gödöllő, ismét Margita, talán tizenharmadik alkalommal, de már jóideje nem számolom. Az időjárás perfektnek bizonyult, bár még reggel úgy gondoltam, hogy első alkalommal versenyen is bevetem az Alpine Wind széldzsekit, de gyorsan rájöttem, hogy két réteg bőven elég lesz. Az Ultra S-tech felső egyébként is pont ott meleg, ahol kell, a karján és a mellkasi részen. A terepviszonyok is igazodtak a klímához, 99%-ban tökéletesen futható volt a pálya, csak egy-két helyen tapasztaltam sarasodást.

 

Ez a verseny teljesítménytúrából jött létre, a rendezőség nem is fejlesztette tovább az elképzelést: nevezésnél hosszas sorban állás, papírra pecsételnek, nincs „futós” frissítés, tulajdonképpen egy túra, ahol szűkösebb a szintidő. De így a jó, így szeretjük. Mindenesetre 10 perccel a rajt előtt még nem tudtam átvenni a rajtszámot, így a bemelegítés csak fejben történt. 😊 Csúszott is az indulás pár percet, a rajt jelet pedig idén is a közlekedési lámpa zöldre váltása adta.

 

Ettől a futástól a maximális elvárásom azt volt, hogy tudjam tartani a pulzust 160-170 között, lehetőleg minél tovább. Minden edzésemet a Grossglockner köré próbálom építeni, ott az égbeszökő emelkedők miatt toppon kell lenni a vérkeringésnek. Nálam ehhez a pulzushoz alapvetően elég jó tempó társul, ezért nem igazán bíztam benne, hogy összejön a magas pulzustartomány. De már az első kilométereken éreztem, hogy kellemesen könnyedén megy a futás, és elég sokáig nem is csúsztam 5 perces tempó felé sem. Ez a sebesség azt eredményezte, hogy 7-8 kilométeren át az élbollyal futottam, sőt, egy kis útbenézésnek köszönhetően, részese lehettem 15 másodperc hírnévnek is: vezettem a versenyt. 😊

 

Egy óra menetidő alatt 12,3 km-t tettem meg, és már majdnem fent voltam Margitán, ami az útvonal legmagasabb pontja. Innen nagyon sokáig egyedül nyomtam, se előttem, se mögöttem senki. Ennek örültem rendesen, bár ugye ez edzőverseny, itt nem volt rossz egy kicsit nyomás nélkül, saját tempóban falni az utat. Domonyvölgybe érkezve a vízvételezést egy kicsit elbénáztam, ennek köszönhetően többen is beértek, így sajnos a zöld házi emelkedőnek már negyedmagammal estem neki. A vonatot én vezettem, és hát 170 alatt nem tudtam lerázni az üldözőket, felette pedig nem igazán esett volna jól futni, de nem is ez volt a cél.

 

Egy spori nagyon rámszállt, és a juharosi ponton sikerült is megelőznie. Próbáltam tartani a pozíciót, de elszállt a pulzus, vissza kellett vegyek. A frissítésem egyébként rendkívül jól ment, talán az eddigi legjobb volt maratoni távon. 4 adag Hammer gél, és fél energia szelet fogyott el az egész úton, és semmilyen energia-megingást nem éreztem menetközben.

 

Az utolsó 5 kili már Gödöllőn belül nem a kedvenc szakaszom. Itt már a pulzus is kezdett esni, utolért a fáradtság. De ennek is örültem, ilyen sokáig, ilyen pulzustartományban szerintem még sosem sikerült ennyire stabilan futni. Ezen kellene még fejleszteni egy kicsit júliusig.

 

Átfutva a hármas főúton, szemem sarkából láttam, hogy egy futó még nagyon sprintel utánam. Hm, szóval valaki még az utolsó húsz méteren is előzni akar. Na azt nem hagytam. 😊 Begyújtottam a rakétákat, és az iskola előtt, túrázók között szlalomozva, 4 perces tempóban viharzottunk be a célba. Azért még a végén is volt egy kis sorban állás, az előttem futó egy percen belül ért be. A rendezők felírták őt korcsoport 3. helynek, engem pedig korcsoport 4. helynek. Az időm pedig húsz másodperccel jobb lett, mint a tavalyi, 3:29:16. Szép volt Margita, jövőre ismét találkozunk.