2019. június 9., vasárnap

Szentlászló Trail: The best of the best


Táv: 84 km, szint: 3100 m.

„Ne keressük a fájdalmat, de amikor ránk tör, a tűzből kivezető út nehezen szerzett bölcsességgel ajándékoz meg minket.”
(Dan Millman)

Eljött a verseny, amire egész évben készültem. Mert bár nem mondtam ki, de a júniusig teljesített 6 versenyem alatt többször gondoltam rá, hogy valójában ezekkel is a Szentlászlóra edzek. Valahogy itt akartam egy igazán jót futni, okosan, feszesen, de végig jól esően. Hát sikerült. 😊

Még soha nem volt olyan, hogy ultra-verseny előtt bemelegítő futást csináljak, most kivételt teszek, és lehet ezek után bevezetem ezt a szokást. Az elmúlt futásmentes napok miatt kicsit nyomottnak érzem magam, valahogy versenyre készre kellene hozni a vérkeringést. Szentendrén, a Duna-parton éjjel fél kettő után nincs túl sok ember, fiatalok csoportja sörözget, és nevetgél a hülye futón, aki már a verseny előtt galoppozik föl és alá. 😊

13 perc futás után becsekkolok a rajtzónába, még pár szó Katival és Robival, mindhárman külön tempót tervezünk, így nagy eséllyel csak a célban látjuk újra egymást. Tervben volt, hogy előrébb húzódom, de jó itt hátul, majd lassan előzgetek. Így is van, a rajt után némi séta, aztán lassú kocogás a belváros utcáin éjjel kettőkor, a szurkolás már itt is megy, nagyon jó a hangulat.

Eltelik negyedóra, mire a mezőny azon részébe érkezem, ami már igazodik a tempómhoz, megkezdődnek a „néma meccsek”. A pulzus-kontrollt szigorúan akarom venni, és működik a dolog. Síkon, lejtőn 155, emelkedőn max. 160. Így Kő-hegyre felfelé időnként bele kell sétáljak, a lábaim mennének, - na, mi lesz már, fuss!! – de visszafogom őket okulva a korábbi hibáimból: gyakran elvitt a tömeg a biztos kifulladásba.

Hegytetőn ritmusváltás, és mázlimra egy tökéletes tempójú vonathoz csatlakozom. Előttem pont úgy fut a társ, hogy nincs előzési kényszerem, és mögöttem is így követnek. Gyorsan, de biztosan ereszkedünk, lámpáink az egész utat bevilágítják. Aztán váltás újra, jön a kék kereszt felfelé, és ez az uncsi szakasz olyan gyorsan telik, hogy egyszer már csak azt veszem észre, hogy aszfalt van a lábam alatt. Lajosforrás. Szuper a tempó. Vár minket a bölcső… na meg a hegy.

Újra séta, nyaldosom a 160-at, nem, nem megyek gyorsabban, bármennyire is szeretném. Úgyis itt a piros kereszt, és a kereszt nélküli társa. Imádom ezt a részt, még így, sötétben is. Pörögnek a lábak, a Sikárosi-réten most éppen nincs bokáig érő mocsár, csak itt-ott süllyedek el majdnem nyakig. 😊 Közben egyre előrébb kerülök, egy külföldi srác viszont makacsul tapad, tulajdonképpen a rajt óta állandóan a látómezőmben van kicsi övtáskája, amit hátul hord.

Kúszás fel Dobogókőre, meglepően jól megy. Ennél már csak az nagyobb meglepetés, hogy majdnem teljesen kivilágosodik. Kinézek Prédikálószék felé, elképesztően szép a látvány. Ilyenkor sem jártam még itt. Még otthon 2:24-et terveztem erre a szakaszra, ránézek az órára: 2:24. Hm… Nem rossz. 😊

Gyors frissítés, víz és pár falat banán, aztán porzás lefelé. Áldom magam, amiért nem raktam el a fejlámpát, a sárga út olyan mélyen megy az erdőben, hogy ott még vaksötét van. Talán picit óvatosabban haladok, mint lehetne, de lélekben már a „nagy mászásra” készülök. Alig 3 óra futás után érek Dömösre, bekeverem az első adag Hammer Perpetuem-et. Igen jó döntés volt a részemről, hogy hallgattam azokra, akik ezt a fajta frissítést javasolták nekem. Bíztam benne, hogy nem nyírja ki a gyomromat, szerencsére nem történt ilyesmi.

Megindulok fel a Prédire, közben utolér Losonc Timi, aki innen tulajdonképpen Pap-rétig KGB-ügynökként követ, hol nagyobb, hol kisebb távolságból. Persze nem engem követ, hanem az élen futó hölgyet, akit a Vadálló-köveken előzök meg. Jól megy a felfelé, bár eléggé meglepődöm, hogy a turistautat visszatették a kövekre, és nem mellette fut. Így azért sziklamászási tudomány is szükséges a verseny abszolválásához. 😊

A tetőn csippantás, majd’ megvakulok úgy tűz már a nap, egy pillantás a kilátásra, és indulok lefelé. Érződik az elmúlt bő félóra hatása, kicsit nyöszörögve megy a lejtőfutás. Az 5 perc alatti tempó itt álom marad, 5:10-5:45 között tudok futni ezen a hosszú szakaszon, és a végén, ahol jön a dzsumbuj, szépen felcsúszok 6 perc fölé. Sebaj, időben nagyon jól állok.

Lepence, ellenőrző és frissítő állomás. Kerek szemekkel figyelem a kínálatot, szalámis-sajtos szendvics…??? Aszta! Összefut a számban a nyál, de a kezemre csapok. Ha teljesítménytúrán lennék, belakmároznék rendesen. De most ez végzetes lenne.

Az egyetlen szakasz, amit nem kedvelek az útvonalon, az innen fel a Spartacus-ösvényig. Igazából semmi baj nincs ezzel, csak az emlékek zavarnak még 2016-ból, amikor is négykézláb, sárban csúszva próbáltam felfelé kapaszkodni… Sár most is van egy kicsi, de sokkal barátibb a helyzet, így gyorsan feljutok a közkedvelt ösvényre.


Végre újra futás, nem kis tempóval, top-kedvenc szakaszok jönnek. Már a verseny elején éreztem magamban a „full focus”-t, és tudtam, hogy ez előbb-utóbb eufóriához fog vezetni, és erre a legjobb hely a Spartacus-ösvény lesz. És meg is történik. A libabőr a tarkómnál kezdődik, majd terjed szét mindenhol, kicsit ziláltabb lesz a légzés, és a könnyem is kicsordul. Itt vagyok a teljesen néptelen Spartacus-ösvényen, Pünkösd vasárnap még reggel 7 óra sincs, és sehol sem érezném most magam jobban.



Ahogy kiérek az erdőből, a meleg arcul csap. Hoppá! Azért erre később számítottam. Nincs semmi gond, csak most már figyelembe kell vennem, hogy a teljesítményromlást nagyobb részben a hőség fogja okozni, így folyamatosan hűteni kellene magam. Úristen, hogy megörülök, hogy nem kell felmászni a Kis Rigóba! 😊 A buszfordulóban várnak már rám, és még jobban megörülök, amikor Gyuszit vélem felfedezni, volt kollégámat és később főnökömet, akivel a melóhelyen többet beszéltünk a futásról, mint a munkáról. 😊 Higított paradicsomlevest iszom, és feltöltöm a vízkészletet. Gyuszi közli, hogy valahol a 13-15. hely körül lehetek. Oh, micsoda nyomás. 😊

Azért is remek ez a trail, mert olyan korán érkezünk meg olyan népszerű helyekre, mint az Apátkúti-völgy, hogy szinte senkivel sem találkozunk. Kivétel négy futó srác, akik szemben jönnek, és már messziről hajráznak, kitartott karokkal pacsiznak velem… Jézusmária, egy ilyen versenyre kellett eljönnöm, hogy rájöjjek mennyire jó emberek léteznek a világban.




Még Visegrád előtt érkezik egy újabb eufória-roham. Ennek oka lehet az a tény is, hogy az órám jelzi, hogy 5:59-nél átléptem az 50 km-t, és nagyjából túl vagyok 2000 méter szinten. Nevetek magamban a néptelen erdőben, és próbálom tovább engedni a felbukkanó pozitív gondolatokat, most csak a jelen számít. Közben tovább engedem az élen futó hölgyet is, aki a jó tempóm ellenére utolért, és úgy távolodik, mintha állnék… Visegrádon még együtt frissítünk a ponton, de hamarabb tovább indul, és már csak a Pap-réti fordítónál látom újra.

A Fellegvár megmászása kisebb mumus számomra, két éve itt döntöttem el, hogy kiszállok az UTH-ból. Most viszont pengén megy a kapaszkodás, két sporit is beérek. Valamint fent megint élvezhetem a magányt, a csapnál rendezek egy nagy fürdést, a meleg most már kezd ütni rendesen. Leülök egy padra, és megszabadulok a bal cipőmből egy szikladarabtól, amit kábé Lepencétől hozok magammal.



Teljesítményem romlik, ennyi óra futás után ezen azért nem csodálkozom, főleg, ha figyelembe veszem a meleget. Ennek ellenére, a hosszú emelkedő megfutását még sima ügynek érzem, viszont a Moli-pihenőig tartó meredeken már a fejben széthullás első jelei mutatkoznak rajtam, ahogy ez a fotókon is látszik. 😊 



Szerencsémre lejtő jön, és az Urak asztala, ami mellett azért lehet futni rendesen. Kikanyarodom a piros-kék kombóra, és sajnos nincs az a mázlim, hogy Pap-rétre ne kelljen lemenni. De persze a frissítésért megéri a kitérő.

A ponton kérem a nyakamba a vizet, nem érzem, hogy bármit is hűtene. Kapok egy jégtömböt is, de túl sokat nem tudok vele mit kezdeni. Sajnos nem hoztam magammal a nyári csősálat, amit telepakolhattam volna jéggel, ez volt talán az egyetlen hiba, amit elkövettem a versennyel kapcsolatban. Kóválygósan indulok tovább, egyik kezemben egy plusz flakon megtöltve vízzel, eddig a zsákban volt, de készültem erre a szitura (csak a nyomorult sálat hagytam otthon…) Szóval lassabb tempó, néha séta, és időnként nyakon locsolom magam. És persze csendben imádkozom, hogy a „Két tüske” ne hamvasszon el teljesen…

A sárga szerpentinen lefelé még egész jól megy a haladás, a körülményekhez képest. Pap-réten még csak alig negyedórával voltam kicsúszva a 10 órás tervből, amit a végső hajrában még behozhattam volna, de itt már tudom, hogy ez elúszik, és örülök, ha egyben beérek. Azért fejben kalkulálok gyorsan egy 11 órás tervet, annak azért meg kellene lenni, nem tunyulhatok el a végére, hőség ide vagy oda.

A Hétvályus-forrás előtt még megállok pisilni, lelkiekben készülök a mászásra, és aztán… nem bírok elindulni! Próbálom pakolni a lábaim előre, de olyan, mintha betontömbök lennének a cipőben. És nem a lábbal van a baj. Az bírja, az felkészült erre a távra, se görcs, se húzódás, semmi gubanc. Egyszerűen túlhevültem, nem kicsit. Elvánszorgok a forrásig, két kedves hölgy vár, hogy fotót készítsen, de emelem a karom: várjatok egy picit, előtte mosdás, fodrász, smink, most éppen nem festek túl jól… 😊 Bő víz jön a forrásból, viszont nagyon le kell érte hajolni. Basszus… Óvatosan letérdelek a beton szélére, bár nem vagyok benne biztos, hogy fel fogok tudni állni… Legalább egy percig öntöm a fejemre a jéghideg vizet, mire érzem, hogy valamelyest lejjebb húzta a testhőt. Ekkor veszem észre, hogy egy kolléga áll mögöttem. Oh, bocsi – adnám át a helyet, de ő elcsigázott tekintettel legyint egyet: csak nyugodtan, nem siet sehova. Hát sietni már én sem bírok, de valahogy át kell billenjünk a hegy túloldalára…

Tavasszal háromszor is bejártam ezt az emelkedőt, szinte tudom hova kell lépni. Most a feljutás másfélszer annyi ideig tart, mint általában. Időnként megállok locsolni magam, és időnként azt érzem, hogy talán jobb lenne elájulni… Abban is biztos vagyok, ha ez az emelkedő nyílt terepen lenne, akkor lesétálnék Tahiba, befeküdnék a Dunába, és megvárnám, míg lemegy a nap…

A Vörös-kőnél nem állok meg kilátást nézni, menni kell, nincs mese. Még vár rám egy feladat, amit Nyerges-hegynek hívnak. Kicsit hosszabb, kicsit barátságosabb, mint az előző emelkedő. Legutóbb 11 perc alatt küzdöttem le, most ez majdnem 20 perc… Felfelé menet utolérek még két versenyzőt, számomra ismeretlen nyelven beszélnek, néhány szót viszont sokszor ismételnek… Káromkodás féle lehet… 😊

Már a lefele is fáj, de ha 11 órán belül akarok beérni, akkor még így is meg kell nyomni a végét. Imádom a terepfutást, de itt már várom az aszfaltot, egyrészt azért mert legalább arra nem kell koncentrálni, hogy hova lépjek, másrészt pedig az már azt jelenti, hogy nemsokára vége. Jön a skanzeni pont, elég rám nézni, és tudják mit akarok: a fejemre vizet, sokat. Kérek még egy kis kólát is, az utolsó kilikre már elég lesz, picit fel kellene még gyorsulni.

Sikerül is, elég lendületesre kerekedik a finálé. Visszaérek a belvárosba, és jön a csoda, amit szerintem minden futó kedvel: az emberek az utcán állva, vagy éppen az éttermek teraszain ülve tapsolnak, éljeneznek, hajráznak, pacsiznak velünk. Ezért is fantasztikus ez a verseny. Még befordulok a Duna-korzóra, jön a célkapu, és vége. Hivatalos időm 10 óra 47 perc, ez a 14. helyet jelenti a férfiak mezőnyében, ahol 101 versenyző ért célba.



Vizes törölköző és alkoholmentes hideg sör, ennél több nem is kell a célban. Na meg kapok még egy finisher érmet. Most már megengedhetem magamnak, hogy a gondolatok és érzelmek elárasszanak. Ez egy igen jó verseny volt. Az utolsó 15 km-en volt azért „kötéltánc” rendesen, de szerencsére a hőség nem tudott annyira kifogni rajtam, ahogy szeretett volna. Illetve jó tapasztalat: az állóképesség fejlődésével a hőséggel szembeni tűrőképesség is nő.

Köszönet a Terepfutás.hu-nak, annak a Hammer szakértőnek, aki rendesen kiokított a frissítésről, „A futóbolond”-nak, Dr. Paál Emőkének, és mindenki előtt Maráz Zsuzsannának a felkészítésért. Valamint Mindenkinek köszi, aki a versenyen személyesen, vagy online szurkolt, és küldte az energiát. Nélkületek nem sikerült volna. 😊

Bár már érlelődik bennem a gondolat, hogy jövőre néhány szomszédos országba is el kellene látogatni és futni, de a Szentlászló Trail-t mindenképpen kötelező programnak írom magamnak elő.

És most jöhet a legnagyobb őrültség, amibe valaha is belevágtam…




2019. május 16., csütörtök

Ultrabalaton páros: 8. hely



20 óra 18 perc 50 másodperc. Ennyi idő kellett a "zsuzsifiai" párosnak, hogy megkerülje a Balatont, egymást váltva. Gábor 111, én pedig 109 km-t futottam a tó körül. Ez az idő a 8. helyre lett elég, ami egy 93 csapatból álló mezőnyben nem rossz. Ennek ellenére mégis maradt bennem egy kis "űr"...

150 km-ig meglehetősen jól haladtunk, bár egy picit ki-kicsúsztunk a tervezett időből, de mivel az elején sok tartalékot szereztünk, ezért még magabiztosak voltunk. A mezőnyben rendre az első 5-ben tanyáztunk. Aztán a 6. etap után a gyomrom teljesen váratlanul felmondta a szolgálatot, nem szívta fel a bevitt tápanyagokat. Ez azért is volt fura számomra, mert a frissítéshez bőven rendelkezésünkre állt idő, nem kellett kapkodni, gyorsan enni, illetve igyekeztem természetes tápanyagokat bevinni.

Az utolsó 35-km-t energiahiánnyal küzdve tettem meg, végig éjszaka, és a legutolsó 20 km-t szakadó esőben... Hát, éreztem már magam jobban is... Nagyjából másfél-kettő percet vesztettem kilométerenként a korábbi tempóhoz képest.

A verseny előtti napon a Főnökasszonnyal :)



Természetesen erre nem lehettünk felkészülve. Az ultrázás alaptételét, hogy bármikor fejre állhat az ember, már jól ismerem, csak mindig meglep, amikor velem történik.  Ráadásul nem túl ritkán…

De…

Igazából egy elképesztő versenyen vehettünk részt, először futottam az Ultrabalatonon. Gyönyörű idő, segítőkész Staff, korrekt versenytársak. Voltak nagyon érdekes pillanatok, mint például amikor egy egész társaság kiabált le egy erkélyről, hogy „Hajrá!”, akkor úgy éreztem, hogy legszívesebben sírva ölelném meg őket, mert olyan energiát adtak ezzel. Azt is megtudtam, hogy nem mindenkinek tesz jót a biztatás. Egy futótársnak odaszóltam, szintén egy „Hajrá!”-t, de ő már annyira megvolt zuhanva, hogy csak a pénisz vulgáris kifejezésével tudott válaszolni… 

Lényeg: szép volt, jó volt, és brutálisan keményre sikerült a vége. Nem leszek UB-fan, de van rá esély, hogy jövök még.

Akik nélkül ez a bravúr nem jött volna létre:

- Kasnyik Gábor futótársam, akinek az elkötelezettsége az ultrafutás iránt komoly lendületet és inspirációt tud adni másoknak is.
- Maráz Zsuzsanna edzőnk, ezt talán nem kell megmagyaráznom, tanítása nélkül maximum lepkefingként keringenénk a tó körül az UB-n. 
- Kasnyik András sofőrünk, aki szívesen nekünk áldozta a szombat nappalt és éjszakát annak érdekében, hogy biztosítsa a logisztikai támogatásunkat.



2018. augusztus 11., szombat

Korinthosz: az első „classic” ultrám


Táv: 81 km, szint: 230 m, szintidő: 11 óra.


"Addig fuss, amíg el nem csitul anyázó elméd..."
(anoním ultrafutó)

"Nincs már messze Szekszárd, sejehaj-sejehaj!"
(népdal, saját költés :D )


Amikor először vetődött fel, hogy indulnom kellene a Korinthoszon, első pillanatban azt hittem, hogy Görögországba kell utazni... :) Aztán gyorsan kapcsoltam, hogy ez az a verseny, amit hazánkban, a Duna töltésén rendeznek, és a legendás Spartathlon ultramaraton előtt akarnak vele a rendezők és a résztvevők tisztelegni. Az ötlet tetszett, bár hozott némi aggodalmat, hiszen eddig én csak terep-ultrákon indultam - abból is elég kevesen -, és mint ismeretes, amíg a terepen a terep és a medve öl meg, addig aszfalton a sebesség... És hát én nagyjából 5 éve már, hogy nem járok aszfaltos versenyekre. Életemben kétszer futottam városi maratont, a másodikat 2011-ben.

De belevágtam, mert furdalt a kíváncsiság, hogy mi lesz majd 42 km után... A négy hónapos felkészülés is megérne egy misét, de úgy túl hosszú lenne a mese, így inkább belecsapok a lecsóba. ;)

Aug.10. 19:40, Szekszárd, versenyközpont

Már fél órája gubbasztok a vécén. Úgy tűnik, hogy a verseny nekem kicsivel hamarabb kezdődik, először azt kellene eldöntenem, hogy egyáltalán el merjek-e indulni. A hasmenésnek semmi jele nem volt, egész héten remekül éreztem magam, nagyjából csak tésztát és burgonyát ettem, ma viszont lecsúszott egy pizza, illetve vacsorára egy adag sajtos tészta. Lehet, hogy a sajttal volt gond? Áh, igazából teljesen mindegy. 

Miután kijön belőlem az egész heti táplálék, kissé megkönnyebbülten, de gyengébbnek érzem magam, mint amilyennek lennem kéne. A verseny nem aggaszt, ha nagy gáz van, ki lehet szállni, viszont ma este még buszozni kell a rajtba, kb. háromnegyed órát. Na remek! Az előbbi kis "affér" is olyan gyorsan jött, hogy szinte már feltéptem a mosdóajtót...

Szerencsére nincs "utórezgés", probléma nélkül telik a buszozás, azért az elég ciki lett volna, ha meg kell állítsam a buszt, arról nem is beszélve, hogy mi van, ha egy város közepén vagyunk... Na jó, elhessegetem a negatív gondolatok, igyekszem a versenyre koncentrálni. Átnézem a kulacsövet, minden megvan. Végig gondolom a frissítési stratégiát, lényeg, hogy tartsam magam hozzá, mert pár óra után hajlamos vagyok elkönnyelműsködni. Aztán kibámulva az ablakon sasolom a sötétséget. Csodás éjszakának nézünk elébe...

Aug.10. 22:00, Baja, Turisztikai Központ, a rajt helyszíne

Még két óra a rajtig, aminek azért nem örülök. Keresek egy nyugisabb füves területet, és hanyatt fekve figyelem a csillagos eget, és próbálok minél kevesebb energiát égetni. A gyomrom úgy tűnik rendben, semmi jelét nem adta, hogy megismétlődne a szekszárdi "eset". Itt is van frissítő asztal, rágicsálok egy kis kenyeret, és vizet iszom. Nem sokkal a rajt előtt megkeresem Zsuzsit, aki bemutat két másik tanítványának, Otíliának és Gábornak. Közben az én tanítványom is érkezik, aki futó is ugyan, de én speciel kungfura oktatom, Csabi csak kijött megnézni a rajtot, ugyanis Baján lakik. Zsuzsi gyorsan befogja egy fotó készítésére. :)




Aug.11. 0:00, Baja, Turisztikai Központ

A mezőny végéről indulok, hogy lehessen előzgetni. :) Megy is rendesen. 5:30-5:40 közé lett belőve a kezdő tempó, aztán ebből lassulhatok, de nekem volt egy olyan rejtett szándékom, hogy ebből gyorsulni szeretnék... :D Visznek a lábaim, de valahogy nem az igazi, volt már jobb hosszútávú verseny rajtom, de ezt most el kell engednem.

A Pandúr-szigetre terelnek minket, ott nyomjuk a bemelegítő kört. Beállok egy olyan bolyba, ahol hasonló a tempó, és felfedezem Gábort is, akit könnyű megismerni a sötétben, mert egy zöld led villog a hátán. Az aszfalt murvás útra vált, így is pörögnek a lábak. Jön az első frissítő pont, elfutok mellette. 17 checkpoint lett felállítva az útvonalon, meglehetősen sterillé téve a versenyt, túl sokat nem kell gondolkodni, tervezni. Ráadásul bringás kísérőket is lehet alkalmazni, ami úgy tűnik elég bevált módszer az ilyen aszfaltos ultrákon, az már más kérdés, hogy én semmi esetben sem vennék igénybe kísérőt. A bringások jófejek, nagyon vigyáznak a futókra, de azért most is sokszor előfordul, hogy kerülgetnem kell őket, és az a zene (zaj), ami a bringára szerelt többszázwattos hangfalból árad nem segít a koncentrációban...

De vissza a frissítésre. Ahogy írtam, próbálom szigorúan betartani, óránként gél, só, koffein, BCAA. Na igen, előfordul, hogy járókelők előtt veszem elő a tablettás zacsit, tuti azt gondolják, hogy ilyen hosszú távot csak kellően betépve lehet végigfutni. :D A futás remekül megy, ahogy kell, és már-már azt hiszem, hogy az esti hasmenést csak álmodtam, amikor nagyjából 18 km környékén görcsbe rándul a gyomrom... Ismerős érzés, nem először fordul velem elő futáson. 10-15 perc múlva a görcs lejjebb húzódik, majd nem sokkal később megjelenik az inger, és olyankor menni kell, nincs mese...

Visszamászva a töltésre, megelevenednek a lábaim, és most már az az érzés költözik belé, amit már a rajtban vártam. Megy magától! Széles mosolyra húzom az arcom, ez az! Végre! Lőttek az 5:30-as tempónak, néhány kilométeren keresztül 5:20 alatt futok, és meg is van az eredménye: beérem, és magam mögött hagyom Gábort. Még otthon született meg egy titkos terv: úgymond verseny a versenyben, szeretném megdönteni a 2011-es maratoni csúcsomat, ami 3:58. Erre komoly esélyem van, hasmars ide vagy oda, most igen jól megy, most kell megtolni.

Átkelek a Duna hídján, következik az oda-vissza út Keselyűsig. Bőven túl vagyok 30-on, elkezdem kalkulálni, hogy vajon mikor leszek 42,2-nél. Hm, akár 3:50 alá is mehetek, szuper! Már majdnem pezsgőt bontok örömömben, amikor váratlanul érkezik egy görcshullám. Ó, hogy b***nád meg! Lerongyolok a töltésről, lehúz, ürít, felhúz. Gyors vagyok, de ezzel is értékes idő megy el. Újra visszaállok egy sebesebb tempóra, viszont Gábor utolér. És ekkor hasít belém a gondolat, hogy a keselyűsi ponton van a depócsomagom... Amiből át kell pakolnom az út második felére előre küldött géleket... Jaj, nagyon gyorsnak kell lennem. Ha már Keselyűs (39 km), mint keselyűk a friss dögre, úgy csapok le a csomagomra, és szétszaggatom, majd villámgyorsan elrejtem az övtáskába az utánpótlást. Kifelé futva a pontról, állva hagyom Gábort, és 5 perces tempóra váltok.

Kínomban már röhögök magamban, nem hiszem el, hogy lemaradok a maratoni PB-ről! :D Aztán 41-et elhagyva már látszik, hogy meglesz az, ha nem is egy nagyon durva csúcsdöntést viszek véghez. Végül 3:57-nél vált az óra 42,2-re. Jessz!!! Egy perces csúcs! :D :D Karjaimat majdnem a magasba lököm, de annyian jönnek szembe, hogy nem akarok idiótának tűnni. :) Persze aztán kicsit apad a jókedv, amikor belegondolok, hogy még majdnem ugyanennyi van hátra a versenyből. De ez legalább megvan.

40 és 50 között iszonyúan jól haladok, és jól is érzem magam. Bár azt nem tudom felfogni, hogy ennek ellenére mégis hogyan tud utolérni és elhagyni Gábor... :) Tudnék gyorsulni, de egyelőre még nem merek. Ezek már idegen vizek számomra, ráadásul a gyomrom is közbe szólhat bármikor, vagyis bármelyik pillanatban fejre állhatok.

Kezd pirkadni, és jön a Duna-gát utolsó pontja, ahol megint Gáborral frissítek. Egy kicsivel később indulok, így újra elém kerül. Végre ráfordulunk Szekszárdra, persze ez csak illúzió, de legalább már irányban felé tartunk. Itt már nagyon szétszakadt a mezőny, és igazából meg nem tudnám mondani, hogy az elején vagy a hátulján vagyok e. Viszont ekkor valaki vállon vereget... Hátra fordulok... A Természet az: "Megint itt az idő, fiam". Szóval Gábor eltűnik Bogyiszló házai között, én pedig eltűnök az út menti bokorsor mögött. De legalább úgy guggolok le, hogy lássam a napfelkeltét...

A bogyiszlói ponton leadom a fejlámpát, már nem lesz rá szükség. Visszaállok 5:30-ra, biztonságos, de gyors tempó. Elhatározom, hogy ha minden jól megy, akkor az utolsó félmaratont megnyomom, ahogy bírom. Meglehetősen kellemes a hajnal, és szépek a fények is, ezt Szasza fotója is igazolja.



Már-már azt gondoltam, hogy vége a gátfutásnak, amikor felevickélek a Sió töltésére. Itt viszont nincs aszfalt. Az eleinte jó minőségű földút egy gazos, alig-nyomsávos valamibe vált át. Hallottam, hogy itt mennyire nehéz futni, mivel én alapból terepfutó lennék, vagy mi a szösz, ezért nekem nem okoz nehézséget.

Nehézség sokkal inkább a gyomromban van. Sajnos a "bokros teendők" meglehetősen széttrollkodják ezt a versenyt... :( Ráadásul világosban már sokkal nehezebb búvóhelyet találni. Meglátok egy kis dombocskát, közvetlen a töltés mellett, mögé rohanok. Ahogy végzek, éppen érkezik egy srác: "Ez elég gyors volt." "Egész éjjel gyakoroltam" - válaszolok.

És ekkor kezdődnek igazán a gondok... Mert amíg a korábbi kiállások megkönnyebbülést okoztak, innentől kezdve már nincs ilyen. Marad a görcsös fájdalom, eltorzult arcvonásokkal próbálok futást imitálni. A tempó csökken, először 6:00, majd 6:30, végül 7:00 fölé csúszom. Hol marad a félmaraton sprint? Hogyan fogok így 7:30 alatt beérni...?

Futásom vánszorgásba megy át, és egy pillanatra megfordul velem a világ, megszédülök. Valószínűleg kezdek kiszáradni. Tolok egy sótablettát, és iszom rá vizet. Szerencsére hánynom nem kell, még inger sincs, na akkor biztos vége lenne a bulinak. Bár így sem rózsás a helyzet, még 12 km van hátra... Megfordul a fejemben, hogy le kellene egy picit feküdni a fűbe. De akkor tuti nem kelek fel egy darabig, illetve a lábaim már érzik a 70 km futást, egy kis pihenéstől úgy beállnának az izmok, hogy tolószékkel gurulnék le a töltésről.

Gondolkodj, gondolkodj! Most kell kreatívan gondolkodnod, és nem rinyálni! Oké, tudom, ha sétára váltok, akkor is beérek szintidő alatt, de kell lenni más alternatívának! Mi a fő probléma? Az, hogy nincs energiám. Enni viszont nem ehetek, mert szétgörcsölöm magam, és megint mehetek a susnyásba. Oké, kaja kizárva, maradt a pia. A víz nem elég, az izónak rémes íze van, és nem sok energiát tartalmaz. Akkor marad a kóla. Igen, ez az! Tele cukorral, muszáj, hogy kihúzzon a szarból!

Elérek egy ponthoz, és azonnal magamba döntök két pohár kólát. Csak ennyire állok meg, erőszakkal teszem a lábaimat egyiket a másik után, szerintem még köszönni és hálálkodni sincs erőm a pontőröknek, pedig nálam ez alap. Na gyerünk bébi, most ne hagyj cserben! Lassan, de biztosan telnek a méterek, százméterek, csippan az óra: oké, 7 percen belüli kili. Fog ez menni! Következő már 6:20-on belül van. Hasmenés nincs, mivel már nincs bennem semmi. Görcs nincs. Energia viszont van, mert ott dolgozik a véremben a fenséges cukor!

Következő pont: újabb kóla. Kezdek feltámadni. Ezt igazolja egy 5:55-ös kilométer. Zsír! Szedem a lábaimat, ahogy csak bírom. Végre lemegyek erről a töltésről is, a szekszárdi pincék felé veszem az irányt, aszfaltos úton futhatok. Nézem az órát, 8 óráig még több mint fél óra, és már csak 5 kili. Ha meghúzom a végét, simán meglesz!

Jön az utolsó check, még ráküldök egy pohár kólát, jöhet az utolsó roham. A rendezők mutatnak: jobbra fel! Benézek egy kis utcába, majd visszanézek rájuk "ezmegmialószar?" tekintettel. Igen, arra, fel! Mondták, hogy a végén van egy "kis" emelkedő, de ezt itt egy HEGY! Futva rontok neki, és megeszem a hegyet. Persze nem úgy ahogy kellene. Nem kifacsart testtel, 75 km futás után. Ráadásul mocskosul szívat az emelkedő, mert nem elég, hogy aszfaltról földútra, majd földútról dzsindzsásra vált, még egyre jobban emelkedik.

Túljutok rajta, jöhet a lejtő. Polgárőrös arcok mutatják végig az irányt, és már ők is bíztatnak, gratulálnak. Már tudok mosolyogni, integetek, megköszönöm az energiát, amit kapok. Végre beérek Szekszárdra, és még jön egy kis szlalom a házak között, majd a kezembe nyomnak egy molinó-csíkot, amely szerint a Korinthosz 80 Finisher-e vagyok, és azt magasba emelve futhatok át a célkapu alatt...



8 óra 2 perc lett a vége. Illetve majdnem nekem is vége, de azt gondosan álcázom viruló tekintetem mögé. 70 kilométernél nem biztos, hogy fogadtam volna, hogy most így, itt leszek. Az élet rendesen megtréfált. Vagyis inkább tanított. Egy újabb tapasztalást kaphattam, ami rávilágított egy olyan problémára, amivel foglalkoznom kell, mert másképp a versenyeim nem fogják tükrözni a felkészültségemet. Vagy az is lehet, hogy az élet egyszerűen csak azt szeretné, ha elhúznék az ultrafutás világából... :D Na majd meglátjuk. ;)

Helyezés: Korcsoportban 7. Férfiak között 12. Abszolútban 14.

Köszönetnyilvánítás:

- A Szekszárd-Baja ultramaraton rendezőinek, elképesztő logisztika kellett hozzá, hogy ezt létrehozzák, mind a versenyt, mind a díszbankettet. Illetve nem vagyok egy nagy versenyre járó típus, de itt olyan figyelmet és tiszteletet kaptunk, hogy néha élsportolónak érezhettem magam.
- Maráz Zsuzsanna futóedzőmnek, a "gyilkos" négy hónapért, az ötletekért, a bíztatásért, a bizalomért. :)




- Mindenkinek, aki gondolt rám a verseny alatt, aki figyelemmel kísérte magát a versenyt, illetve a felkészülésemet.


A 81 km-es futam alatt az alábbi egyéni rekordjaim dőltek meg:
- 30 km: 2:47.
- Maraton: 3:57.
- 50 km: 4:41.


Következik október 6-án a Vadlán Ultra, 108 km.




2018. július 15., vasárnap

Trail-gazmus a Börzsöny Trail-en


Mért táv: 34 km.
Mért szint: 1530 m.
Menetidő: 4 óra 11 perc.
Helyezés: 34. a 126 teljesítőből.

Nem mondhatnám, hogy acélos kondícióval érkeztem Diósjenőre, a Börzsöny Trail rajtjába. A verseny az eddigi legkeményebb edzéshetem megkoronázása volt. Alapból fáradtan indult a hét, az előírt futásidőket ugyan tudtam teljesíteni, de az intenzitás jócskán elmaradt, csütörtökre pedig már 50 km-rel a lábamban, 130 fölé sem tudtam vinni a pulzust... Már arra is gondoltam, hogy egy szintidő kihasználós eü. sétát teszek futás helyett, de persze becsületből muszáj volt kihozni magamból a legtöbbet ebben a helyzetben is. Aztán a két napos pihenő, sok nyújtás, alvás, masszázs valamelyest visszahozott az életbe... A cél a 4 órás teljesítés volt... háááát... elérhetetlennek tűnt. :)

Rajtot követően kihasználom a rövid aszfaltos szakaszt, és megpróbálok a mezőny első harmadába furakodni. Egész jól megy, és csodálkozva figyelem az órát: 165 fölé kúszik a pulzus. Hoppá, ilyen hetek óta nem volt. :) Jönnek az első emelkedők, tolom is rendesen, de érzem, hogy ez a tempó nem fog sokáig menni, vagy a Börzsönyben lelem halálom... Ráadásul olyan emelkedők jönnek, hogy csak lesek... az égbe törnek. Visszaállok 160 alá, itt már komfortosabb az érzet, de persze ez a "kényelem" jópár helyezésbe kerül nekem.




Egész gyorsan telnek a kilométerek, főleg azon a hosszú lejtőn, ami már Királyházáig vezet. Mint süket nyomom a gázt, deeeee... mégis engem előznek... Baszki, milyen futók vannak itt?! :D Ez annyira nem aggaszt, sokkal inkább az a tény, hogy a lefelé futástól is kifulladtam!!! Az aszfaltra leérve tompán puffannak a lábaim, erőtlenül dobálom karjaim. Na jó, pár perccel több időt kell frissítéssel töltenem.

Némi kóla, ropi, banán, és nyomás tovább. Há, emelkedő jön! De még milyen!! Előtte kis patakocska, belemártom sapkám, huh, de jól esik a hideg víz. Bár nincs az az igazi hőség, azért a tempó igencsak megdobja a testhőt. Felnézek a siratófalra. Jaj, ne már! Két oldalt egy szál fa se, a nap nagy totálban pont szembe tűz... De azért örömmel látom, hogy a mellettem elsuhanó sporik szépen vonatoznak egymás után, vagyis nem léptek le nagyon gyorsan. Mindez a tetőig tart, ott ugyanis már azt veszem észre, hogy sehol senki... Hogy tudtak így ritmust váltani....? Tuti kaptak a ponton valami extra gyorsítót, csak nekem már nem jutott... :) Hát nekem nem megy, vánszorogva gyűröm a métereket, próbálkozok futással is, de lassabb, mintha gyalogolnék... Oké, itt a pihenés ideje.

4 kilométert gyalogolok a Nagy-Mána gerincén. Vigaszom a kilátás. Még sosem jártam itt, elképesztő ez a hegyvonulat, és az alatta futó völgy. Ja, futó... Jut eszembe, futóversenyen vagyok, vagy mi a szösz... Rátérek a piros háromszögre, na vajon ez megint milyen hegyre vezet...? Aztán rájövök, hogy ez már ismerős, és ez az út szintben kerüli a Csóványost! Vagyis lehet rajta futni!




A verseny legkirályabb szakasza következik. Újra érzem magamban az erőt, és több kilométer igazán gyors futást bírok abszolválni. Ezt megerősíti a tény, hogy több társat is befogok. Még a táj is elmosódik, ezt pedig jól mutatja Don Razzino mesteri fotója. :)



Majd az Oltár-kőhöz érkezem, ahol valamiért azt hiszem, hogy jobbra kell kerülni. Aztán balról megszólal egy női hang: Hajrá! és már villan is valami... azt sem tudom hol vagyok... ja, itt is fotóztak. Hogy hogy sikerül ilyen fejet vágnom...? Később jöttem rá, hogy "trail-gazmusom" volt. :D




Nagy-hideg hegy... Jó név, csak nem ma. Nagy-forró hegy... sokkal jobban illik ide. Az előtte található "szolid" emelkedő megint megfektet, mint mindig, mikor erre járok. Közben magamban mantrázok: Már csak a Csóvi, és vége! Feljutok a turistaház melletti ponthoz, és a szokásos menüt kérem. Gyorsító tabletta nincs, nem is volt, Királyházán sem, biztos hallucináltam... :D Fél banánnal a számban támadok az utolsó hegynek.

Innen egy üldözéses jelenet kezdődik, ami egészen a végéig tart. Egy srác jelenik meg előttem, és néha utolérem, néha elhúz... és az a gáz, hogy fogalmam sincs, hogy végül ki ért be hamarabb... :D Csóványos meghódítása már könnyebben megy, segít a lelki erő, hogy onnan már csak lefelé. A Börzsöny legmagasabb pontján a rendezők meg is erősítik, hogy akik feljutottak ide, azok már hősök.




Lefelé nyomom a gázt rendesen, a hangulatom kiváló, de azért ott van bennem, hogy nem ártana, ha már véget érne a verseny. :D Egy óvatlan lépésnél majdnem kifordul a bokám, amit még másnap is érzek, de szerencsére semmi komoly. Visszajutok Diósjenőre, itt már rendesen befűtöttek, és végül 4 óra 11 perc után hagyom abba a futást. Rádobtam 11 percet a tervre, lehet túlságosan élveztem a rendezvényt, még maradni akartam... :D

A célban egyből nyakamba kapom az érmet, ami éppen akkor legkevésbé sem érdekel, majd egy kishölgy beborít egy vizes törölközővel, na ez már mindjárt jobb... Lihegve borulok le a fűbe, azért nem piskóta menet volt. És jön a megszokott kellemes érzés: percekig nincs gondolat a fejben, csak élvezem a fáradtságot és a megmaradt energiák hullámzását.

Köszönet a Terepfutás.hu-nak, mint mindig remek rendezvényt hoztak össze, és mindenekelőtt Maráz Zsuzsanna ultrafutónak, akinek az ötlete volt, hogy ide jöjjek edzőversenyezni, és ezt meg is támogatta edzéstervvel, bíztatással. :)


Következik augusztusban a Korinthosz 80 ultramaraton, az év első igazi főversenye számomra, remélhetőleg "kisebb hegyekkel". ;) 


2018. május 5., szombat

Bükk 900 extrém: Kilencen a csúcsokon


Táv: 25 km+, szint: 1500 m+


Amikor tavaly ősszel elindult a Bükk 900 Online instant túra, már tudtam, hogy keresek pár elvetemült embert, akiknek megmutathatom azt a csodát, amit a Bükk rejt ilyen magasságokban. Nyolcan be is jelentkeztek.

Mivel időben eléggé elhúzódhat a csúcsvadászat, és a fővárostól meglehetősen messze van Bánkút, ezért egy egész hétvégés programot szerveztünk. Szombat délután utaztunk be a Bükk szívébe, volt időnk hangolódni a másnapi kihívásra. Gyönyörű idő fogadott minket, és persze a már megszokott elképesztő környezet. Tettük egy rövid túrát a közeli Faktor-rétre. Útközben már ízlelgettük Pipis-hegy látványát, fel-fel kukucskáltunk Fodor-hegyre is.

Bennem egyre nőtt az izgalom. Akkor döbbentem rá, hogy ez azért annyira nem veszélytelen vállalkozás... Bár kungfusokból állt a csapat, akiket kemény fából faragtak, többen közülük komolyabb túrás múlttal is rendelkeznek, de ez mégis csak a Bükk 900-as csúcsai... Mi van, ha valaki Virágos-sár hegyen dönt úgy, hogy ő egy tapodtat sem megy tovább...? Na jól van. Elhessegettem a negatív gondolatokat, és kiélveztem a természet ölelését és társaság jelenlétét.




Éppen visszaértünk vacsira, ami kötelező a Bánkúti Turistaházban. Na nem azért, mert kényszerítenek, hanem mert igazi gasztronómiai élményben lehet része az embernek. Leves, házi rétes, házi kenyér. Ez alap. De a juhtúrós sztrapacskától is rózsaszínbe borul a világ... :D




Kaja után még volt egy nemes feladatunk: be kellett kísérnünk heves szurkolással és ovációval az éppen érkező Viktort a Bükk 900 Ultra céljába! Határozottan emlékszem, amikor pár éve az ötleten rágódva, végül kiböktem: ezt soha senki nem tudja megcsinálni... Hát ennyi. Neki sikerült. :)

És másnap jött a lényeg. Bőséges reggelivel kezdtünk, majd már mindenki a telefonját piszkálta, és most nem a napi híreket böngészték a srácok, lányok, hanem bejelentkeztek az indulásra. Ugyanis, mint a túra neve is mutatja: Online, vagyis végig követhetők voltunk az út alatt. Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy Viktor, a túra házigazda indított el minket. :)

Határozott elképzelésem volt, hogyan, milyen módon fogunk haladni, és bíztam benne, hogy a többiek is bíznak bennem, és "vakon követnek". :) Az első csúcsot hamar leszedtük, a becsült köridőnk akkor még 4 óra volt, de sejtettem, hogy ez hamar duplázódni fog. Pipisre menet a csapat belekóstolhatott abba az érzésbe, ami szinte az egész túra során jelen lesz: ágak, kövek, csalán, csetlés, botlás, hasraesés, csúszkálás, anyázás, hülyejózsizás, miafenénekjöttemide, és hasonló nyalánkságok... :D

Pipisről lefelé nem sikerült megtalálni a nyiladékot, amit nem tartottam jó előjelnek, ugyanis a Füstös következett, amit a legkevésbé ismerek, hiszen ott még csak kétszer jártam. Kiértünk egy kis útra, és valamiért balra vettem az irányt, pedig ott jobbra kellett volna... Aztán az út lejteni kezdett, és tudtam, hogy gáz van, nekünk felfelé kellene mennünk... Oldalba kaptuk Füstöst, be a dzsindzsásba, igazi dzsungelharc következett. Szerencsére a többiek ezt még jó mókának tartották. :) Fent végre ismerőssé vált a terep, de csak egy darabig. A csúcsot jelző fát sehogy sem sikerült megtalálni, míg nem valaki kibökte: ott egy QR kód. Huh, oké, a nehezén túl vagyunk. :)

Innen könnyebb szakaszok következtek, és több sikerélményem is volt. Megtaláltam a Kis-kőhátról és a Nagy-kőhátról is levezető nyiladékot, amelyeket elég ritkán sikerül. Majd Három-kőnél tartottunk egy nagyobb megállót, közben fellőttünk egy drónt is, hadd nézelődjön. Büszkés és Tar-kő is könnyű préda volt, és természetesen kimentünk a teraszra, hiszen sokan még nem jártak itt, ami az ország egyik legszebb kilátópontja.




További siker: a Virágos felé vezető erdészeti útra is elsőre ráleltem, ez azért igen sokat segít ezen a szakaszon. És kipipálhattuk az egyik legkeményebb emelkedőt is, leolvastuk a kódot a hegycsúcson. A rémálom nem vált valóra: senki sem akarta itt feladni. :) Istállóson újabb pihi, elértük a túra felét.




Nem igazán lepődtem meg, de az Ispánra vezető kis ösvényt most sem sikerült megtalálnom, mint ahogy eddig egyszer sem a 8-9 teljesítésem során... Pedig Viktorral mindig megtaláltuk... Á, béna vagyok én még ehhez... :D




Ispán és Kukucsó, két nagyon köves, de gyönyörű szép hegycsúcs, mindentől távol, mesés környezetben, el lehetne rajtuk üldögélni pár órát. Kukucsón pihentünk is egy kicsit, a drónt is szabadjára engedtük. Innen következett az igazi hullámvasút: egyik hegyről le, másikra fel, közel vannak, és rohadt magasak... De fogytak. A lendület is fogyott rendesen, a becsült köridő itt már 9 óra felé volt, ami még persze belefért, de túlzottan azért nem lazázhattunk. 

Magunk mögött hagytuk Huta gyönyörű fenyveseit, Nagy Istvánon még pihentünk egy utolsót, majd megbirkóztunk a meglehetősen zord aljnövényzetű Fodorral. Jött az uccsó hegy: Bálvány. Ide már utakon mentünk, lassan visszatért az élet az emberekbe: már nincs sok! :) Azért a Petőfi-kilátót nem sokan vállalták be, köztük én sem... :D Szellemileg iszonyúan kimerültem, a folyamatos tájékozódás és az emberek szkennelése miatt. Reméltem, hogy mindenki túléli a kalandot, és így is lett. :)

Lesétáltunk a turistaházhoz, és beolvastuk a célkódot. Mindenki 9 óra 20 percen belül. Szuper! Azért a túra nehézségét mutatja, hogy 2,8 km-t jöttünk óránként átlagban... És úgy, hogy tájékozódási probléma miatt túl sok időt nem vesztettünk. Még egy leves belefért az időnkbe, aztán indultunk haza. Jó kis hétvége volt. :)

Konklúziók számomra:

- A Pipis-Füstös átmenetet még egyszer be kell járnom, mielőtt nekimennék a Duplának. Szerencsére annyira közel van a turistaházhoz, hogy ezt még a Dupla előtti napon is megtehetem, nem kell érte külön Bánkútra utazni.

- GPS ide vagy oda, jobb ha fejben van, hogy az egyes csúcsokon az oszloptól melyik irányba kell elindulni lefelé. Az óra elég jól navigált, de párszor "beragadt" a jel, és ilyenkor korrigálni kellett, mikor visszatért.

- Az aljnövényzet még nem volt vészes, de mégis úgy gondolom, hogy valamikor október vége felé lenne az ideális időpont a Duplára. Akkor már hullanak a levelek, puhább a talaj, jobbak a látási viszonyok, nincs túl meleg, de hideg sem, és még elég hosszúak a nappalok.

Na majd meglátjuk... :)

Egy kis videó-összeállítás a túrából: