2017. június 4., vasárnap

Salomon Ultra-Trail Hungary



Táv: 112 km, szint: 4200 m, szintidő: 20 óra.

„Az út legnehezebb része bennem van.”
(Tiesto)

Előzmények

Még áprilisban, a Mátrabércen megfogalmazódott bennem egy gondolat: vissza kellene mondanom az UTH nevezésem… Ez még nem is lenne annyira fura, csakhogy ez nem azért jelent meg bennem, mert alkalmatlannak tartottam magam a teljesítésre, vagy mert féltem a kihívástól. A tavalyi UTH egy fordulópont volt az életemben, onnantól egyre többet és egyre rutinosabban edzettem. És ez persze meg is mutatkozott… De csak az edzéseken. Ugyanis bármikor, amikor „tétre” ment a futás, mint például egy verseny, vagy egy PB-kísérlet, akkor mindig közbe jött valami… Valamiért elkezdtem elveszíteni a motivációmat az időnyomásos megmérettetés és a saját korábbi eredményeimmel való összehasonlítgatás iránt, és úgy tűnt, hogy ez rányomja a bélyeget az ilyesfajta rendezvényekre.

Az elmúlt 5 hónapban különösen jól mentek az edzések, minden összejött, amit szerettem volna, ezért elég izgatottan vártam az UTH-t. Na persze az előbbiekben felvázolt gondolatmenet még mindig ott bujkált bennem, és az is megfordult a fejemben, hogy ennek a gondolatnak önbeteljesítő hatása lesz… Kíváncsian vártam június 4-ét…

A verseny

Gyönyörűen süt a hold a szentendrei éjszakában, és sütnek a fejlámpák a Lázár Cár téren. Ismét elrajtolok azon a versenyen, ami tavaly oly sok szép meglepetéseket okozott. Megpróbálok üres fejjel, elvárás nélkül menni, és figyelni azt, amit az élet ma kioszt nekem.

Rajt előtt

Könnyű lépésekkel haladok a macskaköves úton, fejben végiggondolom a taktikát. Csak nyugiban, 160 alatt maradni féltávig, onnan pedig már akkor sem tudnék feljebb menni a fáradtságtól, ha akarnék. Nagy kérdőjel: a melegnek milyen hatása lesz rám. 10-11 óra futás után bizony nehéz lesz tartani a testhőt, komoly frissülési technikákat kell majd bevetni.

A mezőny kifut a városból. Nagyon frissnek érzem magam, lassan előzgetésbe fogok, csak úgy diszkréten. Megengedek magamnak egy kis mosolyt is, itt rendben lesz minden, jó formában vagyok. Erőltetés nélkül, szinte felgurulok a Kő-hegyre. Egy nagyobb bolyban futok, olyan erősek a fejlámpák, hogy nappali fény borítja be a terepet. Így a jó, lefele figyelni kell. Lent rá a kék keresztre, és azonnal megrohannak az emlékek. Tavaly itt konkrétan folyt le a sár, két lépés után egy visszacsúszás volt a jellemző. Most tökéletes a terep, kenjük is rendesen.

Lajosforrásnál most is nagyon hangulatos a gyertyákból kirakott „befutó pálya”. Aztán már a Bölcső-hegy ringat minket, az első komolyabb kaptató. Azt veszem észre, hogy még mindig egyben van ez a kis bolyocska, amiben vonatozom, és egészen a Sikárosi rétig eltart. Kicsit lassú a tempó a jelenlegi formámhoz képest, de nem erőltetem az előzést. Jó ez így, remek kis éjszakai futás ez. A rét után kezdünk szétszakadni, és már csak egy srácot követek. Kemény tempót megy, rendesen kell teperni utána. Belekóstolok a 160 feletti világba, de úgy érzem ez most belefér.

Remek hangulatban érek fel Dobogókőre, frissítés az előre tervezettek szerint: csak sós, és max egy kis savanyú. Édeset a táskámból szedek gélek és csokik formájában, a gyomrom úgysem bírja túl sokáig, főleg ha még a frissítőnél is édeset zabálnék…


Lakoma Dobogókőn
Lefele rakéta-gyújtás, itt már befigyel néhány 6 perc alatti kilométer is. Szándékosan nem nézem az időt, de érzésre is gyorsabb vagyok, mint tavaly, nyílván közre játszik benne a tökéletes terepviszony.

A Zsivány-sziklánál lesifotós várt... :)

Sikerült talpon maradni :)

Éppen Klastrompusztától mászom felfele a Pilis-nyeregbe, amikor valamilyen szorító érzés kezd megjelenni a gyomrom környékéről… Ráncolom a szemöldököm. Ez meg mi a fene? Olyan, mintha elsavasodott volna a gyomrom. Viccelsz, 4 óra futás után…? Esetleg 14 óra futás után. De a tünetek nagyon hasonlóak, alig bírok lenyelni egy falat csokit, így fel is függesztem a művelet. Vész esetre hoztam néhány apró pogácsát, bő víz kíséretében leküldök egyet, és várom a hatását. Közben kivilágosodik, és a hajnali fények káprázatosak a pilisi erdőben. Leérek Pilisszentlélekre, csekk, és futás tovább.

Aggodalmam, hogy a korai savasodás miatt fog ez a remek verseny rémálomba átcsapni, pillanatok alatt válik köddé, ugyanis a probléma olyan gyorsan múlik el, mint ahogy jött. Így már farkaséhesen érek Pilismarótra, és szippantom magamba a tésztával megrakott paradicsomlevest.

A következő, nem kicsi emelkedőt Szakó-hegyig nem kapkodom el egyrészt az emésztés miatt, másrészt pedig bőven van időm, illetve a távból is még akad néhány kilométer… Viszont lefele a zöldön felismerem, hogy a meleg hamarabb érkezik, mint vártam. 8 órakor már komoly mennyiségű izzadtságban fürdök, így a Lukács-árokban gondolkodás nélkül vetem bele magam a patakba.

Prédikálószék forever (rendezői kép)

Dömösről fel a Prédikálószékig… Hát mit mondjak, nem a kedvenc szakaszom még most sem. Lassú, de biztos a haladás, és fejben már a következő gyors szakaszt tervezem. Prímán megy a futás Lepence felé, sok 6 perc körüli kilométert sikerül abszolválni. Aztán jön egy szakasz, ahol az utat valami gigantikus járművek teljesen szétszabdaltak, és a versenyünk hirtelen Spartan Race-be csap át… Egy angol sporival botladozok, aki közben többször is meglesi az itinert, hogy tuti jó helyen vagyunk-e, de látva a szalagozást, egy idő után már csak nevet… Én meg csatlakozom hozzá. Mondom neki: „this is the real trail-running.” :)

Sikerül felkavarnunk a Spartacus ösvényre, és ebben a verőfényes napsütésben elképesztő a látvány. Mivel a Duna mögöttünk van, így futás közben próbálok hátrapillangatni, de már túl fáradt vagyok, hogy tudjam koordinálni a mozgást, ezért majdnem lelépek az ösvényről… Na jó, most nem csodálkozunk, inkább haladjunk. Beérek Piliszentlászlóra, és a nap forró ostorcsapásokat mér rám. Kirándulók jönnek szembe, akik csodálkozva nézik, ahogy a kulacsomból az arcomba öntöm a vizet, majd a fejemre is locsolok. Közvetlen hűtés, nincs mit tenni…

A Kis Rigóban az első dolog, hogy a rendezők nyakon öntenek egy vödör vízzel, ez húsvétkor és ilyenkor teljesen normális. Bemegyek az étterembe egy jéghideg alkoholmentes sörért, és a mennyország költözik a lelkembe, amikor végre megihatom. Majd zöldségleves kenyérrel, még egy vödör víz a nyakba, és odébb állok. 72 km pipa, és minden oké…

Az Apátkúti-völgyet egy kicsit gyorsabbra szeretném, de valamiért nem megy. Mellettem friss, Szentendre Trail versenyzők zúgnak el, és a rajtszámomra tekintve mindenki elismerően hajrázik. Szerencsére sok a fürdési lehetőség a patakban, a sapkámmal csak merem a vizet, csak merem a vizet, csak merem a vizet…

A festői Apátkúti-völgyben Visegrád felé

Visegrád előtti hegyet megint benézem, ahogy tavaly is, vagyis annyi, hogy nem számítok rá. Pedig ott van az a nyomorult! Aztán beérve a városba, lefele a meredek aszfalton olyan dologra leszek figyelmes, amit már régen tapasztaltam…

Mindkét talppárnám közepén valami szúr. Először kavicsra gyanakszom, de mindkét cipőben…? Oh, jaj, ha nem kavics, akkor vízhólyag… Basszus, hogy a fenébe lehet ez…? Tavaly csurom vizes cipőben csónakáztam 18 órán át, és még csak a bőröm se puhult meg…

Visegrád. Kellemes a hőmérséklet… grillezéshez. Egyfolytában locsolom a fejemet, de csak nem akar lejjebb menni a testhő. Szép kis finálé lesz… Ja, és a vízhólyagokat még nem is vettem figyelembe… A pontról nagyon nem akaródzik tovább indulni, de menni kell. Pap-rétig kemény lesz a menet, utána már megoldom valahogy. Szinte a földre taszít a hőség, ahogy elindulok fel a Fellegvárba. Nagyon durva a mászás, gyök kettővel haladok, és arra gondolok, hogy elég lesz-e a víz a következő pontig.

Egy srácot veszek észre, aki kissé üveges tekintettel pihen egy fa mellett, zöld rajtszámmal. Kérdem jól van-e, csak eléhezett a válasz. Előkotrok egy csokis müzliszeletet, hálálkodik, elfogadja. Indulok tovább, aztán mégis visszamegyek, mert nincs túl jó bőrben a srác. Mondom üljünk le egy kicsit egy köre, pihenjünk. Pár percet ücsörgünk, majd csiga tempóban felmászunk a parkolóba. Itt már rendben lesz, mondja, vesz még kaját.

Letusolok a csapnál, és útra kelek a kéken. A talpam egyre jobban fáj, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan romlani fog az állapota. Próbálok futni, nem igazán megy. És a gyaloglástól is csillagokat látok. Számolom az időt, még hátrafele gyalogolva is beérnék szintidő alatt. De ott van még a Vörös-kő, a Nyerges-hegy, és a végén a sok köves dózer, ami kifejezetten jót tesz a vízhólyagoknak…

Szóval ez az… A nyavalyába! Önbeteljesülés vagy megérzés? Igazából tökmindegy. Már az őszi Piros 85 is abszurd helyzet volt: egy szuper, három hónapos felkészülés után, a verseny előtt lesérülök… a Margitszigeten… És most meg ez… Ez van gyerekek, szeretek futni, szeretem a hegyeket, de az időt, mint fontos tényezőt ki kell vegyem ebből a sportból. Legalábbis egy időre... :)))

Felérek Moli-pihenőhöz, és nagyjából itt döntöm el, hogy nem fejezem be a versenyt, Pap-réten kiszállok. Nem mondanám, hogy nehéz döntés volt, az előzményekből kiindulva, de azért van bennem egy pici csalódottság. Sántikálva megyek tovább, és közben igyekszem mindig időben félreállni a futók útjából. Egyik pillanatban egy srác áll meg mellettem, és megkér, hogy adjak neki vizet, mert mindjárt szomjan hal. Adok, köszön, fut tovább. Legalább volt értelme eljönni. :)

Megállítom az órámat 91,2 km-nél és 3695 méter szintnél. Lebotorkálok Pap-rétre, ahol a rendezők közlik, hogy ide civil autó nem jöhet be, ezért ki kell gyalogolnom a szentlászlói útig, csak 2,5 km. Oké, mindegy, már annyit kibírok, majd onnan kimentenek. Csak az a kis bibi csúszott a gépezettbe, hogy rossz útra mutatnak…Így megindulok Szentendre felé, és bő másfél óra múlva, bő 6 km gyaloglás után végre fel tudnak venni… :) Ez még kellett a végére, persze én már csak mosolyogtam az egészen…

Visszaérve a városba, a parkolóban leveszem a cipőmet. Amikor kioldom a zárját, és megpróbálom lehúzni, már sejtem, hogy hol lehetett a baj. Két zokni van rajtam, nálam tizenéve bevált módszer a vízhólyagok ellen. Azonban a cipőt túl szorosra húzhattam, és így a zoknik nem tudtak egymáson csúszkálni, ezért az alsó elkezdte a talpamat dörzsölni. Az elméletet megerősíti a tény, hogy mindkét nagylábujjam bedagadt, és a cipő úgy megnyomta azokat, hogy az egyik körmöm be is vérzett, és mindkét körmömnek annyi, vagyis hamarosan le fognak esni… A talpamon egy-egy hosszirányú vízhólyag éktelenkedik. Lelkiismeretem picit megnyugszik, jó döntés volt. Ezekkel a lábakkal még 20 km-t menni… Őrültség lett volna. Ahogy tavaly is azzal a csípővel végigfutni a 88 km-t. Ráadásul egy hét múlva csapatban futok a maratonváltón, addig mindenképpen rendbe kell jönnöm, nagy kitolás lenne a csapattal, ha kiesnék.

Ennyi volt az idei UTH. Egyelőre úgy néz ki, hogy egy ideig nem találkozunk, hacsak nem jön elő újra az erős vonzalom ezután a remek verseny iránt. Bár a fergeteges hangulat miatt semmi sem gátolhat abban, hogy majd rövidtávon nyomjak egy örömfutást. :)

Köszönet a rendezőknek, a Terepfutás.hu-nak, parádés rendezvényt hoztak ismét össze.



2016. október 29., szombat

Piros 85 Terepfutás



Táv: 87 km, szint: 3205 m, szintidő: 15 óra.

„Honnan tudod, hogy életben vagy,
Ha még sosem voltál halott…?”
(DeVision: Bipolar)

Amikor egy éve beneveztem az UTH 115 km-es terepfutó versenyre, nem is gondoltam, hogy mekkora lavinát indítok el. Mivel mind a felkészülés és a verseny is nagyon jól sikerült, ezért elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a felépített formámat. Kinéztem egy új célt, gondolkodás nélkül a Piros 85 Terepfutásra neveztem.

A felkészülés ugyancsak nagyon jól ment, sőt, sokkal jobban, mint az UTH előtt. Egyre többet, és egyre gyorsabban bírtam futni, és a regeneráció ideje is jelentősen csökkent. Két héttel a verseny előtt egy negyvenessel zártam a nagy futásokat… azonban utána elkövettem egy hibát. Egy majdnem végzetes hibát… Másnap kimentünk néhányan a Szigetre intervallozni, ahol úgy készültem, hogy csak szolidan sprintelgetek, azonban elkapott a gépszíj, és igencsak meghajtottam magam. Hazafelé sétálva éreztem, hogy szúr a jobb csípőm… Két hét alatt szinte teljesen eltűnt a szúró érzés, azonban tudtam, hogy nem teljesen százas a csípő, így nem mehetek a versenyen teljes gázzal…

Csillaghegy, 8:30. Némi szöszmötölés után elrajtol a százharmincegynehány fős mezőny, és egy darabig az aszfaltot koptatjuk. Kipihent és motivált vagyok, picit izgulok a csípőm miatt, de itt még minden oké. Beérünk az erdőbe, és leesik az állam a látványtól, a természet ezer színben pompázik. Ez a rendezvény az év legszebb időszakára esik, ráadásul kiváló szervezés, nem véletlenül választottam. Előzgetek és előznek, jól megy a futás.


Nekiesünk a Kevélynek, és már az emelkedők elején, egy bokaforgató részen megjelenik a fájdalom a csípőmben. Óvatlanul ránehezedem a fájós részre, és sziszegések közepette állok meg. Na remek! Ez aztán igazán szép! Újraindítom a rendszert, reménykedem, hogy csak egy nagyon kis tartományban érzem a fájdalmat. De nem. Minden lépésnél masszívan nyilall, és gyalogolni sem jobb. Hát akkor marad a futás…

A kezdeti feldobott hangulatom pillanatok alatt zuhan a mélybe. Próbálom elterelni a figyelmemet, lekötni a tájjal, a versenytársak mustrálásával, de az nagyon gyorsan visszatér a problémához. A Kevély csúcsáig 53 perc alatt érek fel, megvan az első dugókázás, túl vagyok 7 kilométeren. Pompás. Már csak 80 van hátra… Ó, te jó ég! Elmém sötétségbe borul, teljesen elborítja a fájdalom és a reménytelenség. A lejtőn való száguldást természetesen törölnöm kell, óvatosan pakolgatom lefele a lábaimat, a felfele lehagyott sporik itt szépen visszaelőznek.


A következő, nagyjából 13 km-en át, a Szőke-forrás völgyéig komoly mélypontot élek át. Megszólal a belső hang is: itt az idő, hogy kiszállj, és feladd ezt a borzadályt…! Na igen, mennyivel könnyebb lenne szépen hazasunnyogni, ahogy 6 éve is tettem… Hát ez az, basszus! Akkor is Dömösön adtam fel, pont ugyanezt a versenyt! Na nehogy már megint Dömösön adjam fel! Majd feladom Dobogókőn…! :D

A tanulóimnak szoktam mondani, hogy csak akkor adják fel, ha az akadály fizikai. Mert ha csak a fejben létezik, azon még túl lehet lépni. Tiszta sor, hogy kezdem feladni fejben, de ennek van egy komoly fizikai előzménye. Minden lépésnél fáj a csípőm… Vagyis… Ekkor azt veszem észre, hogy ha bizonyos szögben érkezik a talpam a talajra, akkor kevésbé érzem a fájdalmat. Hm. Kísérletezgetni kezdek. Kezdetben még tízből 6-7 lépésnél bazzmegelek, de néhány perc elteltével a bazzmegelések száma 2-3-ra csökken. Azért 10 lépésből csak kettőnél bazzmegelni… az nem is olyan rossz arány. :D


Söprök lefelé a völgyben Dömös felé, és azon kapom magam, hogy egyre gyorsabb vagyok… A franc… nem adhatom fel. Kizárt! Bekocogok a frissítő ponthoz, és már teljesen biztos vagyok benne, hogy tovább megyek. És Dobogókőn sem fogok kiszállni. Ennyi. Nem nyivákolni kell, hanem megtalálni a megoldást és kész! Töltök egy kis kólát a kulacsomba, aztán egy szelet lekváros kenyérrel a kézben nekimegyek a hegynek.


Lassan, de stabilan felérek Dobogókőre, és konstatálom, hogy a szintek felén túl vagyok, de azért még vár 50 km. A kissé kicsavart lábtartásnak köszönhetően a lefelék is egész jól mennek, bár azt nagyon jól tudom, hogy ennek a szokatlan helyzetnek lesznek következményei. Először is, az egész bal oldalam igyekszik kompenzálni, és levenni a terhelést a jobb csípőmről. Vagyis olyan izmokat is terhelek kőkeményen, amelyek nincsenek ehhez hozzászokva. Egy idő után ezek igencsak fájni fognak. Illetve mivel ízületről van szó, ezért nem pihenhetek sokat sehol - már nem mintha ez lett volna a terv -, de ha egy kicsit is megpihen a csípőm, akkor elindulásnál úgy összeszarom magam, hogy még kilométerek múlva is potyogtatni fogom a nadrágszáramból… De ami a legdurvább: ha lefele nem vagyok óvatos, elég EGYETLEN rossz lépés, és vége a bulinak… Szép kilátások, mondhatom…


A Magas-hegyi nyereget elhagyva, kezdem elengedni, hogy ez egy eufórikus élményekkel teli, ideális terepfutás lesz. Mikor elhatároztam, hogy a körülmények ellenére végigcsinálom, először csak arra gondoltam, hogy a 15 órás szintidőt kellene megcélozni. Azonban az órám és az állapotom mást mutat. Még mindig bőven a tervezett 12 órán belül vagyok, és úgy tűnik, hogy folyamatosan jobb részidőket futok a tervben lévőknél. A pulzusom ideális tartományban mozog, vagyis fáradt sem vagyok. A lábaim izmai pedig talán még sosem dolgoztak ennyire dinamikusan. Hát van is min dolgozniuk…

Kopár-csárda, 53 km, 6 óra 41 perc alatt. Tudom, hogy nem kellene megállnom, de nagyon kívánom a gulyáslevest. Egyébként az egész úton abszolút semmi problémám nem volt a frissítéssel, se eléhezés, se túlevés-túlívás, olyan, mintha minden frissítő pont éppen a legjobbkor érkezett volna, a legjobb ellátással. A bepakolt űrkaják 90 százalékát haza vittem. Szóval a leves… Messziről látszik, hogy gőzölög a forróságtól, csak fél tállal kérek, reménykedem, hogy gyorsan túl leszek rajta. Úgy tervezem, hogy állva eszem meg, de annyira vonz a pad, hogy végül leülök. Öt percbe sem telik megenni, gyorsan felállok… Vagyis csak felállnék, ugyanis nagy robajjal visszahuppanok a fenekemre. Egy kedves leányzó diszkréten kiröhög. :) Megnyugtatom, hogy másodszorra tuti sikerül fog. És így is lesz. De az ízületnek elég volt ennyi pihenés, hogy a pokolba rántson…

Egy nápolyival a számban átsántikálok a piliscsabai műúton, majd be az erdőbe. Vinnyogva röhögök magamon, és most már hangosan. A csípőm kész, és ahogy sejtettem, a tehermentesítés miatt fáj a bal bokám, a hátam, a derekam, a jobb talpam. De ez az a pillanat, amiről Joe De Sena írt, mostantól nincs szenvedés, mert már élvezem, hogy szenvedhetek… :D


Egyszer, egy általam nagyra tartott sportolótól megkérdezték, hogy hány darab húzódzkodásra képes, mire ő azt válaszolta, hogy nem tudja, mert akkor kezdi számolni, amikor már nem bírja tovább.

Valahogy most én is ezt érzem. Ez az 53 km csak bemelegítés volt, az igazi futás az a maradék 34 km lesz. Belekapaszkodom abba a gondolatba, hogy futni kevésbé fáj, mint gyalogolni, és ismét beállok egy jó tempóra. Azt azért nem mondom, hogy a Hosszú-árok – Nagy-szénás nyerő páros soha nem ment ilyen jól, de magabiztosan túljutok rajta, és becsorgok Nagykovácsiba.


A templom előtt nagy a bámészkodás, látom az emberek szemén: „hát ezek tuti nem normálisak”. Mosolygok. Igen, ez így van. Az ultra-terepfutók köre egy nem normálisokból álló szubkultúra. De valamiért mégis jól érezzük magunkat… A plébánián található frissítő ponton nagyon kevés időt töltök, csak néhány falat, és megyek tovább. Innen már szinte hazai a terep, na nem mintha itt laknék, de az elmúlt 10 hónapban annyiszor futottam erre, hogy a bokrok már előre köszönnek. Vöröspocsolya után egy picit gyorsítani kezdek. Jól megy. Persze fáj mindenem már, de mégis jól megy. A nap már lement, de az utolsó sugarak kontúrt rajzolnak az őszi színekben pompázó fák lomkoronái köré. Elképesztő a látvány. Itt futok este, gyönyörű tájakon, túl a 65. kilométeren… Minden okom megvan az eufóriára. És meg is kapom. Köszönöm…

Fekete-fej előtt törik meg a lendületem, teljesen rám sötétedik. Elő a fejlámpával, és mászás. Sejtem, hogy elég monoton lesz az a pár óra, ami még hátra van, ráadásul sötétben nagyon kell figyelnem hova lépek. De telnek a kilométerek. Feljutok a János-hegyre is, a kilátót ma is megcsodálom, és elképedve nézem az órát, még mindig benne vagyok a 12 órás tervben. Akkor most már ne hagyjuk veszni! Már tökmindegy mi lesz.

Egy sporival együtt ereszkedem a hegyről, remélem nem sértődik meg, amiért a lámpája fényét extra világításnak használom, de jó tempót megy, és így kevésbé kell visszafognom magam a sötétség miatt. Hamar jön az utolsó checkpont, Makkosmária, és ismét elönt az eufória, innen már gyalogolva is beérek 12 órán belül. De azért még sokat futok, még az emelkedőkön is, 3000 méter szint után, fel sem tudom fogni, hogy ilyen lábbal hogyan sikerülhet.

De még mielőtt teljes örömmámorban úsznék, még kapok egy nyaklevest a budaörsi hegyektől. Lefele, az a kövekkel teli, szűk ösvény… Bazzz…. Néhány perc után már arra gondolok, hogy megszűnt az idő és a tér, és én soha nem fogok innen lejutni. Boka, térd és persze a csípő csavarodik jobbra-balra, ahogy csúszok-gördülök a köveken, és persze az sem leányálom, amikor a puha cipőm orrával teliberúgok egyet-egyet… Többen megelőznek, de hát már ki a fenét érdekel, és… feltűnnek Budaörs fényei… Jézusmária… Megcsináltam! Ezt nem hiszem el…

Úgy örülök a városnak és a sima aszfaltnak, mint csecsemő az anyatejnek… Bár már jó ideje csillagokat látok, és nem amikor felnézek az égre, hiszen ezek a csillagok a fejemben vannak, de mégis kiélvezem „kissé” viszontagságos utam utolsó métereinek minden pillanatát. A célegyenesben, a főút járdáján többen tapsolnak és gratulálnak, bizsergek az energiáktól, és mosolygok. Talán nem látszik kívülről túl őszintének ez a mosoly, de belül minden más. Ott nem maradt semmi, csak a természet színtiszta energiájának szerető ölelése. Ami nélkül ez nem sikerült volna.


11 óra 42 perccel a rajt után érkezem a célba, 51.-ként, egy óra és egy perccel hamarabb, mint két éve, amikor a legjobb időt mentem. Többen várnak rám, tőlük újabb energiák érkeznek. Iszonyú jó érzés célba érni így. Átveszem a díjazást, kezdődhet az evés, ivás, pihenés. A csípőm kicsit megpihen, és nagyon durván fájni kezd. Már csak sántikálok, de mégis minden szép és jó. Gratulálok Vic-nek, akivel két éve együtt nyomtuk, ma ő is pb-t futott, 11 óra 11 perccel.






Hazafelé már a kocsiban az jut eszembe, hogy az élet útjai mennyire kifürkészhetetlenek. Történhetett volna ez a nap teljesen másként, egészséges szervezettel boldogan és vidáman mehettem volna akár egy 10:45-öt is. De az élet úgy vélte, hogy ebből többet tanulhatok, jobban megismerhetem önmagam. És persze így is történt. Hiszen mindig az a legjobb, ahogy történnek a dolgok.



Köszönet az MVTE-nek a rendezésért és a fotókért. Valamint nagy köszönet azoknak, akik gondoltak rám, és élőben követtek a neten, éreztem a felém küldött energiát. :)

Egyébként azóta már eltelt pár nap, és az ízületem már jelentősen javult, a járásom már normális, és megkezdtem egy hosszú glükozamin kúrát, ami teljesen rendbe rak.

Ja, és már beneveztem a 2017-es UTH-ra… ;)




2016. május 15., vasárnap

Ultra-Trail Hungary 115


Táv: 115 km, szint: 4100 m, szintidő: 20 óra.

„Ahhoz, hogy lélekben felemelkedj, a testednek meg kell halnia… Többször…”

Történt még tavaly novemberben, hogy a megunt futóruhatáram nézegetve, elhatároztam, hogy beszerzek egy új technikai futópólót. Valami egészen különlegesre vágytam, és hamar rá is bukkantam a Salomon-nak egy remek kis pólójára. Több felirat is állt rajta, de a legfeltűnőbb néhány mássalhangzó volt: FNSHR. Azonban akadt egy kis bökkenő, a pólóhoz ugyanis nem volt egyszerű hozzájutni. Először is be kellett csengetnem 18 ezer forintot. Na gondoltam, ennyit se adtam még ki pólóért, ez valóban különleges lesz. De ez még csak a kezdet volt, ugyanis fél évet kell várni a pólóra, csak május 15-én kaphatom meg… Hát ez igazán remek… na mindegy, tudok várni. És a feltételeknek még messze nem volt vége… Ugyanis 15-én még körbe is kell járjam a Visegrádi-hegységet, és nem árt, ha sietek, mert ha este 8-ra nem érek vissza a kiinduló helyre, akkor ugrott a póló… Basszus, itt már kezdett kicsit sok lenni… Oké, hogy egy remek kis pólóról van szó, na de ez már túlzásnak tűnik…

Viszont biztosítottak, hogy a póló mellé különleges élményeket is kapok. Elképesztő tájak, remek hangulat, eufória, meg ilyesmi. Ez annyira jól hangzott, hogy az apróbetűs rész már nem is érdekelt: lesz még fájdalom, szenvedés, anyázás, meg ilyesmi… Javasolták, hogy nem árt készülni, hát megtettem. Még soha ennyit nem futottam 6 hónap alatt, számtalan hegyet bejártam, egyéni terepfutó csúcsaim dőltek meg sorban, végtelenségig szívattam magam a János-hegyi Libegő alatt, monotonitástűrésem határát feszegettem a Gödöllői-dombságban…

Szóval mindent megtettem azért a nyavalyás pólóért, na! És végre eljött a nagy nap…

Éjfél előtt pár perccel már mindenki ott toporog Szentendrén, a Lázár Cár téren. Úgy tűnik, hogy sok embernek fáj a foga egy olyan pólóra, amire én is vágyom. Nagyon jól érzem magam. Remek az idő, csillagos az ég, póló-rövidnadrág szerkóban feszítek. Na igen, a terep az nem lesz ideális. Még el sem indultunk, de már a városban elterelték az utat, mert a Bükkös-patak kilépett a medréből. Sebaj, a kaland az kaland. És kell a póló!

Pár perc a rajtig...
A rajt után meglódul a mezőny, és süvítünk ki a városból. Nyugodtra veszem a tempót. Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen taktikával menjek, végül két irányt jelöltem ki magamnak. 1. 160-as pulzus alatt maradni, 2. igazodni a 18 órás időtervemhez. A lábaim nagyon frissek, mennek maguktól. Kényelmesen hátradőlve figyelem a futótársakat, és előzgetésbe kezdek. Már Kő-hegyre felfele kezd szétszakadni a csapat.

5 óra éjszakai futás vár ránk...
A turistaháznál igazi fesztiváli hangulat vár minket, megy a szurkolás javából. De aztán jön a zöld turistaút, és ízelítőt kapunk abból, amire mindenki számított az elmúlt napok időjárásából következtetve… A víz és a sár uralnak mindent. A kék kereszt még izgalmasabb kalandra hív. Torlódik a mezőny. Én mennék szívesen, néha az órára pillantok, 150 körül masszívan tartom a pulzust. Hömpölyög a víz, a sár pedig rendkívül futó-marasztaló, még szerencse, hogy jól bekötöttem a cipőmet, egyébként már elhagytam volna. Nem tudom milyen hosszú vonatot érek utol, de nagyon lassan haladnak. Kitörök oldalra, és előzök. Közben hallom, hogy néhányan már szitkokat morzsolnak a körülmények miatt. Ej, ez még nagyon korai. Messze még a vége. Élvezni kell a sarat is.

Részemről nagyon sokáig nem zavart, hogy teljesen beázott cipőben csónakázom a fák között. Igaz, az megfordul fejemben, hogy így elég nagy a veszélye a vízhólyagnak, hiszen nagyon gyorsan fel fog puhulni a bőr a talpamon. De most még semmi gond.

Kaptató a Bölcső-hegyre
Piszok jól megy a futás. Nem számolom hány embert előzök, de az már biztos, hogy a mezőny első felében vagyok. A piroson beállok egy külföldi spori mögé, és teljesen azonos lépés-ritmusban vontatom magam. Közben azért úszunk a mocsarakban, bokáig süllyedünk a sikárosi réten, de haladunk, és nem is lassan. Majd a Dobogókő előtti emelkedőn meglógok, és 2:50 alatt érek az első ponthoz.
 
Néhol egész kellemes volt a talaj...

Gyors frissítés után egy négyes bolyban zúzunk le a hegyről. A sorompóknál valaki rám kiállt: 62. vagyok. Hogy mi van??? Na ne már, az hogy lehet? Valami egészen jól működik ma bennem. Egy másik külföldi kolléga liheg a nyakamban, a fahídon azonban óriásit esik akkora robajjal, hogy egy pillanatig azt hiszem, a híd is leszakadt… Visszafutok hozzá, de a földön fekve kézzel jelzi, hogy nincs gond, és sűrű „okézések” közepette felpattan, és söprünk tovább. Negyedórával később, már a Vaskapu-völgyben fordítva történik meg az eset. Egy kiálló faágban szinte tompítás nélkül dobok egy hasast, amit legjobban a térdem fájlal. Hátulról jönnek a kérdések: „Okay? Okay?” Persze nincs gond, ez volt a kötelező esés.

Bár nagyon szépen fogy a táv, de azt nem mondom, hogy nem várom a napfelkeltét. Klastrom előtt jön egy technikás lejtő, na itt egyszer-kétszer elmorzsolok egy imát… Aztán belebotlok egy sporiba, aki megkér, hogy segítsek neki kicserélni az elemet a lámpájában. Könnyű mozzanat lenne, csak egy apró tüske kerül a gépezetbe… Eggyel kisebb elemet hozott, mint ami a lámpába való volt. Sebaj, mondom, tartson velem, egy óra múlva úgyis világos lesz. Hát ilyen terepen nem egyszerű két embernek egy lámpával menni, főleg egynyomsávos ösvényen. Sokszor megállok, és visszavilágítok, hogy ideiglenes futótársam lásson is valamit. Szerencsére mire felérünk Pilis-nyeregbe, már nincs szükség a lámpára. Felkapcsolok néhány sebességfokozatot.

Sasfészekből lefelé menet, egy vörös sávot veszek észre az ég alján. Sajnos a napfelkeltét nem élvezhetem, borult az égbolt, és hamarosan esni is kezd. Hallelujah! Eszembe jut a tavalyi 3x50 túra, pont egy éve 100 km-en keresztül áztam. Ez annál már csak jobb lehet. 5 órán belül érkezem Pilisszentlélekre, a 35 km-es ponthoz. Nem igazán tudom kifejezni, hogy mennyire fel vagyok dobódva… Innen egy nagyon hosszú szakaszon, egészen a Hirsch-oromig a verseny legjobb pillanatait élem át. Egyedül futok a piroson, csendesen esik rám az eső, engem pedig eufória-hullámok környékeznek. Egyik jön a másik után. Borzong a hátam, bizsereg a fejbőröm, és még a könny is kicsordul a szememből. Erre mondhatják, hogy abban a pillanatban sehol máshol nem érezném jobban magam, mint ott, ahol éppen vagyok. Ilyen a teljes összhang a természettel. Amikor együtt lélegzem a fákkal, amikor a talaj szinte fut alattam, és egyáltalán nem kell erőltetnem, hogy tegyem egyik lábam a másik után. A bejáráson felsétáltunk ezeken az emelkedőkön, most egyszerűen végigfutok mindent. Vigyorogva…

A tájékozódás lefele zökkent ki ebből az emelkedett hangulatból. A jelöletlen szakaszon hiába figyelem a szalagozást, mégis sikerül letérni az útról. Egy keresztútba futok, ahol nemzetközi futótalálkozó van kibontakozóban, United Kingdom, Poland, Hungary képviselői jönnek három irányból, és tanácstalanul vonogatják a vállukat, merre kellene menni. Szerencsére hamar rálelünk egy szalagra, ami már azon a földúton van, amelyik végig levisz egészen Pilismarótig.

Az etető ponton paradicsomleves a menü. Annyi tésztát teszek bele, hogy inkább már paradicsomos tészta. Nagyon jól esik, és kell is az energia, mert egy végtelen emelkedő következik Szakó-hegyre. Felfele sikerül az ösztöneim helyett a rossz szalagozást követni, ezért néhányan rádobunk néhány száz métert a 115 km-re… Lefelé a Lukács-árokba veszem észre, hogy komfort érzetem jelentősen megcsappant, és kell negyedóra míg rájövök, hogy fázom. Persze nem a hőmérséklet csökkent, hanem ez a fáradtság első jele, a testem már nem tudja tartani a megfelelő hőt egy szál pólóban. Felveszem a kabátom, és pár perc alatt jól átmelegszem.

Dömös, 55 km. A depócsomagból kiveszek néhány gélt, és egyet be is nyomok, mert tudom mi jön. Ázsiai kollégának kerekedik is a szeme, amikor a rendező felmutat a majdnem függőleges emelkedőre… Vadálló-kövek, hajrá. Meglepően jól megy, és közben nyugtázom magamban, hogy a legdurvább részen túl is vagyok. Akkor persze még nem tudtam, hogy a végén vár még rám hasonló emelkedő… Vagyis még kettő… Egymás után…

Prédikálószék, ahogy a rendezők látták reggel...
 
...és amikor én oda értem...
Prédikálószéken összefutok Vic barátommal, aki az „UTH-éhségét” azzal próbálja csillapítani, hogy kijött fotózni és videózni. Lepencéig sokat tudok futni, és a műút mellett futó ösvény is gyönyörű, csak ne kellene bokáig érő mocsárban caplatni… Sebaj, a ponton már 40 perces előnyöm van a 18 órás teljesítéshez képest…

…és ami a következő néhány kilométeren pillanatok alatt párolog el, ugyanis a 7-es átlagom váratlanul gyök2-es átlagra csökken. Ennek oka pedig az elképesztő talajviszonyok a Spartacus-ösvény előtti emelkedőn és oldalösvényen. Egyszerűen képtelenség talpon maradni. Lépek egyet, és többet csúszok vissza, mint ahonnan indultam… Néhányan mennek előttem, és elég mókás kép alakul ki. Mivel mindenki görnyed, egyensúlyoz, és próbál a fűszálakba kapaszkodni, úgy fest, mintha gombát szednénk… Itt már az én számból is jön a szitkozódás, tudom, hogy nem kellene, de nehéz tartani az egyensúlyt.
 
A Spartacus-ösvényen

Hihetetlen jó érzés végre felérni a normális szögű és teljesen jó talajú Spartacus-ösvényre. Néhány perc alatt helyre áll a lelki békém, és újra futni kezdek. Gyönyörű ez a vidék, jó, hogy belekerült az útvonalba. Pilisszentlászlón már üresen kong a gyomrom, így jól jön a zöldségleves, amihez végre ehetek kenyeret is. Többen érkezünk a pontra, a CREW sürög-forog körülöttünk, mindenkinek lesik a kívánságát, amiből akad bőven.
 
Kis Rigó étterem, "Már ennyit megtettem..."

Túl 70 km-en, úton Visegrád felé, két pozitívumot tudok szem előtt tartani, az egyik, hogy végre egy szakasz, ami végig lejt, illetve az Apátkúti-völgyben még sosem jártam, és az sem a legcsúnyább helyek közé tartozik. Ami viszont kevésbé komfortos: a folyamatos patak-átkelések. A legtöbb helyen van kő és fa, amelyeken egyensúlyozva meg lehet úszni szárazon, viszont megfáradt izmokkal és ízületekkel elég kockázatos a köveken való ugrálás. A bal combhajlító izmom már egy ideje fájdalmasan vinnyog, valószínűleg meghúzódott. Még egy húzódást nem hiszem, hogy megengedhetek magamnak. Így nincs mit tenni, többször is lábszárközépig gázolok a patakban, ami persze már semmit nem változtat a teljesen elázott cipőmön és zoknikon.
 
A "zacskós" sráccal folyamatosan kerülgettük egymást...

Visegrád, 80 km. A ponton kapott energia sokáig kitart, felsuhanok a Fellegvárhoz, azonban innen a jól ismert OKT igencsak csalódást okoz. A lefele futásból semmi nem lesz, olyan brutális sártenger fogad. Sárboardozni kezdek, deszka nélkül, itt megint sanszos, hogy görcsbe rándul valamelyik izmom, de szerencsére megúszom. Neverending emelkedő Moli-pihenőig... Úgy érzem, hogy csigalassúsággal haladok… 30 másodpercig próbálok futni, aztán 10 másodpercig gyalogolni… Nyöszörgök magamban, nagyon nem megy már a felfele futás… De hogy is mehetne?! 85 km-t jöttem eddig, 14 órája vagyok úton és 28 órája ébren…

Az Urak asztala oldalában végre sikerül valami futást imitálni. Közben újabb probléma merül fel: a gyomrom teljesen elsavasodott… Fél óráig forgatok a számban egy sportszeletet, alig tudom lenyelni, pedig korog a gyomrom, és alig van energiám. Ez meglehetősen leszűkíti a frissítés módját majd Pap-réten, de már tudom mit fogok enni…

Alig több mint 5-ös átlagot tudtam menni Visegrád és Pap-rét között. Na szép, mondhatom, a remek kezdést egy erőteljes visszaesés követett. Össze kell szednem magam! Persze tudom, hogy annyi előnyöm van a szintidőhöz képest, hogy hátrafele sétálva is beérnék, de annyira azért nem kellene feladni a 18 órás teljesítési tervet. A ponton megállok a sós kekszes doboz mellett, és feltűnés nélkül elmajszolgatom a doboz tartalmának felét. Egy idő után érzem, hogy kezdek telítődni, ez jó hír. Közben leltárt készítek: egy beállt izom, fáradt ízületek, fáradt keringés, alacsony pulzus. Viszont annak ellenére, hogy végig vízben állt a lábam, egy vízhólyagom sincs, illetve fejben teljesen rendben vagyok. És még 24 km van hátra. Na hajrá, hajtsuk meg!
 
Egy nem túl őszinte vigyor... :)

Már „csak” két hegy van hátra. De még milyenek… Futok végig a piroson, majd söprünk lefele a sárgán, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb… Ebből mekkora szívatás lesz… Előkotrok egy gélt… És még mindig lefele és lefele… Előkotrok még egy gélt… Hatalmas cumi kilátásban, kérdés, befér-e majd a szánkba…? Végre leérünk, ahonnan felnézhetünk… És még feljebb és még feljebb… Ó bazzzz…. Néhányan végső elcsigázottságukban szolidan káromkodnak egy sort. Sebaj, mindjárt vége. Még ezt leküzdjük… Meg a következőt… Megállás nélkül, elég jól haladok. Minden lépés fejleszt, minden lépés előre visz… Nem létezik más, csak a lépés… Lélegezz és lépj! Csak ez jár a fejemben, és így egész jó sebességgel és jó állapotban felérek Vörös-kőre, ahonnan már lenézhetek Szentendrére…

Atyaúristen… Itt kezdem felfogni, hogy Finisher lehetek… Érdekes, de a póló már egyáltalán nem érdekel. Persze jó lesz átvenni, de ami mögötte van, az az igazi érték…

Olvastam már a Nyerges-hegyről, hogy nem a futók szíve csücske lesz a 100. kilométer környékén. Elérek az aljába, egy tábla tájékoztat, hogy 800 méterre van a csúcs. Á, smafu! Aha… Smafu, mi…? A kezdeti lelkes hegymászás hamar semmivé foszlik. Egyre nehezebb a lépés, pedig csak az segíthet, hogy felérjek. Tudom, hogy mi a gond, a fáradtság. 130 fölé már nem tud menni a pulzus, úgy viszont nem egyszerű egy ilyen emelkedőt legyűrni. Sebaj, mi a legrosszabb, ami történhet? Lefekszem a hegytetőn, és csendben átadom a testem a földnek. Még mindig jobb egy ilyen gyönyörű környezetben, mint egy kórházi ágyban…

De felérek. Egyedül vagyok, hangosan hörgök, és vánszorgok a hegytetőn. Még lefelé is csak lépkedek egy darabig, „pihenek”. Csodaszép selymes füves mezőre érkezem. Próbálok mosolyogni a látványon, hát az a mosoly nem az igazi, na… Aztán kocogni kezdek. Irány Szentendre! Már nincs visszaút.

Bár a Skanzenig még sokat kellett menni, de már nem érdekelt semmi. Iszonyatos sebességgel futok, ami annyit tesz, hogy gyök2-ről gyök3-ra kapcsolok… Egy bandukoló sporit próbálok még bíztatni, hogy jöjjön, fussunk be a célba, de azt mondja neki már régóta másképp jó…

Nem igazán tudom leírni, hogy mit érzek, amikor végigfutok Szentendre utcáin. Süt a nap az égen és süt a nap belül is. Emberek tapsolnak, gratulálnak, mosolyognak… Én meg csak integetek, és megköszönöm a bíztatásokat… Aztán jön a célegyenes és a célkapu… Még néhány tanítványom is kijött szurkolni… 18 óra 9 perc… Hát sikerült… Itt vagyok, bejöttem… Csodálatos volt…
 
Célban...

Már útközben is felmerült bennem a gondolat, hogy fogok-e még jönni erre a versenyre, ha megrendezik. Nagyon jó az útvonal és profi a rendezés. Csak hát ugye a talajviszonyok… Eddig kettőből kétszer sártenger. Matematikailag egyre nagyobb az esélye, hogy hamarosan száraz UTH lesz. Vajon hány évet kell rá várni…? Viszont nagyon furdal a kíváncsiság, hogy ideális viszonyok között milyen élményt tudna nyújtani az UTH…

És itt az ominózus póló, amiért indult az egész:



Vic videója pedig jól érzékelteti a terepviszonyokat:




Köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért!




2015. május 24., vasárnap

3x50, avagy 48 órás túrakaland „csodaországban”



Táv: 154 km, szint: 4996 m, szintidő: 49 óra.


„Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg semmit sem csinálni addig, amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik.” (Bob Proctor)

"Két dolgot tehetsz, ha zuhansz: vagy végigüvöltöd az utat, míg földet érsz, vagy élvezed a kilátást!" (ismeretlen)


1. szakasz: Az éjszakai menet (50 km/1543 m)

Péntek este 6 óra. Mire kiérek Normafára, a túra rajtjába, ismét rendesen esik, ahogy az elmúlt két napban nem túl ritkán. Vajon mennyien gondolhatnak minket épelméjűnek, amikor este, esőben, teljesen felázott hegyvidéki terepen belekezdünk egy 150 km-es túrába? Mindenesetre ezek a zord körülmények még inkább alkalmassá tették ezt az egyébként is kemény rendezvényt arra, hogy az ember a lelki határait feszegesse.


Pontosan indul a tömegrajt a zöld kereszt jelzésen, lefele Makkosmária irányába. Hárman az élre törünk, laza futással faljuk az első métereket. Az indulók között találkoztam Márton Danival is, aki valószínűleg nem fog sokáig hátul maradni.

Bár a fákról folyamatosan csöpög a víz, az ezerféle zöld színben pompázó erdő látványa mégis örömet okoz. A templommal szemben kapjuk az első pecsétet, és folytatjuk a kocogást, ezúttal a piros sáv jelzésen, fel a János-hegyre. Az élen lévő hármas is kezd szétszakadni, egyikünk inkább gyalogol, míg a harmadik srác kemény tempót megy az emelkedőn is. Így másodikként egyedül érek fel az Erzsébet-kilátó lábához, ahol szinte már egybefüggő az esőfüggöny.


Pecsételést követően üldözőbe veszem az első helyen futó túratársat. A hegy meglehetősen köves, ezért különösebben nem csúszik a talaj, kényelmesen lehet száguldozni. Még az első műutas kereszteződésnél be is érem a srácot, és átveszem a vezetést.

Innentől teljesen a végéig magányosan telik az utam, ami persze több szempontból sem igaz. Egyrészt néhány kilométerenként találkozom a pontőrökkel, másrészt pedig végig ott van velem az erdő. Ez is egy olyan momentum volt az életemben, amit szerettem volna kiküszöbölni: ne érezzem magam egyedül éjszaka az erdőben. Úgy tűnik, hogy ezt is sikerült megvalósítani. Remekül érzem magam, jól megy a futás, és még az időjárás is kezd hozzám alkalmazkodni: csendesedik az eső.

Pontban este 8-kor érkezem a piros sáv jelzésen Nagykovácsiba. Ez nagyon biztató eddig, hiszen tervem szerint még Solymárt is lámpa nélkül szeretném elérni.


A Zsíros-hegyi pont után a sárga sáv jelzésre váltok, és ereszkedni kezdek lefele. Az alsó völgyek mélyén már nagyon sötét van, de a jó helyismeretnek köszönhetően pontosan és gyorsan haladok. Közben nyugtázom, hogy a futódzsekim és a teljes ruházatom átázott, illetve az eső újra bekeményít.

A solymári benzinkútnál a pecsét mellé még ellátást is kapok, vajas kenyér és szörp formájában. Nem sokat pihenek, gyorsan bevetem magam a varázslatos szépségű Alsó-Jegenye-völgybe. Igaz, ebből a szépségből most nem sokat látni, konkrétan semmit. A völgy mélyén olyan sötét van, hogy a felkapcsolt fejlámpám fénykardként hasít bele. A patak völgyét nappal sokan látogatják, a hegység egyetlen vízesése is itt található. A víz csobogását folyamatosan hallom, és fejben képet is tudok hozzá illeszteni, kanyargó patakocska, kopár sziklafalak, fából készült hidak. Ez utóbbit valóban látom is, hiszen átkelek rajtuk.

A völgyet elhagyva emelkedésbe kezdek, továbbra is a sárga sávon. Egyszer csak két pici fénypontra leszek figyelmes, amelyek egymás mellett és egymással szinkronban gyorsan mozognak. Kell egy kis idő, míg rájövök, hogy valamilyen állat fut előttem, és időnként visszanéz. A talajtól viszonyított magasságából ítélve egy róka lehet. Egy ideig kísér az utamon, majd eltűnik a sűrűben.

Szeretem ezt a sárga turistautat, hosszan kanyarog a Csúcs-hegy oldalában. Ezt megszakítva a Guckler Károly útra térek, ami már az Országos Kéktúra jelzését viseli, és innen 3 km-es ereszkedés következik. Ez a szakasz két kellemes meglepetést is hoz: egyrészt eláll az eső, másrészt a Rozália téglagyárnál nem keltem fel az érdeklődését egy telepőrző blökinek sem. Magam mögött hagyom a Budai-hegységet, és az ürömi műúton átkelve már a Köves-bércre tartok. A hegy lábánál lévő ponton kapom az infót: Solymáron Dani átvette a 2. helyet.

A hegy túloldalán Pilisborosjenő településre érkezem, aminek határában megint találkozok egy világító szempárral. Ezúttal egy macsek lapul az úton, és figyeli a világító fejű embert. Nem fél tőlem, mosolygunk egymásra. Belül is mosolygok, remek ez a mai nap, nagy kár lett volna kihagyni. Kevély-nyereg megmászása kissé lomhára sikerül, ezt szeretném egy gyors lefelével kompenzálni, azonban itt megváltoznak a talajviszonyok. A gyors lefutás majdnem gyors felborulásba torkollik. Alig-alig találok szilárd talajt a lábam alatt, szinte minden felületet folyós sár ural. Bicsaklom jobbra-balra, hogy talpon tudjak maradni. Ez az első olyan szakasz, ahol nehézséget okoz a haladás, és gyanítom, hogy nem ez lesz az utolsó a hétvégén.

A mai szakasz utolsó pontja: Hosszú-hegy. Könnyű a feljutás, és végig nagyon jól érzem magam. Azon is csak mosolygok, amikor a gerincre felérve nagy robajjal felugrik mellettem egy őz, és átvágtat keresztbe az úton. Valóban nem egy magányos út ez. A pecsét után lekocogok a hegyről, és a széles dózerúton a magasba lendítem a karjaimat: igen, sikerült!

Kiérek a Szántói-nyeregbe, és Pilisszántóig kocogok a műúton. Az iskolát elsőre megtalálom, és néhány meglepett tekintet kíséretében adom le az itinert a rendezőknek. 0:55-öt mutat az óra. 7,2 km-t jöttem óránként az éjszakai menetben. Ez az idő még engem is meglep.

Körbevezetnek az iskolában, fürdő, konyha, tornamatrac az alváshoz. Nem is kell más, egyből tusolni indulok, hihetetlen jó érzés a meleg vízben lazítani egy kicsit. Közben érkezik Dani is, és az ebédlőben csatlakozik az éjjeli vacsorához. Majd előbányászom a hálózsákot, és lefekszem egy osztályteremben. Szuper szakasz volt, de a holnapi biztos keményebb lesz.

2. szakasz: Az igazi kihívás (52 km/1890 m)

Szombat reggel 10 óra. Esik az eső. Mindenki fáradtnak tűnik, kivéve azokat, akik a 2. szakaszt egy külön túra keretében teljesítik. Vagyis szeretnék teljesíteni. A hajnali jó hangulatom gyorsan párolog. Alig aludtam valamit, köszönhetően a felpörgött vérkeringésnek, illetve a folyamatos mozgásnak a tanteremben és a folyosón.


A tömegrajtot követően a friss emberek fürge lábakkal indulnak neki a szántói emelkedőnek. Én kicsit hátrébb egy bolyban negatív gondolatokkal küzdök. Egyelőre csak a mai sötét jövőt látom, pedig a jelennel kellene foglalkoznom.


Végre síkra vált a talaj, és a túrafutók elkezdenek kiválni a tömegből. Nehezen indulnak a hajtóművek, és a talaj nagyon nem kedvez a haladásnak. A sárga keresztről leérünk a sárga sáv jelzésre, ahol minden túrázó rémálma válik valóra. Az út maga egy egybefüggő, folyós sártenger. Minél gyorsabban szeretnék haladni, annál többet csúszom vissza.

Szinte megváltás a piros sáv keresztezése, és a jobbra fordulás. Az már más kérdés, hogy egy végtelen emelkedőn találjuk magunkat.


Az élmezőny is szétszakad, egy bozótos részhez már egyedül érkezem. Ennyi vizet, még soha nem kaptam a nyakamba egyszerre. A benyúló ágakról és levelekről ömlik a víz, hidromasszázs jelleggel dől az áldás mindenhonnan, így mire felérek Pilis-nyeregbe, már úgy festek, mint aki most mászott ki egy medencéből, és nagyjából úgy érzem magam, mint ez a macsek…


Zöld keresztre váltok, és a negatív gondolatok kezdenek elmélyülni. Dobogókőre tartok felfele egy meglehetősen barátságtalan úton. Az eső irgalmatlanul szakad. Előttem még 42 km, kegyetlen terepviszonyokkal. És ha valamilyen csoda folytán be is érek, holnap kezdődik előröl az egész…

Na most álljon meg a menet! Legalábbis a gondolatmenet. Egyetlen kérdés van csak: Miért jöttem ide? Azért, hogy jól érezzem magam, és adott esetben felülírjam a korábban berögzült és begyepesedett gondolataimat… És ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, függetlenül a körülményektől. Tudom, hogy az ego mit akar: kényelmet, biztonságot, változatlanságot, a régi megszokott gondolatokat és érzéseket. Vagyis adjam fel, sétáljak vissza, 2-3 órán belül már lefürödve, szárazon, jóllakottan ülhetnék fel egy hazafele tartó buszra… De nem kapja meg. Itt csak két választás van: félelem vagy szeretet. Félve tekintetek a természetre és a hátralévő útra, vagy szeretettel gondolok a természetre és a várható kalandokra, élményekre. Köztes megoldás nincs. Nem ülhetek be egy meleg fotelbe chipsszel és kólával, hogy majd átgondolom a döntést. Itt helyben, azonnal kell dönteni. A jó hír viszont az, hogy tényleg pusztán döntés kérdése. Én – az egóval ellentétben – a bizonytalanságot, a kalandvágyat, a kreativitást választom. És tovább megyek.

Miért jó, ha esik az eső? Mert hűti a mozgás által felhevült szervezetet. Jobb lenne, ha 40 fok lenne? Dehogy, hiszen az olaj a tűzre, még jobban felforrósodna a szervezet. Vagyis jelen helyzetben az eső egy megfelelő körülmény. Mosolyra húzom a számat. Tudsz te, ha akarsz…

Közben Dani és Zoli ér be, és ezzel megoldódik a tájékozódási problémám is. Ugyanis az esőfüggöny mellé még a leszálló pára is rontja a látási viszonyokat, így elég nehéz felfedezni a távoli jelzéseket. Dani viszont ismeri az út kanyarulatait. Együtt érünk fel a Rezső-kilátóba, ahol elég kaotikus kilátás fogad minket.


Viszont biztatónak tűnik, hogy 7 km-es lejtő következik egészen a Kaincz-forrásig. Hogy utána mi jön… Abba majd ott ráérek belegondolni. Sajnos az előző negatív gondolathullám lecsengéseként még Szakó-nyereg előtt sikerül megrántanom a csípőm jobb oldalát. De ez a momentum már nem tud eltántorítani szilárd elhatározásomtól: teljesítem a 3x50-et.


Elég gyorsra sikerül az ereszkedés, még olyan futókat is befogunk, akik csak a mai túrán vesznek részt. A forrásnál egy esőbeállóban kapjuk a pecsétet. Az eddigi legdurvább víztömeggel találkozunk, erre mondják, mintha dézsából öntenék. Semmi gond, hiszen a következő 2,5 km-en 500 métert kell emelkednünk…

Az emelkedőt a Vadálló-kövek előtt és mellett már valószínűleg sokan „imába foglalták”, köztük a néhai Terep Százas verseny résztvevői, de a ma éjszaka rajtoló UTH-n indulók közül is lesznek néhányan, aki elátkoznak minden olyan rendezőt, aki képes beletenni ezt a szakaszt egy gyorsasági rendezvénybe… Bár a 3x50 nem verseny, de azért a szintidő itt is megszorongathat néhány embert. Én meg nem tudom számolni hányszor voltam ezen az úton… Lefele. De felfele még SOHA. Persze nekem is egy 150 km-es túrán kell ezt kipróbálni… Nem baj, sokkal rosszabb lenne, ha holnap délután kettőkor kellene leküzdeni. Azt hiszem ennél több pozitívumot nem tudok erről mondani.


Igazi kínlódás a mászás. Nagyon sok részen muszáj a kezeket is használni, kapaszkodom sziklába, fába, fűbe, levegőbe… Közben imám meghallgatik, eláll az eső. Már ideje volt. Néhol egészen a kövek külső peremén mászom, ott elkelne egy biztosító kötél, vagy inkább másszak beljebb, onnan kisebbet esem… Dani gyorsabb, eltűnik a szem elől, egy kissrác kapaszkodik mögöttem, aki elképesztő tempót megy, tulajdonképpen a rajt óta előttünk futott, csak a Lukács-árokban értük utol. Az utolsó kemény szakasz végig sziklamászás négykézláb, aztán végre normális szögre vált az út, és elvánszorgok Prédikálószékig.

Pont van, Dani van, kilátás nincs, energia nincs. Nem valami jó a leltár eredménye. Futni kellene, de porzik a tank, levegővel nem megy, valamit kellene tölteni. A pontőr szerint nagy eséllyel Pilisszentlászlón kapunk ellátást, de addig el kellene jutni. Előkaparok valamit a táskából, fogalmam sincs mi az, csak nyelem. Energia jön, de a lábak elég tompán puffannak, ezt így nem fogom sokáig bírni, de talán az etetőig menni fog. Jön a piros kereszt, és valami gondolatok nélküli automatikus mozgással végül csak eljutok a Kis Rigó étterem előtt található frissítő pontig.

Az étteremből illathegyek szivárognak, most extraérzékeny a gyomrom. Nem esne rosszul bent egy háromfogásos ebéd… Helyette van két szelet lekváros kenyér, azért ez se rossz, sőt… Kicsit zavar, hogy ismeretlen szakasz következik, és itt bizony az energiát már be kellene osztani, mert az elmúlt fél órában már tartalékon mentem, és bár most megy a feltöltés, ilyenkor már nagyon gyorsan szokott apadni az energia.

Indulunk tovább, Dani vezet… bele az Amazonasba… Bakker, mi folyik itt…? Feltételezem, hogy a Bükkös-patakot alapból egyszerűen csak át lehetne lépni, de most… Még átúszni is veszélyes. A megduzzadt pataknak komoly sodrása van, és bár csurom vizesek vagyunk, de azért ezt a jakuzzit most inkább nem próbálnám ki… Többször átkelünk a hömpölygő folyón, néha olyan nyakatekert módszerrel, hogy már borítékolva van a csobbanás, de aztán mégis megússzuk. Inkább jöjjön a dömörkapui emelkedő.


100 méter szintemelkedés, mi az nekünk. Közben olyan dolog történik, amiről valószínűleg már az összes induló régen lemondott: kisüt a nap! Még csak itt-ott bújik ki a felhők mögül, de az égre nézve már nyilvánvaló, hogy ebből akár hosszabb napsütés is lehet. A Lomb-hegyi nyeregig nagyjából annyi történik, hogy Dani meglép előlem, illetve végre valahára levehetem a teljesen rám rohadt futódzsekit, és pólóban fürdőzöm a meleg, friss napsütésben. Ez a jutalmam, megérdemlem.

A következő jutalom annak felfedezése, hogy a mumus sárga sáv jelzés a Fagyos katonáig fel van újítva. Pedig már belekalkuláltam egy szolid elkavarást. Viszont így ideális körülmények között kocogok a 2. szakasz vége felé. Remek út, remek idő, a lábaim is még bírják, energia is van. Mosolygok. Mégis csak jó ez mai nap. Is.

Egész laposnak tűnik az emelkedő Dobogókő széléig, ahol a ponton kólával várnak. Ez megkoronázza a napot. Néhány csokis nápolyit is kapok. Innen már csak egy 8 km-es száguldás a célig. Lezúzok a hegyről, és vízszintesre érve elfutok néhány szabadin legelő paci és kiscsikó mellett. Abszolút nincs nekik kerítés, de eszükbe sincs megszökni. Én szököm, de már nem sokáig, a Magas-hegyi nyeregből egy rövid ereszkedés, és a már megszokott pilisszántói műúton találom magam.

8 óra 37 perces út ért véget. Felhőtlenül boldognak kellene lennem, de valahogy még mindig ott van a szürke gondolat a fejemben, hogy van még egy ötvenes… Nincs nagy tolongás az iskolában, Dani 20 perccel előttem ért be, és még talán három futó, akik csak a mai távra jöttek. Alighogy leadom az itinert, kezembe nyomnak egy tál paprikás krumplit. Az élet ajándékait fogadd el. Leülök a többiekhez, és enni kezdek…



3. szakasz: Úton hazafele (52 km/1563 m)

Vasárnap hajnali 6 óra. Már 5 előtt felkeltem, és felmértem a károkat. A csípőm jobb oldala minden lépésből tompán fáj. A bal bokám ugyancsak fáj, mivel tegnap próbálta átvenni a megrántott csípőmről a terhet. Ezen most nincs értelme gondolkodni, a futás törölve, hiszen még gyalogolva is bicegek. A gyaloglást valahogy megoldom, remélem, hogy egy „kis” bejáródás után az ízületek könnyebben fognak majd hajlani.

Ezen a túrán az emelkedők sosem fogynak el. Az első 6 km-en 530 métert kell leküzdenünk, fel egyenes a Pilis tetejére, a Boldog Özséb kilátóba. „Kis” bejáródás, mi…? Megy, de nem igazán jól. Billegek jobbra-balra, nem jelent túl jót. Viszont a gyaloglás ellenére egész elől haladok, csak néhányan húztak el a messzeségbe. Ma már szép időnk van, a szerpentinen tűz rám a nap, szeretném legalább az utolsó napot szárazon megúszni.

1:10 alatt érem el a csúcsot, remek. Legszívesebben futnék lefele, de nem lehet. A gyaloglás is fájdalmas, valamit tenni kellene, nem figyelhetek 10 órán át a fájdalomra. A téli jégkár rendesen megroppantotta az erdőt, az erdészek szépen takarítottak, de az utak mente tele van faágakkal. Harmadikra sikerül találnom egy megfelelő botot, amire támaszkodva levehetem a teher nagy részét a csípőmről. Kell egy kis idő, míg megszokom, de aztán már remekül megy a haladás. A fájdalom kezd csillapodni. Terelem a gondolataimat, az erdőt csodálom, az illatokat szívom be, és örülök a jó időnek.

A hangulatomban igazi változás Sasfészeknél áll be. Bár lefele légtornász ügyességet kíván a lejtő leküzdése, valahogy mégis boldogság önt el. Ráadásul a Kétágú-hegyig elképesztően szép szakasz következik, tátott szájjal haladok. A botozás olyan jól megy, hogy egész gyors tempót fel tudok venni. Kesztölc határában kapok pecsétet, innen az OKT megy Klastrompusztáig. Jól esik a gondolat, hogy onnantól teljesen a túra végéig ismerem az utat, vagyis tudom mi vár rám, hogyan osszam be az erőt.

Két srácot követek, majd a ponttól együtt megyünk egy darabig. Egy ideig jókat mosolygok magamban a pontőr megjegyzésén, miszerint orális szexből kaptunk rendesen a túrán, sajnos rossz oldalon álltunk... Majd üdvözöljük a tegnapi sárga sáv rémes útját, aminek az összes felmenője szerintem meg lett említve a két nap alatt. Sajnos egy esőmentes éjszaka nem sokat segített az útnak, a Salomon cipőm ismét U-47 lesz, tengeralattjáróként merül a sárban. Aztán mikor végre Csévi-nyeregnél becsatlakozik a piros sáv, javul az út minősége.

Már nem is emlékszem, hogy mikor gyalogoltam utoljára ennyit. A túrafutás évek óta a mozgásformám, most érdekes ez az állapot. Mindenesetre több időm van bámészkodni, például a Kopár-csárda előtti fenyvesek lenyűgözőek. A csárdánál etetés van, szokásos két kenyér megint lecsúszik, ezúttal ülve eszem meg, jól esik kicsit ücsörögni. De amint végzek, már odébb is állok, és egészen a Hosszú-árokig egyedül rovom az utat.

Nagyon jó érzés visszaérni a Budai-hegységbe. Felfele a Nagy-szénásra leperegnek előttem az elmúlt két nap eseményei. Nem semmi kis kaland volt. A hegy leküzdésével tulajdonképpen véget értek a megpróbáltatások. 8-9 km kellemes séta van még hátra a célig. Közben összefutok egyik edzőtársammal, a mázlista az OKT mellett lakik Nagykovácsiban. Zsíros-hegyen észreveszek még egy szokatlan dolgot: valószínűleg vízhólyag nőtt a talpamra. Nem is egy. És nem is kicsi. Nagyjából 10 éve volt utoljára vízhólyagom túrán. Ennyire káros a gyaloglás? A köves kék sávon rendesen sziszegek már, nem gondoltam volna, hogy a végén még ezzel fogok küzdeni.

Leérek Budaligetre, és véget ér a terep. Jön az aszfalt. Na az se kutya ám… 150 km környékén… Vízhólyagosan… Sebaj, már itt a vége. Valahol… Még egy Máriaremete… Még egy Nagy-rét… És végre Hűvüsvölgy, gyermekvasút… Valaki adjon egy széket…

10 óra 12 perc alatt értem be. Először Dani gratulál, majd a rendezőség is. Oklevél, jelvény…


Teljesítettem a 154 km-es távot… Hirtelen nem tudom mit tegyek. Fáj mindenem, legszívesebben lefeküdnék a fűbe pár órára. Aztán eszembe jut, hogy meg kellene válnom a rendkívül „illatos” ruháimtól, így a vasútállomás egy félreeső padján átöltözöm. Huh, tiszta ruha… Mikor örültem utoljára ennyire tiszta ruhának…? Ja, tegnap este…

Visszacsoszogok a pizzériához, és bemegyek, hogy igyak végre egy jó kávét. A pultos ránéz világháborút megélt arcomra, és megkérdezi:
- Milyen hosszú túra volt?
- 150 km. Egy éjszaka és két nappal.
Miután megkapom a kávét, hallom, hogy hátramegy, és elhűlve újságol:
- Tudod mennyit mentek? 150 km-t! Egy éjszaka és…


Nagy gondolkodók tanításai szerint, a rendszeresen eltöltött idő a természetben képes belső változásokat előidézni az emberben, amely változások segítenek visszatalálni eredeti természetes mivoltunkhoz. Ez egy meglehetősen hasznos gondolatnak tűnik, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban az emberi természetre az elhidegülés egymás és önmagunk iránt, a mély pesszimizmus, a felszínes gondolkodás és életmód jellemző. A visszatalálás még a természetben sem olyan egyszerű, hiszen az a bizonyos belső hang, az egónk, a korábban berögzült gondolatminták alapján megpróbál újra és újra letéríteni a helyes útról. De győzhetünk…