2023. február 15., szerda

Monaco Futótábor

 

2023.01.30.-02.06. Monaco - Franciaország

6 teljes nap, ebből 5 aktív nap, 1 pihenőnap

 

Még 2021 őszén, a szlovén Julian Alps Sky Race idején fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer szívesen töltenék több időt hasonló hegyek között, „verseny-nyomás” nélkül, csak úgy szabadon futogatva csúcsról csúcsra, völgyből völgybe. Pár hónappal később, az Alpinbike és Airborne Club által szervezett Monaco-i sporttábor rendkívül vonzónak tűnt, de akkor a kisfiam még túl pici volt egy ekkora úthoz, én pedig nem szívesen lettem volna távol ilyen hosszú időre. De már akkor megszületett az elhatározás: jövőre mindenképpen megyünk!

 





A francia Riviéra és Monaco felett húzódó „Tengeri Alpok” nem a „könnyű-terep” kategóriába tartozik. Már az utazás előtt hallottam rémhírét, hogy bizony ott nem gyakoriak az olyan útvonalak, ahol minden kilométerre esik legalább száz méter szintemelkedés. Természetesen a célomtól ez nem tántoríthatott el: minél több szép helyet felfedezni a környéken, beleértve a falvakat, a tengerpartot, és persze a hegyeket is.

 

Mondhatnám, hogy szokásomhoz híven, de sajnos még csak másodszor használtam igazán élesben az Alltrails.com alkalmazását: elkezdtem megtervezni az egyes napok edzéseit. Az Alltrails-t azért érdemes használni, mert „valós” emberek „valós” véleményeit találhatjuk benne, így elenyészőre csökkenthető annak az esélye, hogy olyan útra tévedünk, aminek nincs vége, vagy éppen járhatatlan, vagy éppen nagy rajta az autós forgalom. Örömmel láttam, hogy meglehetősen széles a választék ezen a területen, a kollégák ajánlásait is figyelembe véve raktam össze a napi etapokat.

 

Első körben mind a hat napot ki szerettem volna használni, de aztán az összegzésnél rádöbbentem, hogy így teljesen kinyírom magam, ezért a negyedik napra beterveztem egy pihenőnapot, amit legalább teljes egészében a családdal tölthetek.

 

Időjárás tekintetében igazán szerencsésnek érezhettük magunkat: minden nap verőfényes napsütésre ébredtünk, ami egész nap kitartott. A vasárnap volt egy picit felhősebb, ezt 1100 méter magasság felett egészen közelről meg is tudtuk nézni.

 

A napi rutinom elég gyorsan kialakult: 7:30-kor ébredtem, öltözés, reggeli, és általában 9:00-kor keltem útra. A kötelező felszereléseim közé tartozott a futóbot, napszemüveg, kamera, és kb. egy liter víz. Ez legutóbbi olykor kevésnek bizonyult, ilyenkor sikerült kiegészítenem valamelyik kis falu vízcsapjánál, vagy valamelyik hegyi patakból.

 

Az első két napot azzal kezdtem, hogy lenyomtam egy „láb-popsi” programot azokon a lépcsőkön, amelyeken egyben lehet 400 méter szintet emelkedni. Igazából nem esett nehezemre ez a fajta terhelés, Roquebrune szűk, kis hangulatos utcácskáin akadt látnivaló, és nem töltöttem itt elegendő időt, hogy bármit is megunjak belőlük.

 

A hegyeknek is van egy sajátos kinézetük, bizonyos magasság felett alacsony növényzet borítja a felszínt, pedig a parthoz közel maximum 1000-1200 méteres hegyek magasodnak. Persze ez nem válik hátrányukra, hiszen így páratlan kilátásban lehet gyönyörködni szinte minden pontról.

 

Az első két napba belefért Saint Agnes „erődítmény” jellegű falujának megtekintése, Col de la Madone meglátogatása mind terepen, mint aszfalton, és a tekintélyt parancsolóan magasba törő Mont Angel megkerülése, itt sajnos csúcstámadásra nem kerülhetett sor, mert ez a hegy egészen nagy területen lezárt katonai objektum. A második nap végére még kifutottam a Mont Gros siklóernyős starthelyére, ahol még javában „ugrottak” a francia és a magyar pilóták. Ott olyan kilátásban volt részem, hogy valószínűleg örökre a retinámba égett.

 

A harmadik nap a feleségemmel rajtoltam Monte-Carlo-ból, célunk két hegy felfedezése volt. Nagyon meglepett, hogy bár utunk első harmada csak aszfalton ment, La Turbie városka elhagyása után egészen komoly tereppel találkoztunk, amin még jó tempót is lehetett futni.

 

A két hegy csodás kilátásokkal ajándékozott meg minket, legszívesebben végigkameráztam volna a teljes útvonalat. Nyilván az igazi „klasszikus kilátást” a Téte de Chien orom adta, ami közvetlen Monte-Carlo felett pompázik, így tulajdonképpen egy látószögbe belefér Monaco városállama. Lefelé egy, terepfutók által közkedvelt – ezt onnan tudtuk, hogy hárommal is találkoztunk, akik felfelé sprinteltek -, szerpentinen csorogtunk Cap-d’Ail felé, majd egy kis részen érinthettük azt a híres aszfaltot is, aminél még az előszoba tükröm felszíne is hepe-hupásabb.

 

Ahogy már írtam, a negyedik napot pihenésre szántam, a családdal az Oceanográfiai Múzeumba mentünk halacskákat nézni, és közben persze megejtettünk egy gyors városi körsétát is, benne a kikötővel, az F1 híres alagútjával, a kaszinóval, és Monte-Carlo strandjával, a Larvottóval.

 

Azt nem mondhatnám, hogy túlzottan kipihentem az első 3 nap 72 kilométerét 3700 méter szinttel, így kopogtatott be hozzám a szombat, a legkeményebb menet napja. Ezen a napon két komolyabb hegy meghódítására készültem, és a legjobb időjárást fogtam ki ehhez, olykor már pólóban is melegnek éreztem a hőmérsékletet. Mindemellett még benéztem Gorbio kis falucskájába is, hasonló stílusban épülhetett, mint Saint Agnes, Castellar, vagy éppen a tengerparti Éze.


 

A Mont Ours (1239m) és a Pointe Siricocca (1053m) két, egymás mellett ücsörgő hegyecske, tulajdonképpen „ők” adják a Menton városától felfelé húzódó völgy északi falát. Teljesen véletlenül az Ours megmászását a legnehezebb oldalról abszolváltam, itt már azért hátba veregetett a fáradtság, adrenalin ide vagy oda, nem szoktam hozzá, hogy ennyi szintet másszak a hét (majdnem) minden napján. Az Ours-szal ellentétben a Siricocca-ra egyszerűen csak felkocogtam, ezt egy széles, apróköves ösvény tette lehetővé. A csúcson rám várt kilátás pedig megkoronázta a futótábor adta csodálatos élményeimet.

 

Vasárnap ismét Katival együtt húztunk futócipőt, rövid buszozás Mentonba, ahol már javában folytak a következő héten megrendezésre kerülő citrom-fesztivál előkészületei. Itt már eléggé túrázósra vettem a figurát, ennek különösen az volt az oka, hogy az első 10 kilométeren 1200 méter szintet kellett bezsebelnünk. Sajnos ez a nap volt egy kicsit felhősebb, így a Roc de l’Orméa (1132m) csúcs érintésénél csak a csúcs-zászlókban gyönyörködhettünk.

 

Nehezen tudnám elképzelni, hogyan lett volna szebb és jobb ez a hat nap. A vártnál sokkal többet kaptam a tájtól. Picit tartottam tőle, hogy nem lesz annyira változatos, de ennek ellenkezőjét az bizonyítja, hogy még a sok éve idejáró sportoló kollégáknak is tudtam ajánlani olyan utakat és hegyeket, ahol még ők sem jártak. Úgy érzem, hogy kimaxoltam lehetőségeimet, de nyilván még maradt nagyon sok felfedezni való, amiért mindenképpen érdemes visszatérni.

 

Köszönet:

-  a családomnak, amiért támogatnak ebben az őrületben, és még el is kísérnek egy-egy útra, egy-egy futásra is.

-    az Alpinbike-nak és Airborne Club-nak a tábor szervezésért

-     az Alpinrun-nak, amiért futhatok a Dynafit cuccokban.

 

Jövőre újra itt! Talán több futóval… 😉




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése