2005. október 29., szombat

Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m

Még egy nehéz túra! Már tavaly is szemezgettem a pirossal, de qvic érdeklődését nem keltette fel, én pedig egyedül nem akartam menni ilyen hosszú távon. Most a túratársam is szívesen velem jött volna, már tervezgettük is a túrát, de váratlanul egyik térdének elege lett a sok megpróbáltatásból, és kivett két hét szabadságot. Ezt mindketten bántuk. Így egyedül mentem.

Szombat reggel HÉV-vel utaztam Csillaghegyre, elfogott a „Kinizsi-érzés”, bár negyed 7 körül tömeg abszolút nem volt. Nem tudtam, hogy 7 előtt is elengednek, de nem is bántam, hogy így történt, mert csípős hideg fogadott, és nem akartam még háromnegyed órát téblábolni az orvosi rendelő előtt. Nevezésig elfogyasztottam még egy szendvicset fél liter csipkebogyó-teával, közben figyeltem a rajthoz érkezőket. Ismerős arcokat véltem felfedezni, akiket minden túrán látok, amelyeken elindulok. Törtem a fejem, hogy mégis mikor induljak. Már kezdett világosodni. Felfigyeltem az egyik pontőrre, aki a célban lesz, és elmondta, hogy őt nem fogja érdekelni, ha valaki sietség miatt kihagy pontot, mert a nyitás előtt ér oda. Ebből arra következtettem, hogy a pontok nem fognak hamarabb nyitni.

Gyorsan neveztem, kaptam egy időt: 6.37. Lassan elindultam, közben átnéztem az itinert. Meglepődtem, hogy Nagy-Kevély csak 8-kor nyit. Majdnem másfél órám van addig, tehát lassan kell menjek. Kigondoltam egy húzós időtervet, amit a célból induló utolsó busz határozott meg. Rajt: 7, Dobogókő: 13, Csárda: 16, Nagykovácsi: 18, cél: 22 óra. Ez közel 6-os átlagot jelentett, ami egy ilyen szintes túrán annyit tett, hogy nyomni kell, mint állat. Ezért furcsa volt, hogy az elején lassacskán bandukoltam az ismerős Kinizsi-útvonalon. Vagy mégsem volt olyan ismerős? Ahogy félálomban sétáltam, hirtelen egy középkorú hölgy futott velem szemben, és rám szólt: „Rossz úton megyünk!” Mi? Hogy? Ja! Tényleg! Már az elején elnéztem a letérőt jobbra. Hiába, a Kinizsin itt még ezren vagyunk, nem kell figyelni a jelzéseket.

A hölgy már többször járt a P85-ön, elmondta, hogy sietni akar. Amint letérünk balra az erdőbe, lemaradt tőlem az emelkedőn, Tibet és Vadmalac is elengedett. Az ürömi műút fele már egészen világos volt. Ekkor elhúzott mellettem egy futó! Aztán mégegy! Mikor már a harmadikat láttam távolodni, kezdtem gyanakodni a pontnyitással kapcsolatban. A futók mindjárt odaérnek, pedig még negyed 8 sincs. Tehát vagy ott fognak toporogni Kevélyen 8-ig, vagy hamarabb nyit a pont. Mivel az utóbbit tartottam valószínűbbnek, ezért felkapcsoltam két sebességfokozatot. Jobban is esett, mint a séta. Nagy-Kevélyhez közeledve már futottam is, hullámvasutaztam föl-le. Utolértem egy férfit, aki inkvizítor módján hajtotta a lányát (vagy a párját?): „Gyerünk futás, mindjárt lejtő következik!” A lány egy óriás hátizsákot cipelt, nem tudom hogy képzelték ebben a futást.

Gyönyörű volt a napfelkelte, ahogy az első sugarak megvilágították az őszi erdőt. Bár a nyár a kedvenc évszakom, ősszel a legszebb a táj. 7.50-kor felérve a Nagy-Kevélyre fotóztam is egy párat, majd megindultam lefele. Sehol senki. Furcsa volt, hogy emberek kerülgetése nélkül zúzhatok lefele. Egy futó megelőzött, aztán valószínűleg elnézte a Kevély-nyeregbe vezető letérőt, mert később újra megelőzött. Hacsak nem ikrek voltak.

Tölgyikrekig simán ment minden. Szép a táj, jó a túra, 6-os átlag fölött vagyok, Tölgyikreket felismerem a Beac Maxiról (ellentétben Kevély-nyereggel), a pontnál kapok cukorkát, nem is olyan rossz. Szőke-forrás völgye elképesztő látványt nyújtott. Már qvic is mesélte, hogy iszonyúan szép a völgy, de így „élőben” leesett az állam. Itt értem utol azt a túrabotos srácot, akivel később együtt mentem egy darabig. A völgyben már keresni kellett a jelzéseket, az avar teljesen eltakarta az utat. Rövid szakaszon bukdácsoltam, majd hosszú szakaszon kényelmesen kocogtam a széles úton, miközben szájtátva bámultam a bal oldalon elterülő völgyet. Mire leértem az aljára, utolért egy másik srác, akivel beszélgetni kezdtem. Közben felfigyeltem egy jelre, ami nem tűnt túl szívderítőnek: bal térdemnél oldalt valami tompán fájni kezdett. Már korábban is észleltem, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, gondoltam majd elmúlik. Hát nem múlt el, rosszabb lett. Dömösig rohamosan romlott az állapotom, a futás már nagyon kellemetlenné vált. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, mint anno a Barcika 65-ön, amikor sérülés miatt fel kellett adnom a túrát. Éreztem, hogy villámgyorsan közeledik a tűréshatár, amin túl ez a kellemes túra túlélőtúrává változik.

10.50. Dömös. Jó időben vagyok, kellemesen meleg van, csodálatosan süt a nap, és rohadtul fáj a lábam. A pontnál leültem egy padra, ettem, ittam, töprengtem, hogy mi legyen. Végül a döntést elhalasztottam Dobogókőig, legalább 35-ig menjek el, ott még mindig feladhatom. Szedelődzködtem, a srác még maradt, felváltotta a botos srác, akivel Dobogókőig egymást kerülgettük. Gondolom felesleges ecsetelnem, hogy a Szakó-nyereghez vezető „kellemes” emelkedők milyen hatással voltak a fájós lábamra. Minden gondolatomat kitöltötte a fájdalom. Már láttam magam előtt, ahogy Dobogókőn gratulálnak a Piros 35 teljesítésért. Ez mind szép, csak én a 85-ön szeretnék végigmenni! Lassan haladtam, próbáltam tehermentesíteni bal térdemet. Többé-kevésbé sikerült is. Szakó-nyereg után azt vettem észre, hogy már jobban odafigyelek a tájra, mint a térdemben égő fájdalomra.

12.37. Dobogókő. 6 órája voltam úton, még így is tudtam tartani a 6-os átlagot. A hamarabb indulással szerzett előnyömet megtartottam. Úgy tartják, hogy Dobogókőnek gyógyító hatása van. Talán tényleg így van. Mikor beléptem az Eötvös Házba, úgy döntöttem, hogy mégsem adom fel. Határozottan enyhült a fájdalom, csodaszerű dolog történt. Megettem egyik szendvicsemet, meg néhány puszedlit, és a ponton kapott almát. Megérkezett a botos srác is, a kútnál mosakodtunk, és ittunk. Együtt mentünk tovább. Lassan kocogtam lefele, elég furcsán nézhettem ki, ugyanis kitapasztaltam egy olyan futásmódot, amely segítségével egyáltalán nem érzetem a fájdalmat. A srác jól kezelte a botokat, lejtőn lefele gyorsabban nyomult. Aztán Pilisszántó fele már ő kezdett lemaradni. A település előtt útbaigazítottam egy 50B-s sporttársat, aki simán lement volna Szántóra. Szeptemberben egy bejárás alkalmával én meg is tettem, jól el is kavartam. Körbe-körbe szaladgáltam Pilisszántón. Egy kutyában dé jávű érzést keltettem, kétszer is elmentem az általa őrzött kert előtt, és mindkétszer megpróbált megkergetni. Az egész túrán nagyon jól jött a bejárások során szert tett helyismeret.

Csévi-nyeregnél pecsételtettem. Míg nassoltam egy kicsit a hátizsákom tartalmából, a botos srác is befutott. Kicsit fáradtnak látszott, de azért próbálta tartani velem a tempót. 50B-seket előztem meg, közben engem is megelőzött valaki, akiről később kiderült, hogy Tamásnak hívják, és qvic ismerőse. Mivel jó tempót ment, igyekeztem tartani vele a lépést, aztán már beszélgettünk is. Mikor elmondtam neki a 10 órás célbaérési tervemet, felcsillant a szeme. Az neki is tökéletes lenne, így együtt mentünk végig. A Fehér-hegy emelkedőjén kicsit meglógott, de utol tudtam érni. Kopár Csárda előtt lovasokba ütköztünk. Majdnem szó szerint. Egy szűk ösvényen utunkat állta három lovas, nem tudtak továbbhaladni, az egyik lóval bajlódtak. Szívélyesen invitáltak, hogy nyugodtan menjünk el mellettük, ezek szelíd lovak, csak a feketével vigyázzunk, mert kicsit ideges, és már majdnem két lábra állt, hogy szétzúzzon mindenkit, aki a közelébe mer menni. Pompás, mosolyogtunk, majd szó nélkül benyomultunk a susnyásba, és biztos távolságból megkerültük a pacikat.

15.27. Kopár Csárda. Nagyon jó idő. Tamás hitetlenkedett. Ráadásul ő 40 perccel később indult, mint én. Kaptunk levest, ami bőséges volt és finom. A málnaszörpből is eltüntettem néhány pohárral. Kb 15 percet töltöttünk a pontnál, igyekezni akartunk, mert a Csárda-Nagykovácsi szakaszra szánt két és fél óra elég húzós, figyelembe véve a Hosszú-árok-Nagy-szénás nyerőpárost.

Kakukk-hegyre kissé nehézkesen sikerült felmászni, a leves és a szörp lötyögött a hasamban. A hegytetőn ugyanazt a pontőrt találtuk, mint Nagy-Kevélyen. Közölte, hogy ő is gyalog jött, és már néhány órája itt van. Pilisszentivánból kifele jövet ismét 50B-seket igazítottam útba. Arrafele valóban kevés a jelzés, és nem is festettek fel újakat, mint az első 50 km-en. Átléptük a Nagy-szénási Európa diplomás védett terület határát, és nekivágtunk Hosszú-ároknak. Tamás megint előre ment, emelkedőn sokkal gyorsabb volt. Nagyon kemény ez az emelkedő. Megizzasztott rendesen, különösen, amikor ráfordultam Nagy-szénásra. Igyekeztem egyenletesen és mélyen szedni a levegőt, magyarán szólva fuldokoltam. Egyre meredekebb lett, de szerencsére a hegy leküzdése nem vett el sok időt. Tamás már szendvicset majszolt, mire felértem az emlékfalhoz. A pontnál négyen voltak, köztük Csanya, aki a pecsétet adta. Legközelebb sárgára kellene festeni a pirosat, lihegtem, legalább akkor a túra útvonala elkerülné Nagy-szénást.

Nem sokkal fél 6 után értünk Nagykovácsiba. Megkerestük az itinerben szereplő általános iskolát, ami a plébánia volt. A pontőrökön kívül senkit sem találtunk a helyiségben. Pecsét, kaja, pia, elő a fejlámpát, indulás tovább. Mikor kiléptünk, jött a megszokott hidegrázás, csak fél percig tartott, de nagyon kellemetlen volt. A lámpát végül az erdőben kapcsoltuk fel, ott ért utol minket a sötétség. Tempónk nem csökkent. Egyre jobban éreztük, hogy sikerülhet a célba érés 10 órára. Mikor kiértünk a fák közül, és megpillantottam Budapest fényeit, elöntött a lelkesedés. Aztán egy kicsit alábbhagyott, mert feltűnt a messzi távolban a szépen kivilágított Erzsébet-kilátó. Jézus, nagyon messze van. És az még csak nem is a cél. A Fekete-fej az általam leggyakrabban látogatott hegycsúcs. Gyorsan kiszámoltam: idén tizennegyedszer jártam a hegytetőn. Sátorozó pontőrök a fák közé bújtak a szél elől. Elég hűvös volt már. Egy percet álltunk Szépjuhásznénál inni, és máris rázott a hideg. Hamar abbamaradt: megkezdtük a mászást János-hegyre.

20.00. Erzsébet-kilátó. A pontőrt nem irigyeltük. Egyedül a hideg éjszakában, ki tudja még meddig, brrr! Egy kellemes, hosszú, lejtős szakasz következett, begyújtottuk a rakétákat. Áldottam magam a bejárásért, és szerencsére emlékeztem is minden letérőre. 40 perc alatt értünk Makkosmáriára. Pecsételtettünk az utolsó ponton, ettünk egy csokit. A Végvári-sziklától induló emelkedő még tudatta velünk, hogy nincs vége a túrának, de már valóban nem sok volt hátra. Az utolsó letérő után következő egyenes szakasz nagyon kellemetlenül esett nekem. Lejtő, szűk ösvény, vályus, a talpam alig fért el benne, kisebb-nagyobb kövek mindenhol. Kicsit már fájt a talpam, illetve a jobb bokám körül, még a bal lábam tehermentesítése miatt. Elöl csoszogtam lefele, Tamás türelmesen követett. Rugdostam a köveket, tüskés ágak csapódtak az arcomnak, már nem érdekelt, csak a bokámat nem akartam kitörni. Leértünk a kopár sziklákhoz, valamelyest javult a helyzet. Aztán végre kiértünk a műútra. A 87 km-es piros útvonal végén, ahol becsatlakozott a főútra Budaőrsön, egy férfi igazított minket célba.

21.48. Cél. Nagyon örültem. Talán jobban, mint a Kinizsi teljesítésekor. Talán mert még volt erőm örülni. Még a tízes buszt is elértük. Átvettem az oklevelet (mint másnap kiderült 50-es oklevél volt) és a jelvényt. A virsli még nem volt kész, várni kellett volna. Nem tettük. Hazamentünk. Jó túra volt. Jól elfáradtam. Talán jövőre is ott leszek. Biztos, hogy ott leszek.