Táv: 45 km, szint: 1800 m.
„Kezdőként mindig másokkal akarsz harcolni,
Haladóként rádöbbensz, hogy a másokkal való harc csak időpocsékolás, ezért önmagad próbálod legyőzni,
Mester pedig csak az lehet, akinek ez sikerül is.”
(zen bölcsesség)
Erős dejavu érzéssel köszöntött rám a tavasz, ahogy tavaly, így idén is elmaradt az összes verseny, amire beneveztem. Viszont van egy jelentős különbség a két év között: míg 2020-ban meglehetősen pesszimistán legyintettem egyet a futásokra, most benne van a lábaimban a bugi, és nagy élvezettel csinálom az edzéseket. Így el is határoztam, hogy néhány olyan, már régóta kiszemelt túrát fogok edzésként megfutni, mint például Kiss Péter emléktúra, LeFaGySz Pilis, vagy éppen a Pilisi Szirtek.
A Kiss Péter túrát február utolsó napján teljesítettük Feróval. Sajnos márciusban nem tudtam beiktatni egy olyan napot sem, amikor hosszabb ideig távol lehetek, de áprilisban sikerült belőni újra a hónap utolsó napját, és ezúttal a szirtes túra volt soron.
A túrát Köck Roland és Molnár Zsolt páros hozta létre, valamikor régen, és azóta is évente megrendezik. Én sajnos egyszer sem jártam a hivatalos túrán, pedig nem egy alkalommal volt már tervben, de mindig közbe jött valami. Azért is vonz az útvonal, mert bejár olyan részeket, aminek közelében már ezerszer elmentem, de magát a szirtet például sosem láttam, illetve egyes pontok régi túrák emlékeit idézik fel.
A hivatalos rajt Pilisszántón van, azonban én Dobogókőről indulok, tervbe vettem, hogy a futás után még „teraszozok” egy kicsit a turistaháznál, némi elemózsia elfogyasztása mellett. Így az eredeti 41 km-re rádobok még 4 kilit, némi szinttel.
Majdnem pontban 8-kor indítom az órát, és futásnak eredek a parkolóból a műúton lefelé, megcélozva a zöld kereszt jelzést. Az ég felhős, és mondtak mára némi esőt is, viszont kellően meleg van ahhoz, hogy rövid ruházat plusz egy karszár elegendő legyen a kalandhoz. Nem telik bele tíz perc, és már le is érek a Két-bükkfa nyereghez, ami már a hivatalos útvonal része. A lábaim szinte maguktól visznek, úgy érzem, hogy az elmúlt hetek rövid, de meredek edzései jót tettek az izmoknak, tudják a dolgukat.
Hamarosan kiérek az első szirthez, a Fekete-kőhöz.
Egészen pontosan tudom mikor jártam itt utoljára: 2005. júniusában, az Eötvös 50 túrán, ami egy igazi orális szex volt, csak a rossz oldalon állva… 😄 Nem is igazán emlékeztem a kilátásra, ami most kissé párás, de még így is csodálatos.
Gyors ereszkedés Pilis-nyeregig, ami persze a Kinizsi miatt rendkívül ismerős, csak most éppen nincs itt senki.
Innen egy néhány kilométeres kört kell tegyek, aminek első szakasza a piroson megy, egy pompázatos lugasszerű szűk ösvényen. Felrémlik az emlék: hat éve, a 3*50 túrán itt kenuval eveztem felfelé, olyan felhőszakadás volt… A köröcske célja, hogy kitekintést kapjunk a Kémény-sziklákról egy fantasztikus panorámára.
Itt még Viktorral jártam, egy UTH bejárás kapcsán tettünk ide egy rövid kitérőt. És ha már UTH, akkor becsatlakozva a sárgába, több kilométeren át élvezhetem az magyar ultra-trail verseny emlékeit, egyből egy hosszabb kaptatóval indítva, vissza a Pilis-nyeregre. Két éve a Szentlászló Trail lett a kedvenc versenyem (abban nincs benne ez a rész), és sajnos ezt azóta sem sikerült megrendezni a járvány miatt.
Zöld-zöld négyzet kombóval érintem a Sasfészket, avagy a Fekete-hegyi kulcsosházat.
A következő szakasz egészen a Kétágú-hegyig, a Pilis egyik legszebb része, bár nehéz sorrendet állítani a csodásnál csodásabb tájak között. Lent dobok egy balost, és hümmögve konstatálom, hogy bizony vissza kell mászni a hegyre, most éppen a zöld jelzésen. Itt is számtalanszor jöttem lefelé, felfelé még egyszer sem, szuszogós az emelkedő, de még mindig sikerül jó tempóban megfutni. A mai edzés fő céljának azt lőttem be, hogy minél többet tartsam a bevált ritmust, hegynek felfelé is, nyilván ott sokkal rövidebb lépéshosszokkal.
Teszek egy gyors kitérőt az Öreg-szirtre, ahol most járok először, viszont azt sejtettem, hogy mit fogok látni.
Lecsorgok a klastrompusztai műútra, átlagnövelő részeken jutok túl, de kell is, mert egy meredek balossal a Legény-barlang felé veszem az irányt. Mint fent kiderül, itt van a Leány-barlang is.
Tovább futok délnek, és egy olyan rész következik, ami szintén teljesen újdonság számomra, és meglehetősen érdekesen kell körbejárni. Elsőként a Basina-sziklához dzsoggolok felfelé, ami nem kis meglepetést okoz, egy komoly emelkedőt kell leküzdeni. Viszont ami fent vár, az kárpótolja a szenvedést.
A következő pont alig pár karnyújtásnyira van tőlem, de olyanok a terepviszonyok, hogy csak a hegy megkerülésével lehet megközelíteni, és az sem egyszerű. De nem ám… Egy jelöletlen úton kaptatok felfelé, ami egy idő után majdnem derékszögűvé válik… Mi a szösz…? Gyaloglásra váltok, de hamarosan négykézlábra kell ereszkednem, és a fagyökerekbe kapaszkodnom, ha el akarom érni a Csévi-barlangot.
Szép látvány, mit nem mondjak, csak az a gubanc, hogy vissza is kell ereszkednem. Ezt most rosszabb, mint felfelé, néhol fenéken csúszva abszolválok egy-egy részt. Aztán lekocogok az Eszperantó-forráshoz.
A nap kisüt. Az április tavasz nagyjából úgy fest: ha nem süt a nap, akkor őszi hideg van, ha süt, akkor meleg nyár. Így lekerül a karszár, és felkerül a napszemcsi. Meglepődöm, hogy a forrásnál egy kézi üzemeltetésű kút van felszerelve, és örülök, hogy jön is belőle víz, bár nincs túl jó íze.
Visszakapaszkodom a hegy oldalába, egészen a sárga jelzésig, és nagyon hosszan, Pilisszántóig egy jó tempót tudok futni. Azon a fura körön jelentősen csökkent az átlagom, itt legalább valamit vissza tudok hozni belőle. Felkocogok a Boldogasszony-kápolnáig, kedvelem az erdőkben lévő szent helyeket, ez is egy jól kinéző építmény.
Szinte nyári forróságban indulok fel a Magas-hegyi nyeregbe, hát a Piros 85-ön itt azért egyszerűbb lefelé zúzni. Szerencsére érinteni kell a Trézsi-kutat, ez most nagyon jól jön.
Kisebb fürdést rendezek, aszta, nem gondoltam volna, hogy ennyire meleg lesz. A kis pihenés után nehezen indulnak újra a hajtóművek, főleg, hogy kilométereken keresztül felfelé kell futni a pilisi szerpentinen.
Nem túl meredek ugyan, de a forró nappal a hátamon, és már 1500 méter szinttel a lábamban már nem érzem olyan masszívnak a tempót. Aztán rákanyarodva a zöld háromszögre, a legmeredekebb részen sétára váltok, megadom magam. Kocogásnak mímelt vánszorgással érek fel a Pilis, és az egész Dunántúli-középhegység legmagasabb pontjára.
Lelki szemeim előtt végigkövetem a hátralévő utat, és tudom, hogy egy nagyon hosszú lejtő következik, ami ráadásul több kilométer aszfalttal kezdődik. Kihasználom a lehetőség, pihentetem a lábaimat, nem hajtom szét őket. Bár már nincs sok a távból, azért jó lenne jövő héten és eredményesen edzeni.
Egy derékszögű jobbossal becsorgok a Vaskapu-völgybe, amely ugyancsak festői szépségű, és ugyancsak benne van az UTH-ba, csak ugye ott felfelé jön. Ez a völgy éppen kellemesen lejt, nem túl köves, egynyomsávos ösvényen lehet zúzni, és mindehhez áll-leesős táj társul. Nem is kell sok idő, és meg is érkezem az utolsó pontra, a Mária-padhoz, ami egy hangulatos pihenőhely.
Valóban pihentek kicsit az izmok, a Két-bükkfa nyereghez még sikerül többé-kevésbé felkocogni, és már csak az a kettő kilométer van hátra, amin idefele is jöttem: a zöld kereszt Dobogókőig.
Nem mondom, hogy nem fáradtam el, amikor a parkolóban megállítom az órát. A frissítést is szépen feléltem, egyáltalán nem volt energia-megingásom, csak a végére korgott már a gyomrom. Ezt orvosolom is a turistaházban: rendelek egy menüt, teával, kávéval. Örülök, hogy hétköznap jöttem, alig-alig lézeng egy-két ember az egyébként rendkívül népszerű hegyen. Persze Feróval azért összefutok, aki éppen többszáz kilométeres bicaj-edzését végzi. 😃
Nagyon bejönnek ezek a privát- illetve kiscsoportos futások. Pünkösd vasárnapján, amikor ugye az UTH lett volna, vagy egy LeFaGySz vagy egy Békés Harcos Útja 59 van betervezve. Majd még meglátjuk mi lesz belőle. 😊
