Mért táv: 50 km,
szint: 1220 m.
Tőlem szokatlan módon, halálos nyugalommal készültem a
VTM-re. A múlt pénteki verseny óta, vasárnapig összesen 30 km-t futottam
átmozgató jelleggel, és volt sok nyújtás, gyógyfürdő, szauna, masszázs,
hidromasszázs, SMR masszázs. Sikerült sokat pihenni a héten, szombat délután még
aludtam másfél órát, az éjjel pedig az óraátállítás ellenére majdnem hét órát.
Vasárnap reggel azért még elég csípős hideg van, Szár
felé vezetés közben is azon töröm a fejem, hogy milyen ruházatot vegyek
felülre. Végül póló, karmelegítő és szélálló futós felső mellett döntök. Mint
kiderül jó döntés, bár a rajtban még vacogok egy kicsit, de sejtem, hogy ez
hamar el fog múlni... Rég jártam már Terepfutás.hu rendezvényen, jó újra átélni
a "bulizós" rajt ceremóniát. Eljön a 9 óra, és útra kel az ultra és a
maratoni mezőny.
Abban biztos
vagyok, hogy gyors akarok lenni, de most azért időnként a pulzusra is
pillantani kell, mert ez azért mégis csak 50 km. Ez az első 10 kilométeren egy
kissé feledésbe merül... :) Visz magával a mezőny, és nagyon jól esik futni,
pörögnek a lábak és a kilométerek rendesen. 10 kili, 56 perc, hm, egész jól
haladok.
Felérve a hegyre, hamarosan a kék keresztre térünk, jön
egy kis Vérkör bejárás, megcsináljuk a kis hurkot a Mária-szakadéknál. Az
ellenőrző pont felé közeledve kötelező átugrani egy keresztbe dőlt fát, én az
árok oldalfalára lépek fel, és onnan lököm át magam az akadályon. A
rendezőségtől nagy tapsot és 10 pontot kapok a produkcióért. :)
A következő
tízes is nagyon pengén megy. Kezd szétszakadni a mezőny, aminek örülök, néha
együtt maradhatok az erdővel és az utat jelölő szalagokkal. Illetve bár nem
versenyezni jöttem, legalábbis a futótársakkal nem, azért a mögöttem trappolás
okoz némi nyomást... :) 20 kili, kereken két óra, szuper minden. Óránként
letolom a kötelező gélt, és az izó is fogy rendesen.
23 km-nél érek be Várgesztesre, egy percre megállok a
pontnál, vételezek némi perecet és almát, aztán elhagyjuk a maratoni távot, és
már a saját ultra úton haladunk. Arra leszek figyelmes, hogy valami nem klappol
az energiaellátással. Nem megy olyan könnyen a lábemelés, és a felső testem is
nehéznek érzem, a karjaim csak erőtlenül lógnak. Na miafene...? Éppen most
frissítettem, azzal nem lehet gond. Akkor meg mégis mi ez...?
Kicsit befordulva haladok tovább, aminek köszönhetően
kétszer is benézem az utat. Egyik alkalommal valamilyen gerincen futva azt
veszem észre, hogy alattam, a völgyben futnak az emberek. Pedig az óra még
figyelmeztet is, hogy rossz helyen vagyok... Jaj, ezt nem kellene... Próbálom
fejben összekaparni magam, de nem igazán megy. Hogy tetőződjön a baj, elszakad
a rajtszámon. Na ne már! Fogalmam sincs hogy történt, egyszer csak azt látom,
hogy az oldalamon lifeg, persze számmal befelé. Ezt muszáj megjavítani, a végén
még büntetést kapok. Szerencsére van nálam biztostű, így sétálva
visszavarázsolom a rajtszámtartóra. Közben az állapotom nem igazán változik,
muszáj elfogadnom a tényt: ezzel a tempóval nem tudok tovább menni, lassítanom
kell. Egy negatív gondolat kering a fejemben már pár perce: "Mégis hogy gondoltad
baszod, hogyha le tudsz futni 6 percesekkel 24 km-t terepen, akkor az majd
50-en is sikerülni fog?!?!" Jó van, na! Rendben, semmi gond, elengedjük a
6 perces átlagtempót. Csak az a gáz, hogy úgy érzem, hogy bennem van.
Megdolgoztam érte, ezért mentem ki futni még akkor is, amikor rohadtul nem volt
kedvem, amikor esett, fagyott, és havat hordott a szél az arcomba... Na
mindegy, ha nem, hát nem. Nincs mese, rendesen belassulok.
Vérteskozmáig pengeélen táncolok, olyan tempót
választok, ami a jó érzéses futás és a totális kínszenvedés határán van. Jönnek
a kilométeradatok az órából, nem igazán tetszenek, de lassan teljesen elengedem
az képet, hogy magamhoz képest ma valami igazán jót megyek... Leérek a ponthoz,
és a kóla mellé kapok egy kis bíztatást, ami a legjobbkor jön. Alighogy
elhagyom a pontot, egy görcs jelenik meg az alhasam tájékán, majd ehhez társul
egy kellemetlen nyomás. Hát ez igazán remek! Lezötykölődöm a vérkörös zöld
jelzésű műútra, és valami futó mozgást imitálva szenvedek, mint kutya... Oké, itt
lehetne menni 5 perc alatti kiliket... Akkor elég a szenvedésből!
Pillanatok alatt döntök. Mivel senki sem jön az úton,
szinte még futva húzom le a nadrágom, beugrok az út melletti árokba, és
gyorsabban teszem le a felesleget, mint ahogy Alonso-nál kereket cserélnek...
:))) Kimászom az árokból, kicsit rendbe szedem magam, és már akkor érzem a
változást. A lábaim megelevenednek, pillekönnyűvé válnak, karjaim szintén.
Szinte felröhögök a megkönnyebbüléstől. Basszus! A beleimben zajló afférok
vonták el az izmokból az energiát. Hamarabb is megállhattam volna, csak az
ingert nem éreztem. Most már mindegy, adjunk bele mindent, amit még lehet!!!
Visszaállok a régi tempóra, és ez bizony elég jókor
jön. Hosszú emelkedő következik, benne a Sárkánylyuk-völggyel, ahol kidőlt fák
is nehezítik a haladást. Olyan jó kedvem támad, hogy zerge módjára ugrálok át a
fákon, és persze futok, ahogy bírok. Az előbbi ramaty állapotomban itt tuti
séta lett volna. Közben visszaelőzöm azokat az embereket, akik még korábban
lehagytak a lassú menetem miatt.
Új-Osztásnál visszatér a maratoni táv is, meglepő, hogy
mennyi embert előzök. Már messziről hallatszik a Kapberek-puszta pont szurkoló
szekciója. Egy szolid emelkedőn közelítek, és olyan ováció fogad, hogy a fejem
búbjáig libabőrös leszek, és szinte repülők az energiáktól.
Hogy mi történik
az utolsó tíz kilométeren, igazából fel sem bírom fogni... Szinte végig lejt az
út, így kellő lendületet ad egy igen szép fináléhoz. Kezdetben ötössel
kezdődnek a kili-idők, majd hamar négyesre vált, és ez így marad a végéig.
Süvít a fülemben a menetszél, úgy érzem semmi sem tud megállítani, a lábaim
maguktól mennek. Hamarosan olyan eufória-roham érkezik, hogy még a könnyem is
kicsordul... Minden eltörpül a világban, csak a pillanat számít, ahogy a cipő a
talajoz ér, ahogy veszem a levegőt, ahogy ver a szívem... Ezekért a
pillanatokért érdemes csinálni.
Az utolsó pont után érem utol Lubics Szilviát, örülök,
hogy szóban köszönhetem meg neki azt az elképesztő inspirációt, amit a
könyvével adott a futáshoz. :) Hamarosan visszaérek Szárra. Még befogom az
előttem futó ultrást, de elég jó tempót megy ő is, már nem bocsátkozok harcba,
befutok mögötte a célba.
5 óra 3 percnél állítom meg az órát, bár a könnyeimtől
alig látom... Ilyen elképesztő menet... Huh, basszus! Ha mindent összevetek az
elmúlt 11 évből, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legjobb futása
volt!
Megkapom az
érmet, és betámolygok a sportcsarnokba, éppen a maratoni eredményhirdetés
zajlik. Egy kicsit muszáj üres fejjel sétálgatnom, fel kell dolgoznom az elmúlt
5 órát. Majd átöltözöm, és megeszem a célkaját. Közben találkozom a maratonos
útitársakkal, akiket elhoztam, és még megvárjuk Juditot is, aki az ultrán
futott.
19. helyezett lettem a férfi mezőnyben. Mikor még
otthon átnéztem a tavalyi időket, úgy gondoltam, hogy kis szerencsével
beférhetek az első húszba. Talán rosszul fogalmaztam meg a kívánságot, és
inkább első tízre kellett volna gondolnom...? :)
Strava link itt.
Nagy köszönet a Terepfutás.hu-nak a
rendezésért, az élményért, a szurkolásért, a fotókért.