2018. március 25., vasárnap

Jégbogár Vértes: az első félévem ultra-versenye


Mért táv: 50 km, szint: 1220 m.

Tőlem szokatlan módon, halálos nyugalommal készültem a VTM-re. A múlt pénteki verseny óta, vasárnapig összesen 30 km-t futottam átmozgató jelleggel, és volt sok nyújtás, gyógyfürdő, szauna, masszázs, hidromasszázs, SMR masszázs. Sikerült sokat pihenni a héten, szombat délután még aludtam másfél órát, az éjjel pedig az óraátállítás ellenére majdnem hét órát.

Vasárnap reggel azért még elég csípős hideg van, Szár felé vezetés közben is azon töröm a fejem, hogy milyen ruházatot vegyek felülre. Végül póló, karmelegítő és szélálló futós felső mellett döntök. Mint kiderül jó döntés, bár a rajtban még vacogok egy kicsit, de sejtem, hogy ez hamar el fog múlni... Rég jártam már Terepfutás.hu rendezvényen, jó újra átélni a "bulizós" rajt ceremóniát. Eljön a 9 óra, és útra kel az ultra és a maratoni mezőny.




Abban biztos vagyok, hogy gyors akarok lenni, de most azért időnként a pulzusra is pillantani kell, mert ez azért mégis csak 50 km. Ez az első 10 kilométeren egy kissé feledésbe merül... :) Visz magával a mezőny, és nagyon jól esik futni, pörögnek a lábak és a kilométerek rendesen. 10 kili, 56 perc, hm, egész jól haladok.

Felérve a hegyre, hamarosan a kék keresztre térünk, jön egy kis Vérkör bejárás, megcsináljuk a kis hurkot a Mária-szakadéknál. Az ellenőrző pont felé közeledve kötelező átugrani egy keresztbe dőlt fát, én az árok oldalfalára lépek fel, és onnan lököm át magam az akadályon. A rendezőségtől nagy tapsot és 10 pontot kapok a produkcióért. :)




A következő tízes is nagyon pengén megy. Kezd szétszakadni a mezőny, aminek örülök, néha együtt maradhatok az erdővel és az utat jelölő szalagokkal. Illetve bár nem versenyezni jöttem, legalábbis a futótársakkal nem, azért a mögöttem trappolás okoz némi nyomást... :) 20 kili, kereken két óra, szuper minden. Óránként letolom a kötelező gélt, és az izó is fogy rendesen.

23 km-nél érek be Várgesztesre, egy percre megállok a pontnál, vételezek némi perecet és almát, aztán elhagyjuk a maratoni távot, és már a saját ultra úton haladunk. Arra leszek figyelmes, hogy valami nem klappol az energiaellátással. Nem megy olyan könnyen a lábemelés, és a felső testem is nehéznek érzem, a karjaim csak erőtlenül lógnak. Na miafene...? Éppen most frissítettem, azzal nem lehet gond. Akkor meg mégis mi ez...?

Kicsit befordulva haladok tovább, aminek köszönhetően kétszer is benézem az utat. Egyik alkalommal valamilyen gerincen futva azt veszem észre, hogy alattam, a völgyben futnak az emberek. Pedig az óra még figyelmeztet is, hogy rossz helyen vagyok... Jaj, ezt nem kellene... Próbálom fejben összekaparni magam, de nem igazán megy. Hogy tetőződjön a baj, elszakad a rajtszámon. Na ne már! Fogalmam sincs hogy történt, egyszer csak azt látom, hogy az oldalamon lifeg, persze számmal befelé. Ezt muszáj megjavítani, a végén még büntetést kapok. Szerencsére van nálam biztostű, így sétálva visszavarázsolom a rajtszámtartóra. Közben az állapotom nem igazán változik, muszáj elfogadnom a tényt: ezzel a tempóval nem tudok tovább menni, lassítanom kell. Egy negatív gondolat kering a fejemben már pár perce: "Mégis hogy gondoltad baszod, hogyha le tudsz futni 6 percesekkel 24 km-t terepen, akkor az majd 50-en is sikerülni fog?!?!" Jó van, na! Rendben, semmi gond, elengedjük a 6 perces átlagtempót. Csak az a gáz, hogy úgy érzem, hogy bennem van. Megdolgoztam érte, ezért mentem ki futni még akkor is, amikor rohadtul nem volt kedvem, amikor esett, fagyott, és havat hordott a szél az arcomba... Na mindegy, ha nem, hát nem. Nincs mese, rendesen belassulok.

Vérteskozmáig pengeélen táncolok, olyan tempót választok, ami a jó érzéses futás és a totális kínszenvedés határán van. Jönnek a kilométeradatok az órából, nem igazán tetszenek, de lassan teljesen elengedem az képet, hogy magamhoz képest ma valami igazán jót megyek... Leérek a ponthoz, és a kóla mellé kapok egy kis bíztatást, ami a legjobbkor jön. Alighogy elhagyom a pontot, egy görcs jelenik meg az alhasam tájékán, majd ehhez társul egy kellemetlen nyomás. Hát ez igazán remek! Lezötykölődöm a vérkörös zöld jelzésű műútra, és valami futó mozgást imitálva szenvedek, mint kutya... Oké, itt lehetne menni 5 perc alatti kiliket... Akkor elég a szenvedésből!

Pillanatok alatt döntök. Mivel senki sem jön az úton, szinte még futva húzom le a nadrágom, beugrok az út melletti árokba, és gyorsabban teszem le a felesleget, mint ahogy Alonso-nál kereket cserélnek... :))) Kimászom az árokból, kicsit rendbe szedem magam, és már akkor érzem a változást. A lábaim megelevenednek, pillekönnyűvé válnak, karjaim szintén. Szinte felröhögök a megkönnyebbüléstől. Basszus! A beleimben zajló afférok vonták el az izmokból az energiát. Hamarabb is megállhattam volna, csak az ingert nem éreztem. Most már mindegy, adjunk bele mindent, amit még lehet!!!

Visszaállok a régi tempóra, és ez bizony elég jókor jön. Hosszú emelkedő következik, benne a Sárkánylyuk-völggyel, ahol kidőlt fák is nehezítik a haladást. Olyan jó kedvem támad, hogy zerge módjára ugrálok át a fákon, és persze futok, ahogy bírok. Az előbbi ramaty állapotomban itt tuti séta lett volna. Közben visszaelőzöm azokat az embereket, akik még korábban lehagytak a lassú menetem miatt.

Új-Osztásnál visszatér a maratoni táv is, meglepő, hogy mennyi embert előzök. Már messziről hallatszik a Kapberek-puszta pont szurkoló szekciója. Egy szolid emelkedőn közelítek, és olyan ováció fogad, hogy a fejem búbjáig libabőrös leszek, és szinte repülők az energiáktól.




Hogy mi történik az utolsó tíz kilométeren, igazából fel sem bírom fogni... Szinte végig lejt az út, így kellő lendületet ad egy igen szép fináléhoz. Kezdetben ötössel kezdődnek a kili-idők, majd hamar négyesre vált, és ez így marad a végéig. Süvít a fülemben a menetszél, úgy érzem semmi sem tud megállítani, a lábaim maguktól mennek. Hamarosan olyan eufória-roham érkezik, hogy még a könnyem is kicsordul... Minden eltörpül a világban, csak a pillanat számít, ahogy a cipő a talajoz ér, ahogy veszem a levegőt, ahogy ver a szívem... Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni.

Az utolsó pont után érem utol Lubics Szilviát, örülök, hogy szóban köszönhetem meg neki azt az elképesztő inspirációt, amit a könyvével adott a futáshoz. :) Hamarosan visszaérek Szárra. Még befogom az előttem futó ultrást, de elég jó tempót megy ő is, már nem bocsátkozok harcba, befutok mögötte a célba.

5 óra 3 percnél állítom meg az órát, bár a könnyeimtől alig látom... Ilyen elképesztő menet... Huh, basszus! Ha mindent összevetek az elmúlt 11 évből, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legjobb futása volt!




Megkapom az érmet, és betámolygok a sportcsarnokba, éppen a maratoni eredményhirdetés zajlik. Egy kicsit muszáj üres fejjel sétálgatnom, fel kell dolgoznom az elmúlt 5 órát. Majd átöltözöm, és megeszem a célkaját. Közben találkozom a maratonos útitársakkal, akiket elhoztam, és még megvárjuk Juditot is, aki az ultrán futott.

19. helyezett lettem a férfi mezőnyben. Mikor még otthon átnéztem a tavalyi időket, úgy gondoltam, hogy kis szerencsével beférhetek az első húszba. Talán rosszul fogalmaztam meg a kívánságot, és inkább első tízre kellett volna gondolnom...? :)

Strava link itt.

Nagy köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért, az élményért, a szurkolásért, a fotókért.