2011. október 2., vasárnap

26. SPAR Budapest Nemzetközi Maraton

Idénre három budapesti városnézést terveztem, eljött a harmadik ideje is, de nem ez volt a legkeményebb. Nem ’tom miért, de a hőség üldöz engem, legalábbis az országúti futóversenyeim többségére én úgy emlékszem, hogy fürdök az izzadtságban, öntöm magamra a hideg vizet, a meleg pedig egyre jobban szívja az erőmet. Ma is hasonló történt, de szerencsére azért nem volt annyira extrém meleg, mint a félmaratonon.

Egyedül mentem ki a rajtba, egy ismerőssel sem találkoztam, magányosan koncentráltam a feladatra. Mivel a rajtot elég messze rakták az öltözősátraktól, ezért majdnem sikerült lekésnem, már visszaszámoltak, amikor bepréseltem magamat a folyosóra. Kb. 4 perc telt el, mire elértem a rajtvonalat. Az egyetlen maratonom elbaltázott taktikájával ellentétben, most egy egyenletes 5:40-es tempót szerettem volna futni, és esetleg, ha marad még erő, akkor az utolsó kilométereken gyorsítani.


 
Annak ellenére, hogy előtte kétszer is voltam mosdóban, már az első kilométer után kellemetlen vizelési inger kerített hatalmába, és nem sok dolog van, amit jobban utálok, mint így futni, ezért a 8. km-nél feltéptem egy toi-toi ajtaját, és jónéhány másodpercet elvesztegettem annak kiengedésével, ami eddig nem akart kijönni. Nagyon nem aggódtam az idő miatt, gyorsan behoztam. A pulzust fokozatosan engedtem fel, 145-tel kezdtem, majd néhány kili után 150, és így tovább, ahogy az 5:40-es tempó megkövetelte.

Örültem, hogy a budai oldalon egészen az Árpád-hídig futunk, két éve borzasztóan befordulós volt a 6-os úton le és vissza, most abból nem sok jutott szerencsére. A 16-20 km közötti szakaszon szerintem több helyen el volt mérve a táv, mert egyszer 5:40-et, egyszer 6:00-át, majd megint 5:40-et számoltam, pedig ugyanolyan tempót mentem végig. Ez egy kicsit bosszantott, de később már jól kijöttek a kilométerek, és persze jó idővel.

A taktikámban nagy változást jelentett a frissítés is. Nem sajnáltam a terhet, vittem magammal két kókuszos csemegét, egy Isostar szeletet, és 3 deci Powerbar italt is. 10 km-ként tüntettem el a kajákat, bár amikor felbontottam az Isostar-t, az kettétört, és a fele mögöttem landolt az aszfalton tíz méterre. Hát azért nem mentem vissza. De így is elég volt, így elkerültem az eléhezést, ami 2009-ben nagyon megborított. Vizet, kólát, energiaitalt folyamatosan ittam, már amennyit tudtam a tempó miatt, mert nem akartam egyáltalán megállni, és lassítani sem.

Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy elúszhat a célom, a négy órás teljesítés. Remekül ment, folyamatosan számolgattam az időket, de még fotózni is volt időm, és sok nézőt megleptem, hogy 30 km után is végig mosolyogtam. Futóbolondok több helyről is szurkoltak, nagy adrenalin-löketet adva ezzel, köszönet nekik. 35 után még tudtam egy kicsit gyorsítani, de a végső hajrá elmaradt, biztosra mentem, inkább visszavettem a tempóból.

Nagyon jó érzés volt célba érni. Mindig átérzem a pillanat súlyát és szépségét, elérzékenyülni viszont nem szoktam, hát most ez is sikerült néhány pillanatra. A végén talán az egyik legszebb és legnagyobb érmet akasztották a nyakamba, és kezembe nyomták a befutó csomagot, amit végül megosztottam a Városligetben egy hajléktalannak tűnő bácsival, örült a Gössernek és a csokinak, én meg az ásványvíznek.

3:58:38 lett a nettó időm, ezzel 8 perccel döntöttem meg az egyetlen hivatalos maratoni időmet. Ez a 894. helyhez lett elég a közel 2500 férfi indulóból. Ennyire jó eredményre nem számítottam. Mindenesetre tudtam, hogy a 4 óra bennem van, talán 2009-ben is meglehetett volna, de akkor megfogadtam, hogy nem nyugszom, amíg nem sikerül. Ezzel egy időre búcsút intek a klasszikus maratonnak, nincs mi motiváljon. Ennél jobb időhöz sokkal keményebben kellene edzeni, én pedig nem vagyok annyira teljesítményorientált. Inkább visszatérek a hegyekhez.


2011. szeptember 10., szombat

Börzsöny 50

Táv: 48,5 km, szint: 1900 m.

2004 óta minden évben ellátogatok a Börzsönybe, 2007-ig főleg a Beac Maxi túrák által, aztán 2008-tól a Julianus túrákat nyomtam. Mivel idén ez kimaradt, ismét a magyarkúti rajton volt a sor. Ezúttal négyen vágtunk neki, a Maxin induló qvic, a Kinizsin megismert Judit és párja, Ellák.

A rajtban némi fejetlenség miatt sikerül benevezni az 50 és a 110 km-re is, most nem gondolom, hogy utóbbira kellene mennem. 8:11 kerül a lapra, amikor elindulunk. qvic megint keményen kezd, bár elmondása szerint, gyorsabban is mehetne, nekünk ez is elég, vagyis néha sok is. Hosszú emelkedő, majd erőltetett futás, nézem az órám: masszív 170-es pulzus, na jó, oda se nézek többet. Aztán végre fellélegezhetek, amikor lejteni kezd. Hol egy kerékpáros, hol qvic előz, a többiek is tartják a lépést.

Nógrádra szűk egy óra alatt érünk le, gyors pecsét, és már suhanunk is tovább. A következő szakaszon kicsit óvatosabban, kicsit halkabban kocogunk, nem akarjuk felverni a lódarazsakat, amelyek pontosan 6 éve rontottak ránk, és okoztak néhány kellemetlen pillanatot és csípést. Az első komolyabb emelkedő előtt Judit és Ellák kezd leszakadni, bár hallom, hogy valaki nyomul mögöttünk, de csak Pap Gábor az, mosolyogva állva hagy minket. Lassan kezdek kilábalni a kezdeti sokkból, és egyre jobban érzem magam. Az emelkedők is jól mennek, szinte végig beszélgetünk, ezért egész váratlanul tűnik fel a Foltán-kereszt. Innen már nincs sok a jó öreg Csóványosig, ahol már négy éve nem jártam. Most is csak egy pecsétért jöttem.

Lefele qvic kicsit meglóg, de hamar beérem. Most Nagy-hideg hegy sem tűnik olyan keménynek, egész gyorsan elérjük a turistaházat. Itt elköszönök qvic-tól, neki mennie kell a komphoz, én viszont várok egy kicsit, hátha befutnak Juditék. Addig előkotrok egy szendvicset, veszek egy kólát a büfében, és kiülök napozni a teraszra a montisok közé. Eltelik negyedóra, a páros csak nem érkezik, ezért tovább indulok, immáron egyedül.

Nagyon jól esik futni, annyira, hogy a szokásosnál kicsit erőteljesebb tempót diktálok magamnak. Még az emelkedők is futva mennek, majd következik a hosszú lejtő, ahol visszaelőzök jó néhány embert, akik még a pihenőm alatt hagytak el. Megérkezem Kisinócra, megkapom a pecsétet, és nyargalok tovább a műúton. Azt veszem észre, hogy valami fekete állat fekszik az út közepén. Először valami kecskére gondolok, majd közelebb érve látom, hogy egy tacsi kutya szoptatja kölykeit, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy mindezt az út közepén teszi. Óriási. :)

Kóspallagnál megállok inni a csapnál, közben beér egy futó srác, akivel az elágazásig tartom a tempót. Előtte megjárjuk az út melletti dzsindzsást, sajnos nem sikerül rábukkannunk a jelzésre, így árkon-bokron át vezet utunk. A Békás-rét némi meglepetéssel szolgál. Úgy érzem, mintha fáradna a lábam, de a későbbiekben megint könnyűnek érzem, ezért lehet, csak illúzió volt. Valószínűleg fokozza a hatást, hogy a rét végén nem kanyarodom el jobbra, hanem egy jelzetlen úton rongyolok be az erdőbe, és csak néhány perc lejtmenetes futás után veszem észre, hogy rossz úton vagyok. Visszakapaszkodom, és visszamegyek a kanyarig. Ekkor érzem, hogy kicsit meleg is van, bár eddig csak áldottuk az eget, mert a fátyolfelhők szinte végig takarták a Napot.

Török-mező hamar érkezik, bár ott egy terven felüli jeges tea is lecsúszik. A végén kicsit sietőssé válik az ivászat, ugyanis váratlanul felbukkan a korábban elhúzott futó. Megpróbálok rátapadni, egy darabig megy is a dolog, a hosszú emelkedőn még a nyomában vagyok, és a Köves-mező mellett haladó turistaúton is még látótávolságon belül van. Aztán rákanyarodva a Hegyes-tetőre vezető emelkedőre végleg megpattan előlem. A mai napból kiindulva kicsit jobb erőnlétre számítottam felfele, érzem, hogy a meleg az oka. Még van nálam egy negyed flakon víz, a keresztútnál megállok, és egyszerűen a fejemre öntöm. Mindjárt más a helyzet, a legmeredekebb részt már sokkal könnyebben abszolválom, és felérek az utolsó ponthoz.

Megkapom a pecsétet, megszemlélem a kilátást, amit itt soha nem lehet megunni, és lefele veszem az irányt. Közben már az időre is figyelek, egyrészt 7 órán belül azért illene beérni, másrészt még lehet, hogy látom qvic-ot is kompra szállni. A hegyoldalban vezető út kissé technikás, de szép, csak néhány turistát kell kikerüljek. Gyorsan lefutok Nagymarosra, és végül 3 óra után két perccel érek a révhez, ahol már várnak a pontőrök. Ezzel 6:51 lett az időm.

Átveszem az oklevelet, kitűzőt, és még hallom, hogy a komp éppen indulóban van. qvic már felszállt, fütyülök utána, de már nem néz vissza, már Visegrádra koncentrál, és arra a 60 km-re, ami még hátra van neki.


Talán ez volt az eddigi legkönnyebb 50-es futásom, viszont azt nem gondolnám, hogy ennél nagyobb sebesség még jól esett volna. Most egy hosszú időre búcsút intek a hegyeknek, nagyjából februárig, de addig is maradnak a gödöllői dombok, a Városliget és a sportpálya.  

2011. június 25., szombat

Balaton 50 (régen és most)

Táv: 50,8 km, szint: 1410 m.

"Balaton, én csodás tengerem
vonz hozzád különös delej,
sodorjon bárhová az élet
hozzád újra s újra visszatérek."

(L. Horváth Zsuzsa: Balaton)


2004

Számomra az első Balaton 50 túra egy mérföldkő volt, mivel akkor mentem először 50 km-t, és a rendszeres túrázáshoz ez a túra hozta meg a kedvemet. Akkoriban még nem írtam beszámolókat, qvic is csak nagyon ritkán, de ez olyan kalandos esemény volt, hogy erre szánt időt, abból az évből ez az egyetlen beszámolója, érdemes elolvasni. Vannak még emlékeim arról a túráról. Még lefele menet a kocsiban olvasgattam a korábbi beszámolókat, és jókat mulattunk a sok emberen, akik sorozatban eltévedtek. Aztán a rajt után negyedórával arcunkra fagyott a mosoly, mert ott voltunk a semmi közepén, és csak sejtésünk volt, hogy merre kell menni. Két turistatérképünk volt, mindkettő teljesen mást mutatott, egymáshoz és a valósághoz képest is. Akkor még nem volt gps-ünk, és az iránytű csak az irányt mutatja, az utat nem…, ezért emlékeim szerint elég sok időt töltöttünk derékig és nyakig érő dzsindzsásban, úttalan utakon, bozótosban, és csak reménykedtünk, hogy egyszer haza találunk, és netán még a túrát is teljesítjük. Ehhez képest még egész jó időt mentünk, hiszen akkor is kocogtunk néha, de alapvetően a gyaloglás és a dzsungelharc volt a jellemző a haladásunkra. Ami még emlékezetes volt, hogy azon a nyáron zajlott a nagy hernyóinvázió, ezért ezek a csúszómászók egyszerűen lerágták felőlünk az erdőt, és csámcsogásuk kísértetiesen hangzott utunk jelentős részén.

2011

Elég irigy voltam qvic-ra, hiszen ő 2004 óta már kétszer is teljesítette ezt a túrát, ennek ellenére idén sem terveztem menni a kungfus záróvizsgára való felkészülés miatt. Semmi olyan erőltetett futást nem akartam, ami akadályozná a készülésemet. Aztán mikor megemlítette, hogy ismét megy, és még Kati is küldött, nem sokat töprengtem rajta, persze azért kikötöttem, hogy nem akarok gyilkos tempót menni. Ennek hírére Ákos is ráizgult a dologra, így hárman poroztunk lefele Balatonfüredre.

Fél 9 előtt sikerült rajtolnunk egy gyors nevezés után. Az itiner és térképmásolat a Téry Társaságra jellemzően használhatatlan, főleg ezen a felvidéken. Ami viszont komoly fejlődést mutatott, hogy kiszalagozták az utat, legalábbis egy részét, ami annyit jelent, hogy előtte be is járták azt. Ez kicsit meglepett minket.

Szokásosan kezdtünk, qvic nyomta rendesen, ráadásul helyzeti előnyben volt, hiszen tavaly is járt erre. Bár még az Aranyember útján Ákos ment elől, hamar átengedte a vezetést, lefele már kapkodtam a lábaimat. Eleinte még tartottam az iramot, aztán úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok egy ficamot vagy törést, most nem jönne túl jól öt hét fekvőgipsz. Ráadásul a gazzal benőtt utak annyira kövesek voltak, hogy minden egyes lépést meg kellett gondolni. Az első pecsétet még a Jókai-kilátónál kaptuk, majd a másodikat Arácson.


Innen jött egy brutál emelkedő fel Péter-hegyre, amit egyébként ki is lehetne hagyni, mert nincs pont a tetőn, nem is csodálkozom, ki az az őrült, aki feljön ide… Lefele megint óvatoskodtam, aztán újra fel a Csákány-hegyre, az Endrődi-kilátónál pecsételtek. Majd már Paloznak fele kocogtunk még mindig párhuzamosan a Balaton partjával, és a kilátás káprázatos volt a tiszta időben. Ákos kezdetben halkan, aztán egyre hangosabban tette a megjegyzéseket, hogy gyorsak vagyunk, lassítani kellene. Végül Lovas után, miután feltankoltunk a kocsmában, és újabb pecsét került a lapunkra, imája meghallgatásra talált, qvic lassított. Egészen enyhén emelkedett is a völgy, felváltva gyalogoltunk és kocogtunk, míg el nem értük Veszprémfajszt és a következő állomást, Balácapusztát. Itt már csak ketten voltak előttünk a korábban rajtoló 19 főből. Visszakocogtunk a településre, éppen valami fogathajtó verseny volt a határban, a lovak kicsit rugalmasabban futottak, mint mi, pedig egy sörözőben ismét sikerült üzemanyagot tölteni magunkba. A Koloska-forrás nem tűnt nagyon messzinek, nagyon szép ez a környék.


A ponton kaptunk mindenfélét, gyümölcsleves, zsíros kenyér, szörp. Én még egy csokit is leküldtem, hiszen mindjárt a Recsek-hegy következik. Nem váratott sokat magára, kipróbáltam meddig bírom megfutni 90 % alatti pulzussal. Egész jól ment, a keresztútig sikerült, onnan már csak egy rövid szakasz maradt hátra, bár az majdnem derékszögű volt. Nemhiába neveztük el anno Fittness-hegynek, fokozatosan és végelláthatatlanul emelkedik. A tetején ismét kilátót és pontőröket találtunk. Innen többnyire én mentem elől, szerencsére a lábaimban nem tapasztaltam a korábbi húzódásokat, a sok nyújtás jót tesz neki. Élvezhettem a futást, ez jó jel. A vége felé most vagy máshova festették a kék jelzést, vagy qvic emlékezett rosszul, de teljesen máshol lyukadtunk ki, mint vártuk. Ez részben jó hír volt, hiszen nemsokára célba értünk, részben viszont rossz, hiszen a tervezett „lassú 8 órás” helyett egy „kicsit gyorsabb 7 órán belüli” lett a teljesítés. Valahogy én nem éreztem gyorsnak az első 15 km kivételével. Mindenesetre 6:54-es idővel átvehettük az emléklapot és kitűzőt, ami a dátum kivételével teljesen ugyanolyan, mint 2004-ben volt. Így 7 év után méltó megismétlése volt ennek a szép, remek túrának.



2011. május 28., szombat

31. Kinizsi Százas


Táv: 100 km, szint: 2930 m.

Néhány héttel ezelőtt még a legmagányosabb Kinizsimre készültem. Aztán a fórumnak és a szerencsének köszönhetően megismerkedtem néhány emberrel, és végül az indulás után nem sokkal kiderült, hogy közülük számomra ki a legideálisabb utitárs. És ezzel kezdetét vette a küzdelem az ötödik jelvényért. Íme.


Még csak a gödöllői héven ücsörgök, amikor hallom, hogy fiatalok Bánya-hegyről, Koldusszállásról és bezombulásról beszélgetnek. Gyanítom, hogy ők is odatartanak, ahova én. Aztán már a metrón lógatott fejjel bámulok magam elé, és számolom a túrabakancsokat, túrabotokat. Idén sem leszünk kevesen. A békási héven heringként ácsorognak a túrázók. Közben kapok sms-t Judittól, hogy nem nevezett előre, de korán kiment, és a sor elején áll. Fél hétre ki is érek, a tömegben felfedezem Ermakot, aki szintén nem nevezett, de ő a sor végén áll. Mivel Juditnak van egy plusz nevezési lapja, ezért könnyen megoldjuk a helyzetet, és tíz perc után már menetre készen állunk. Még elfogyasztom a reggelim, megismerkedünk Zitával, és négyen állunk be az indítási sorba, ami szép hosszú, így a tervezett 7:15-ös rajt 7:20-ra csúszik. Közben Judit a Balaton Szupermaraton élményeiről beszél, Zita pólóján pedig az Ultrabalaton emblémája virít... Na szépen vagyunk, "mezei túrázóként" mit keresek én egy ilyen társaságban?


Én általában laza sétával szoktam indítani a túrát, de Ermak PB-re hajt, ezért futásra buzdít minket. Kocogásra váltok, de azért az órán tartom fél szemem, nem kellene elszállnia a pulzusnak az első 100 méteren, hiszen még 100 km van hátra. A többiek távolodni kezdenek. Nem akarok gyorsítani, nem lenne sok értelme, lassan elkönyvelem magamnak, hogy egyedül fogok menni. Ez a gondolat kicsit helyrerak, és ráállok a saját tempómra. Ezért kicsit meglepődöm, hogy az ürömi műút előtt beérem Juditot. Ő nem szeretne felfele futni, elmondása szerint Ermakot és Zitát nem zavarták, hogy az út lassan, de biztosan emelkedik. Ketten folytatjuk tovább, bár néha próbálom a lányt visszafogni, mert nagyon pörög a lába. Szerencsére nem szól rám, hogy "húzóembernek" jöttem, és nem "visszahúzóembernek". :) Pechünkre az övtáskájának csatja nem akar rendeltetésszerűen működni, ezért a javítással is elmegy egy kis idő. Ennek ellenére 55 perc alatt érünk a Kevély csúcsára. Konstatálom, hogy még így is gyilkos a tempónk.


Lefele is gyorsan megyünk, és Hosszú-hegyig nem is kell túl sokat belesétálnunk. Ráadásul a zöld jelzés becsatlakozásánál beérjük Zitát is. Már csak Ermak hiányzik, van egy olyan érzésem, hogy még fogjuk őt is látni. Viszonylag még nagy tömegben érünk fel az első ellenőrző ponthoz, 1:58-nál kapjuk a pecsétet. Gyorsak vagyunk, nem kellene, én még soha nem jöttem fel ide két órán belül. Na mindegy, a lányokkal nem tudok mit kezdeni, mennek, mint golyó. Zita kicsit panaszkodik, hogy ő nem szeret gyalogolni, ezért inkább felfele is fut... Miféle nőkkel jöttem?! :) Mindenesetre a lány ingajáratban közlekedik, hol mi megyünk elől Judittal, hol ő. Szép lassan, illetve miket beszélek, szép gyorsan lemorzsoljuk a pilisi szerpentint, és 3:38-cal érünk le a nyeregbe. Sajnálom, hogy a megszokott narancslé helyett csak almalevet kapok a büfében, azzal is beérem, csak a gyomromnak meg ne ártson. Illetve kicsit bosszant a combfeszítőm állapota, ugyanis fájdogál. Pedig az elmúlt hetekben nyújtottam rendesen, nem értem megint mi a baja. A szentkereszti út előtti dózeren éreztem először, valószínűleg a kemény talaj nem tetszik neki. Zita a térdét fájlalja, a lefeléket nem szereti. Innen viszont van egy pár. A Kétágú-hegyhez vezető utat ledózerolták, nem tűnik jó ötletnek, a kövek miatt a lányok nem futnak, egy hosszabbat sétálunk beszélgetve, majd porzás lefele a hegyről. Zita lemarad, végleg, már nem is látjuk többet a túrán.


Kesztölcön gondolok bele először, hogy mennyire más az időjárás, mint szokott lenni. Ezért kihagyjuk a sörözőt, nincs szükség extra frissítésre, ugyanis az jön az égből. Kezdetben enyhén, majd egyre durvábban esni kezd az eső. Valóban felfrissít a hideg víz, egyelőre eszembe sincs esőkabátot venni, reménykedem benne, hogy hamar el fog állni. Átkocogunk Dorogra, a két település aszfaltos szakaszai nem tesznek jót a lábaimnak, egyre jobban fájnak. A temetőben iszunk egy kis vizet, aztán nekiesünk a Getének. Nem tudom melyik jobb, nagy hőségben mászni, vagy égi áldással kísérve. Egyedül 2009-ben élveztem a hegy meghódítását, az felemelő érzés volt, nem tudom mennyit kell várnom rá, hogy újra hasonló lelki állapotban érjek fel a kereszthez. Most a fájós lábam eléggé visszafog, Judit erős hegymenetben (is), ezért lassacskán távolodni kezd. Van olyan pillanat, amikor a felfele kocogás könnyebb, mint a gyaloglás. Ez most ilyen. Kicsit összeszedem magam fejben, és kocogva beérem túratársamat éppen a csúcs előtt, így nem kell rám várnia (5:50). Hideg van, és esik az eső. A rövid ujjú póló és nadrág most már kevésnek tűnik, de nem akarok időt pocsékolni az öltözködésre, indulunk tovább. A kövek kicsit jobban csúsznak, mint száraz időben, de rendben leérünk, és lefele még a lábam se fáj. Kiérve az erdőből, a hosszú köves szakaszon kicsit megnyújtom a lépéseket, és elhúzok Judittól. Rátérek a K+-re, fel a siratófalon, és ki a földekre. Sétálgatok, fotózgatok, várom a lányt, de nem jön. Csak nem tévedt el, akkor biztos felhívna. Lassan kocogok tovább, el Hegyes-kő mellett, majd a műút fele váratlanul felbukkan jobbról Judit. Sikerült elmennie a kéken tovább, és egy alternatív útvonalon tért vissza. Még szerencse, hogy ismét egymásra találtunk, bár a pincéknél mindenképp megvártam volna.



Lefele még qvic hív, hogy merre járok, jól jön a bíztatás, a pincékhez nem túl jó hangulatban érek. Még a helyiek lelkesedése se dob fel túlságosan, két zsíros kenyeret azért leküldünk fejenként. Aztán tovább állunk. Így utólag visszagondolva, a Kőszikla leküzdése volt a túrán számomra a legnehezebb. Esett is, csúszott is, fájt is. Judit hamarabb felér, lefele beérem, és megmutatom neki mekkorát lehet zuhanni a folyékony sárral borított úton. Magam alá fordul a lábam, elég kellemetlen, de nincs nagy gáz. Viszont könyökig sáros leszek, a nadrágomról és lábamról már nem is beszélve. Sebaj, Mogyin beállok a kút alá, és lemosom magam, a cipőnek és zokninak már úgyis mindegy, tulajdonképpen minden szét van ázva rajtam. Beérünk a Kakukba, pecsét (7:23). Kicsit lelkesít, hogy csak 5 perccel vagyunk elmaradva az eddigi legjobb időmtől, de egyébként nem érzem magam túl komfortosan. Mint reméltem, Ermakot is a ponton találjuk, persze innen hamarabb indul, mint mi. Megpróbáljuk összeszedni magunkat, kólát csak megszokásból iszom, túlzottan nem kívánom a jéghideg üdítőt, illetve a hagyományos jégkrém is kimarad. Te nem akartál kánikulát, tessék, most megkaptad! Beveszek egy magneB6-ot, talán hamarabb kellett volna, és még feloldok egy magnézium tablettát is. Végül pedig feljön az esőkabát, legalább kívülről védjen a víz és a szél ellen. A hidegrázás rögtön érkezik, ahogy kilépünk a vendéglőből. Piszok kellemetlen. Nagyon remélem, hogy megáll ez a nyavalyás eső, mert még 50 km hátravan.


Innen lassan elkezd javulni a hangulatom és közérzetem, valószínűleg a magnézium és Judit a ludasok ebben. :) Sokat beszélgetünk, és gyorsan telnek a kilométerek. Kocogás, majd felmászunk az Öreg-kőhöz, piknikezőkkel találkozunk, akik még paprikás krumplival is megetetnének, de nem kérünk. Újra kocogás hosszan Péliig, majd innen gyaloglásra váltunk, kivétel persze a Bika-völgybe való ereszkedést. Mivel megvan a cetlink, ezért kérhetünk a promóciós frissítőből. A következő nem kedvelt szakasz szintén gyorsan feledésbe merül, Pusztamarót után már a Gerecse oldalában mászunk. Nem sokkal Bánya-hegy előtt előbukkan a Nap, de éppen hogy csak megmutatja magát. Pedig most már kisüthetne, mert akkor jóval később kellene lámpáznunk. Csak egy-két ember lézeng a ponton, amikor felérünk (11:00). Judit örül a meleg teának, pedig nem szereti, de most nagyon jól jön. Rövid feltöltődés után indulunk tovább, az elején ismét megráz a hideg, de most már hamarabb melegszünk. Futunk. Nem keveset, nem lassan. Jó taktika volt, hogy a nehezebb részeken nem futottunk, most van erőnk kihasználni a lejtőket. A vértestolnai műúton rácsodálkozunk a hotdog árusra, de nem állunk meg, nyomjuk tovább. Nézem az órám, számolgatok előre, alig hiszem mi jön ki a végére. Átszámolom újra, ugyanaz. Megemlítem Juditnak, hogy akár 15:30 alatt is beérhetünk. Első teljesítésnek neki ez elég durva eredmény lehet. De meglehet. Feltéve, ha Koldusszállást elérjük 13 óra alatt...


Koldusszállás, 12:43. Hát nem vagyunk cukorból, és nem vagyunk puhányok. Itt is beteázunk, és megkapjuk a bíztatást, már csak 16 km. Az már semmi. Persze az elején hosszan emelkedik, a lábam már nem fáj, vagy már annyira zsibbadt, hogy nem is érzem. Megyünk, jó tempóban. Felérünk a tetőre, még egy utolsó frissítést megejtek egy csokival, lámpa elő, irány a sötét erdő mélye. Hirtelen kivilágosodik... Vagyis nem, csak Judit bekapcsolja a lámpáját, nagyon erős fénye van. A helyismerettel nincs gond. A sötétben elöl mintha két alak menne előttünk. S valóban, a vadászháznál még utolérünk két túrázót. Utolsó pecsét (14:16), és irány a cél. Lassan kocogunk lefele, és még egy lámpa csatlakozik hozzánk, az egyik túrázó, Györgyi is tartja velünk a lépést, ő volt Ermak ideiglenes túratársa. Immáron hárman botorkálunk le a sötét völgyben, és végre feltűnnek a baji pincék fényei. Meglepődöm, hogy baji földutat leaszfaltozták, gondolom nem a rendezők műve. :) Innen inkább már síkfutós tempót veszünk fel, hiszen már csak aszfalt van a célig, és megállás nélkül érkezünk Tatára. Negyedszer is itt vagyok, negyedszer is sikerült még szombaton beérnem. A táborba 15:17-es idővel lépünk be Judittal. Megkapjuk a jutalmunkat, aztán mehetünk vacsorázni, és utána elfoglalhatjuk a tábori szállásunkat.


piedcat vs. Kinizsi   5:1

Két szempontból is különleges volt az idei túra. Egyrészt ilyen időjárási körülmények között még sosem mentem, eddig mindig a forróság volt a jellemző, különösen a katlanra. Aztán most esett az eső, furcsa módon pont a katlanban esett a legjobban, vagy csak ott érzékeltem igazán, hiszen ott állandóan szívok… :) Nem mondom, hogy túl kellemes volt a szétázott zoknikban, cipőben, pólóban; a szemüvegemet állandóan törölgetnem kellett, és néhol a sár is elég visszafogó és demoralizáló tényezőként szerepelt. De… Mindezek ellenére még mindig jobb, mint hőguta közeli állapotban, amikor már olyan meleg van, hogy a zsír kicsapódik a bőrön… Másrészt pedig most először fordult elő, hogy a teljes távon volt útitársam. Judit személyében egy remek sportembert ismerhettem meg. Bár nincs sok tapasztalata a terepfutás és az ultra távok terén, mégis megvannak benne azok a tulajdonságok, amelyek ezek jó alapját képezik: kiváló edzettség, mentális erő, tűrőképesség, küzdeni akarás. Nagyon jó élmény volt vele futni, remélem még lesz rá alkalom.





2011. április 16., szombat

Mátrabérc 2011

„Csend, nyugalom, béke honol
itt, ezen a tájon.
Lelkem szárnyal, valahányszor
e vidéket járom.”

(Szepsy Eleonóra: Mátra)


„Szevasz, hol akarod feladni?”


Táv: 55,6 km, szint: 2742 m.

Hajnali fél négykor ébredek Pesten, qvic lakásában. Nem mondanám, hogy túlzottan sokat aludtam volna, maximum egy-két óra lehetett. Sajnos ehhez nem tudok hozzászokni, túra előtti este nekem szükségem van a megszokott környezetre. Szerencsére a héten sokat pihentem, és így nem érzem magam túl fáradtnak.

Elsők között szállunk fel a különbuszra, ami még idő előtt elindul. Alacsony pulzusunkat felpörgeti egy rövid párbeszéd, ami valahonnan hátulról szivárog felénk: „Szevasz, hol akarod feladni?”, mire a válasz: „Még nem tudom.” Ezen jót mulatunk. Sirokra érkezünk, és egy-két perc múlva már kérjük is a rajtidőt. Laza kocogással indítunk. Eredetileg 9 órát terveztem, de akkor még úgy számoltam, hogy a szokott módon, két autós verzióval oldjuk meg a logisztikát, ráadásul ebben az esetben otthon aludhattam volna, és pihentebben állhattam volna rajthoz. De sajnos betegség sújtotta a megszokott társaságot, még szerencse, hogy qvic hamar kigyógyult belőle, de ő is jelezte, hogy ez egy lazább kör lesz.

Ehhez képest erősen kezd, de ezt már megszoktam tőle. Előzgetéssel telnek az első órák. Nem szeretek szólni, hogy engedjenek el, és sok szakaszon nehéz oldalra kitörni, ezért sokszor beragadok, és kényszer-vonatozok a tömeggel. Bár elég széthúzott a mezőny, mégsem haladok az ideális tempóban. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is küzdök, próbálom törölni magamból az előre beprogramozott baljós képeket, mely szerint ilyen kevés pihenéssel sok és kemény holtpontom lesz, sőt, még a feladás szele is felborzolja agysejtjeimet. A valóság nem igazolja (legalábbis egyelőre) a rémképeket. Igaz, qvic lassan, de biztosan meglép előlem, de nem is vártam mást, viszont ahol lehet, futok, és az emelkedők is jól mennek. Legalábbis Oroszlánvárig. Felfele már lassúnak érzem a tempót, néhányan meg is előznek. De az igazi problémát inkább a további hegyek jelentik. Számolom az emelkedőket, mennyi van még hátra a markazi kapuig. Magamban a hegyet dicsérem, a jó levegőt, az erdőt, ezek mind energiát adnak nekem. Nem marad el a fohász hatása, magabiztosabbá válok, és már kezdem elhinni, hogy ismét magamra találtam. Hamarosan az a tény is megerősít, hogy utolérem qvic-ot. Kicsit panaszkodik, hogy fáradtak az izmai, mostanában sokat melózik, és keveset pihen. Végre elérjük a markazi kaput, a Kékes oldalában felváltva kocogok és gyalogolok, a ponthoz végül én érek hamarabb, qvic egy-két perccel lemaradva lép be a síházba.

3:15 a menetidő, nem túl rossz, persze a tavalyihoz képest ez sétatempó. Bevágok vagy két levest, egy szendvicset, közben társam meglép, ő nem szokta elhúzni a frissítést. Lefele viszonylag kevesen megyünk, csodálkozom, hogy nincs tömeg, hiszen innen már a Hanák túra is elindul. A meredek lejtő néhányszor emlékeztet rá, hogy nem a téli Asics van rajtam, hanem a nyári Kalenji, és az bizony jobban csúszik. Még szerencse, hogy bottal jöttem, azzal igyekszem egyensúlyozni, és megúszni zakózás nélkül. Utána végre gyorsíthatok, bár a Mátra-nyeregig megízlelek néhány tócsát bokáig, talán a műúton is mehettem volna. A Csór-hegy megameredek oldalát egyenletesen botozva leküzdöm, és a pontnál ismét beérem qvic-ot.

Elég kedvetlenül megyünk tovább, nálam ez ismét inkább pszichés akadály, hiszen a legkevésbé kedvelt szakasz következik a frissítő pontig. Amikor már azt érzem, hogy futni sincs kedvem, elhatározom, hogy sürgősen össze kell szednem magam. qvic lefele gyorsabb, én megint a hegyet hívom segítségül, de most már erőteljesebben koncentrálok, rövidre kell zárnom végre ezt a „fejben feladós” dolgot. Szörpözünk egyet qvic-kal, majd kényelmes tempóban felmászunk Galyatetőre. Nem kellene visszagondolnom a februári wellness-hétvégére, de most elég jó lenne egy kis ücsörgés az élménymedencében. Helyette betérünk a Gertrúdba, és iszunk egy kólát, én még egy banánt is leküldök. Közben a feszültség oldódik bennem. és érzem, hogy innen már nem lesznek rémképeim, és simán teljesítem a távot.

A kilátónál kapunk pecsétet, innen viszonylag kényelmes szakasz következik, lazán kocogunk, és néhány percig még László Szilvi társaságát is élvezhetjük. Megemlítem neki, hogy Kékes felé nagyon hiányzott a húzóereje. Mátraszentlászlón felhörpintünk egy pohár teát, majd könnyen begyűjtjük a következő pecsétet a kilátónál. Hirtelen a tömeg a többszörösére duzzad, szlalomoznunk kell a rövidtávosok között. Nagyon sajnálom a dolgot, mert a kék sáv Szamár-kőig a kedvenc szakaszom, itt nagyon jót lehet futni. Vagyis csak lehetne. De így is nyújtom a lépéseimet, nagyobb tempóra váltok. Felfele dugóba kerülök, egyesével előzöm, igyekszek minél több embert magam mögött hagyni, lefele lesz ennek igazán jelentősége. A szél miatt nem az Ágasvár csúcsán kapom a pecsétet, fent azért megállok egy pillanatra erőt meríteni a látványból. Lefele gyorsan tudok haladni, qvic még gyorsabb, a turistaháznál jövünk újra össze, ahol csapos híján kóla helyett vizet iszunk.

Nézem az órát, a tíz óra biztosan meglesz, esetleg még a 9fél is. Néhány órája nem gondoltam volna, de most nagyon jól esik futni, 15 km-rel a vége előtt teljesen ráhangolódtam a túrára. Talán kicsit hamarabb kellett volna... Nem húzok el, be-bevárom qvic-ot, eléggé fájlalja már az izmait. Aztán Mátrakeresztesre befele megnyújtom a lépéseimet a műúton. A pontnál frissítek, egyik szendómat qvic tünteti el, még gélt és csokit is fogyasztunk, hiszen a Muzsla következik. Rengeteg ember tanyázik a ponton, és már sokan el is indultak, szerencsére itt már nincsenek nagyon szűk ösvények, lehet előzni. Ez lelkileg is erősít, jó tempót megyek felfele, és ahol lehet, bele is kocogok. Hihetetlen, de a lábaim teljesen lazák, és a karjaim se fáradtak el a botozásban. Ezért még egy kicsit feljebb kapcsolok. Talán még soha nem volt ilyen könnyű meghódítani ezt a hegyet, hiszen ez az 5 km-es emelkedő a túra legkeményebb szakaszán van. 8:20-szal érkezem fel, mivel még így esélyem van a 9:20-as teljesítésre, ami a bűvös hatos átlag határa, ezért nem várom meg qvic-ot. Elindulok lefele, és próbálok minden tartalékot felélni. Szerencsére itt már mindenki félre húzódik, még ebolával is pacsizok egyet. A Koncsúrok után felbukkan a távolban Szurdokpüspöki, és a látvány mosolyt csal az arcomra. Megjöttem. Vagyis majdnem. Már csak a Diós-patak van hátra, majd egy hosszú sprint be a településre, be az iskolába.

9:16 az érkezési időm. Átveszem az oklevelet, kitűzőt, még beszélek néhány emberrel, tapasztalatcsere Rushboy-jal, aztán lecsüccsenek szörpözni. qvic is érkezik, megnyomta a végét, így csak néhány perccel jött később. Még a sörözőben eszem egy lángost, majd kisétálok a vonathoz.

Érdekes élmény volt ez a túra. Sokat olvasgattam a nagyok és még nagyobbak beszámolóit és az általuk szerzett tapasztalatokról a terepfutásokon. Amikor a mentális erőnlét fontosságát hangsúlyozták, én mindig csak bólogattam magamban, mintha tudnám, hogy miről van szó. Most megtapasztalhattam egy kicsiny szeletét ennek. Egy felkészült szervezet sok mindent kibír, de ha a gondolat mást akar, akkor nem lehet megvalósítani a reális teljesítmény elérését. Persze én nem szoktam túl gyakran ilyen szintre eljutni, hiszen nem versenyzem, és nem látogatok túl gyakran kemény túrákat. Ahhoz, hogy ez kijöjjön rajtam, a Mátrabérc kellett.

Átlag pulzus: 150.
Max pulzus: 177.
Elégetett kalória: 6700.

Jövőre Mátrabérc-Trail, és ez már véglegesnek tűnő elhatározás. Ha ezen a terepen akarok jó eredményt, akkor muszáj futókkal mennem, és lehetőleg előtte otthon aludnom. A tavalyi 8:30-at csak így tudom megismételni.

De az még messze van. Most még vár rám egy Kinizsi Százas…

2011. március 15., kedd

Népek Tavasza 42 terepfutás

Táv: 43,27 km, szint: 1570 méter, szintidő: 6 óra.



7:11. Verőfényes napsütés, és már a köd is kezd felszállni. Mivel qvic még megvárja Ákost, így egyedül rajtolok. Számítottam a sárra, de az első emelkedő állapota eléggé lehúzza a hangulatomat. Még bottal se megy igazán, egy méter előre, fél méter vissza. Pulzusom gyorsan felmegy, mintha nagyon gyorsan futnék, valójában alig haladok. Kicsit feljebb az erdő látványa már jobb kedvre derít, ebben az évben ez az első túrám igazi hegyi, gyönyörű környezetben. A hóvirág-mezők végelláthatatlannak tűnnek, egy hölgy találóan megjegyzi: mintha pattogatott kukoricát szórtak volna szét az erdőben. A képet csak az extra-rövidtávosok rontják, akik a jelölt út helyett nyílegyenesen nyomulnak fel Gulicskára, így néhányukat többször is le kell előznöm. A tetőn egy pillantás a kilátásra, aztán már csak a ponton állok meg. 3 perccel rosszabb, mint tavaly, hát igen, ez várható volt.

Sebaj, most mindjárt letérek jobbra, és egy remekül futható szakasz következik… Legalábbis tavaly még az volt. Bokáig süllyedek a sárba, és kidőlt fák, gallyak rengetege nehezíti a haladást. Remek, ez így elég necces lesz. Eszembe jut, hogy talán vissza kellene fordulni, vagy átnevezni a 30-ra. Az tartja bennem a lelket, hogy beérek két futót, akik előttem rajtoltak. Nem sokáig láthatom őket, ugyanis még bőven a letérő előtt elmennek jobbra, és vágnak egy nagyot. Jön a szerpentin, végre futhatok egy jót, eszem ágában sincs levágni. Lillafüreden legalább 5 fokot esik a hőmérséklet, de hamar visszamelegszem, amikor meglátom a végtelen Vesszős völgyét. Teljesen egyedül, egyenletesen nyomom felfele, majd meglátom a két futótársat. Úgy nézem, hogy az emelkedő végére befogom őket. Ma elég naiv vagyok, a srácok szépen levágják az utolsó kanyart, ráadásul a terep is minősíthetetlen, a föld nagyon ragaszkodik hozzám, alig bírom kirángatni a cipőm a trutyiból. A p+ ismét futható, hamarosan csak megelőzöm a sporikat. Nem sokkal a pont előtt qvic beér, és együtt megyünk tovább. Közben beérjük a pontőröket is, akik még nem értek az elágazáshoz, így futtában kapjuk a pecsétet. Hoztam még két percet az itinerhez képest, de a tavalyi időmtől bőven el vagyok maradva.


qvic élre áll, és keményebb tempót kezd diktálni, a fenyvesben lehet is tolni rendesen. Így egész hamar érjük el Jávorkutat és Csipkéskutat. Aztán a bánkúti emelkedő lábánál megállok folyó ügyeket intézni, és qvic eltűnik a szemem elől. Remek hangulatban érkezem a síházhoz, másodikként. A rendező közli, hogy ha még sietek, beérem az előttem futót. Mosolyogok, na azért ennyire nem vagyok naiv. Szó, mi szó, egy gél eltüntetése után zúzok rendesen, főleg az Ördög-oldal ad erre lehetőséget. Nyír-kőhöz érek, egy-két perccel az itiner időtervén belül. Iszom egy kis vizet, közben három futó érkezik, a következő emelkedőn el is húznak. Nagy megkönnyebbülésemre a régi romjelzés végig jól futható, pedig óriási dagonyára számítottam. Így történhet, hogy most sikerül időben Garadnára érkeznem. Előtte a műúton még eszem egy fél szendvicset, a ponton nem akarok sokat vacakolni, ráadásul ismét bejön a rövidtáv is.


Első meglepetésem Garadnán, hogy eltűnt a híd. Kerülni nem akarok, ezért átkelek a patakon, szerencsére megúszom szárazon. A nagy tömegben kiszúr a rendező, és terelget tovább, először menjek pecsételni. Legalább hatan állnak sorban, lengetem az itinert, hogy 42-es vagyok, esetleg soron kívül kaphatnék egy pecsétet. Semmi reakció, kivárom a sorom, aztán megkérdezik, hogy mi az a 42-es? Hát izé, 42 km-en vagyok. Ja, oké, és beírnak a harmincasok közé. Aztán rájönnek a hibára, elővesznek egy másik papírt, közben szépen múlik az idő. Végre megkapom a pecsétet, gondolom, most már mindegy, egy tea még belefér. Gőzölgő bödönből kapok egy fél pohárral, még a kezem is megégetem. Így nem iszom egy kortyot sem, hanem leteszem a hölgy elé, és mondom neki, hogy adja a következő futónak, addig legalább kihűl. Csalódottan távozom.

Nekimegyek az utolsó komolyabb emelkedőnek, kezdetben futva, aztán már csak gyalogolva. Nem akarom széthajtani itt magam, a végére még bőven kell tartalék. Szerencsére nincs az a nagy tömeg, és a köves Arany-lépcsőn nem kell sokat küzdeni a sárral. Így sikerül felérnem Örvény-kőre, éppen az időterv szerint. Itt már lelkesebben fogadnak. Ááá, futó, akkor kaphatok vizet és szőlőcukrot. Én vizet kérek. Ekkor megszólal mellettem egy rövidtávos, hogy ő kérhetne-e szőlőcukrot. Erre a pontőr elkezdi keresni a zacskókban a szőlőcukrot, a víz persze sehol. Hát ilyen nincs. Legyintek egyet, és gyorsan távozom. A piros fele vissza szembe találkozom a két futótárssal. Mivel kezdek kiszorulni a szintidőből muszáj felkapcsolnom néhány fokozatot. Tavaly ez egész jól ment, most viszont fáradtabb vagyok.


Tolom neki rendesen, rövidtávosokat előzgetek. Aztán beérek két futót, és már meg sem lepődöm, hogy a „rövidtávos” maratonistákat vélem bennük felfedezni. Egy hölgy csatlakozik hozzám, ő is kemény tempót diktál. A hosszú aszfaltos szakaszon is tartja velem a lépést, a két srác lemarad. Előnyöm tiszavirág életű, ugyanis Csókásig én a kijelölt turistaúton megyek, míg ők a műúton vágnak. A ponton óriási a tömeg, most már pofátlanul előre megyek, és a rendezők elé teszem az itinert, akik azért megjegyzik, hogy nem kellene annyira sietni…


Itt már annyira szűkös a terv, hogy nagyon gyorsan kellene futni. Sajnos ez több okból se jön össze. Egyrészt az eddigi út viszontagságait már érzem a lábamban, másrészt a sár és rövidtávosok is feltartanak rendesen, tisztelet a kivételnek, akik előzékenyen elengednek, és még figyelmeztetik a többieket is. Percenként nézem az órát, és még mindig nem értem le. Aztán végre feltűnnek az épületek, de akkor már tudom, hogy nem lesz meg. Amikor beérek az emlékpark mögé, akkor telik le a 6 óra. Még két percbe telik átverekedni magam a tömegen, és végre letehetem az itinert a célban. 6:02.

Összefoglalva még csak annyit, hogy nem éreztem magam rosszabb formában, mint tavaly. Az, hogy mégis 17 perccel mentem rosszabbat, elsősorban a sáros útviszonyoknak köszönhetem, tavaly azért a bánkúti hótaposás ellenére sokkal kedvezőbb volt a terep. Illetve 7-8 percet veszthettem a pontokon is. Persze nem várható el ettől az egyesülettől, hogy egy ilyen nagy tömegeket mozgató túrán külön foglalkozzon 15-20 emberrel, akik egy húzós szintidőn belül futnak hegyi maratont. Bár túl sokat nem kellene változtatni, csak a futóknak előnyük lenne a pecsételésnél, és nekik a frissítést előre ki kellene rakni, hogy ne a 120 fokos teát kelljen szürcsölgetni, és ne kelljen perceket várni arra, hogy előkerüljön a vizes palack. De ezek csak apróságok. Ennek ellenére megyek jövőre is, és akkor belekalkulálom a pontokon eltöltött holtidőket.


Átlag pulzus: 164.
Max pulzus: 180.
Elégetett kalória: 5100.


2011. február 12., szombat

V. Téli Margita Terep Maraton

 
Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Rendesen „kiéhezve” érkeztem a szokásos, kötelező Margita Maratonra, mivel a csütörtök-péntekre tervezett katonai túlélő verseny elmaradt, ezért már nagyon vágytam az erdőre és a futásra. Így viszont kicsit elereszthettem magam, kipihent voltam, és rendesen motivált. A pihenés jól sikerült, éjjel nyolc órát aludtam, és gödöllői lévén, ráértem hétkor kelni. Átsétáltam az iskolába, és már nyomták is a kezembe a rajtszámot és itinert. Közben találkoztam Feróval, vele mentem ki a rajtba, és egy darabig együtt is futottunk.

Jól sikerült kezdeni, a főúton toltam a kakaót, ami még belefért, majd sáros részek következtek, kicsit izgultunk, hogy végig ilyen lesz, de szerencsére átlagban sokkal jobb volt a terep. Feró már az első emelkedőn meglógott, bár Margita fele még sokáig láttam elöl a sapkáját. A gyenge kezdést egy jelentős visszaesés követ, mondotta anno a főiskolai tesi tanárom a futásaimra. Fura, hogy ez járt a fejemben, mert most pont az ellenkezője történik. Felfele végig egyenletes tempóban futottam, sorba szedtem le az embereket. Piszok jól esett a futás, éreztem, hogy kipihent vagyok. 1:30-cal értem a kilátóhoz, szerintem ilyen jó sem volt még eddig. Lefele hasonló tempót mentem, így sikerült leráznom végre azt a futóbojt, amelyikben kezdettől haladtam, és felzárkóztam a következő csoportra.

Domonyvölgy is hamar eljött, egy-két percet frissítettem, és megváltam a dzsekimtől, mert nagyon meleg volt már benne. Nyomtam egy kis gélt is, a zöld házi emelkedő nem szokott túlzottan tetszeni. Most is így volt. Sokan tömörödtünk, és futva-gyalogolva próbáltunk túl lenni a hosszú emelkedőn. A combom elkezdett sajogni, amit nem tudtam mire vélni. Már a Mátrában is éreztem, de akkor azt hittem, csak egyedi eset volt. Hát nem. Pedig soha nem szoktam görcsölni, mindig is lazák voltak az izmaim futás közben. Emiatt egy kicsit visszaesett a tempóm. 3:24-nél voltam a Kőkeresztnél. Ez egy kicsit elgondolkodtatott. A legjobb időm 4:24, tehát egy órán belül kellene beérnem, és kereken 9 km van hátra. Talán meg tudom csípni. Sajnos Juharoson nem tudtam olyan tempót futni, amit szerettem volna, csak lefele kezdtem újra begyújtani a rakétákat. A végét toltam, ahogy bírtam, bár fájt a combom, de nem érdekelt. Mikor túljutottam az egyetemi erdőn, már tudtam, hogy nem lesz meg a PB, de azért még nem adtam fel. Végül 4:26-tal értem célba. Mosolyogtam magamon, félig örömömben, hogy beértem, félig kínomban, hogy csak két perccel maradtam el. Sebaj, szép volt, jó volt, bárcsak mindig ilyen lenne.

Besétáltam az iskolába, és ott ért némi csalódás. Sajnálattal láttam, hogy a válság elérte a Margita SE-t is. Az eddig megszokott hatalmas, névre szóló érem helyett, egy kicsi, sorozatgyártmányt kaptam. A kitűző ugyanolyan volt, mint a tavaly, az oklevéllel egyetemben. Gondoltam eszem egy jót, emlékeztem a finom lekváros kenyerekre. Hát a lekvár olyan vizes volt, hogy lefolyt a kenyeremről, így egy fél szelet után abbahagytam a lakmározást. A teának semmi íze nem volt, vagy csak én fogtam ki egy rossz szériát. Mindegy. Átvettem a cipőmet, és haza sétáltam.