2010. szeptember 25., szombat

Magashegy 45 terepfutás

Táv: 46,4 km, szint: 760 m, szintidő: 7 óra.

Több okból választottam ezt a rendezvényt. A Cserehát lábánál születtem, és majdnem húsz évig itt éltem, édesapámnak pedig konkrétan Felsővadász volt a szülőfaluja. Ezért még a vasárnapi maratonról is lemondtam, az időjárás egyébként sem volt túl kedvező aznap, annál inkább szombaton.

Nyolc körül értem a felsővadászi Rákóczi kastélyba, amely ma iskolaként funkcionál.
Roland, a szervező elmondta, hogy már ketten el is indultak a 9 órás tömegrajt ellenére, de ne izguljak, mert Vadmalac és Ebola is jelezte, hogy jönnek. Így megvártam a 9 órát, és egészkor rajtoltunk is, a „tömegrajt” negyedik tagja Tibet volt.

Vadmalaccal már az elején elszakadtunk. Nem terveztem, hogy vele megyek, hiszen tudtam, hogy jobb futó nálam, de azért próbáltam tartani a tempóját. Kiérve a faluból, az első emelkedőn lazán felkocogtunk, kapkodtam a levegőt rendesen, eszembe jutott, hogy le kellene szakadnom. Aztán mégis csak mentem futótársam szélárnyékában, és beszélgettünk. Nyésta után Szanticskát lőttük be, ahol nagynéném szokott szakácskodni, most csak a pontőrök vártak minket, és máris tömték belénk a kiflit, almát, puszedlit, szőlőcukrot, ásványvizet. Mindketten hallottuk, hogy remek ellátásban lesz részünk, ezért nagyon nem lepődtünk meg. Felkocogtunk a közeli Magashegyre, ahol csak létrafokokat kellett számolni.

Gagyvendégiben hasonlóan tárt karokkal, és megterített asztallal vártak minket, de Gagybátor volt a csúcspont. Házi készítésű sütikkel kínáltak, ami hihetetlenül finom volt. Utána egy rövid idegenvezetés következett a szolidan, de nagyon ízlésesen díszített református templomban. Mondtuk, hogy szívesen maradnánk még, de hát versenyen vagyunk, vagy mi a szösz, ezért odébb álltunk. De előtte még kaptunk egy rövid prospektust a településről. Vadmalac se nagyon emlékezett, hogy valaha találkozott-e ilyen kedves vendéglátással és ellátással, pedig ő régebben mozog ebben a körben.

Egy hosszabb etap következett, Irotáig jelzetlen utakon futottunk, kellemes hangulatú erdők és mezők váltották egymást. Nagyjából fél távnál értük el a következő pontot, és egyben utolértük a két korábban induló futót, Czégény Erzsébetet és párját. A kis falusi háznál a bőség zavarában azt sem tudtam mihez nyúljak, zsíros és lekváros kenyér, kakaós csiga, bukta, túrós batyu, tea és ásványvíz volt a kínálat, illetve a szokásos alma, csoki, szőlőcukor. Vadmalac ekkor már aggódott, hogy ezen a futáson inkább hízni fogunk, mint fogyni, de azért nem álltunk ellen a csábításnak. Teli hassal folytattuk az utat.

Egy hosszú lejtőn nyomultunk lefele Lak településre, kicsit nyomtam a gázt, meg is érezte a bal combfeszítő izmom, bár számomra elég idegen az izomgörcs. Tetőzte a problémát, hogy Tomorra végig műúton kellett mennünk, szép tempóban haladtunk, csak a lábaink bírták nehezen. A kocsma előtt meszeltek le minket a pontőrök, amikor megálltam, majdnem sírógörcsöt kaptam az izomgörcstől. Egy kis nyújtás jót tett neki, illetve kicsit visszafogtuk magunkat, mert Vadmalac meg a vádlijaira panaszkodott. Egy magas dombon kellett átkelnünk, hogy elérjük Kupa faluját. Felfele fél távnál futótársam megállt, görcs közeli állapotba álltak be lábai. Lassan sétáltam tovább, majd a tetőről visszanéztem, Vadmalac kissé lemaradt, de azért jött rendesen, így lassan kocogni kezdtem lefele. Kupán célba vettem a Mezőgazdasági Múzeumot, ahol megkaptam az utolsó pecsétet, és elmajszoltam egy-két puszedlit. Közben megérkezett Vadmalac is, megvártam, míg végez, és együtt indultunk tovább.

Kifele a településről futótársam ismét lemaradt, az izomgörcs rendesen visszafogta, nekem még szerencsém volt, kicsit zsibbadt a combfeszítőm, de különösebben nem fájt. A piros jelzésen toltam fent a domb gerincén, a felsővadászi műúttal párhuzamosan. Gyorsulni szerettem volna, de a szervezetem már nem tudott miből energiát nyerni. Bár sokat ettünk útközben, a hozzám képest erős iramú futás szívta az erőmet rendesen. Néhány rövidtávost előzve tértem le a jelzésről jobbra, az út már a műútra vitt, a célegyenesbe. Lefele elég sáros volt néhány szakasz, így ezt a futást sem úsztam meg esés nélkül, nadrágommal felszedtem egy kis sarat. Csak részben volt jó érzés már a műúton futni, a combom nem igazán lelkesedett érte, viszont szinte már éreztem a gulyásleves illatát, amit beígértek nekünk. Felsővadászon a buszmegállóban a már végzett rövidtávosok vártak arra a buszra, amit én is szerettem volna elérni, de nem jött össze. Befutottam a kastélyhoz, és megállítottam az órát 5:26-nál.

Mikor beértem a belső terembe, elsőre nem tudtam, hogy melyik sarokba köpjem a tüdőmet. Kicsit szétfutottam magam, úgy tűnik. Közben már nyomták a kezembe az emléklapot, kitűzőkből választhattam, és Roland megjutalmazott az 1. helyezettnek járó kupával.

Aztán még egy üveg bodza lekvárt is kaptam, és már toltak is be az ebédlőbe, hogy elfogyasszam a megérdemelt gulyásomat. Előtte azonban még letusoltam, ami elég mennyei érzés volt ennyi futás után. Mire végeztem, megérkezett Vadmalac is, csak néhány perccel maradt le tőlem. Sajnáltam, hogy így járt a lábával, az első felében sokat húzott engem, együtt kellett volna, hogy beérjünk. Összességében ez egy remek kis túra és futás volt. Szép a Cserehát, a rendezők pedig nagyon kitettek magukért, le a kalappal. Ellátás tekintetében nekem első helyre ugrott ez a rendezvény, és a tájékozódást is nagyon jól segítette a sűrű szalagozás, szinte lehetetlen volt eltévedni. Talán jövőre is eljövök.

Édesapám emlékére
(1950 Felsővadász - 2009 Miskolc)


2010. július 31., szombat

Bükk 900-as csúcsai

„Zengő sziklái, szépséges, bükki havasoknak,
Hol Tar-kő és Bánkút csúcsai felmagasodnak,
Köd-hajnal üli meg a harmatos völgyeket,
Reggeli Nagymezőn egy könnyű sétát teszek.”

(Scheffer János: Séta a Bükkben)


Táv: 25 km, szint: 2000 m, szintidő: 12 óra.

Négykor kelek, bár teljesen felesleges ez a korai ébredés, mert qvic szűk negyven percet késik a fuvarral. Így mikor rám csörög, hogy megérkezett, én már ismét félálomban vagyok. Nem mondanám, hogy az égből hulló eső nagyon felpörgetne, egy órán keresztül mintha dézsából öntenék a kocsira a vizet. Aztán keletebbre érve megszűnik ez a rémálom, Borsodban valószínűleg nem is esett, bár a lillafüredi utat itt-ott tócsák tarkítják. Nem sikerül faragnunk a késésből, ezért csak 7:45-kor tudok rajtolni, qvic negyedórával később gyújtja a rakétákat.

Egyből nekiesek a sípályának. Eléggé hevesre sikerül, majdnem bedurrantom combizmaimat a meredek emelkedőn. De megvan az eredménye, percek alatt begyűjtöm az első pecsétet Felső-Borovnyákon, és megelőzöm az első túratársat.

Zúzok vissza, a z+-en futva a Bálvány is könnyű prédának bizonyul. A kilátóból túrázók jönnek lefele, Pipis-hegy után érdeklődnek. Mondanám, hogy én is arra tartok, de nem sok esélyt látok rá, hogy követni tudnának, ezért csak a jelzetlen ösvény mutatom meg, ami egy nyílt terepre vezet. Itt már szükségem van a gps-re, bár nagyjából emlékszem, hogy hol érdemes letérni az útról, és támadni a csúcsot. Még fent is találkozok pecsételővel, egy kicsit elidőzöm, mire megtalálom a fák közé rejtett oszlopot.

Lefele szlalomozom a bokrok között, követem a gps által mutatott ideális irányt, közben reménykedem, hogy nem visz be valami nagy dzsindzsásba. Még Fodor-hegyet is sikerül erőltetett menetben megmásznom. Ismét egy túratárssal találkozom. Pecsételek, fotózok, tovább állok. Kissé oldalazva futok le a hegyről. Az egész túrámat a faropogás-recsegés jellemzi. Mivel igyekszem teljesen irányban haladni, ezért nem igazán érdekel, hogy mi kerül utamba. Általában fatörmelékeken taposok, néhol méteres sziklalépcsőkön ugra-bugrálok lefele, csalán-, szömörce- és vadmálna-mezőkön nyargalok keresztül, a lassú felfeléket muszáj gyors ereszkedésekkel kompenzálnom. Ezzel a taktikával viszont a legrövidebb úton tudok haladni két csúcs között.

Nagy István erősére is felkapaszkodom, itt eltöltök pár percet, mire végre rábukkanok az oszlopra. Hangokat hallok, balról egy ismerős arc rongyol felém. qvic 5 csúcs alatt behozta a 15 perc lemaradását.

Bár ő általában keményen kezd. Innen együtt megyünk tovább egy darabig. Nekem ez a harmadik túrám, eddig mindig csak követtem a Bükkben jártasabb társakat, most egyedül akarok végigmenni. Ezért nem is nagyon figyelem qvic hátát, hogy merre tart, inkább a gps-en tartom a szemem, ennek ellenére mégis mögötte futok, ugyanis hajszálpontosan a gps által megadott utat követi. Ennyire nem tudhatja fejből az utat! Pedig tudja. Huta-bérc lábához érek, qvic már a sűrű fenyves bejáratát keresi. Lassan felkúszunk a hegyre, pecsét, fotó, indulás. A következő csúcsig még bírom követni ideiglenes társamat, Mély-sár-bércen még találkozunk két sráccal, az oszlop tövében lakomáznak. Innen már kicsit később indulok tovább, és egyedül folytatom a túrát. A hegyek láncra fűzése viszonylag könnyen megy, egyikről le, másikra fel. Nekem Vörös-sár hegy a tízedik csúcs, ránézek az órámra, pont két óra alatt gyűjtöttem be a tíz pecsétet. Konstatálom, hogy ez nagyon rendben van eddig. Úgy terveztem, hogy az eddigi legjobb időmet (7:25) másfél órával fogom megjavítani, de ezzel a tempóval 5 óra körüli teljesítés is szóba jöhet. Persze számítok rá, hogy a második felében fáradni fogok, és a hegyek között már nagyobbak a távolságok.

Az energiám megint a leggyilkosabb hegy oldalában kezd el vészesen fogyni, még sikerül felvonszolnom magamat Ispán-hegyre. Lerogyok egy kőre, eszem egy szendvicset és szilvát, és bámulom a gyönyörű tájat. Illetve a cipőm talpát, ami lassan kezdi megadni magát.

Remélem azért a túra végéig kibírja, mezítláb kemény lenne a fatörmelékeken ugrálni.

Újult erővel támadom a Bükk legmagasabb pontját, s bár felfele megyek, lábamnak mégis komfortosnak tűnik a turistaút a zord hegyoldalak után. Pecsételek Istállós-kőn, majd a Nagy-kopasz felé veszem az irányt. Keresztezek egy utat, amin futnék néhány métert, de sikerül egy olyat esnem, hogy még a föld is beleremeg. Néhány másodpercig nem tápászkodom fel. De jól esik így feküdni itt az út közepén! Pár perc múlva már a hegy oldalában kúszom, elég meredek oldalt választottam a feljutásra. Pecsét után gyorsan lejutok a zk+ turistaútig, amin végre hosszan futhatok a Virágos-sár hegy lábáig.

Ez is a nehezebben mászható hegyek egyike, legalábbis úgy érzem, hogy sokáig tart mire felérek. Otthon, mikor terveztem az útvonalat, sokat dilemmáztam, hogy innen merre induljak tovább, végül a nyílegyenes út mellett döntöttem, nem akarok nagyot kerülni a kéken. Elsősorban az iránytűre hagyatkozom, tartom végig a DK-i irányt. A gps egyébként sem kedveli nagyon a fenyveseket, a sűrű ágak árnyékolnak, ritkábban frissíti a jelet. Nagyjából húsz méterre az oszloptól érek ki az erdőből, így könnyen levadászom ezt a pecsétet is. A Büszkés-hegy sem jelent nagy problémát, bár a gps-en jelölt ösvényt nem találom. Visszajutok a kékre, majd a háromszögre kanyarodva kiérek Három-kőhöz, ahol megcsodálhatom a panorámát.

Az utolsó három csúcs ismét közel van egymáshoz, ezért néhány perc elég hozzá, hogy a széles útról betérve, már a Nagy-kőhát oszlopára vadásszak. A gps jelöl egy lyukat a kerítésen, arra veszem az irányt. Nem egyszerű feladat, a túrán eddig még nem látott susnyásba futok, nagyon nehézkes a haladás. Egyszer csak megjelenik előttem a kerítés, vele párhuzamosan tolom magam előtt az erdőt. Hirtelen fényre leszek figyelmes, és a kerítésen egy átjárót fedezek fel. Ezt nem jelöli a térkép. Hát ez pompás! Átmászom a létrán, nagyon örülök, hogy nem a rozsdás drótkerítésen kellett ugyanezt végrehajtanom. Vidámságom tiszavirág életű, ugyanis a túloldal annyira zárt a bokrok által, hogy már az is eszembe jut, hogy előveszem késem, és egy kicsit megritkítom a növényzetet. Aztán néhány szelíd ágacska között találok átjárót, és végre felbukkan az ismerős hegytető, és az oszlop is láthatóvá válik. A kifele menet már egyszerűbben zajlik, egy szűk ösvényen elérem az útra visszavezető létrát. Rövid futás után már láthatóvá is válik a Kis-kőhát, ahova a sűrűn nőtt fák között sétálva jutok fel, és pecsételek a 20. oszlopon. Egész jól állok idővel, bár az már látszik, hogy az öt órás teljesítés elúszott. A kékig kicsit kalandos lejutni, a gps olyan utakra visz, amit a legnagyobb jóindulattal se lehet útnak nevezni. Aztán mikor végre kijutok a kékre, elönt a megkönnyebbülés, innen már egyszerű a dolog, csak vissza kell futnom Bánkútra.

Két perccel egy óra után érkezem, ami 5:17-es teljesítést jelent. Penge. A célban megkapom a kitűzőt és a harmadik teljesítésért járó extra kitűzőt is. Páratlan ellátás fogad, finom leves, üdítők sora, kenyér. Csapok egy nagy lakomát, rám fér, eléggé kimerültem. A zuhany is nagyon jól esik, amit még az ebéd előtt iktatok be. Miután felfrissültem és jól laktam, beszélek Katival telefonon, majd kiülök a síház elé. Második érkező voltam, qvic ért be elsőnek, de ő már úton van a második körén, így egyedül dekkolok a célban néhány órát. Négy körül kezdenek szivárogni az emberek. Majd megjelenik qvic is, sajnos a közben esősre váltott idő visszafordította, így nem sikerült a bravúr. Hat óra körül indulunk haza.

Ez a túra bekerült az idei top 3-ba. Igazi természet-közeli élményt nyújtott, minden percét élveztem. A gps fantasztikus találmány, mindvégig magabiztosnak éreztem a vele való tájékozódást. Három év óta most használtam ki leginkább. Remélem, jövőre is sikerül ide eljutnom, és lefaraghatom azt a 17 percet.

Az útvonal:

És a szintábra:


További fotók

2010. május 29., szombat

30. Kinizsi Százas


„A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.”
(Jack Kerouac)

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

Szép napra ébredek. Talán túl szép is. Mit is ígértek a drága meteorológusaink? Egész héten meleg, napsütés, kivéve a szombat, amikor lehűlés és zápor várható. Még tegnap konzultáltam qvic-kal, hogy vigyünk-e hosszú ujjú felsőt és esőkabátot. Végül úgy döntöttem, hogy kabát jöhet, de a felső nem. Talán nem lesz annyira hideg. Kicsit kómásan készülődöm hajnalban. Meg is van az eredménye. Leérek a ház elé, amikor rájövök, hogy fent hagytam a telefont. Hát ez jól kezdődik. Nélküle nem megyek, viszont ha lekésem a hévet, akkor a Kinizsi marad ki. Felpörgök. Megvan a telcsi, és még a hév is megvár. Közben konstatálom, hogy így 4:50-kor is már meleg van. Mi lesz később?

A héven sem unatkozom, meg kell szerelnem a fejlámpámat. Persze reménykedem, hogy nem kell majd használnom. De amatőr módon, csak reggel néztem meg, hogy világít-e. Hát nem világított. Szétkapom, összerakom, most már jó. Az út hátralevő része menetrend szerint zajlik. Ismét rám tör az a nyugalom, ami nem szokott jellemző lenni rám, főleg egy száz kilis futás előtt. Így amikor összetalálkozom Tamással és Alicével, és megkérdezik mit tervezek, gondolkodás nélkül közlöm, hogy 15 órán belül szeretnék beérni.

6:30-ra érek Békásra. Óriási a sor az iskola előtt. Szerencsére neveztem előre, így csak a reggelimet kell elfogyasztanom, és mosdóbeli ügyeket intézni. Közben megjelenik qvic is, és már Ákos és Luca is a helyszínen van. Összeállt a csapat, bár nem megyünk együtt, de a cél ugyanaz. Eljön a 7 óra, már csak a stoppert kell indítanom, lenyomom a gombot… és eltűnik a számlapról minden. Na jól van kérem, most már elég a szívatásomból! Nincs mit tenni, maradt a telefonom. Ákosékkal együtt indulok, qvic egy órával később csatlakozik a hatalmas tömeghez. Bár az elején csak gyalogosan nyomjuk, mégis sorban előzgetjük az embereket. Felmászunk az aszfaltos emelkedőn. Úgy gondolom a futóizmokat is melegíteni kellene, Luca még korainak tartja a futást, így lassan távolodni kezdek tőlük.

Az első néhány óra az előzgetés jegyében telik. Igyekszem okosan haladni, minél kevesebbet futni emelkedőn. Közben figyelem az embereket, és persze a tájat is, amit már jól ismerek, de ennyi év után sem unalmas. Nagy-Kevélyre nagyjából 54 perc alatt érek fel, lefele kicsit gyorsabban megyek. Beérem Tamásékat, váltunk pár szót, majd Rushboy-hoz csatlakozom egy időre, és megtárgyalunk néhány nagyobb túrát és futást. Az emelkedő előtt két futó kezd tolni maguk előtt, majd előre engedem őket, így felhúzatom magam a Hosszú-hegyre. Pecsét még nincs, de szignót kapunk a lapra (2:00), ezért idővesztés nélkül folytathatjuk az utat.

Lefele egy kicsit rá akarok taposni a gázra. Nem megy valami jól. Valahol a szántói műút előtt megszédülök. A fene! Nem mondhatnám, hogy nagyon jól indult a nap, de ez most már túlzás. Abbahagyom a futást, sétálgatok, próbálok rájönni, hogy mi a bajom. Néhány perc után ismét futni kezdek, de hamar fel kell hagyjak vele, mert újra szédülni kezdek.

A Pilis lábához érkezem, még szerencse, hogy itt egyébként sem haladnék túl gyorsan. Ez így nem fog menni. Felfele nehezen fogom kipihenni ezt a valamit, amiről azt sem tudom micsoda. Mindenesetre nagy lépéshosszokkal gyalogolok, legalább haladjak valamennyire. Így annyira nem érzem vacakul magam, de kicsit gyorsítva újra forogni kezd velem a világ. Már a szerpentin felénél járok, amikor nyomást érzek a gyomorszáj környékén, aztán szép lassan lejjebb csúszik a gyomromba, majd a beleimbe. Az a két túrórudi jut eszembe, amit a Kevélyek után ettem meg. Talán romlottak voltak. Lehet. Mindenesetre most vagy nagyon gyorsan megemésztem őket, vagy megpróbálom kihányni. Szerencsére az előbbi verziót jön be. Felérve a sík útra kicsit tisztul előttem a kép, és óvatosan bepróbálkozok a kocogással. Oké, nincs gond. Csak szép nyugodtan, nem kell kapkodni. Lassan kezdem visszanyerni erőmet, és a szédülés is elmúlik, egyre gyorsabban tudom szedni lábaimat. Lefele a nyeregbe már biztosra veszem, hogy kilábaltam ebből a rosszullétből. A ponton alig találok embert, az élen induló mezőnynek szinte a teljes egészét magam mögött hagytam. Itt már pecsétet is kapok, bár a pont még hivatalosan nincs nyitva (3:32). A büfé már működik, fél liter narancslevet tüntetek el egy szendvics kíséretében, és tovább állok.

Felfrissülve és megkönnyebbülve futok az immáron néptelen erdőben. Érdekes, hogy két órája még egymás sarkát tapostuk, de így jobban élvezem a túrát. Kétágú-hegyen utolérek két futót, és velük csorgok le Kesztölcre.

Két dolog kelti fel a figyelmem. Az egyik, hogy a pilisi állapotom ellenére nagyon fittnek érzem magam, a másik pedig, hogy itt, a halálkatlan kapujában borzasztó meleg van. Legalábbis nekem annak tűnik, ahogy a forró aszfalton kocogok be a településre. A sörözőt nyitva találom, veszek egy fél literes teát, a hátizsákba rejtem. Bő vízzel megmosakszom, a só piszokul marja a szememet. Üres flakonomat vízzel töltöm, felkészülök a Gete meghódítására. Kesztölcről kifele menet, szokásomhoz híven visszanézek és búcsút intek a Pilisnek.

Egyedül nyelem a port a szűk ösvényen, ami bevezet Dorogra. Meleg van, a fene essen bele! Még mindig nem ismerem fejből az utcákat, így az itiner alapján követem az útvonalat. Mivel frissítettem a sörözőbe, ezért nem terveztem, hogy benézek a temetőbe, de a Nap szívja belőlem a vizet, és a bőrömön is érzem a perzselő erejét. A halálkatlan megint próbára fog tenni, az már fix. Egy gyors mosdást beiktatok a temetőben, majd felhívom barátnőmet, Katit, hogy a hangjából lelki erőt gyűjtsek a Nagy-Gete megmászásához. Megnyugtatom, hogy minden rendben, jól megy minden, nincs semmi baj. Alighogy lerakom a telefont, dühös kutyaugatásra leszek figyelmes. Két blöki vadul csahol egy kerítés mögött. Szeretem a kutyákat, még a mérgeseket is, bár azokat csak a kerítés túloldaláról. Egyiküket nem hatja meg, hogy be van zárva, egy ügyes mozdulattal átbújik a kerítés alatt. Alig hiszem el, de egyik pillanatról a másikra egy kutyatámadás aktív résztvevőjévé válok, ahol nem én vagyok a kutya. Az eb nem sokat cifrázza a dolgokat, kétszer körbejár, aztán szeretné fogaival közelebbről is megismerni a bokámat. Cipőm orrával megpöckölöm az állkapcsát, éppen csak annyira, hogy ráharapjon a nyelvére. Nem akarom bántani, mert nem ő tehet a szituációról, ő csak a portát védi. Viszont azt sem akarom, hogy megharapjon, mert akkor mehetek vissza Dorogra, az orvosi rendelőbe, aztán tetanusszal a fenekemben folytathatom tovább a túrát. Végül is a szintidőbe beleférne. A kutyus meglepődik azon, hogy én voltam a gyorsabb, és még mindig vicsorítva visszavonulót fúj. Én pedig egy kicsit magasabb adrenalin szinttel haladok tovább utamon.

A kutyával történő afféromat végignézte egy futó srác, aki néhány perc múlva mögém is érkezik. Először a pólójára leszek figyelmes, majd már az arcáról is felismerem Fridman mestert, aki tavaly lenyomta a Tata-Budapest-Tata 200 km-es távot. Mivel olvastam a beszámolóját, és többször végignéztem az útról készült videót, ezért képben vagyok a nagy eseményről. Előzékenyen elengedem, mutatom neki az utat, de nem akar menni, most nem siet, csak szimplán Kinizsizik. Beszélgetni kezdünk, és olykor gyalogolva, olykor kocogva morzsoljuk magunk alatt az utat. Mindketten érezzük a meleg kevésbé jótékony hatását, többször használnom kell a flakonomat, ilyenkor egyszerűen vizet locsolok a fejemre, hogy a hőháztartásom ne boruljon meg. Hatásos, de drasztikus taktika, sajnos egy idő után érzem, hogy fájdogál a fejem. Még így sem tudom elkerülni, hogy egy kicsit megszúrjon a Nap. Viszont a jó társaságnak köszönhetően gyorsan felérünk a kereszthez, pedig még azt hittem van még pukli, amin túl kell jutnunk. Megkapjuk a pecsétet (5:50), majd piknikezünk egyet néhány fa hűvös árnyékában. Magamba szippantok egy szendvicset, Fridmannak ez kicsit nehezebben megy. Frissítést követően óvatosan, de azért sietve araszolgatunk lefele a boka- és nyaktörő ösvényen. Elképzelem, ha most esne az eső, kicsit másképpen festene a lejutás ezen a borzalmas lejtőn. Lassan feledésbe merül a Nagy-Gete, egész könnyen túljutottam rajta, ebben ideiglenes társam keze is benne van.

Mielőtt nekiugranánk Hegyes-kőnek, megmosakszunk egy tiszta vízfolyásban, amiből találunk bőven a kék+-re rátérve. Néha a Nap felhő mögé bújik, érezhetően hűvösebb a levegő, és érezhetően gyorsabban tudok haladni. De ezt nem túl gyakran élvezhetjük, annál inkább a forró panorámát Hegyes-kő, illetve a távoli Gerecse felé.

Lekocogunk a tokodi pincékhez, ahol már várnak minket a vendégszerető helyiek, egy-egy pohár hideg vizet nyomnak a kezünkbe, túrórudit (na azt nem kellett volna), zsíros kenyeret és uborkát. Sajnos az uborkából is eggyel többet eszek, mint ami még egészséges lenne a gyomromnak, szerencsére csak a túra vége felé érzem hatását. Gyors lakmározást követően támadjuk a Kősziklát. Nem megyünk túl gyorsan felfele, de mégis majdnem holtpontig jutok. Beállok Fridman mögé, így sikerül feljutnom, majd lefutnom a kicsinek tűnő, de alattomos „kavicsról”. Mogyorósbányán a Kakukk vendéglő tárt ajtókkal vár ránk. Táv: 51,7 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:18. Eddigi legjobb.

Lerogyok egy asztal mellé két pogácsa és egy kóla társaságában. Leveszem a cipőmet, mennyei érzés nélküle. Elfogyasztom az ebédet, feltöltöm a camelbakot, és veszek még egy jégkrémet is. Közben Fridman távozik, szerinte még találkozunk, én annyira nem bízom benne. Elég jól előre jöttem a mezőnyben, benne vagyok az első tízben. Egy-két futó még érkezik, míg én elszöszmötölöm azt a húsz percet, amit egyébként is pihenésre szántam. A feltöltődés utolsó, de leghatásosabb mozzanataként felhívom Katit, és beszélek vele pár percet. Nekivágok a második etapnak, egy futó sráccal rohamozzuk a bajóti Öreg-követ. Közben telefont kapok qvic-tól, most indult Mogyiról. Görcsölget a lába, ezért nem hiszi, hogy utolér. Én pedig nem bánnám, ha legkésőbb Bánya-hegyig csatlakozna, a végét valószínűleg nem szívesen tenném meg egyedül. Az Öreg-kőnél nem találok pontot, mint tavaly, ezért készítek róla egy fotót.

Lefele már egyedül megyek, beesek Péliföldszentkeresztre, és a legnagyobb meglepetésemre a Mária kútnál Fridman és Zsotyek iszogat. Utóbbi srác szintén megcsinálta azt a 200 km-es bravúrt, amit Fridman, csak korábban. Sajnos már csak később jutott eszembe, hogy egy fotó erejéig össze kellett volna állítanom a srácokat, igazi ereklye lett volna az a kép. Ők a túra igazi bennfentesei, ők igazán tudják, hogy mit hoz ki az emberből ez az útvonal.

Óvatosan indulok tovább, még mindig meleg van, és Gete után a második mumusom, Pusztamarót következik. Az aszfalton még szépen felsétálgatok, de a földútra érve érzem, hogy lassulok. Sós mogyit morzsolgatok, közben figyelem, ahogy Zsotyek távolodik, jóval nagyobb sebességgel halad, mint én. Átbukva a hegyen, lefele már újra futok. A Bika-völgyben találom az idei feltételes ellenőrző pontot, és néhány gallon szódavizet, amit szívesen megcsapolok. Fridman érkezik, nem értem hogyan került mögém. Nincs semmi gondja, csak közelebbi kapcsolatba került egy bokorral. Innen ismét együtt folytatjuk, óriási szerencsém van, Fridman a túra legnehezebb szakaszain segít át. Közben felhők érkeznek, üldözik a Napot, ami egyelőre jól helyezkedik, mert még mindig ezerrel tűz. Egész gyorsan leküzdjük az emelkedőket, és ámulunk a pusztamaróti tájfutókon, akik kétszer körbefutnak minket, egyik bokorból ki, másikba be. Nem állunk meg Pusztamaróton, nincs is igazán szükségem rá. Az üdülőig sokat emelkedik a Gerecse oldalában, de ezt a szakaszt már szeretem. A napfény már alacsonyabbról süt be a fák közé, gyönyörű itt az erdő jobbról, balról pedig a sziklás hegyoldal. Fridman kicsit lemarad táplálkozni, én is elrágcsálok egy almát és egy csokit. Futótársam új erőre kap, és élre áll, szorgosan követem, legalább Bánya-hegyig tartsam vele a tempót. Sikerül is, de érzem, hogy itt pár perc pihenőt kell tartsak, és fel is kell töltsem magam.

Nyolcadikként pecsételtetek (10:40), aztán ledobom magam a fűbe. Finom teát kapok, jól jön a szendvicshez és mogyoróhoz. Fridman elköszön, neki innen már hazai pálya. Én néhány perccel később indulok. Előtte leltárba veszem fizikai állapotomat. Izmaim lazák, ízületeim nem fájnak, talpam kicsit sajog, de nem vészes, vízhólyagom nincs (már öt éve), kicsit talán fáradtabb vagyok, mint tavaly ilyenkor, de ezt a nagyobb sebességnek és a viszontagságos útnak tulajdonítom. qvic sajnos nem ért utol, így egyedül indulok le a hegyről. Egész jól megy, viszonylag jól járható úton kocoghatok, míg el nem érem az első létrát. El kezd esni az eső. Mosolygok magamban. Nem lepődöm meg, a mai napon minden rossz összejön, gondolhattam volna, hogy a tavalyi teljesítésem túlságosan ideális volt. Nem lehet minden év ilyen. Csendben ázom, amikor elérem a bozótost. Dzsungelharc következik, bár mintha nem lenne annyira sűrű a növényzet, mint amennyire emlékeztem. Viszont minden csurom víz, így én sem úszom meg, most már nem csak felülről jön az áldás, hanem oldalról és alulról is. Kiérek a rétre, és furcsa érzésem támad. Még sosem jártam itt egyedül. Olyan, mintha nem is a Kinizsin lennék. Mielőtt még elérném a vértestolnai műutat, sajnos a tokodi uborka miatt kényszerpihenőt kell beiktassak. Na jól van, most már csak beérek, még ha többször félre is kell álljak a célig. A műútról a túrán utoljára hívom fel Katit, szükségem van még egy kis támogatásra.

Kicsit jobban belehúzok, egyrészt jól esik, másrészt is jól esik, egyre jobban, lassan lefolyik rólam a ruhám is. Már mindenem vizes, a zoknim, a cipőm is, ezért nem különösebben foglalkozom a kikerülhetetlennek tűnő tócsákkal, egyszerűen átgázolok rajtuk. Monoton és magányos az út, főleg, hogy sötét felhők árnyékolják a már amúgy is sötét erdőt. Ezért kicsit örülök, amikor felbukkan a koldusszállási pont (12:15), annak viszont már kevésbé, amikor kiderül, hogy nincs tea, mivel késtek az alapanyaggal. Letörök, mint a bili füle, már fél órája a citromos teáról fantáziálgattam. Kiderül, hogy Fridman hat percre van előttem, esélyem sincs, hogy utolérjem. Eszem egy kis csokit, és a felhígított izolöttyel öblítek. Nem kívánja a gyomrom, de még hátra van 16 km, szükség van az energiára. Lassú, egyenletes kocogásba kezdek. Az eső elállt, de hűvös van. Túl sokat álltam. Vacogok, ráz a hideg. A kimerültség miatt nehéz tartani a hőt, muszáj mozogjak. Nincs vele gond, a szigorúan monoton emelkedő egy részét is sikerül megkocognom. Egyre sötétebb van, de bízom benne, hogy még világosban elérem a baji pincéket. A villanyvezetékek után jobbra fordulok. Nagyon hosszúnak tűnik az emelkedő. Sáros is, csúszik is. Érzem a kimerültséget, most már szívesen a célban lennék. Energiám már alig van. Belekotrok a táskámba, egy Balcsi szelet kerül a kezemben. Nem tölt el boldogsággal a tudat, hogy ezt meg kell ennem. Alig forog a számban, mintha fűrészport ennék. Csak lemegy. Addigra fel is érek, és a hosszú egyenesen újra tudok kocogni. Balra lent meglátom a tatai tavakat. Mindjárt, mindjárt, már nincs sok hátra! A Nap éppen lemenőben van. Csodálatos a kép, próbálom memorizálni, és folyamatosan lebegtetni lelki szemeim előtt. Ebből is erőt nyerek. Lefutok a sötét völgybe, és a túra utolsó emelkedőjét leküzdve elérem a túra utolsó pontját, a baji vadászházat (13:47).

Előkotrom a fejlámpámat, de nem használom, csak az utolsó völgyben. Nincs kedvem csobbanni a két méter mély vizes árokban, bár nem rontanék sokat a helyzeten. Vizes vagyok, sáros, koszos, büdös, de így a 97. km-nél talán érthető. Óvatosan lebotorkálok, és beérek a pincék közé. Egy rendező jön szembe, bíztat, 8. vagyok, már nincs sok. Elhagyva a pincéket, rátérek a Bajra vezető földútra. Széttárom a karom, ennyi volt, nem megy tovább a futás. Nagyon kimerültem, az izmokkal nincs baj, egyszerűen kedvem nincs. A Nap utolsó sugarai még vörösre festik a felhők szélét. Mosolygok. Talán már ezért a látványért is megérte. Meg kellene néznem a telefonon, hogy mennyi az idő, hogy motivációt szerezzek a futáshoz. Megteszem, 21:22. Nem is olyan rossz. 38 percem van a 15 órás teljesítéshez. Ez könnyen meglehet. Na jól van, hadd szóljon! Közepes iramban, egyenletesen futni kezdek be a településre. Érzem, hogy ez kitart a célig. Járókelők mellett kocogok el, vajon mit gondolhatnak? Én már nem gondolkodom semmin, egyszerűen csak átélem a pillanatot. Itt a célegyenes, átfutok Tatára, még néhány kanyar az ifjúsági táborig.

A kapunál már hajráznak, mutatják merre menjek. Szinte teljesen néptelen a cél. Belépek az épületbe, hárman fogadnak, elveszik lapomat, ráírják a célidőt. 21:45. Nyolcadik érkező. Fogadom a gratulációt, az oklevelet, a jelvényt, a kajajegyet. Nem bírok szólni, nincs is nagyon kihez. Fura, hogy qvic előtt értem be, mindig ő gratulált elsőnek. Kicsit összekaparom agysejtjeimet, és felhívom barátnőmet. Jól esik vele beszélgetni, ő nem is sejti mennyire jól. Ilyenkor az emberben minden átértékelődik. Besétálok az ebédlőbe, beváltom a jegyemet virslire. Itt sincs senki, néhány perc után jön még egy srác, aki utánam ért be. Eltelik még negyedóra, mire qvic is megjelenik. Látom, neki is kemény volt, a görcsök miatt valószínűleg sokkal keményebb, mint nekem. De neki is sikerült, ráadásul ez a tízedik Kinizsije volt. Megkajálunk, átöltözünk, megvárjuk Lucáékat, fél 12-kor érkeznek. Éjfél után indulunk haza kocsival, qvic-nak még van ereje vezetni, nekem már nem nagyon lenne. Néha elveszítem a valóságot, de nem alszom el. Majd csak qvic lakásában már Pesten, nagyjából fél 2 körül.

Bár 38 percet javítottam a tavalyi időmön, mégis azt mondom, hogy nem ez volt a legjobb Kinizsim. A tavalyi sokkal könnyebbnek tűnt. Most kaptam hideget, meleget, esőt, volt szédülés, pici napszúrás, habzó szájú kutya, szolid hasmenés. 100 km-en keresztül bármi előfordulhat még egy jó edzettségi állapotban lévő embernél is. A Kinizsinek a szépsége maga a nehézsége. Ha nem ilyen lenne, talán nem lenne ekkora presztízse. Talán nem lennénk annyira büszkék rá, hogy teljesítettük. Ezért csináljuk. Ezért kockáztatunk. Ezért áll rajthoz ezer ember. Idén is. Jövőre is.


piedcat vs. K100      4:1

A Budapest-Tata távolságot háromszor teljesítettem. 2008-ban nehéz volt és lassú, 2009-ben könnyű és gyors, 2010-ben pedig nehéz és gyors. A részidők viszonylatában így fest a három túra:

2010. május 8., szombat

Vidróczki 46

Táv: 46 km, szint: 2105 m.


A Kinizsi előtt még szerettem volna egy hosszút és szinteset futni. Több alternatíva is szóba jött, de mivel qvic a Mátrabérc pótlásaként keményen készült a Vidróczkira, ezért mentem vele. Tavaly én a hatvanast, ő a negyvenest nyomta, most cseréltünk.

Kissé kalandos kocsikázást követően, hat óra után érkeztünk Szorospatakra, ahol a DÁTÉ panzióból indult a túra.

Megjött Ákos és Luca is, szintén nyakig a K100 felkészülésben. 6:30-kor indultam qvic-kal. Nem akartam túlságosan nyomni, de gondoltam az első pontig tartom vele a tempót, ami a 13,2 km/h-ás átlagból ítélve elég keményre sikerült. 10 perc után kaptuk meg az első pecsétet, és már felfele másztunk.

Itt már visszavettem, a botokat kihasználva haladtam felfele, és még bámészkodni is volt időm, ez a táj mindig lenyűgöz.

  
qvic eltűnt előttem, pont a legrosszabbkor, ugyanis ott, ahol tavaly elkavartam, most is sikerült. Az ember kétszer nem lép ugyanabba a sz**ba, hát én igen. Úgy tűnik az idő nagyon megszépítette a tavalyi túrámat, de most fél órával a rajt után elöntöttek a kellemetlen emlékek. Egy ideig bozótos és sár akadályozta a futást, sőt néha a sima gyaloglást is. de azért még elég jó időben felértem Mátraszentlászlóra (1:15), ahol megváltam felsőmtől, és pólóban nyomtam tovább.

Hamar ráleltem a K+-re, és kifejezetten jól ment rajta a futás, majd egyenletes tempóban másztam felfele Galyavárra.

Két túrázót éretem utol, egyébként nem sok emberrel találkoztam utamon. A csúcson kaptam a pecsétet (2:00), majd zúzás tovább. Két hete a Mátrabércen nyomtam itt, szokatlan volt a néptelen fenyvesben futni. Lecsorogtam Mátraszentimrére (2:35), ahol frissítettem vízzel, keksszel, almával. Mivel innen vált el a hatvanas táv az enyémtől, ezért átvettem qvic-tól a vezetést.

Beérkeztem a Csörgő-patak völgyébe, ami gyönyörű szép, viszont a Vándor-forrásig elég nehéz benne haladni. Néhány jelzésvesztés és technikás patakátkelés után csekkoltam a következő ponton a forrásnál (3:12). A piros turistaút a patak mellett ismét ismerős volt, és beérve Mátrakeresztesre, futás közben lenyomtam egy szendvicset, mert már eléggé korgott a gyomrom.

A Vidróczki-barlang megtalálása némi fejtörést okozott, derékig érő gazban próbáltam megtalálni az odavezető utat, majd végre ráleltem a pontőrök hűlt helyére, a két srác ugyanis a pataknál játszott. Gondoltam pecsételek önállóan, de aztán csak előkerültek, nem számítottak még érkező emberre (3:43).
Az igazi káosz csak akkor következett, amikor letértem az ominózus P+ jelzésről. Átrágtam magam néhány bokron, bukdácsoltam a sziklákon, és visszafordultam néhányszor, mire becsatlakoztam a már járhatónak mondható útra. Ismét a Mátrabérc útvonalára tértem rá, és a Nyikom-nyeregig mentem, ahonnan ismeretlen, de annál szebb szakasz kezdődött. Szalajkás-tető miatt is megérte erre jönni, a ponton le is fotóztak, mint első érkezőt, és persze megkaptam a pecsétet is (4:29).

Kicsivel odébb döbbenetes kilátás tárult elém, muszáj volt megállnom egy percre lelkileg feltöltődni. A sárga most könnyebben ment, mint tavaly, így viszonylag gyorsan visszaértem Mátrakeresztesre, a frissítő pont nagyon jókor jött. Kenettem magamnak néhány lekváros kenyeret, és ivólével küldtem le.
Kosiktanyáig visszanyertem erőmet, kissé mocsaras utakon értem el a pontot (5:35). Már nem volt sok hátra, ezért próbáltam felélni a tartalékokat is, de azért még így sem siettem túlságosan. A turistaháznál sokan pihengettek, lazán elfutottam közöttük. Aztán még lazábban megindultam Ágasvárra felfele. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így egyenletes tempóban sikerült felsétálnom (6:08).

A lefele is könnyen ment, a botok nagy segítségemre voltak. A pirosra rátérve rákapcsoltam, jól esett a sebesség a kellemes lejtőkön. Meg is lett az eredménye, az utolsó 5,3 km-t 37 perc alatt tettem meg. A célegyenesbe még egy sprintet is sikerült megejtenem.
Beestem a panzióba, óra megáll, 6:45. Kissé meglepődve írták be az időmet, 46-os érkezőt még nem vártak mostanában. Később kiderült, hogy első lettem ezen a távon, és az eredményeket fel is tették a Bátonyterenyei Város Sportegyesület honlapjára. Kicsit kifújtam magam, aztán tusoltam, és elfogyasztottam a megrendelt ebédemet, ami egy finom gulyásból és két palacsintából állt. Utána kiálltam az útra, és izgultam egy kicsit qvic-ért, hogy beérjen a tervezett 8 órán belül. Nem kellett őt félteni, éppen az órát sasoltam, amikor felbukkant a feje. Közeledett.

Végül 7:57-tel érkezett, így méltón bepótolta a Mátrabércet. Nagy gratuláció még Lucának és Ákosnak is, 10:10-et mentek a hatvanas távon.
Kemény, de szép nap volt a mai.

2010. április 24., szombat

Mátrabérc 2010


Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

Még szombat sincs, amikor felébredek. Megint nem tudok aludni, pedig nem is izgulok annyira. Nem baj, már megszoktam. Meditálgatással telik a maradék három óra az ébresztőig. Mégis frissen kelek. Eljött ez a nap is. Fél óra alatt összekészülődöm, és már úton is vagyok a belváros felé. Egy kutya csatlakozik hozzám. Jól nevelt kis blöki, német juhász. Feróék már várnak a Dózsán, bár nem tudják mire vélni a kutyát. Elmesélem, mosolyognak, indulunk. Egy óra Szurdokpüspöki, csatlakozunk Ákoshoz és Lucához immár egy autóban. Délről kerüljük a Mátrát, és nem sokkal fél hat után érkezünk meg Sirokra. Már vagyunk néhányan. Szállingóznak az emberek, nagyrészt futók, akik a Mátrabérc-Trail elnevezésű terepfutó versenyen indulnak. Nekem is azon kellett volna, de már későn néztem meg a kiírást. Annyira nem izgat, nem ez a lényeg.

6:00. Elindítják a futókat. Megyek velük. A műúton még Ritchy-vel futok, aki most kezdte újra bontogatni a szárnyait. Bekanyarodunk a földútra, ellépek tőle. Sokan már az elején gyalogolnak. Előzgetek. A talaj minősége nem éppen ideális. Puha sár és foltokban óriási tócsák. Egyikben elsüllyedek bokáig. Remek, már az elején megadja az alaphangulatot. Lenézek a cipőmre. Ismét úgy néz ki, ahogy szokott. Nem látom a színét. Kicsit széthúz a mezőny, a szűk ösvényeken egymást követve kocogunk felfele. Nagyon jól esik, érzem az energiát a lábamban. De nem szabad elbíznom magam. Mantrát mormolva emlékeztetem magam: a Mátrabércen vagyok, nem egy laza futóedzésen. Komolyabb emelkedők jönnek, lassulunk. Előttem feltűnik egy ismerős. Vörös haja lobog futás közben úgy 160 centire a földtől. László Szilvi mögé érkezem. Együtt folytatjuk, néha előtte, néha mögötte.
  
Egyszer csak egy zöld foltra leszek figyelmes a földön. Egy itiner. Elrakom, hátha megtalálom a gazdáját. Újabb meredek kaptató, aztán létrák, megint kaptató, megint létrák. Használom a nordic botokat, bár igyekszem nem sok súlyt terhelni a karjaimra, mert elég gyorsan elfáradnak. Már a Domoszló-kapu felé gurulok, amikor meghallok egy srácot telefonálni. Éppen panaszkodik, hogy elhagyta itinerét. Kezébe nyomom, hálát rebesget, és hogy meghív egy sörre. A frissítő ponton iszom egy fél pohár vizet, közben nézem, hogy az addig lehagyott emberek szépen visszaelőznek. Szilvi is jön, majd még egy hölgy, aki mögé zárkózom, és így kúszunk fel Oroszlánvárra. Itt csak a túrázóknak van pecsét (1:37). Készítettem két időtervet, egy 9 órásat és egy 8 és fél órásat. Még az utóbbin is bőven belül vagyok. Ez így rendben is van, konstatálom. Leveszem a felsőmet, mert ezen a nagyon szép tavaszi napon hosszúban már igencsak meleg van a terepfutáshoz. Ha már nyitom a táskát, kiveszek egy banánt is. Közben Szilvi meglép, és mivel lejtő következik, gyanítom egyhamar nem érem utol, már ha utolérem valaha.

Lefele gyilkos tempót megyek. qvic-tól tanultam, kár, hogy most nincs itt. Túl vagyok Cserepesen, már a Nagy-Szárt mászom. Jó páran mennek előttem. A sort Szilvi vezeti, már elég magasan jár. Egyesével kezdem leszedni az embereket. Mindenki félreáll, nem reklámozom, hogy én csak a túrán vagyok. Még éppen elcsípem a csúcson Szilvit. Visszanéz, látom a tekintetében: te már megint itt? Kapok tőle néhány futós bókot, nagyon jól esik. Az ő tempójában nyomulunk felfele az ország csúcsára. Közben néhány másodpercet el kell vesztegetnünk, mert Csanyát el kell engedjük. Valahol a Sötét-lápa nyereg előtt átveszem a vezetést, és kicsit ellépek. Az utolsó két kilométer nagyon durva. A botokkal araszolgatok, eszemben sincs futni.

Szilvi felzárkózik, és itt vagyunk Kékestetőn. Külön ellenőriznek minket, Szilvi tovább megy, biztos vagyok benne, hogy már csak a célban látom újra. Megkapom a pecsétet (2:58). Ó jaj! Ezt nem kellett volna. Belém hasít a gondolat, hogy ennek meglesz a böjtje. Pihenek is pár percet, iszom két pohár levest, és letolok egy szendvicset. A nehezén már túl vagyok. Jó lenne ezt a tempót tartani, de túl kockázatos. Sok szint van még.

Visszafogottabban indulok tovább immáron egyedül. Beindul a Hanák túra is. Sok az ember, ők is lassítanak engem, de most nem bánom. Szerencsére a meredek lejtő nem túl népes. Viszonylag gyorsan leérek. Egyszer meg is csúszom az egyik sziklán, és egy kővel lejjebb fogok talajt, de meg tudom őrizni egyensúlyomat. A Mátra-nyeregből támadom a Csór-hegyet. Kényelmesen botozva fel is érek (3:39).

Még mindig 8 és fél órán belül vagyok. Felpörget a tudat, de a testemen nem érzem a hatását. Lassulok. A korábbi tempóm eléggé feledésbe merül. A lejtőkön se vagyok igazán gyors. Talán a frissítéssel van a gond? Tudom jól, hogy nem. Elfutottam az elejét, ki kellene valahogy pihennem. A legrosszabb helyen vagyok. Az elágazásig van néhány emelkedő, amit nem túlzottan kedvelek. Tűz a nap, sok az ember, a Mátra belém kóstol. Na jól van, most jön a neheze. Abbahagyom a futást, gyaloglásra váltok, abból is a szerényebb fajtát preferálom. Felfele farmeros iskolás gyerekek előznek. Egyikük vissza is néz rám. Olvasok a tekintetéből: „A bácsi kikészült?” Gondolatban válaszolok: „Még nem, de ha most gyorsulnék, akkor nem érnék fel Galyatetőre.” A frissítő ponton megállok szörpözni, és eszem egy kis csokit. Nincs sok értelme, a gyomrom tele van. Elindulok felfele, tempóm csiga. Ráadásul Galyatető a kedvenc hegyem, ide mindig gyorsan felérek. Hát most nem. Óvatosan megyek, és közben reménykedem, hogy mire felérek, kipihenem magam annyira, hogy az azt követő hosszú gyorsasági szakaszt ismét jó tempóban abszolváljam. Fáj a fejem és a gyomrom is, nem túl jó előjelek. Az ellenőrző pontot a kilátóhoz rakták, előtte megállok a büfénél. Veszem egy kólát, felét ledöntöm, hátha jobb lesz. Nem lesz. Rosszabb. Felküzdöm magam a ponthoz, kapom a pecsétet (4:37). A két időterv között vagyok. Ez még nem vészes, könnyen behozható. Feltéve, ha össze tudom magam kaparni.

Lassú kocogással indulok el lefele. Nem mondhatnám, hogy túlzottan jól esik. Főleg a gyomrom nem csipázza a rázkódást. De azért haladok, és ahogy telnek a percek, mintha egyre könnyedebb és gyorsabb lenne a futásom. Valóban. Nem csak hallucinálok. A csillagvizsgálóig tart a gyötrelmes menet, innen végre ismét felkapcsolhatok néhány fokozatot. Berobogok Mátraszentlászlóra, a frissítőt kihagyom, mint ahogy eddig minden alkalommal, és már zúzok is fel a kilátóhoz. Felfele is nyomom, megvan az eredménye, ismét 8 és félen belülre kerülök (5:14).

Lefele is tolom, bár meg kell állnom vizelési ingeremet enyhíteni. A kéket végigvigyorgom magamban, nem hittem volna, hogy sikerül feltámadnom, és most ennek kifejezetten örülök. Persze azért nem dőlhetek hátra, van még itt néhány aprócska hegyecske, amelyek rám várnak.

Szamár-kő előtt utolérek egy kisebb csoportot, és mögöttük haladva lépkedek fel a sziklákon. Lassan haladnak. Ezt most kifejezetten nem bánom. Ágasvár fele lehagyom őket, majd az emelkedőn újabb csapat mögé érkezem. Elengednek, köztük Feró barátnője is, akit csak később, a célban ismerek meg. Fent gyönyörű a kilátás, megkapom a megérdemelt pecsétemet is (5:57).

A következő lejtő sok embernek nem a kedvence, nekem most jól megy. Kellő tereprutinnal és jó cipővel egész gyorsan lehet haladni, csak a kis kölykökre kell vigyázzak, akik előttem kacsáznak. Hamar leérek, a turistaházat most kihagyom, inkább egy kis vizet töltök az üres kólás flakonomba. A Csörgő-patak most feltűnően szép arcát mutatja.

Hihetetlen gyönyörű ez a táj. Bekocogok Mátrakeresztesre (6:25). Két órát szánok a Muzslára, ezért a maradék öt percet frissítéssel és egy kis pihenéssel töltöm. Szendvicset eszem, szörpözök, illetve előhorgászok a táskámból egy tubus energia gélt. Ilyet se használtam még túrán, itt az ideje, hogy kipróbáljam. Hamarabb nem mertem, nem tudom a gyomrom hogyan reagál rá. Elszopogatom a felét, és nekiesem a hegynek.

Megtiltom magamnak a futást felfele, viszont most nagyon kihasználom, hogy a karjaim még nem fáradtak, ezért a botokkal jól rá tudok segíteni a gyaloglásnak.

Egész jól haladok, végig előzgetek, érzem a gél hatását. Azért a Nyikom-nyeregben még eltüntetem a másik felét is. Úgy tippelem, hogy egy órán belül felérek, de elszámolom a csúcsokat, így 7:36-kor kapom az utolsó pecsétet.

Most kellene egy utolsó hajrá. 54 percem van, hogy beérjek 8 és fél órán belül. Szerencsére nincs sok rövidtávos errefele, nem tart fel senki, maximális sebességre kapcsolok. Így haladok nagyjából a Nagy-Koncsúrig, amikor érzem, hogy van egy kis problémám. Valószínűleg nem jól kötöttem meg a cipőmet, ezért eléggé előre csúszott benne a lábam. A sok kemény lejtő miatt a lábujjaim iszonyúan fájni kezdenek. Szép, napos időnk van, én csillagokat látok. Ezt így nem fogom bírni a végéig. Nem hiszem el! Többször muszáj lassítanom, és néha még gyalogolnom is. Aztán összeszorítom a fogaimat, és folytatom tovább a futást. A botokkal próbálok enyhíteni a nyomáson, amennyire csak lehet. Lefele a Diós-patak völgyébe tetőzik a fájdalom. Szinte beugrom a patakba. Időterv ide vagy oda, muszáj megmosakodnom. Őrület, mennyire jól esik a hideg víz. Mászás ki az útra, és most már futok végig.

Nézem az órát. Szurdokpüspökiben, a kék utcai csapnál járok, amikor 8:30-at mutat a stopper. Egy kicsit lekéstem. Sebaj. Nagyon jó érzés végigfutni az aszfalton az iskoláig. Rögtön a kapuban írják a célidőt. Órán szerint 8:31. Viszont a rendezők órája nem jár jól, így 8:24 kerül az oklevelemre. Apró szépséghiba. Feró ücsörög magába roskadva egy padon. Gratulálunk egymásnak, még erre van erőnk. Egyébként teljesen szétfutottuk magunkat. Megérte. Öt éve teljesítettem először a Mátrabércet. Akkor sosem gondoltam volna, hogy valaha is 9 óra alá megyek. Közel másfél órát hoztam a legjobb időn. Igaza volt László Szilvinek, sokat javultam az elmúlt néhány hónapban. Pedig nem mondhatnám, hogy szétalapoztam a telet. Ez a nap nem múlhatott volna el jobban. Idejött kétezer ember ugyanazon célból. Hogy túrázzon, fusson egy jót ezen a gyönyörű helyen. Amit Mátrának hívnak.

Kis pihenés, aztán megyek és megyek tovább. Egy újabb kihívás felé. Május 29: Kinizsi Százas.

2010. március 27., szombat

Julianus 50


Táv: 52,2 km, szint: 1500 m


Ideális kiránduló időben érkezünk meg Nagymarosra, ahol részemről sorozatban a harmadik Julianus 50 túrámon indulok el. A rajtban nincs nagy tömeg, gyorsan tudunk nevezni. Meglepődöm az új dizájnos itineren, színes térképpel elég pazar. Közben a rendezők megkérnek minket, hogy figyeljünk egy magányos hölgyre, aki előttünk indult el, nehogy eltévedjen. Persze ők nem tudják, hogy futni fogunk, ezért az ominózus hölgyet már a várossal együtt magunk mögött hagyjuk. Egyébként szívesen szemmel tartottuk volna.

Lassú kocogással kezdünk felfele bemelegítés gyanánt. Amint meredekebbé válik utunk, mi is gyaloglásba váltunk. Így kora tavasszal nagyon szép errefele az erdő, ezért készítek néhány fotót. Közben a társaim Feró és qvic kicsit ellépnek. Nem sietek felzárkózni, én egy edző jellegű futásra gondoltam, nem akarom széthajtani magam, elég volt a Népek Tavaszán. Aztán mégis csak beérem őket még a Julianus barát kilátótornya előtt, így együtt pecsételünk pazar kilátás mellett (0:39).
Meglepődöm magamon, mert lefele elég merészen haladok, jó a cipő is, és a futóművek is elég jól pörögnek, bár a múlt hétvégén még elég fáradékonynak éreztem a lábaimat. Köves-mezőtől hárman sorba rendeződünk, és szinkronban kezdünk futni. qvic áll az élre, mögötte lépkedek, és Feró zárja a vonatot. Kezdetben elég keménynek érzem a tempót, de aztán rájövök, hogy csak fejben gondolom így. Kicsit lazítok, máris jobb. Mindenesetre azért gyorsabban haladunk, mint ahogy én egy ötvenes túrán szoktam. Ámulunk és bámulunk, ezen a szakaszon sok helyen erdőirtás volt, idegennek érzem, a korábban jól megismert tájakat. Ebben a kemény tempóban érkezünk Török-mezőre. qvic-nak kólára fáj a foga, de nincs szerencséje, a turistaház ugyan nyitva van, de nincs, aki kiszolgáljon. Kimegyünk pecsétért (1:18), közben saját készletből frissítek.
Lefele menet még megmosdunk a patakban is. Elég meleg van, ezt a mozzanatot többször is beiktatom, még akkor is, ha éppen nem hiányzik az arcomnak a hűs patakvíz. Kevésbé ingadozó hőháztartással sok energiát megspórolhatok. Békás-rét előtt változik a vonat tagjainak sorrendje. Feró kezdi diktálni a tempót, én továbbra is második vagyok, mögöttem qvic tapossa a sarkamat. Konstatálom, hogy qvic előző sebessége még nem is volt annyira durva Feróéhoz képest. Ráadásul ő felfele is nyomja rendesen, nincs mese, figyelem lábnyomát, és tartom a ritmust. Közülünk most ő van a legjobb formában, hiszen keményen végigalapozta a telet, én csak ad hoc jelleggel futogattam. A kóspallagi elágazást hamar elérjük, ahol ismét kapunk pecsétet (1:51). Magunkhoz veszünk egy almát, és toljuk tovább.

Kicsit nehézkesnek érzem magam, és már kezdek arra gondolni, hogy eddig tartott a lendületem. Talán túl erős volt a kezdés, hiszen mindenkinek a tempójában megyek, csak a sajátomban nem. De ezt megint csak fejben érzem, valójában újra ott loholok qvic mögött, és Feró se tud nagyon meglógni. Rátérünk a pirosra, ez egy kedvenc szakasz, csodálatos erre a táj. Bár a favágók itt is kicsit átrendezték a terepet, éppen előttünk fűrészelnek húsz felé egy szerencsétlen fát. A többi fa is keresztbe fekszik a turistaúton. Remek, megint kerülgethetünk és ugrálgathatunk, mint tavaly. Közben második helyre zárkózom, és tapadok Feróra. Megpillantjuk a Márianosztrai templomtornyot, innen már csak be kell gurulnunk a húszas célba (2:29). Megterített asztalok várnak minket, zsíros kenyér minden mennyiségben. Lekotrom a hagymát, az most végzetes lenne, ha betolnék vagy fél kilót.
Megkérdezik tőlünk, hogy hol hagytuk a hölgyet, akit még a rajtban ránk bíztak. Hát még Nagymaroson. Ez nem túl lovagias cselekedet volt, a rendezők szerint. A kocsmában qvic megkapja az áhított kólát, én is csatlakozom. Ráébredünk, hogy még vannak olyan helyek az országban, ahol 50 forintot kérnek egy deci kóláért. Mosakodás, töltés, Feró még boltba is elmegy, telik az idő, de megéri rendesen frissíteni.

Koppány-nyereg fele vesszük az irányt. Beállunk a Feró-én-qvic sorrendbe, bár qvic panaszkodik, hogy fáradtak a lábai, ezért olykor lemaradozik. Sáros szakaszok jönnek, csúszkálunk rendesen, őszintén én egyáltalán nem számítottam erre.
 
Sebaj, azért haladunk, csak nem úgy, ahogy kellene. Bejön balról a börzsönyi kék, a közös szakaszt is magunk mögött hagyjuk, és felkapaszkodunk a nyeregbe (3:24). Itt most találunk pontot, nem úgy, mint tavaly, akkor persze sokan a kéken mentek tovább, és nem a mocskosul sáros piroson.

Szerencsére most nem olyan vészes az út állapota, bár Feró néha elsüllyed előttem, olykor tudok korrigálni, olykor nem, ilyenkor én is bokáig merülök a sárba. Hárman együtt gurulunk be Nagybörzsönybe, ahol meglepetésemre nem ugyanott találjuk a frissítő helyet, ahol korábban, hanem közel a halastóhoz. A pecsétet is itt kapjuk (4:01), és újra falatozhatunk a megszokott zsíros kenyérből. Titkon reméltem, hogy lesz lekváros is, de kár volt. És tea helyett limonádét kapunk, ami azért annyira nem rossz, le is döntök egy litert.

Kifele menet kicsit sétálunk, emésztünk, majd a lejtőn újra nekiindulunk. Sajnos elkövetek egy hibát, vizelési ingeremet korábban kellett volna enyhítenem, most kénytelen vagyok megállni, pont a hosszú, aszfaltos emelkedő előtt. Pedig ez nem egy kedvelt rész, viszont Feróval egyszerűbb lett volna felhúzatnom magam. Így tetemes előnyre tesz szert, nem sok esélyt látok rá, hogy behozzam. qvic belesétál, én próbálok tartani egy elég jó tempót, közben bámulom a tájat, ez a túra egyik legszebb része. Feró csak nagyon lassan közeledik, nyomja rendesen. Sajna a műúton nem tudom befogni, így némi előnnyel megy neki az emelkedőnek. Ez nem túl jó jel, ugyanis felfele jóval gyorsabban gyalogol, mint én. Azért igyekszem szemmel tartani, de elég gyorsan elnyúlik. Egy-két perccel érhet hamarabb másodszor a Koppány-nyeregbe (4:58). Kicsit várunk qvic-ra, hátha felbukkan. Feró be akar érni hét órán belül, qvic lefele úgyis gyors, majd beér minket, így tovább indulunk.

Lefele nagyon jól megy még mindig. Elhagyjuk a közös szakaszt, Feró ismét élre áll, és azt veszem észre, hogy a lankás emelkedőkön egyre kevésbé tudom tartani a tempóját. Hát igen, nem vagyok hozzászokva, hogy ötvenesen ilyen sebességgel haladjak. Szerencsére azért nincs sok emelkedő, ezért túlnyomó részben ott loholok a srác nyakában. Nagy-Galla előtt kicsit panaszkodik, hogy talán nem kellett volna annyi hagymát ennie. Ezt már én is tapasztaltam korábban, valahogy futás közben nem fekszik olyan jól a hagyma a gyomromnak. Galla után már nagyon kevés emelkedő van, szinte lejt végig, kemény száguldozásba kezdünk. Jól esik. Jól megy. Ahhoz képest, hogy egy lazát akartam futni… Na mindegy, ki kell használni a szervezet lehetőségeit. Még Misa-rét előtt azért felvetődik bennem újra a negatív gondolat, hogy nem fogom bírni így a végéig, de hamar túllépek rajta. A réten megkapjuk az utolsó pecsétet (5:52), és egy figyelmeztetést, hogy a következő tanyán két kutyus lesi áldozatait.

Elsőre barátságosnak tűnnek a blökik, de nem kockáztatunk, inkább kerülünk egy kicsit a veteményesen át. Visszaérünk a jelzésre, pont egy táblánál, ami mutatja, hogy Szob csak 3,4 km. Ránézek az órára, akár 6 fél is meglehet. Csak ennyi kell Ferónak, begyújtja a rakétákat. Csatlakozom én is. Ez az utolsó szakasz egyébként is elég monoton, jobb hamar túlesni rajta. A köves részeken majdnem a köveken esünk túl, de azért épségben átvészeljük a száguldást. Végre kiérünk az aszfaltra, már nem kell a lábunk elé figyelni. Feró mintha egy picit lassulna, vagy csak nekem vannak friss emlékeim a tavalyi pesti félmaratonról és maratonról. Mindenesetre beelőzök és elkezdem nyújtani a lépéseket. Már látni a Visegrádi-hegységet, a Dunát, a várost. Leérek a főútra, visszanézek, Feró kicsit lemaradt. Bevárom, pofátlanság lenne előtte beérnem, hiszen ha ő nincs, magamtól biztos nem nyomom neki ennyire, és sokszor kizökkentett a rossz ritmusból. 16 perc szükséges erre a 3,4 km-re, hm, ez azért elég kemény így a végén. Benyitok a szobi vasútállomás épületébe, pontosan 6 óra 25 perccel a rajtunk után. Nem kis meglepetésemre a cél már nyitva van. De azért, hogy ne legyen minden olyan szép, a kitűzőre még várni kell, de az oklevelet megkapjuk. Feró hoz kólát a büféből, lerogyunk egy padra, csak bámulok ki a fejemből. Érdekes egy menet volt. Már a múlt héten a Népek Tavasza után is volt egy kósza gondolatom, de akkor még úgy gondoltam, hogy csak az csak véletlen volt. Ezek után már nem tudom arra fogni. Valószínűleg soha nem voltam olyan jó formában, mint most vagyok. Egy órával hamarabb beértem, mint tavaly. Reménykedem benne, hogy a Mátrabércig ez kitart, és titkon remélem, hogy akár a Kinizsiig is. Közben befut qvic, átvonatozunk Nagymarosra a kocsihoz, és indulunk haza. Ismét egy jó nap a Börzsönyben.  

További fotók

2010. március 15., hétfő

Népek Tavasza hegyi maraton

Táv: 43,27 km, szint: 1570 méter, szintidő: 6 óra.

A Nap sugarai előbújnak a sötét hófelhők mögül. Megint érdekes az időjárás, a Népek Tavaszán erre sosem lehet felkészülni. Már neveztem, várom a fél nyolcat, közben a távoli hegycsúcsokat figyelem. Koncentrált és nyugodt vagyok. Ez általában nem jellemző, inkább ideges szoktam lenni. Most ennek nyoma sincs, sőt már egy ideje másképp állok az ilyen kihívások elé. Hiába a nehéz terep, a szűk szintidő, mégis úgy érzem, hogy ez most menni fog. És nem is lesz túl nehéz. Persze abban biztos vagyok, hogy szétfutom magam, sőt talán még holtpontjaim is lesznek, de akkor is megcsinálom. Ez a sokadik túrám itt, jó néhány 15-ös távot teljesítettem, egyszer édesanyámmal is, illetve 2008-ban lefutottam a 30-as távot, elég nyögve- nyelősen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is bevállalom, éppen itt volt az ideje.

Lenyomjuk az órát, és megindulunk Gulicskának. Nem sok esélyt látok rá, hogy sokáig tudom tartani qvic tempóját, de az első néhány emelkedőn még a nyomában vagyok. Pulzusom hamar eléri a szokásos tartományt. Engedem, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szétterjedjen a tüdőmben, aztán bejusson a vérembe és a sejtjeimbe. Felérek a hegyre, többen a kilátást csodálják, én is vetek rá egy pillantást, elképesztő a látvány. Feltöltöm lelkem, és megindulok lefele. Nem egyszerű. A kövek lefagytak, csúszik minden, amire rálépek, nehéz gyorsan haladni. qvic meg is lép előlem, kisebb súlyával sokkal vakmerőbben mehet nálam. Hoztam nordic-botot, ezekkel próbálom kiegyensúlyozni magam. Eszembe jut, hogy nagynéném reggel kéz- és lábtörést kívánt. Eléggé sanszosnak tűnik. Kicsit megkönnyebbülök, amikor túl vagyok a nehéz szakaszon, és pecsételtetek Fehérkőlápán. 36 perc alatt értem ide, az itinerben megjelölt 48 perc helyett, ez biztató, máris van 12 perc előnyöm.

Amint vízszintessé válik a talaj a talpam alatt, megérzem a hegy energiáját. Még a tarkómon is feláll a szőr, kitölti minden sejtemet. Magamban mosolygok, itthon vagyok. Ez annyira feldob, hogy a tervezett tempónál kicsit gyorsabban haladok, a szerpentinen kanyargok lefele. A felső szakasz kitűnően futható, leszámítva azt a három gyalogost, akik egyenesen vágják a kanyarokat, és folyton elém kerülnek. Nem állnának félre, nekem kell előzgetnem őket legalább négyszer. Kicsit lejjebb a lefagyások óvatosságra intenek, nem szeretnék matrica lenni a jégbordákon. Szinte bezuhanok Lillafüredre, kihasználom az aszfaltot, felpörgetem magam, most úgy is sokáig csak erőltetett menet lesz. A kerítés mellett felkapaszkodom a magas lépcsőkön, és feltűnik a végtelen Vesszős-völgy. Szép és nehéz. Egy ideig felváltva kocogok és gyalogolok felfele, aztán a meredekebb részeken úgy döntök, hogy nem érdemes fecsérelni az erőt, egyenletes gyaloglásra váltok. Itt már szépen megmaradt a hó, viszont a Vesszős-forrásból csordogáló víz egy medret vágott középen. Ebben haladok, sokkal jobban tudok talajt fogni. Ezt az is bizonyítja, hogy három nordicos, dzsoggoló srác mellett egyszerűen csak elsétálok. Kicsit fújtatva érek fel, de azért jó visszanézni. Két kemény emelkedő kipipálva. Egy hosszabb etap következik a második pontig, végig jól futható, a leágazás előtt két harmincas futót fogok be, majd pecsételtetek. 1:47, ami annyit jelent, hogy még 5 percet hoztam az ideális időn. Perfekt.

Egy meseszép fenyvesben taposom az egyre mélyülő havat, szerencsére egy viszonylag széles sáv már ki van járva előttem. Jávorkútig egyedül futok, ahol utolérek egy 42-es srácot. Éppen jókor, ugyanis egy szakaszon elveszítjük a jelzést. Végül térkép és gps segítségével kikövetkeztetjük, hogy a turistaút egy részét egyszerűen kiirtották. Jó megoldás volt, gratulálok. Erre elmegy néhány perc, nem örülök túlságosan, de a lényeg, hogy hamar visszatalálunk az útra. A srác leszakadozik, így egyedül kocogok be Bánkútra. Még tombol a síszezon, néhány tucat ember síléccel és bottal felszerelve tart a pályák felé. Kíváncsi vagyok mikor kérdezik meg, hogy hol hagytam a síléceket, hiszen bot van nálam. A síháznál majdnem belerohanok egy rendezőbe, akitől kapok egy kis vizet, és útbaigazítást. Valamint egy infót, mi szerint qvic 18 perce távozott. Ez teljesen jó, nagyjából úgy számoltam, hogy 40 perces előnnyel fog célba érni, ez a részidő egyelőre ezt igazolja. A kéken megyek tovább, a hegy oldalában már lábszárközépig süllyedek a hóba. Március 15. olé! Ilyen ez a túra, néha a tavasz tombol, néha pedig a kemény tél. Balra a kilátást csodálom, az államat néhányszor össze kell szednem, mert leesik a látványtól. A kereszteződésig bukdácsolom a mély hóban, majd a Nyír-kő felé kanyarodva, autónyomban folytatom a futást, ez sem túl egyszerű, kicsit szűk a nyom. Sokáig felfele is kocogok, az utolsó emelkedőn sétálok csak. Mintha egy rendezői kabát tűnne fel a hegytetőn, és nem tévedek, felértem a ponthoz. 3:14, ami még mindig 11 perccel jobb az ideálisnál, viszont 6 percet vesztettem az előnyből. De ez nem baj, bele volt kalkulálva, igazából azt hittem, hogy Bánkút környékén holtpontig jutok, de semmi probléma nem volt.

Széles úton megyek tovább, viszont egyszer még régen jártam erre, rémlik, hogy ez nem lesz ennyire ideális. S lám igazam van, be kell térnem jobbra egy gigantikus emelkedőn. Szerencsére nem tart sokáig, újra futhatok, jobban odalépek a gáznak. Nehezebb terepre számítottam ezen a szakaszon, kellemesen meglepnek a szelíd lejtők. Hamar jön a Jubileumi-forrás, ami annyit jelent, hogy innen már jóval otthonosabban mozoghatok, errefele már sokszor jártam. Befutok Ómassára, és mielőtt megcéloznám Garadnát, kihalászok egy mogyoróvajas szendvicset a táskámból. Eszembe jutott ugyan, hogy a pihenőnél kellene ennem, de így sok időt spórolok, a műúton tudok futni és enni egyszerre. Feltűnik Garadna rengeteg emberrel, a magányos futásnak annyi, innen már sok rövidtávossal fogok találkozni. Köztük Ákossal és Lucával, akik a 30-ason nyomulnak. Az idős hölgyektől megkapom a pecsétet. Kicsit elképedek az időn, itt az ideális időt elég szűkre vették. 3:55 alatt értem ide, ami már csak 8 perccel jobb az ideálisnál, tehát újabb 3 percet vesztettem. Ráadásul most jön az Arany-lépcső, potenciális holtpont veszély. Sebaj, megoldom. qvic szerint az utolsó tízet nagyon meg kell hajtani, különben nem érek be időben. Közben lehajtok egy pohár forró teát, még a gyomrom is belefájdul, annyira meleg, és tüzet lehelek, mint egy sárkány. Na gyerünk Arany-lépcső, mutasd mit tudsz!

Lassan kocogok felfele, amíg szét nem válik a két jelzés. Aztán egy szűk szakaszon sikeresen beragadok egy csoport mögé, és néhány percig nem tudok előzni. Nem egy futóbarát társaság, bár ezen a nehéz szakaszon érthető, hogy csak magukra figyelnek. Feljebb technikássá válik a terep, kidőlt fák, óriás kövek nehezítik a haladást. Kicsit kiesem a ritmusból, lángol a fejem, ezért muszáj megmártóznom a patak jéghideg vizében. Nagyon jól esik az arcomnak és kezemnek, azért már nincs olyan hideg, érződik a tavasz. Örvénykő még egy nagyobb szusszanás, és ezzel legyűrtem az utolsó nagy emelkedőt is. Kapok pecsétet. 4:37, még mindig 9 perccel az ideálison belül. Ez bíztató, viszont az már kevésbé, hogy 1 óra 23 percem van a következő 11, 6 km-re. Kemény, de sikerülhet, hiszen innen már csak gurulni kell.

Magamban elmondok egy imát a hegynek, amikor elindulok lefele Örvénykőről. Bíznom kell a laza izmaimban, lélekjelenlétemben, 30 km futás után ez már nem olyan egyszerű. De menni fog! Nem kerülgetek senkit, elég tekintélyt parancsolóan zúzhatok, mert mindenki reppen szét előlem. Majdnem belebotlok egy 42-es srácba, csodálkozom rajta, még Vesszősön felfele alázott le csúnyán, most eléggé el van készülve, eddig tartott a lendülete. Az enyém csak most jön meg. Síkfutó tempót veszek fel, néha lenézek a lábaimra, hogy kellően hosszúak-e a lépéseim. Vállint-keresztnél állva hagyok egy harmincas futóbolyt, bár az élen álló hölgy rám tapad, és Csókásig tartja is a lépést. Újabb pecsét, 5:03, ez már brutális, 5 km-en 4 percet hoztam az időn. Rendben, akkor ez a tempó megfelelő.

Innen már nincs követőm, viszont egyre több az ember, főleg, amikor becsatlakozik a 10 km-es táv. Megint az iskolások, mint tavaly. Nem sokat törődöm velük, szerencsére azért nem kell fellöknöm egyiket sem, bár egy-kettő megérdemelné a beszólások miatt, azért alapjában előzékenyen félreállnak. Az utolsó ponton annyian vannak, hogy sokáig nem is látom a pontőröket. 5:23, innen már biztosan beérek szintidőn belül.

A zöld kereszt okoz némi meglepetést, mert iszonyúan sáros, és a tömeg is egyre csak nő. Még a gyógyszergyár előtt sikerül megelőznöm egy 42-es futót, aztán térdig sárosan kifutok a műútra, és onnan be a célba. Időm: 5:45. Szóhoz sem jutok, elképesztő menet volt. Örvénykőtől 10,3 km/h-s átlagot jöttem. Nem nagyon bírom felfogni, de nem is baj. A lényeg, hogy itt vagyok a célban, sikerült. Fizikailag úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és néhányszor még visszatolatott. Viszont fejben úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog a világon, ami miatt ezt most kihagytam volna.
 
Édesanyám emlékére
(1953-2008)