Táv: 81 km, szint: 230 m, szintidő:
11 óra.
"Addig fuss, amíg el nem csitul anyázó
elméd..."
(anoním ultrafutó)
"Nincs már messze Szekszárd,
sejehaj-sejehaj!"
(népdal, saját költés :D )
Amikor először vetődött fel, hogy indulnom kellene a Korinthoszon, első
pillanatban azt hittem, hogy Görögországba kell utazni... :) Aztán gyorsan
kapcsoltam, hogy ez az a verseny, amit hazánkban, a Duna töltésén rendeznek, és
a legendás Spartathlon ultramaraton előtt akarnak vele a rendezők és a
résztvevők tisztelegni. Az ötlet tetszett, bár hozott némi aggodalmat, hiszen
eddig én csak terep-ultrákon indultam - abból is elég kevesen -, és mint
ismeretes, amíg a terepen a terep és a medve öl meg, addig aszfalton a
sebesség... És hát én nagyjából 5 éve már, hogy nem járok aszfaltos
versenyekre. Életemben kétszer futottam városi maratont, a másodikat 2011-ben.
De belevágtam,
mert furdalt a kíváncsiság, hogy mi lesz majd 42 km után... A négy hónapos
felkészülés is megérne egy misét, de úgy túl hosszú lenne a mese, így inkább
belecsapok a lecsóba. ;)
Aug.10. 19:40, Szekszárd, versenyközpont
Már fél órája gubbasztok a vécén. Úgy tűnik, hogy a
verseny nekem kicsivel hamarabb kezdődik, először azt kellene eldöntenem, hogy
egyáltalán el merjek-e indulni. A hasmenésnek semmi jele nem volt, egész héten
remekül éreztem magam, nagyjából csak tésztát és burgonyát ettem, ma viszont
lecsúszott egy pizza, illetve vacsorára egy adag sajtos tészta. Lehet, hogy a
sajttal volt gond? Áh, igazából teljesen mindegy.
Miután kijön belőlem az egész heti táplálék, kissé
megkönnyebbülten, de gyengébbnek érzem magam, mint amilyennek lennem kéne. A
verseny nem aggaszt, ha nagy gáz van, ki lehet szállni, viszont ma este még
buszozni kell a rajtba, kb. háromnegyed órát. Na remek! Az előbbi kis
"affér" is olyan gyorsan jött, hogy szinte már feltéptem a
mosdóajtót...
Szerencsére nincs "utórezgés", probléma
nélkül telik a buszozás, azért az elég ciki lett volna, ha meg kell állítsam a
buszt, arról nem is beszélve, hogy mi van, ha egy város közepén vagyunk... Na
jó, elhessegetem a negatív gondolatok, igyekszem a versenyre koncentrálni.
Átnézem a kulacsövet, minden megvan. Végig gondolom a frissítési stratégiát,
lényeg, hogy tartsam magam hozzá, mert pár óra után hajlamos vagyok
elkönnyelműsködni. Aztán kibámulva az ablakon sasolom a sötétséget. Csodás
éjszakának nézünk elébe...
Aug.10. 22:00,
Baja, Turisztikai Központ, a rajt helyszíne
Még két óra a rajtig, aminek azért nem örülök. Keresek
egy nyugisabb füves területet, és hanyatt fekve figyelem a csillagos eget, és
próbálok minél kevesebb energiát égetni. A gyomrom úgy tűnik rendben, semmi
jelét nem adta, hogy megismétlődne a szekszárdi "eset". Itt is van frissítő
asztal, rágicsálok egy kis kenyeret, és vizet iszom. Nem sokkal a rajt előtt
megkeresem Zsuzsit, aki bemutat két másik tanítványának, Otíliának és Gábornak.
Közben az én tanítványom is érkezik, aki futó is ugyan, de én speciel kungfura
oktatom, Csabi csak kijött megnézni a rajtot, ugyanis Baján lakik. Zsuzsi
gyorsan befogja egy fotó készítésére. :)
Aug.11. 0:00,
Baja, Turisztikai Központ
A mezőny végéről indulok, hogy lehessen előzgetni. :)
Megy is rendesen. 5:30-5:40 közé lett belőve a kezdő tempó, aztán ebből
lassulhatok, de nekem volt egy olyan rejtett szándékom, hogy ebből gyorsulni
szeretnék... :D Visznek a lábaim, de valahogy nem az igazi, volt már jobb
hosszútávú verseny rajtom, de ezt most el kell engednem.
A Pandúr-szigetre terelnek minket, ott nyomjuk a
bemelegítő kört. Beállok egy olyan bolyba, ahol hasonló a tempó, és felfedezem
Gábort is, akit könnyű megismerni a sötétben, mert egy zöld led villog a hátán.
Az aszfalt murvás útra vált, így is pörögnek a lábak. Jön az első frissítő
pont, elfutok mellette. 17 checkpoint lett felállítva az útvonalon,
meglehetősen sterillé téve a versenyt, túl sokat nem kell gondolkodni,
tervezni. Ráadásul bringás kísérőket is lehet alkalmazni, ami úgy tűnik elég
bevált módszer az ilyen aszfaltos ultrákon, az már más kérdés, hogy én semmi
esetben sem vennék igénybe kísérőt. A bringások jófejek, nagyon vigyáznak a
futókra, de azért most is sokszor előfordul, hogy kerülgetnem kell őket, és az
a zene (zaj), ami a bringára szerelt többszázwattos hangfalból árad nem segít a
koncentrációban...
De vissza a frissítésre. Ahogy írtam, próbálom
szigorúan betartani, óránként gél, só, koffein, BCAA. Na igen, előfordul, hogy
járókelők előtt veszem elő a tablettás zacsit, tuti azt gondolják, hogy ilyen
hosszú távot csak kellően betépve lehet végigfutni. :D A futás remekül megy,
ahogy kell, és már-már azt hiszem, hogy az esti hasmenést csak álmodtam, amikor
nagyjából 18 km környékén görcsbe rándul a gyomrom... Ismerős érzés, nem
először fordul velem elő futáson. 10-15 perc múlva a görcs lejjebb húzódik,
majd nem sokkal később megjelenik az inger, és olyankor menni kell, nincs
mese...
Visszamászva a töltésre, megelevenednek a lábaim, és
most már az az érzés költözik belé, amit már a rajtban vártam. Megy magától!
Széles mosolyra húzom az arcom, ez az! Végre! Lőttek az 5:30-as tempónak,
néhány kilométeren keresztül 5:20 alatt futok, és meg is van az eredménye:
beérem, és magam mögött hagyom Gábort. Még otthon született meg egy titkos
terv: úgymond verseny a versenyben, szeretném megdönteni a 2011-es maratoni
csúcsomat, ami 3:58. Erre komoly esélyem van, hasmars ide vagy oda, most igen
jól megy, most kell megtolni.
Átkelek a Duna hídján, következik az oda-vissza út
Keselyűsig. Bőven túl vagyok 30-on, elkezdem kalkulálni, hogy vajon mikor
leszek 42,2-nél. Hm, akár 3:50 alá is mehetek, szuper! Már majdnem pezsgőt
bontok örömömben, amikor váratlanul érkezik egy görcshullám. Ó, hogy b***nád
meg! Lerongyolok a töltésről, lehúz, ürít, felhúz. Gyors vagyok, de ezzel is
értékes idő megy el. Újra visszaállok egy sebesebb tempóra, viszont Gábor
utolér. És ekkor hasít belém a gondolat, hogy a keselyűsi ponton van a
depócsomagom... Amiből át kell pakolnom az út második felére előre küldött
géleket... Jaj, nagyon gyorsnak kell lennem. Ha már Keselyűs (39 km), mint
keselyűk a friss dögre, úgy csapok le a csomagomra, és szétszaggatom, majd
villámgyorsan elrejtem az övtáskába az utánpótlást. Kifelé futva a pontról,
állva hagyom Gábort, és 5 perces tempóra váltok.
Kínomban már röhögök magamban, nem hiszem el, hogy
lemaradok a maratoni PB-ről! :D Aztán 41-et elhagyva már látszik, hogy meglesz
az, ha nem is egy nagyon durva csúcsdöntést viszek véghez. Végül 3:57-nél vált
az óra 42,2-re. Jessz!!! Egy perces csúcs! :D :D Karjaimat majdnem a magasba
lököm, de annyian jönnek szembe, hogy nem akarok idiótának tűnni. :) Persze
aztán kicsit apad a jókedv, amikor belegondolok, hogy még majdnem ugyanennyi
van hátra a versenyből. De ez legalább megvan.
40 és 50 között iszonyúan jól haladok, és jól is érzem
magam. Bár azt nem tudom felfogni, hogy ennek ellenére mégis hogyan tud
utolérni és elhagyni Gábor... :) Tudnék gyorsulni, de egyelőre még nem merek.
Ezek már idegen vizek számomra, ráadásul a gyomrom is közbe szólhat bármikor,
vagyis bármelyik pillanatban fejre állhatok.
Kezd pirkadni, és jön a Duna-gát utolsó pontja, ahol
megint Gáborral frissítek. Egy kicsivel később indulok, így újra elém kerül.
Végre ráfordulunk Szekszárdra, persze ez csak illúzió, de legalább már irányban
felé tartunk. Itt már nagyon szétszakadt a mezőny, és igazából meg nem tudnám
mondani, hogy az elején vagy a hátulján vagyok e. Viszont ekkor valaki vállon
vereget... Hátra fordulok... A Természet az: "Megint itt az idő,
fiam". Szóval Gábor eltűnik Bogyiszló házai között, én pedig eltűnök az út
menti bokorsor mögött. De legalább úgy guggolok le, hogy lássam a
napfelkeltét...
A bogyiszlói ponton leadom a fejlámpát, már nem lesz rá
szükség. Visszaállok 5:30-ra, biztonságos, de gyors tempó. Elhatározom, hogy ha
minden jól megy, akkor az utolsó félmaratont megnyomom, ahogy bírom.
Meglehetősen kellemes a hajnal, és szépek a fények is, ezt Szasza fotója is
igazolja.
Nehézség sokkal inkább a gyomromban van. Sajnos a
"bokros teendők" meglehetősen széttrollkodják ezt a versenyt... :(
Ráadásul világosban már sokkal nehezebb búvóhelyet találni. Meglátok egy kis
dombocskát, közvetlen a töltés mellett, mögé rohanok. Ahogy végzek, éppen
érkezik egy srác: "Ez elég gyors volt." "Egész éjjel gyakoroltam"
- válaszolok.
És ekkor kezdődnek igazán a gondok... Mert amíg a
korábbi kiállások megkönnyebbülést okoztak, innentől kezdve már nincs ilyen.
Marad a görcsös fájdalom, eltorzult arcvonásokkal próbálok futást imitálni. A
tempó csökken, először 6:00, majd 6:30, végül 7:00 fölé csúszom. Hol marad a
félmaraton sprint? Hogyan fogok így 7:30 alatt beérni...?
Futásom vánszorgásba megy át, és egy pillanatra
megfordul velem a világ, megszédülök. Valószínűleg kezdek kiszáradni. Tolok egy
sótablettát, és iszom rá vizet. Szerencsére hánynom nem kell, még inger sincs,
na akkor biztos vége lenne a bulinak. Bár így sem rózsás a helyzet, még 12 km
van hátra... Megfordul a fejemben, hogy le kellene egy picit feküdni a fűbe. De
akkor tuti nem kelek fel egy darabig, illetve a lábaim már érzik a 70 km
futást, egy kis pihenéstől úgy beállnának az izmok, hogy tolószékkel gurulnék
le a töltésről.
Gondolkodj, gondolkodj! Most kell kreatívan
gondolkodnod, és nem rinyálni! Oké, tudom, ha sétára váltok, akkor is beérek
szintidő alatt, de kell lenni más alternatívának! Mi a fő probléma? Az, hogy
nincs energiám. Enni viszont nem ehetek, mert szétgörcsölöm magam, és megint
mehetek a susnyásba. Oké, kaja kizárva, maradt a pia. A víz nem elég, az izónak
rémes íze van, és nem sok energiát tartalmaz. Akkor marad a kóla. Igen, ez az!
Tele cukorral, muszáj, hogy kihúzzon a szarból!
Elérek egy ponthoz, és azonnal magamba döntök két pohár
kólát. Csak ennyire állok meg, erőszakkal teszem a lábaimat egyiket a másik
után, szerintem még köszönni és hálálkodni sincs erőm a pontőröknek, pedig
nálam ez alap. Na gyerünk bébi, most ne hagyj cserben! Lassan, de biztosan
telnek a méterek, százméterek, csippan az óra: oké, 7 percen belüli kili. Fog
ez menni! Következő már 6:20-on belül van. Hasmenés nincs, mivel már nincs
bennem semmi. Görcs nincs. Energia viszont van, mert ott dolgozik a véremben a
fenséges cukor!
Következő pont: újabb kóla. Kezdek feltámadni. Ezt
igazolja egy 5:55-ös kilométer. Zsír! Szedem a lábaimat, ahogy csak bírom.
Végre lemegyek erről a töltésről is, a szekszárdi pincék felé veszem az irányt,
aszfaltos úton futhatok. Nézem az órát, 8 óráig még több mint fél óra, és már
csak 5 kili. Ha meghúzom a végét, simán meglesz!
Jön az utolsó check, még ráküldök egy pohár kólát,
jöhet az utolsó roham. A rendezők mutatnak: jobbra fel! Benézek egy kis utcába,
majd visszanézek rájuk "ezmegmialószar?" tekintettel. Igen, arra,
fel! Mondták, hogy a végén van egy "kis" emelkedő, de ezt itt egy
HEGY! Futva rontok neki, és megeszem a hegyet. Persze nem úgy ahogy kellene.
Nem kifacsart testtel, 75 km futás után. Ráadásul mocskosul szívat az emelkedő,
mert nem elég, hogy aszfaltról földútra, majd földútról dzsindzsásra vált, még
egyre jobban emelkedik.
Túljutok rajta, jöhet a lejtő. Polgárőrös arcok
mutatják végig az irányt, és már ők is bíztatnak, gratulálnak. Már tudok
mosolyogni, integetek, megköszönöm az energiát, amit kapok. Végre beérek
Szekszárdra, és még jön egy kis szlalom a házak között, majd a kezembe nyomnak
egy molinó-csíkot, amely szerint a Korinthosz 80 Finisher-e vagyok, és azt
magasba emelve futhatok át a célkapu alatt...
8 óra 2 perc
lett a vége. Illetve majdnem nekem is vége, de azt gondosan álcázom viruló
tekintetem mögé. 70 kilométernél nem biztos, hogy fogadtam volna, hogy most
így, itt leszek. Az élet rendesen megtréfált. Vagyis inkább tanított. Egy újabb
tapasztalást kaphattam, ami rávilágított egy olyan problémára, amivel
foglalkoznom kell, mert másképp a versenyeim nem fogják tükrözni a
felkészültségemet. Vagy az is lehet, hogy az élet egyszerűen csak azt szeretné,
ha elhúznék az ultrafutás világából... :D Na majd meglátjuk. ;)
Helyezés: Korcsoportban 7.
Férfiak között 12. Abszolútban 14.
Köszönetnyilvánítás:
- A Szekszárd-Baja ultramaraton rendezőinek, elképesztő
logisztika kellett hozzá, hogy ezt létrehozzák, mind a versenyt, mind a
díszbankettet. Illetve nem vagyok egy nagy versenyre járó típus, de itt olyan
figyelmet és tiszteletet kaptunk, hogy néha élsportolónak érezhettem magam.
- Maráz Zsuzsanna futóedzőmnek, a "gyilkos"
négy hónapért, az ötletekért, a bíztatásért, a bizalomért. :)
- Mindenkinek,
aki gondolt rám a verseny alatt, aki figyelemmel kísérte magát a versenyt,
illetve a felkészülésemet.
A 81 km-es futam alatt az alábbi egyéni rekordjaim
dőltek meg:
- 30 km: 2:47.- Maraton: 3:57.
- 50 km: 4:41.
Következik október 6-án a Vadlán Ultra, 108 km.
