2010. szeptember 25., szombat

Magashegy 45 terepfutás

Táv: 46,4 km, szint: 760 m, szintidő: 7 óra.

Több okból választottam ezt a rendezvényt. A Cserehát lábánál születtem, és majdnem húsz évig itt éltem, édesapámnak pedig konkrétan Felsővadász volt a szülőfaluja. Ezért még a vasárnapi maratonról is lemondtam, az időjárás egyébként sem volt túl kedvező aznap, annál inkább szombaton.

Nyolc körül értem a felsővadászi Rákóczi kastélyba, amely ma iskolaként funkcionál.
Roland, a szervező elmondta, hogy már ketten el is indultak a 9 órás tömegrajt ellenére, de ne izguljak, mert Vadmalac és Ebola is jelezte, hogy jönnek. Így megvártam a 9 órát, és egészkor rajtoltunk is, a „tömegrajt” negyedik tagja Tibet volt.

Vadmalaccal már az elején elszakadtunk. Nem terveztem, hogy vele megyek, hiszen tudtam, hogy jobb futó nálam, de azért próbáltam tartani a tempóját. Kiérve a faluból, az első emelkedőn lazán felkocogtunk, kapkodtam a levegőt rendesen, eszembe jutott, hogy le kellene szakadnom. Aztán mégis csak mentem futótársam szélárnyékában, és beszélgettünk. Nyésta után Szanticskát lőttük be, ahol nagynéném szokott szakácskodni, most csak a pontőrök vártak minket, és máris tömték belénk a kiflit, almát, puszedlit, szőlőcukrot, ásványvizet. Mindketten hallottuk, hogy remek ellátásban lesz részünk, ezért nagyon nem lepődtünk meg. Felkocogtunk a közeli Magashegyre, ahol csak létrafokokat kellett számolni.

Gagyvendégiben hasonlóan tárt karokkal, és megterített asztallal vártak minket, de Gagybátor volt a csúcspont. Házi készítésű sütikkel kínáltak, ami hihetetlenül finom volt. Utána egy rövid idegenvezetés következett a szolidan, de nagyon ízlésesen díszített református templomban. Mondtuk, hogy szívesen maradnánk még, de hát versenyen vagyunk, vagy mi a szösz, ezért odébb álltunk. De előtte még kaptunk egy rövid prospektust a településről. Vadmalac se nagyon emlékezett, hogy valaha találkozott-e ilyen kedves vendéglátással és ellátással, pedig ő régebben mozog ebben a körben.

Egy hosszabb etap következett, Irotáig jelzetlen utakon futottunk, kellemes hangulatú erdők és mezők váltották egymást. Nagyjából fél távnál értük el a következő pontot, és egyben utolértük a két korábban induló futót, Czégény Erzsébetet és párját. A kis falusi háznál a bőség zavarában azt sem tudtam mihez nyúljak, zsíros és lekváros kenyér, kakaós csiga, bukta, túrós batyu, tea és ásványvíz volt a kínálat, illetve a szokásos alma, csoki, szőlőcukor. Vadmalac ekkor már aggódott, hogy ezen a futáson inkább hízni fogunk, mint fogyni, de azért nem álltunk ellen a csábításnak. Teli hassal folytattuk az utat.

Egy hosszú lejtőn nyomultunk lefele Lak településre, kicsit nyomtam a gázt, meg is érezte a bal combfeszítő izmom, bár számomra elég idegen az izomgörcs. Tetőzte a problémát, hogy Tomorra végig műúton kellett mennünk, szép tempóban haladtunk, csak a lábaink bírták nehezen. A kocsma előtt meszeltek le minket a pontőrök, amikor megálltam, majdnem sírógörcsöt kaptam az izomgörcstől. Egy kis nyújtás jót tett neki, illetve kicsit visszafogtuk magunkat, mert Vadmalac meg a vádlijaira panaszkodott. Egy magas dombon kellett átkelnünk, hogy elérjük Kupa faluját. Felfele fél távnál futótársam megállt, görcs közeli állapotba álltak be lábai. Lassan sétáltam tovább, majd a tetőről visszanéztem, Vadmalac kissé lemaradt, de azért jött rendesen, így lassan kocogni kezdtem lefele. Kupán célba vettem a Mezőgazdasági Múzeumot, ahol megkaptam az utolsó pecsétet, és elmajszoltam egy-két puszedlit. Közben megérkezett Vadmalac is, megvártam, míg végez, és együtt indultunk tovább.

Kifele a településről futótársam ismét lemaradt, az izomgörcs rendesen visszafogta, nekem még szerencsém volt, kicsit zsibbadt a combfeszítőm, de különösebben nem fájt. A piros jelzésen toltam fent a domb gerincén, a felsővadászi műúttal párhuzamosan. Gyorsulni szerettem volna, de a szervezetem már nem tudott miből energiát nyerni. Bár sokat ettünk útközben, a hozzám képest erős iramú futás szívta az erőmet rendesen. Néhány rövidtávost előzve tértem le a jelzésről jobbra, az út már a műútra vitt, a célegyenesbe. Lefele elég sáros volt néhány szakasz, így ezt a futást sem úsztam meg esés nélkül, nadrágommal felszedtem egy kis sarat. Csak részben volt jó érzés már a műúton futni, a combom nem igazán lelkesedett érte, viszont szinte már éreztem a gulyásleves illatát, amit beígértek nekünk. Felsővadászon a buszmegállóban a már végzett rövidtávosok vártak arra a buszra, amit én is szerettem volna elérni, de nem jött össze. Befutottam a kastélyhoz, és megállítottam az órát 5:26-nál.

Mikor beértem a belső terembe, elsőre nem tudtam, hogy melyik sarokba köpjem a tüdőmet. Kicsit szétfutottam magam, úgy tűnik. Közben már nyomták a kezembe az emléklapot, kitűzőkből választhattam, és Roland megjutalmazott az 1. helyezettnek járó kupával.

Aztán még egy üveg bodza lekvárt is kaptam, és már toltak is be az ebédlőbe, hogy elfogyasszam a megérdemelt gulyásomat. Előtte azonban még letusoltam, ami elég mennyei érzés volt ennyi futás után. Mire végeztem, megérkezett Vadmalac is, csak néhány perccel maradt le tőlem. Sajnáltam, hogy így járt a lábával, az első felében sokat húzott engem, együtt kellett volna, hogy beérjünk. Összességében ez egy remek kis túra és futás volt. Szép a Cserehát, a rendezők pedig nagyon kitettek magukért, le a kalappal. Ellátás tekintetében nekem első helyre ugrott ez a rendezvény, és a tájékozódást is nagyon jól segítette a sűrű szalagozás, szinte lehetetlen volt eltévedni. Talán jövőre is eljövök.

Édesapám emlékére
(1950 Felsővadász - 2009 Miskolc)