Galyavár maraton

 42 km, 2700 m szint

A Galyavár túrákkal kapcsolatban mindig az volt az elméletem, hogy egy körnél többet megtenni elmebeteg dolog. J De ha jövőre szeretnék részt venni két magashegyi versenyen, akkor a minimum, hogy a felkészülés alatt kellő mennyiségű szintet tegyek a lábaimba, és - mivel úgy éreztem, hogy bottal könnyebb a menet -, ezért a karjaimba is.

 

Első nekirugaszkodásra a 6 kört, vagyis a maratont néztem ki. Bár nagyon sokszor jártam már Galyatetőn, Galyavárat is megmásztam már párszor, de ezt a kört ténylegesen még sosem jártam be. Erre a napra is kifogtuk a melegebb időt, mint oly sokszor már az ősszel. Arra számítottam, hogy az északi lejtőn, Mátraalmás irányába azért hideg lesz, felfelé a siratófalon pedig az erőlködéstől gyorsan felmelegszem. Éppen fordítva történt.

 

Nyolc előtt pár perccel indultam útnak, és a kilátó megtekintését követően kezdődhetett is az ereszkedés. Kevés szakaszt tudtam jó tempóban futni, a legtöbb helyen a botokkal erőteljesen korrigálva csordogáltam lefelé. Alig telt el tíz perc, és már pokoli hőséget éreztem a Dynafit Ultra S-Tech pulcsi alatt, így az gyorsan a derekamon kötött ki. Mátraalmáson volt egy csekkolás, és onnan indulhatott is a szigorúan monoton és meredek emelkedő.

 

A botokat szélesen fogva és magasan előre szúrva, illetve erőteljesen előre dőlve elég gyorsan tudtam haladni. Viszont ahelyett, hogy melegedtem volna, vacogni kezdtem. Kegyetlen hideg szél futott le a hegyről, és mikor felértem a Galya-fennsíkra, ott sem változott a helyzet. Na szép, vissza kellett volna vennem a felsőt, de nem akartam ezzel az időt húzni főleg abban a tudatban, hogy lefelé ismét hőség lesz. A hideget jobban bírom, így maradtam az aláöltözetben és pólóban.

 

1:02 lett az első kör, és nem éreztem túl erősnek. Örültem is neki, hogy a körök múlásával, nem túlzottan jelentős a lassulás, a leglomhább körömet végül 1:09-re sikerült abszolválni. A harmadik körben teljesen váratlanul csapott le rám egy holtpont. Már csak azt vettem észre, hogy inkább kerülgetem a nagyobb köveket átugrás helyett, megálltam pisilni, pedig nem is igazán kellett, és a hangulatom szintje is nagyot esett. Olyan „fal” érzetem volt, bár ezt túl korainak találtam, de lehet, hogy a lendületes mászások miatt időben előrébb jött az a bizonyos energia megingás.

 

Végül pont a „fázós” részen állt helyre az egyensúly, így mire féltávnál visszatértem a kiinduló pontra, ismét jókedvvel frissítettem, és vágtam neki a negyedik körnek. Fura módon a túra második felét jobban élveztem, bár akkor már volt olyan kör-rajtom, hogy pár perc állás után csípőficamos terminátornak éreztem magam. J  

 

A körözős kihívásoknak az az előnye, hogy a szép helyek újra és újra visszaköszönnek, a hátránya, hogy a nehéz részek szintén körönként megjelennek. Ehhez képest sikerült fejben „semlegesítenem” a galyavári kapaszkodót, így nem tartottam tőle annyira, hogy az teljesítmény-romláshoz vezetett volna. Az ellátás biztosítását is megkönnyítette a rendszeres visszatérés a kiinduló pontra. Vegyes frissítést használtam, vittem egy flakon Hammer szénhidrátot, és a második körtől kezdve minden körben letoltam egy kis lekváros vagy zsíros kenyeret. Mivel nem volt nagy a tempó, ezért nem tartottam a szétrázódástól.

 

Végül 6 óra 37 perc után csekkoltam az utolsó állomáson, vagyis Galyatetőn a turistaházban, ezzel véget ért a 42 km-es utam, amibe belelapátoltam 2700 méter szintet. Azért rendesen elfáradtam, de örültem neki, hogy nem csaptam szét magam, így a következő héten tudom folytatni az alapozást. Tervek szerint minden hónapban letolnék egy hasonló erősségű utat, ha már nem tudok edzeni az Alpokban, legalább úgy teszek, mintha… J

 

Ha minden jól alakul, akkor december 1-én újra „nekifutunk” a Börzsöny 25 legmagasabb csúcsának, hogy 9 óra alatt láncra fűzzük őket.   

Less Nándor Nomád Terepfutás 26, 4. hely

26 km, 870 m szint

A DHTE „Less Nándor emléktúrák és Nomád terepfutás” elnevezésű rendezvénye a teljesítménytúrázás csúcskategóriáját képviseli. 14 éve jártam itt először, és 3 éve utoljára. Sajnos a Dél-Bükk messzesége miatt nem tudok minden alkalommal eljönni, de idén jól előre elterveztem, hogy nem hagyom ki, hiszen a 26-os terepfutó táv éppen illeszkedik a felkészülésembe.

 

Egy hihetetlen szép őszi napot fogtunk ki, bár mikor hárman megérkeztünk Cserépfaluba, a 4 fok arra ösztönzött minket, hogy még egy kicsit maradjunk a fűtött autóban. Aztán muszáj volt elindulni, hogy ketten, Gabesszal a munkatársammal felvegyük a rajtszámot, illetve Viktor barátom, aki levitt minket, már a hosszútávos rajthoz készülődött.

 

Hamar eljött a 9 óra, és a rendezőség kíséretében sétáltunk ki a kis hídhoz, ahol meglehetősen kevesen, 20-30 fő sorakozott fel. Gabesz úgy döntött, hogy most inkább tartja az én szolid tempómat, aminek örültem, mert én csak csúcsra járatva tudnám tartani az ő tempóját – vagy egyáltalán nem bírnám követni -, viszont az a regenerációs időmet jelentősen meghosszabbította volna, amit nem engedhetek meg magamnak, hiszen nyakamon a Piros…

 

A rajtot követően három srác elég határozottan kilépett. Ez megnyugtatólag hatott ránk, legalább nem kell idegeskedni a dobogó miatt. 😊 A terepre rákanyarodva rögtön kisebb, de velős emelkedők fogadtak minket. Erős zihálásomból arra következtettem, hogy kicsit elkönnyelműsködtem a bemelegítést, ez még messze nem az üzemi hőmérséklet. Toltuk rendesen, bár úgy tűnt, hogy Gabesznak kicsit uncsi a Cserépváraljára tartó lejtő, mert bemutatott két olyan kommandós gurulást, hogy a TEK-esek egészen biztosan 10 ponttal értékelték volna. 😊

 

Két srác taposta a sarkunkat, egyikük szinte végig kísért minket, de folyton elnézte az utat, már itt az elején, a kaptárkövekhez lefelé is. Nyugtáztam, hogy milyen gyönyörű az erdő, és jó lenne fotózni is, de a sporttársak egyszerűen toltak felfelé a meredek emelkedőn, miután csekkoltunk a pontnál. Innen végre rendeződni látszott a légzés, a pulzusmérő is némileg megerősítette ezt, 160 körüli értékeket mutatott, ami nálam a „nyugisabb” versenytempó.

 

Vonatban zúztunk tovább, ahol én voltam a mozdonyvezető. Ennek annyira nem örültem, mert jött a szurdok, ahol így nekem kellett megtalálnom a legjobban futható sávot. Nem volt egyszerű dolgom, még az emlékek is feltörtek: itt párszor már majdnem nyakamat törtem a sietség miatt. Így nem csoda, hogy megkönnyebbültem, mikor végre kiértünk, az agyam viszont teljesen lefáradt.

 

Dobi-réten is dugókáztunk, majd jött a kedvenc sárga, kacskaringós útvonalam, amit mindig nagyon élvezek. Most sem volt másképp, szép kis tempót nyomtunk itt is, néha még ki is sodródtam az ideális ívről. 😊 A Hór-völgybe vezető lejtő előtt még kapaszkodtunk egyet egy combos emelkedőn, valahol itt csatlakozhatott az útvonalhoz az egyik rövidebb táv, mert túrázók tömegét kellett kerülgetnünk. Beértünk az oszlai tájházhoz, ahol egy rövid oda-visszát futottunk a csekkolás miatt. A ponton két másodpercnél többet nem töltöttünk, különösen annak tudatában, hogy a két „kísérőnk” még mindig szerette volna átvenni tőlünk a 4. helyet.

 

Aztán az ódorvári 2 kilométeres emelkedőn az egyiküknek végleg búcsút intettünk, és Gabesz úgy látta, hogy a másik srác lendülete is már a végét járja. A kaptatón az órám hülyeségeket mutatott, 110-es pulzus… na persze. Nagyon nem volt kedvem gyorsítani, szerintem 170 körül verhetett a ketyegő. Viszont a tetőn egyből sikerült ritmust váltani, és a ponthoz érve egyszerre csekkoltunk a folyton eltévedős kollégával. Itt tettünk pontot az üldözési jelenet végére, lefelé már nem bírt minket követni a sporttárs.

 

A végtelen hosszú lejtőn Gabesz vette át a tempó diktálását, bőven 5 perc alatt ereszkedtünk. Nekem ez éppen jó volt, kicsit még éreztem az achillesemben a múlt heti WTF-et. Kiértünk a bükkzsérci műútra, és onnan már látszódott az út utolsó kihívása: a Nyomó-hegy. Közben még néhány helybélitől szurkolást is kaptunk, tényleg népszerű itt ez a rendezvény. Felsétáltunk a hegyre, ahonnan már csak egy két kilométeres dózerúton kellett lecsorogni a művelődési háznál található célig.

 

2 óra 34 percre volt szükségünk a táv teljesítéséhez, végül az eredménylistába 4.-ként kerültünk be, holtversenyben. Mivel az első 6 abszolút érkezőt díjazták, ezért mi is oda állhattunk a dobogó mellé, illetve Gabesz első lett a korcsoportjában. Viktorra még várni kellett, de a takaros kis faluban jól el lehetett ütni az időt: belekóstoltunk a helyi gasztronómiába. 😊

 

A rendezvény megint hozta a szokásos magas színvonalat, és a futás is remekül ment. Most már jöhet november 1.

Garmin WTF Buda, 7. hely

11,5 km, 380 m szint

Még egy hónap van az idei versenyszezonomból, és ennek elejére egy sprinttávot terveztem be, ráadásul hazai pályán. Ezeket az ösvényeket már annyiszor futottam be, hogy csukott szemmel is végig tudnék menni rajtuk.

Bár sejtettem, hogy erős lesz a mezőny, azért előrefurakodtam a rajtnál, hátha mégis terem nekem is babér. J Egy hatos kis bolyban lőttünk ki a tömegből, és már a rövid, aszfaltos szakaszon is volt egy kis bizonytalanság. Ugyanis a track-útvonal már eggyel hamarabb jelezte a letérőt, viszont ott nem láttunk szalagot. Aztán szerencsére óvatosan tovább futva megláttuk a kézzel-lábbal jelző rendezőt: csak ott kell lefordulni.

 

Feszes tempóval indultunk neki a terepnek. Ennek ellenére a két első leányzó a fizika törvényeit meghazudtolva, szabályosan elrepült mellettem. Mivel már a laktátküszöböt rég átléptem, úgy döntöttem, hogy a biztos halál helyett inkább visszaveszek, és elengedem az élen vágtázókat, jó lesz nekem a 6. hely is.

Alig telt el néhány perc, és utol értük a 6 perccel korábban rajtoló L táv végét. Hát annyira nem voltam boldog. A kedvenc sárga jelzésemen kerültük a János-hegyet, és éppen a laktanya melletti egynyomsávos ösvényen komoly tömegbe érkeztem. Itt vannak olyan részek, ahol ha akarnak sem tudnak elengedni, legalábbis úgy nem, hogy egyikünknek se kelljen lassítani. Aztán végre jött a piros sáv, ahol kényelmesen lehetett előzni.

 

Makkosmárián volt az első frissítőpont, ahol persze lassítás nélkül tovább robogtam, és innentől megszűnt a tömeg. Nem láttam az előttem futót, és egyelőre mögöttem se követelte senki sem a helyemet. Viszont tudtam, hogy itt nagyjából 3 kilométeres szigorúan monoton emelkedő következik, az elmém rögtön ellenem fordult: Minek kínozod magad ezekkel a rövid versenyekkel, csak itt zihálsz, mint egy kutya, és húzod magad után a tüdődet?!?! A kezdődő belső vitát gyorsan rövidre zártam a szokásos válasszal: Ezek a tapasztalatok szükségesek ahhoz, hogy javuljak a saját utamon, a terep-ultrákon.

 

Egy kicsit visszább vettem a tempót, nem akartam már nagyon 160 feletti pulzussal kapaszkodni. Ennek viszont meg lett az eredménye: az Erzsébet-kilátóig utolért egy sporttárs. A lépcsőig már együtt futottunk. Ezt egy felesleges kitérőnek éreztem, nyilván a fotózás kedvéért kellett felkocognunk a lépcsőn, viszont most a fotós két hölggyel volt éppen elfoglalva, akikkel különböző pózokban fotósorozatot készített. J

Következett a piros szerpentin lefelé, ahol a versenytárs nagyon óvatosan haladt, így már az első kanyarban elsöpörtem mellette. Nem volt mese, be kellett gyújtanom a rakétákat, ha annyi előnyt akartam szerezni, hogy a végén a spori már ne okozzon meglepetést. Nagyon jól ment a lefele zúzás, az Ultra Pro értette a dolgát, fogta a köves talajt rendesen. Szigorúan követtem a szalagozást, úgy éreztem, hogy még sosem jöttem le itt ilyen gyorsan. Ezt a Strava is megerősítette.

 

A hosszú egyenesben és az utolsó szerpentin ágban is visszanéztem, és nem láttam követőmet. Éppen tudatosítottam magamban, hogy ezt az ereszkedést milyen jól abszolváltam, amikor hirtelen emberem ellépett mellettem. Vagy talált egy rövidebb utat le a hegyről, vagy a teleportálás a szuper-ereje. J

 

A célegyenesben már olyan előnyre tett szert, hogy nem bírtam követni, így elúszott a 6. helyem, de a 7. is tökéletesen megfelelő. 1:04 kellett a 11,5 km-hez és 380 m szinthez. Kicsit visszafogott futás volt, a kondícióm szépen kitartott, viszont a jobb achillesem némileg megsínylette a kalandot, a végén fájdalmasan nyafogott, a lefelék nem tetszettek neki. Reményeim szerint hamar rendbe jön, mert a következő szombaton irány a Bükk, és a Less Nándor Nomád Terepfutás. Na,azt nagyon várom. J

Szentlászló Trail: The best of the best

Táv: 84 km, szint: 3100 m.

„Ne keressük a fájdalmat, de amikor ránk tör, a tűzből kivezető út nehezen szerzett bölcsességgel ajándékoz meg minket.”

(Dan Millman)

Eljött a verseny, amire egész évben készültem. Mert bár nem mondtam ki, de a júniusig teljesített 6 versenyem alatt többször gondoltam rá, hogy valójában ezekkel is a Szentlászlóra edzek. Valahogy itt akartam egy igazán jót futni, okosan, feszesen, de végig jól esően. Hát sikerült. 😊

Még soha nem volt olyan, hogy ultra-verseny előtt bemelegítő futást csináljak, most kivételt teszek, és lehet ezek után bevezetem ezt a szokást. Az elmúlt futásmentes napok miatt kicsit nyomottnak érzem magam, valahogy versenyre készre kellene hozni a vérkeringést. Szentendrén, a Duna-parton éjjel fél kettő után nincs túl sok ember, fiatalok csoportja sörözget, és nevetgél a hülye futón, aki már a verseny előtt galoppozik föl és alá. 😊

13 perc futás után becsekkolok a rajtzónába, még pár szó Katival és Robival, mindhárman külön tempót tervezünk, így nagy eséllyel csak a célban látjuk újra egymást. Tervben volt, hogy előrébb húzódom, de jó itt hátul, majd lassan előzgetek. Így is van, a rajt után némi séta, aztán lassú kocogás a belváros utcáin éjjel kettőkor, a szurkolás már itt is megy, nagyon jó a hangulat.

Eltelik negyedóra, mire a mezőny azon részébe érkezem, ami már igazodik a tempómhoz, megkezdődnek a „néma meccsek”. A pulzus-kontrollt szigorúan akarom venni, és működik a dolog. Síkon, lejtőn 155, emelkedőn max. 160. Így Kő-hegyre felfelé időnként bele kell sétáljak, a lábaim mennének, - na, mi lesz már, fuss!! – de visszafogom őket okulva a korábbi hibáimból: gyakran elvitt a tömeg a biztos kifulladásba.

Hegytetőn ritmusváltás, és mázlimra egy tökéletes tempójú vonathoz csatlakozom. Előttem pont úgy fut a társ, hogy nincs előzési kényszerem, és mögöttem is így követnek. Gyorsan, de biztosan ereszkedünk, lámpáink az egész utat bevilágítják. Aztán váltás újra, jön a kék kereszt felfelé, és ez az uncsi szakasz olyan gyorsan telik, hogy egyszer már csak azt veszem észre, hogy aszfalt van a lábam alatt. Lajosforrás. Szuper a tempó. Vár minket a bölcső… na meg a hegy.

Újra séta, nyaldosom a 160-at, nem, nem megyek gyorsabban, bármennyire is szeretném. Úgyis itt a piros kereszt, és a kereszt nélküli társa. Imádom ezt a részt, még így, sötétben is. Pörögnek a lábak, a Sikárosi-réten most éppen nincs bokáig érő mocsár, csak itt-ott süllyedek el majdnem nyakig. 😊 Közben egyre előrébb kerülök, egy külföldi srác viszont makacsul tapad, tulajdonképpen a rajt óta állandóan a látómezőmben van kicsi övtáskája, amit hátul hord.

Kúszás fel Dobogókőre, meglepően jól megy. Ennél már csak az nagyobb meglepetés, hogy majdnem teljesen kivilágosodik. Kinézek Prédikálószék felé, elképesztően szép a látvány. Ilyenkor sem jártam még itt. Még otthon 2:24-et terveztem erre a szakaszra, ránézek az órára: 2:24. Hm… Nem rossz. 😊

Gyors frissítés, víz és pár falat banán, aztán porzás lefelé. Áldom magam, amiért nem raktam el a fejlámpát, a sárga út olyan mélyen megy az erdőben, hogy ott még vaksötét van. Talán picit óvatosabban haladok, mint lehetne, de lélekben már a „nagy mászásra” készülök. Alig 3 óra futás után érek Dömösre, bekeverem az első adag Hammer Perpetuem-et. Igen jó döntés volt a részemről, hogy hallgattam azokra, akik ezt a fajta frissítést javasolták nekem. Bíztam benne, hogy nem nyírja ki a gyomromat, szerencsére nem történt ilyesmi.

Megindulok fel a Prédire, közben utolér Losonc Timi, aki innen tulajdonképpen Pap-rétig KGB-ügynökként követ, hol nagyobb, hol kisebb távolságból. Persze nem engem követ, hanem az élen futó hölgyet, akit a Vadálló-köveken előzök meg. Jól megy a felfelé, bár eléggé meglepődöm, hogy a turistautat visszatették a kövekre, és nem mellette fut. Így azért sziklamászási tudomány is szükséges a verseny abszolválásához. 😊

A tetőn csippantás, majd’ megvakulok úgy tűz már a nap, egy pillantás a kilátásra, és indulok lefelé. Érződik az elmúlt bő félóra hatása, kicsit nyöszörögve megy a lejtőfutás. Az 5 perc alatti tempó itt álom marad, 5:10-5:45 között tudok futni ezen a hosszú szakaszon, és a végén, ahol jön a dzsumbuj, szépen felcsúszok 6 perc fölé. Sebaj, időben nagyon jól állok.

Lepence, ellenőrző és frissítő állomás. Kerek szemekkel figyelem a kínálatot, szalámis-sajtos szendvics…??? Aszta! Összefut a számban a nyál, de a kezemre csapok. Ha teljesítménytúrán lennék, belakmároznék rendesen. De most ez végzetes lenne.

Az egyetlen szakasz, amit nem kedvelek az útvonalon, az innen fel a Spartacus-ösvényig. Igazából semmi baj nincs ezzel, csak az emlékek zavarnak még 2016-ból, amikor is négykézláb, sárban csúszva próbáltam felfelé kapaszkodni… Sár most is van egy kicsi, de sokkal barátibb a helyzet, így gyorsan feljutok a közkedvelt ösvényre.

Végre újra futás, nem kis tempóval, top-kedvenc szakaszok jönnek. Már a verseny elején éreztem magamban a „full focus”-t, és tudtam, hogy ez előbb-utóbb eufóriához fog vezetni, és erre a legjobb hely a Spartacus-ösvény lesz. És meg is történik. A libabőr a tarkómnál kezdődik, majd terjed szét mindenhol, kicsit ziláltabb lesz a légzés, és a könnyem is kicsordul. Itt vagyok a teljesen néptelen Spartacus-ösvényen, Pünkösd vasárnap még reggel 7 óra sincs, és sehol sem érezném most magam jobban.

Ahogy kiérek az erdőből, a meleg arcul csap. Hoppá! Azért erre később számítottam. Nincs semmi gond, csak most már figyelembe kell vennem, hogy a teljesítményromlást nagyobb részben a hőség fogja okozni, így folyamatosan hűteni kellene magam. Úristen, hogy megörülök, hogy nem kell felmászni a Kis Rigóba! 😊 A buszfordulóban várnak már rám, és még jobban megörülök, amikor Gyuszit vélem felfedezni, volt kollégámat és később főnökömet, akivel a melóhelyen többet beszéltünk a futásról, mint a munkáról. 😊 Higított paradicsomlevest iszom, és feltöltöm a vízkészletet. Gyuszi közli, hogy valahol a 13-15. hely körül lehetek. Oh, micsoda nyomás. 😊

Azért is remek ez a trail, mert olyan korán érkezünk meg olyan népszerű helyekre, mint az Apátkúti-völgy, hogy szinte senkivel sem találkozunk. Kivétel négy futó srác, akik szemben jönnek, és már messziről hajráznak, kitartott karokkal pacsiznak velem… Jézusmária, egy ilyen versenyre kellett eljönnöm, hogy rájöjjek mennyire jó emberek léteznek a világban.

Még Visegrád előtt érkezik egy újabb eufória-roham. Ennek oka lehet az a tény is, hogy az órám jelzi, hogy 5:59-nél átléptem az 50 km-t, és nagyjából túl vagyok 2000 méter szinten. Nevetek magamban a néptelen erdőben, és próbálom tovább engedni a felbukkanó pozitív gondolatokat, most csak a jelen számít. Közben tovább engedem az élen futó hölgyet is, aki a jó tempóm ellenére utolért, és úgy távolodik, mintha állnék… Visegrádon még együtt frissítünk a ponton, de hamarabb tovább indul, és már csak a Pap-réti fordítónál látom újra.

A Fellegvár megmászása kisebb mumus számomra, két éve itt döntöttem el, hogy kiszállok az UTH-ból. Most viszont pengén megy a kapaszkodás, két sporit is beérek. Valamint fent megint élvezhetem a magányt, a csapnál rendezek egy nagy fürdést, a meleg most már kezd ütni rendesen. Leülök egy padra, és megszabadulok a bal cipőmből egy szikladarabtól, amit kábé Lepencétől hozok magammal.

Teljesítményem romlik, ennyi óra futás után ezen azért nem csodálkozom, főleg, ha figyelembe veszem a meleget. Ennek ellenére, a hosszú emelkedő megfutását még sima ügynek érzem, viszont a Moli-pihenőig tartó meredeken már a fejben széthullás első jelei mutatkoznak rajtam, ahogy ez a fotókon is látszik. 😊 

Szerencsémre lejtő jön, és az Urak asztala, ami mellett azért lehet futni rendesen. Kikanyarodom a piros-kék kombóra, és sajnos nincs az a mázlim, hogy Pap-rétre ne kelljen lemenni. De persze a frissítésért megéri a kitérő.

A ponton kérem a nyakamba a vizet, nem érzem, hogy bármit is hűtene. Kapok egy jégtömböt is, de túl sokat nem tudok vele mit kezdeni. Sajnos nem hoztam magammal a nyári csősálat, amit telepakolhattam volna jéggel, ez volt talán az egyetlen hiba, amit elkövettem a versennyel kapcsolatban. Kóválygósan indulok tovább, egyik kezemben egy plusz flakon megtöltve vízzel, eddig a zsákban volt, de készültem erre a szitura (csak a nyomorult sálat hagytam otthon…) Szóval lassabb tempó, néha séta, és időnként nyakon locsolom magam. És persze csendben imádkozom, hogy a „Két tüske” ne hamvasszon el teljesen…

A sárga szerpentinen lefelé még egész jól megy a haladás, a körülményekhez képest. Pap-réten még csak alig negyedórával voltam kicsúszva a 10 órás tervből, amit a végső hajrában még behozhattam volna, de itt már tudom, hogy ez elúszik, és örülök, ha egyben beérek. Azért fejben kalkulálok gyorsan egy 11 órás tervet, annak azért meg kellene lenni, nem tunyulhatok el a végére, hőség ide vagy oda.

A Hétvályus-forrás előtt még megállok pisilni, lelkiekben készülök a mászásra, és aztán… nem bírok elindulni! Próbálom pakolni a lábaim előre, de olyan, mintha betontömbök lennének a cipőben. És nem a lábbal van a baj. Az bírja, az felkészült erre a távra, se görcs, se húzódás, semmi gubanc. Egyszerűen túlhevültem, nem kicsit. Elvánszorgok a forrásig, két kedves hölgy vár, hogy fotót készítsen, de emelem a karom: várjatok egy picit, előtte mosdás, fodrász, smink, most éppen nem festek túl jól… 😊 Bő víz jön a forrásból, viszont nagyon le kell érte hajolni. Basszus… Óvatosan letérdelek a beton szélére, bár nem vagyok benne biztos, hogy fel fogok tudni állni… Legalább egy percig öntöm a fejemre a jéghideg vizet, mire érzem, hogy valamelyest lejjebb húzta a testhőt. Ekkor veszem észre, hogy egy kolléga áll mögöttem. Oh, bocsi – adnám át a helyet, de ő elcsigázott tekintettel legyint egyet: csak nyugodtan, nem siet sehova. Hát sietni már én sem bírok, de valahogy át kell billenjünk a hegy túloldalára…

Tavasszal háromszor is bejártam ezt az emelkedőt, szinte tudom hova kell lépni. Most a feljutás másfélszer annyi ideig tart, mint általában. Időnként megállok locsolni magam, és időnként azt érzem, hogy talán jobb lenne elájulni… Abban is biztos vagyok, ha ez az emelkedő nyílt terepen lenne, akkor lesétálnék Tahiba, befeküdnék a Dunába, és megvárnám, míg lemegy a nap…

A Vörös-kőnél nem állok meg kilátást nézni, menni kell, nincs mese. Még vár rám egy feladat, amit Nyerges-hegynek hívnak. Kicsit hosszabb, kicsit barátságosabb, mint az előző emelkedő. Legutóbb 11 perc alatt küzdöttem le, most ez majdnem 20 perc… Felfelé menet utolérek még két versenyzőt, számomra ismeretlen nyelven beszélnek, néhány szót viszont sokszor ismételnek… Káromkodás féle lehet… 😊

Már a lefele is fáj, de ha 11 órán belül akarok beérni, akkor még így is meg kell nyomni a végét. Imádom a terepfutást, de itt már várom az aszfaltot, egyrészt azért mert legalább arra nem kell koncentrálni, hogy hova lépjek, másrészt pedig az már azt jelenti, hogy nemsokára vége. Jön a skanzeni pont, elég rám nézni, és tudják mit akarok: a fejemre vizet, sokat. Kérek még egy kis kólát is, az utolsó kilikre már elég lesz, picit fel kellene még gyorsulni.

Sikerül is, elég lendületesre kerekedik a finálé. Visszaérek a belvárosba, és jön a csoda, amit szerintem minden futó kedvel: az emberek az utcán állva, vagy éppen az éttermek teraszain ülve tapsolnak, éljeneznek, hajráznak, pacsiznak velünk. Ezért is fantasztikus ez a verseny. Még befordulok a Duna-korzóra, jön a célkapu, és vége. Hivatalos időm 10 óra 47 perc, ez a 14. helyet jelenti a férfiak mezőnyében, ahol 101 versenyző ért célba.

Vizes törölköző és alkoholmentes hideg sör, ennél több nem is kell a célban. Na meg kapok még egy finisher érmet. Most már megengedhetem magamnak, hogy a gondolatok és érzelmek elárasszanak. Ez egy igen jó verseny volt. Az utolsó 15 km-en volt azért „kötéltánc” rendesen, de szerencsére a hőség nem tudott annyira kifogni rajtam, ahogy szeretett volna. Illetve jó tapasztalat: az állóképesség fejlődésével a hőséggel szembeni tűrőképesség is nő.

Köszönet a Terepfutás.hu-nak, annak a Hammer szakértőnek, aki rendesen kiokított a frissítésről, „A futóbolond”-nak, Dr. Paál Emőkének, és mindenki előtt Maráz Zsuzsannának a felkészítésért. Valamint Mindenkinek köszi, aki a versenyen személyesen, vagy online szurkolt, és küldte az energiát. Nélkületek nem sikerült volna. 😊

Bár már érlelődik bennem a gondolat, hogy jövőre néhány szomszédos országba is el kellene látogatni és futni, de a Szentlászló Trail-t mindenképpen kötelező programnak írom magamnak elő.

És most jöhet a legnagyobb őrültség, amibe valaha is belevágtam…

Ultrabalaton páros: 8. hely

20 óra 18 perc 50 másodperc. Ennyi idő kellett a "zsuzsifiai" párosnak, hogy megkerülje a Balatont, egymást váltva. Gábor 111, én pedig 109 km-t futottam a tó körül. Ez az idő a 8. helyre lett elég, ami egy 93 csapatból álló mezőnyben nem rossz. Ennek ellenére mégis maradt bennem egy kis "űr"...

150 km-ig meglehetősen jól haladtunk, bár egy picit ki-kicsúsztunk a tervezett időből, de mivel az elején sok tartalékot szereztünk, ezért még magabiztosak voltunk. A mezőnyben rendre az első 5-ben tanyáztunk. Aztán a 6. etap után a gyomrom teljesen váratlanul felmondta a szolgálatot, nem szívta fel a bevitt tápanyagokat. Ez azért is volt fura számomra, mert a frissítéshez bőven rendelkezésünkre állt idő, nem kellett kapkodni, gyorsan enni, illetve igyekeztem természetes tápanyagokat bevinni.

Az utolsó 35-km-t energiahiánnyal küzdve tettem meg, végig éjszaka, és a legutolsó 20 km-t szakadó esőben... Hát, éreztem már magam jobban is... Nagyjából másfél-kettő percet vesztettem kilométerenként a korábbi tempóhoz képest.

A verseny előtti napon a Főnökasszonnyal :)

Természetesen erre nem lehettünk felkészülve. Az ultrázás alaptételét, hogy bármikor fejre állhat az ember, már jól ismerem, csak mindig meglep, amikor velem történik. :D Ráadásul nem túl ritkán…

De…

Igazából egy elképesztő versenyen vehettünk részt, először futottam az Ultrabalatonon. Gyönyörű idő, segítőkész Staff, korrekt versenytársak. Voltak nagyon érdekes pillanatok, mint például amikor egy egész társaság kiabált le egy erkélyről, hogy „Hajrá!”, akkor úgy éreztem, hogy legszívesebben sírva ölelném meg őket, mert olyan energiát adtak ezzel. Azt is megtudtam, hogy nem mindenkinek tesz jót a biztatás. Egy futótársnak odaszóltam, szintén egy „Hajrá!”-t, de ő már annyira megvolt zuhanva, hogy csak a pénisz vulgáris kifejezésével tudott válaszolni… :)

Lényeg: szép volt, jó volt, és brutálisan keményre sikerült a vége. Nem leszek UB-fan, de van rá esély, hogy jövök még.

Akik nélkül ez a bravúr nem jött volna létre:

- Kasnyik Gábor futótársam, akinek az elkötelezettsége az ultrafutás iránt komoly lendületet és inspirációt tud adni másoknak is.

- Maráz Zsuzsanna edzőnk, ezt talán nem kell megmagyaráznom, tanítása nélkül maximum lepkefingként keringenénk a tó körül az UB-n. :D

- Kasnyik András sofőrünk, aki szívesen nekünk áldozta a szombat nappalt és éjszakát annak érdekében, hogy biztosítsa a logisztikai támogatásunkat.