11,5 km, 380 m szint
Még
egy hónap van az idei versenyszezonomból, és ennek elejére egy sprinttávot
terveztem be, ráadásul hazai pályán. Ezeket az ösvényeket már annyiszor
futottam be, hogy csukott szemmel is végig tudnék menni rajtuk.
Bár
sejtettem, hogy erős lesz a mezőny, azért előrefurakodtam a rajtnál, hátha
mégis terem nekem is babér. J Egy hatos kis
bolyban lőttünk ki a tömegből, és már a rövid, aszfaltos szakaszon is volt egy
kis bizonytalanság. Ugyanis a track-útvonal már eggyel hamarabb jelezte a
letérőt, viszont ott nem láttunk szalagot. Aztán szerencsére óvatosan tovább
futva megláttuk a kézzel-lábbal jelző rendezőt: csak ott kell lefordulni.
Feszes tempóval indultunk neki a terepnek. Ennek ellenére a két első leányzó a fizika törvényeit meghazudtolva, szabályosan elrepült mellettem. Mivel már a laktátküszöböt rég átléptem, úgy döntöttem, hogy a biztos halál helyett inkább visszaveszek, és elengedem az élen vágtázókat, jó lesz nekem a 6. hely is.
Alig
telt el néhány perc, és utol értük a 6 perccel korábban rajtoló L táv végét.
Hát annyira nem voltam boldog. A kedvenc sárga jelzésemen kerültük a
János-hegyet, és éppen a laktanya melletti egynyomsávos ösvényen komoly tömegbe
érkeztem. Itt vannak olyan részek, ahol ha akarnak sem tudnak elengedni,
legalábbis úgy nem, hogy egyikünknek se kelljen lassítani. Aztán végre jött a
piros sáv, ahol kényelmesen lehetett előzni.
Makkosmárián
volt az első frissítőpont, ahol persze lassítás nélkül tovább robogtam, és
innentől megszűnt a tömeg. Nem láttam az előttem futót, és egyelőre mögöttem se
követelte senki sem a helyemet. Viszont tudtam, hogy itt nagyjából 3
kilométeres szigorúan monoton emelkedő következik, az elmém rögtön ellenem
fordult: Minek kínozod magad ezekkel a rövid versenyekkel, csak itt zihálsz,
mint egy kutya, és húzod magad után a tüdődet?!?! A kezdődő belső vitát gyorsan
rövidre zártam a szokásos válasszal: Ezek a tapasztalatok szükségesek ahhoz,
hogy javuljak a saját utamon, a terep-ultrákon.
Egy kicsit visszább vettem a tempót, nem akartam már nagyon 160 feletti pulzussal kapaszkodni. Ennek viszont meg lett az eredménye: az Erzsébet-kilátóig utolért egy sporttárs. A lépcsőig már együtt futottunk. Ezt egy felesleges kitérőnek éreztem, nyilván a fotózás kedvéért kellett felkocognunk a lépcsőn, viszont most a fotós két hölggyel volt éppen elfoglalva, akikkel különböző pózokban fotósorozatot készített. J
Következett
a piros szerpentin lefelé, ahol a versenytárs nagyon óvatosan haladt, így már
az első kanyarban elsöpörtem mellette. Nem volt mese, be kellett gyújtanom a
rakétákat, ha annyi előnyt akartam szerezni, hogy a végén a spori már ne
okozzon meglepetést. Nagyon jól ment a lefele zúzás, az Ultra Pro értette a
dolgát, fogta a köves talajt rendesen. Szigorúan követtem a szalagozást, úgy
éreztem, hogy még sosem jöttem le itt ilyen gyorsan. Ezt a Strava is
megerősítette.
A
hosszú egyenesben és az utolsó szerpentin ágban is visszanéztem, és nem láttam
követőmet. Éppen tudatosítottam magamban, hogy ezt az ereszkedést milyen jól
abszolváltam, amikor hirtelen emberem ellépett mellettem. Vagy talált egy
rövidebb utat le a hegyről, vagy a teleportálás a szuper-ereje. J
A
célegyenesben már olyan előnyre tett szert, hogy nem bírtam követni, így
elúszott a 6. helyem, de a 7. is tökéletesen megfelelő. 1:04 kellett a 11,5
km-hez és 380 m szinthez. Kicsit visszafogott futás volt, a kondícióm szépen
kitartott, viszont a jobb achillesem némileg megsínylette a kalandot, a végén
fájdalmasan nyafogott, a lefelék nem tetszettek neki. Reményeim szerint hamar
rendbe jön, mert a következő szombaton irány a Bükk, és a Less Nándor Nomád
Terepfutás. Na,azt nagyon várom. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése