2023.01.30.-02.06. Monaco - Franciaország
6 teljes nap, ebből 5 aktív nap, 1 pihenőnap
Még 2021 őszén, a szlovén Julian Alps Sky Race idején
fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer szívesen töltenék több időt hasonló
hegyek között, „verseny-nyomás” nélkül, csak úgy szabadon futogatva csúcsról
csúcsra, völgyből völgybe. Pár hónappal később, az Alpinbike és Airborne Club
által szervezett Monaco-i sporttábor rendkívül vonzónak tűnt, de akkor a
kisfiam még túl pici volt egy ekkora úthoz, én pedig nem szívesen lettem volna
távol ilyen hosszú időre. De már akkor megszületett az elhatározás: jövőre
mindenképpen megyünk!
A francia Riviéra és Monaco felett húzódó „Tengeri Alpok”
nem a „könnyű-terep” kategóriába tartozik. Már az utazás előtt hallottam
rémhírét, hogy bizony ott nem gyakoriak az olyan útvonalak, ahol minden
kilométerre esik legalább száz méter szintemelkedés. Természetesen a célomtól
ez nem tántoríthatott el: minél több szép helyet felfedezni a környéken,
beleértve a falvakat, a tengerpartot, és persze a hegyeket is.
Mondhatnám, hogy szokásomhoz híven, de sajnos még csak
másodszor használtam igazán élesben az Alltrails.com alkalmazását: elkezdtem
megtervezni az egyes napok edzéseit. Az Alltrails-t azért érdemes használni,
mert „valós” emberek „valós” véleményeit találhatjuk benne, így elenyészőre
csökkenthető annak az esélye, hogy olyan útra tévedünk, aminek nincs vége, vagy
éppen járhatatlan, vagy éppen nagy rajta az autós forgalom. Örömmel láttam,
hogy meglehetősen széles a választék ezen a területen, a kollégák ajánlásait is
figyelembe véve raktam össze a napi etapokat.
Első körben mind a hat napot ki szerettem volna használni,
de aztán az összegzésnél rádöbbentem, hogy így teljesen kinyírom magam, ezért a
negyedik napra beterveztem egy pihenőnapot, amit legalább teljes egészében a
családdal tölthetek.
Időjárás tekintetében igazán szerencsésnek érezhettük
magunkat: minden nap verőfényes napsütésre ébredtünk, ami egész nap kitartott.
A vasárnap volt egy picit felhősebb, ezt 1100 méter magasság felett egészen
közelről meg is tudtuk nézni.
A napi rutinom elég gyorsan kialakult: 7:30-kor ébredtem,
öltözés, reggeli, és általában 9:00-kor keltem útra. A kötelező felszereléseim
közé tartozott a futóbot, napszemüveg, kamera, és kb. egy liter víz. Ez
legutóbbi olykor kevésnek bizonyult, ilyenkor sikerült kiegészítenem valamelyik
kis falu vízcsapjánál, vagy valamelyik hegyi patakból.
Az első két napot azzal kezdtem, hogy lenyomtam egy
„láb-popsi” programot azokon a lépcsőkön, amelyeken egyben lehet 400 méter
szintet emelkedni. Igazából nem esett nehezemre ez a fajta terhelés, Roquebrune
szűk, kis hangulatos utcácskáin akadt látnivaló, és nem töltöttem itt elegendő
időt, hogy bármit is megunjak belőlük.
A hegyeknek is van egy sajátos kinézetük, bizonyos magasság
felett alacsony növényzet borítja a felszínt, pedig a parthoz közel maximum
1000-1200 méteres hegyek magasodnak. Persze ez nem válik hátrányukra, hiszen
így páratlan kilátásban lehet gyönyörködni szinte minden pontról.
Az első két napba belefért Saint Agnes „erődítmény” jellegű
falujának megtekintése, Col de la Madone meglátogatása mind terepen, mint
aszfalton, és a tekintélyt parancsolóan magasba törő Mont Angel megkerülése,
itt sajnos csúcstámadásra nem kerülhetett sor, mert ez a hegy egészen nagy
területen lezárt katonai objektum. A második nap végére még kifutottam a Mont
Gros siklóernyős starthelyére, ahol még javában „ugrottak” a francia és a
magyar pilóták. Ott olyan kilátásban volt részem, hogy valószínűleg örökre a
retinámba égett.
A harmadik nap a feleségemmel rajtoltam Monte-Carlo-ból,
célunk két hegy felfedezése volt. Nagyon meglepett, hogy bár utunk első harmada
csak aszfalton ment, La Turbie városka elhagyása után egészen komoly tereppel
találkoztunk, amin még jó tempót is lehetett futni.
A két hegy csodás kilátásokkal ajándékozott meg minket,
legszívesebben végigkameráztam volna a teljes útvonalat. Nyilván az igazi
„klasszikus kilátást” a Téte de Chien orom adta, ami közvetlen Monte-Carlo
felett pompázik, így tulajdonképpen egy látószögbe belefér Monaco városállama.
Lefelé egy, terepfutók által közkedvelt – ezt onnan tudtuk, hogy hárommal is
találkoztunk, akik felfelé sprinteltek -, szerpentinen csorogtunk Cap-d’Ail
felé, majd egy kis részen érinthettük azt a híres aszfaltot is, aminél még az
előszoba tükröm felszíne is hepe-hupásabb.
Ahogy már írtam, a negyedik napot pihenésre szántam, a
családdal az Oceanográfiai Múzeumba mentünk halacskákat nézni, és közben persze
megejtettünk egy gyors városi körsétát is, benne a kikötővel, az F1 híres
alagútjával, a kaszinóval, és Monte-Carlo strandjával, a Larvottóval.
Azt nem mondhatnám, hogy túlzottan kipihentem az első 3 nap 72 kilométerét 3700 méter szinttel, így kopogtatott be hozzám a szombat, a legkeményebb menet napja. Ezen a napon két komolyabb hegy meghódítására készültem, és a legjobb időjárást fogtam ki ehhez, olykor már pólóban is melegnek éreztem a hőmérsékletet. Mindemellett még benéztem Gorbio kis falucskájába is, hasonló stílusban épülhetett, mint Saint Agnes, Castellar, vagy éppen a tengerparti Éze.
A Mont Ours (1239m) és a Pointe Siricocca (1053m) két,
egymás mellett ücsörgő hegyecske, tulajdonképpen „ők” adják a Menton városától
felfelé húzódó völgy északi falát. Teljesen véletlenül az Ours megmászását a
legnehezebb oldalról abszolváltam, itt már azért hátba veregetett a fáradtság,
adrenalin ide vagy oda, nem szoktam hozzá, hogy ennyi szintet másszak a hét
(majdnem) minden napján. Az Ours-szal ellentétben a Siricocca-ra egyszerűen
csak felkocogtam, ezt egy széles, apróköves ösvény tette lehetővé. A csúcson
rám várt kilátás pedig megkoronázta a futótábor adta csodálatos élményeimet.
Vasárnap ismét Katival együtt húztunk futócipőt, rövid
buszozás Mentonba, ahol már javában folytak a következő héten megrendezésre
kerülő citrom-fesztivál előkészületei. Itt már eléggé túrázósra vettem a
figurát, ennek különösen az volt az oka, hogy az első 10 kilométeren 1200 méter
szintet kellett bezsebelnünk. Sajnos ez a nap volt egy kicsit felhősebb, így a
Roc de l’Orméa (1132m) csúcs érintésénél csak a csúcs-zászlókban
gyönyörködhettünk.
Nehezen tudnám elképzelni, hogyan lett volna szebb és jobb
ez a hat nap. A vártnál sokkal többet kaptam a tájtól. Picit tartottam tőle,
hogy nem lesz annyira változatos, de ennek ellenkezőjét az bizonyítja, hogy még
a sok éve idejáró sportoló kollégáknak is tudtam ajánlani olyan utakat és
hegyeket, ahol még ők sem jártak. Úgy érzem, hogy kimaxoltam lehetőségeimet, de
nyilván még maradt nagyon sok felfedezni való, amiért mindenképpen érdemes
visszatérni.
Köszönet:
- a családomnak, amiért támogatnak ebben az őrületben,
és még el is kísérnek egy-egy útra, egy-egy futásra is.
- az Alpinbike-nak és Airborne Club-nak a tábor
szervezésért
- az Alpinrun-nak, amiért futhatok a Dynafit
cuccokban.
Jövőre újra itt! Talán több futóval… 😉
