Mért táv: 34 km.
Mért szint: 1530 m.Menetidő: 4 óra 11 perc.
Helyezés: 34. a 126 teljesítőből.
Nem mondhatnám, hogy acélos kondícióval érkeztem Diósjenőre,
a Börzsöny Trail rajtjába. A verseny az eddigi legkeményebb edzéshetem
megkoronázása volt. Alapból fáradtan indult a hét, az előírt futásidőket ugyan
tudtam teljesíteni, de az intenzitás jócskán elmaradt, csütörtökre pedig már 50
km-rel a lábamban, 130 fölé sem tudtam vinni a pulzust... Már arra is
gondoltam, hogy egy szintidő kihasználós eü. sétát teszek futás helyett, de
persze becsületből muszáj volt kihozni magamból a legtöbbet ebben a helyzetben
is. Aztán a két napos pihenő, sok nyújtás, alvás, masszázs valamelyest
visszahozott az életbe... A cél a 4 órás teljesítés volt... háááát...
elérhetetlennek tűnt. :)
Rajtot követően kihasználom a rövid aszfaltos szakaszt, és
megpróbálok a mezőny első harmadába furakodni. Egész jól megy, és csodálkozva
figyelem az órát: 165 fölé kúszik a pulzus. Hoppá, ilyen hetek óta nem volt. :)
Jönnek az első emelkedők, tolom is rendesen, de érzem, hogy ez a tempó nem fog
sokáig menni, vagy a Börzsönyben lelem halálom... Ráadásul olyan emelkedők
jönnek, hogy csak lesek... az égbe törnek. Visszaállok 160 alá, itt már
komfortosabb az érzet, de persze ez a "kényelem" jópár helyezésbe kerül
nekem.
Egész gyorsan
telnek a kilométerek, főleg azon a hosszú lejtőn, ami már Királyházáig vezet.
Mint süket nyomom a gázt, deeeee... mégis engem előznek... Baszki, milyen futók
vannak itt?! :D Ez annyira nem aggaszt, sokkal inkább az a tény, hogy a lefelé
futástól is kifulladtam!!! Az aszfaltra leérve tompán puffannak a lábaim,
erőtlenül dobálom karjaim. Na jó, pár perccel több időt kell frissítéssel
töltenem.
Némi kóla, ropi, banán, és nyomás tovább. Há, emelkedő
jön! De még milyen!! Előtte kis patakocska, belemártom sapkám, huh, de jól esik
a hideg víz. Bár nincs az az igazi hőség, azért a tempó igencsak megdobja a
testhőt. Felnézek a siratófalra. Jaj, ne már! Két oldalt egy szál fa se, a nap
nagy totálban pont szembe tűz... De azért örömmel látom, hogy a mellettem
elsuhanó sporik szépen vonatoznak egymás után, vagyis nem léptek le nagyon
gyorsan. Mindez a tetőig tart, ott ugyanis már azt veszem észre, hogy sehol
senki... Hogy tudtak így ritmust váltani....? Tuti kaptak a ponton valami extra
gyorsítót, csak nekem már nem jutott... :) Hát nekem nem megy, vánszorogva
gyűröm a métereket, próbálkozok futással is, de lassabb, mintha gyalogolnék...
Oké, itt a pihenés ideje.
4 kilométert gyalogolok a Nagy-Mána gerincén. Vigaszom
a kilátás. Még sosem jártam itt, elképesztő ez a hegyvonulat, és az alatta futó
völgy. Ja, futó... Jut eszembe, futóversenyen vagyok, vagy mi a szösz...
Rátérek a piros háromszögre, na vajon ez megint milyen hegyre vezet...? Aztán
rájövök, hogy ez már ismerős, és ez az út szintben kerüli a Csóványost! Vagyis
lehet rajta futni!
A verseny legkirályabb szakasza
következik. Újra érzem magamban az erőt, és több kilométer igazán gyors futást
bírok abszolválni. Ezt megerősíti a tény, hogy több társat is befogok. Még a
táj is elmosódik, ezt pedig jól mutatja Don Razzino mesteri fotója. :)
Majd
az Oltár-kőhöz érkezem, ahol valamiért azt hiszem, hogy jobbra kell kerülni.
Aztán balról megszólal egy női hang: Hajrá! és már villan is valami... azt sem
tudom hol vagyok... ja, itt is fotóztak. Hogy hogy sikerül ilyen fejet
vágnom...? Később jöttem rá, hogy "trail-gazmusom" volt. :D
Nagy-hideg
hegy... Jó név, csak nem ma. Nagy-forró hegy... sokkal jobban illik ide. Az
előtte található "szolid" emelkedő megint megfektet, mint mindig,
mikor erre járok. Közben magamban mantrázok: Már csak a Csóvi, és vége!
Feljutok a turistaház melletti ponthoz, és a szokásos menüt kérem. Gyorsító
tabletta nincs, nem is volt, Királyházán sem, biztos hallucináltam... :D Fél
banánnal a számban támadok az utolsó hegynek.
Innen egy üldözéses jelenet kezdődik, ami egészen a
végéig tart. Egy srác jelenik meg előttem, és néha utolérem, néha elhúz... és
az a gáz, hogy fogalmam sincs, hogy végül ki ért be hamarabb... :D Csóványos
meghódítása már könnyebben megy, segít a lelki erő, hogy onnan már csak lefelé.
A Börzsöny legmagasabb pontján a rendezők meg is erősítik, hogy akik
feljutottak ide, azok már hősök.
Lefelé nyomom a
gázt rendesen, a hangulatom kiváló, de azért ott van bennem, hogy nem ártana,
ha már véget érne a verseny. :D Egy óvatlan lépésnél majdnem kifordul a bokám,
amit még másnap is érzek, de szerencsére semmi komoly. Visszajutok Diósjenőre,
itt már rendesen befűtöttek, és végül 4 óra 11 perc után hagyom abba a futást.
Rádobtam 11 percet a tervre, lehet túlságosan élveztem a rendezvényt, még
maradni akartam... :D
A célban egyből nyakamba kapom az érmet, ami éppen
akkor legkevésbé sem érdekel, majd egy kishölgy beborít egy vizes törölközővel,
na ez már mindjárt jobb... Lihegve borulok le a fűbe, azért nem piskóta menet
volt. És jön a megszokott kellemes érzés: percekig nincs gondolat a fejben,
csak élvezem a fáradtságot és a megmaradt energiák hullámzását.
Köszönet a Terepfutás.hu-nak, mint
mindig remek rendezvényt hoztak össze, és mindenekelőtt Maráz Zsuzsanna
ultrafutónak, akinek az ötlete volt, hogy ide jöjjek edzőversenyezni, és ezt
meg is támogatta edzéstervvel, bíztatással. :)
Következik augusztusban a Korinthosz 80
ultramaraton, az év első igazi főversenye számomra, remélhetőleg "kisebb
hegyekkel". ;)
